Címke: beharangozó

…szerintem holnap nyerünk. De ha nem, akkor Győrben tuti az iksz, esetleg a meglepetés-vendéggyőzelem. Hogy mire fel ez a nagy (jobb körökben aranyozott  muszbekmihály-bajuszt érő) optimizmus? Nos, az utóbbi 10-15 évben akárhányszor kezdett elmenni a kedvem a látottaktól, akárhányszor feltettem magamnak a kérdést, hogy érdemes-e még nyomatni ezt a nagy Honvédozást, akárhányszor úgy éreztem, hogy émelygés fog el, ha a nem létező játékunkra gondolok – nos ilyen pillanatokban, jellemzően az utolsó pillanatokban, valahogy mindig jött egy győzelem, vagy azzal felérő döntetlen, legrosszabb esetben egy hajtós teljesítmény. Most is kb. ebben a vaklogikában bízhatok, bízhatunk, mert az utóbbi hetek történései és tendenciái minden irányba mutatnak, csak abba nem, hogy a tavaly őszi Újpest-verés, ami, ahogy Hantával megállapítottuk a múltkor, az akkori félszezon koronaékszer-meccse lett (utána csak lefele vitt az út túlnyomórészt), szóval, hogy mindez megismétlődjön. Nem könnyű…

…pedig tavaly milyen jó is volt őszel megint KISPESTInek lenni…! Volt értelmes keret, valamiféle koncepciót felvállaló edző, egyéniségek a csapatban, verseny a kezdőtizenegyért, hazatérő legendák. Ebből mára nem sok maradt, de ezt a vonalat inkább hagyom is, hiszen több játékosunk is megmorogta már a szerintük csak a múltat dicsőítő írásaim (noha múlt ősszel, s általában, ha van miért, mindenkit szeretünk és szoktunk dicsőíteni, ilyen a szurkoló). Oké, ne múltazzunk. Nézzük a jelent.

Van egy fura szezonunk. Induláskor én pesszimiska voltam (mindig az vagy, mondhatjátok, és ez kábé igaz is), félelmeimben egy vergődő, vereséget vereségre halmozó csapat képe élt, ahol a ládaszámra igazolt gyökértelen légiósok a szokásos őszközepi financiál-mélypontig csak-csak, onnatól pedig ténylegesen kalnak az egészbe. Ehhez képest nem így indultunk! Rossi bátran variált a Supka nevétől sikítófrászt kapó fiatalokkal (Vernes, Baráth), megbabonázta Tchamikánkat, aki elkezdett focizni, az állítólag kezelhetetlen Diabyt elindította a danilósodás útján, Délt megtanította gólt lőni, Sunnyboyt pedig nagyon helyesen továbbra sem vette játékosszámba. És mit hozott mindez? Anzsi ellen hősies helytállást, majd szoftos teltházat otthon. Futballhangulatot. Vidiverést idegenben. A mihaszna légiósnak vélt Zsivány elkezd focizni, Marshal pedig hosszú érés után úgy dönt, tud ő értelmes alternatíva lenni a poszt-Benji korszakban. Aztán jött a Kemenes-affér.

És a törés. Az MTK ellen még jók voltunk, de vereség a vége, Debrecenben edzői hibák és KO, itthon a Kapost kiütjük – majdnem, a vége csúf, de az 5 gól oké, azóta pedig a pápai első félidőt leszámítva jobban besültünk, mint a Rudolf-comeback Diósgyőrben. Értékelhetetlen produkciók, látványosan megsértődő edző, fura döntések a kezdőcsapatot illetően, a sportlap szerint szerződéshosszabbítási (vagy nemhosszabbítási, pontosabban) mizéria miatt fakóba száműzött Debreceni, betliző kulcsemberek (Marshal, Debi, Gege, Kemi, Diaby), pont, akik húzták a szekeret az elején. Aztán Baráth is kiszóratta magát.

Megint valami nem stimmel. Erről majd később, ha lesz időm, tolok posztot is, most legyen elég annyi: úgy fest, az elmúlt őszök jellemző megfáradása megint itt van, kérdés, hogy Rossi bedobja e a törülközőt, mint a heves Morales, vagy tényleg megmarad a Pétain marsall-szerepkörben, és teszi amit Fabio koleszterinmenedzser diktál… tavaly ilyenkor még épp a legjobbkor jött Sanyika, aki a szokásos mélypontunkból kirántotta a szekeret, most ilyen tényezővel nem is számolhatunk, ugye. Nem könnyű.

Persze az Élet Újpesten sem az. Ott a délszláv és afrikai Cordellabébik helyén a belga vonal él, és hol bravúrgyőzelem Pécsett (már amennyire az bravúr), hol meglepő torpanások, szóval ott is katyvasz minden, de valamelyest talán kisebb katyvasz, mint nálunk, úgy tűnik, legalábbis az összefoglalókból, meccsekből ami leszűrhető, abból kiviláglik némi Daerden-i koncepció, pont annyi, ami Rossinál is megvolt az elején, amíg ment nekünk is a játék, amíg élvezhető meccseket toltunk itthon és bravúrokat idegenben. Azóta, ugye… azóta nem értjük mi van. Rossi célozgat, hogy kihátrált mögüle a csapat, most meg már vészhelyzet van de nem értik egyesek, ehhez képest még áll a vártán, most akkor mi van, edzőbuktatás, vagy csak temperamentumos taljánunk túlpörgi magát, megint ott tartunk, ahol az előbb…

…szóval Újpesten sincs még kolbászból a kerítés, de talán a háttér nyugodtabb. (Vagy csak a szomszéd fűje mindig lilább?) Persze nem annyival hogy ne kaphatnánk el őket – ne kaphatná el őket az év eleji Kispest. Mert az uccsó 4 hét Givova mezes alakulata nem lesz elég még a félharmatos lilák ellen sem.

Összeállítást csak én vízionálok, szokásomhoz híven 2 verzióban. Jómagam a következő 11-et küldeném fel a pályára, ha colos lennék, kopasz, és egyszer véletlen összefutnék Cordellával egy trattoriában:
Kemenes – Lovrics, Ignjatovics, Tandia, Novák- Hidi, Marshal-Vidovics, Vécsei (Ivancsics), Abass- Diaby (Dél).
Igen, Novákkal, aki az NB2-ben játszott, majd nem játszott és állítólag borzalmasan formán kívüli, de legalább a posztján szerepelne. Vécseit meg ne pazaroljuk a padon, Gege majd váltsa ha elfáradt, mint ahogy az Uppe védelem is, akkor jöjjenek a Gege labdák. Vidó menjen ki a szélre (tényleg, mi van Vidóval? Nálunk van még?), Dél pedig jöhetne csereként a második félidőben és bevágná a győztes gólt.

Azonban tudjuk, hogy a fenti kritériumok egyike sem illik rám, nem vagyok túl magas, és még hajam is van, elég sűrű, szerencsére, húsos olasz menedzserek helyett pedig inkább a barátaimmal találkozom és nem risztorantéban, hanem pesti cseh sörözők kopott asztalainál. Így az összeállításunk is inkább effelé hajlik majd:
Kemenes-  Lovrics, Ignjatovics, Tandia, Zsivanovics- Hidi, Marshal, Diarra, Ivancsics, Abass- Délczeg.

Mindegy is. Az eredmény holnap már kevésbé. Meg nem erősített hírek (egy meteorológ szurker-kommentelő az 1909.hu-ról) szerint az ítéletidő is vár estig, úgyhogy vállalható kondíciók mellett lehet végigszurkolni a nagy rivális elleni derbit. Hogy sokan legyünk, most utópisztikus kérés, így inkább csak azzal zárnék: jó lenne, ha a bevezetőben említett, minden alapot nélkülöző hurráoptimizmust nem látnátok viszont a Győr elleni beharangban– az azt jelentené ugyanis, hogy vertük a lilákat, és szerzőink kissé megnyugodva már nem beszélnek hagymázas hülyeségeket.

Így legyen.

Valahogy így alakult. Egyrészt az már korábban kiderült, hogy mindenféle okokból nem indítunk kocsit Pápára, másrészt tegnap este ünnepelte (jócskán megkésve) második szülinapját a Népsport, mint bloggyűjtő, és RW-vel ott, valamint felvezetőprogramján, az MTK-Vidin volt jelenésünk. Az események pedig, ahogy az illik, elhúzódtak. Jócskán.

Fél óra múlva kezdünk, az m1 közvetíti, szurkoljunk.

Péntek ötkor Honvéd-Pécs a Bozsikban, vagyis az MLSZ által a bajnokságba kódolt rotációs rendszer szerint ezúttal mi szapuljuk a kőérberki sóhivatalt. Mert ez az időpont tényleg abszurd. Értjük mi, hogy a tévé nagy érdek, és fontos menél több meccset közvetíttetni, de miért pont péntek ötkor? Kezitcsókolom, nagyjából 20 éve volt itt egy rendszerváltás, ahol sok egyéb mellett nemet mondtunk a pénteken kettőkor bezáró bankokra, az állandóan szünetelő hivatalokra, szinte csak nappal nyitva tartó közértekre. Fogyasztói társadalmat akartunk, és azon belül is fogyasztani. Pénteken ötkor egy tisztes európai polgár még javában dolgozik, vagy pont abbahagyja, függően a foglalkozásától. Egy dolog azonban tutifix, nemhogy a meccsre, de sokszor még a szomszédos kocsmába se ér át, hogy láthassa kedvenceit. A péntek öt maga a halál, a nyolcadik főbűn, a tizenharmadik hónap Kiszel Tünde naptárában! Pécsről amúgy végképp lehetetlen.

Ennyit a rajtunk kívüli dolgokról, nehogy felületet adjunk Szerethető Sándorbának, és nekünk is beszóljon, mint van Gaalnak, hogy ahogy az ellenfél csapatáról, úgy az MLSZ naptárról alkotott elképzeléséről se illik kimondani, amit látunk: szervezetlen.

Sokkal nagyobb bajunk is van ezeknél. Mondjuk, hogy Marshal Mufi továbbra is sérült, vagyis vélhetően marad a Gege-Diarra-Hidi sor középen, esetleg Zivanoviccsal, de akkor Gege megy föl Diaby és Délczeg mellé amolyan irányítóféleségnek (a szakirodalom erre a posztra szeret mindenféle angol vagy olasz szavakat átvenni, de mi nem csábulunk el, mert egyszer már megtettük, és örökre beleszerettünk a klasszkus káeurópai irányítókba, amiről pedig tudjuk, hogy önálló játékelem a világfutballban). Ha minden igaz, Lovric visszatérhet a helyére, miközben a balon továbbra is sérült Vidovic, Novákról meg csak annyit tudunk, hogy a fakóban már játszogat, de a csaknem tíz hónapos kihagyás utáni formáját nem ismerjük. És amúgy is Baráthtal számolunk oda, mert arról látjuk, hogy jó, ha éppen nem Kecskeméten járunk az első öt percben, ami meg szerencsére évente csak egyszer van.

Aztán ott van még Supimester, a tavalyi edzőnk, aki most Pécsett próbál egy sereg új arcból eredményt kihozni, ami bár láthatóan nem megy neki egyelőre, minket ez nem altathat el, mert ha valaki, akkor mi tudjuk, ehhez nagyon ért. Sánta, Hore, Ceolin, Akassou legutóbb szintén nálunk tolta (ahogy a stábból Don Emilio és Babócsy is), utóbbiért amúgy még mindig fáj a szívünk. Illetve nem csak fáj, hanem rádöbbentett minket a játékospolitikánk egy addig csak betippelt oldalára, hogy márpedig a leigazolt spílerek játszatásakor a tulajdonosnak nagyobb szava van/lehet, mint a szakmának. Tavasszal egy Akassou nyilvánvalóan legalább sokszor kezdett volna a Honvédban, de mivel nem hosszabbított, nem játszhatott. Ergo nem feltétlen a legjobbjaink alkotják a meccsre nevezett keretet.

Odiánál az utóbbi hetek alapján ugyanez a kérdés nyitott, és volt már olyan beszélgetésem, ahol felmerült, Rossi talánvan annyira megalkuvó a hirtelen ölébe hullott első csapatánál, hogy a saját szakmai elveit kifacsarja egy más, felsőbb akarat érdekében. Aztán lehet, tévedtünk, és a végén majd minden őt (őket?) igazolja, ahogy Cordellát is Diaby, Marshal, Ignjatovic, estleg a Videoton ellen látott Zivanovic. (Megjegyzem nem lesz egyszerű, mert Odián kívül ott van még Kostic, Rajic, Tandia, Sunnyboy, Ibrahime, Ikenne-King, és talán más is, aki most hirtelen nem jutott eszembe.) Tovább. Nagyon kéne még, hogy Kemenes Szabi is visszanyerje a formáját, és nagyon nem kéne meccsenként úgy kettőket-hármakat kapni, hogy a védelmünk amúgy az egyik legjobb nevekből áll itthon. Debiről és Lovricsról már szóltunk korábban, tehát tudjuk, a név még önmagában nem elég.

Szóval van gond bőven, aztán a meccs meg alakul, ahogy alakul. Lehet a Pécs pocsék formában, a Kecsó is abban volt, nem számít. Lehetünk mi is jó vagy rossz passzban, a következő meccseinkre általában ez sincs komolyabb hatással. Szerencsére már bőven magunk mögött hagytuk azokat a rémálomszerű sisai és pölöskeis időket, amikor egyszerűen azért nem nyertünk, mert nem tudtunk nyerni, de még messze vannak a moralesi idők is, amikor viszont egyáltalán nem fociztunk, csak hoztuk a minimum döntetlent.

Mindezek alapján az általunk várt kezdő: Kemenes – Lovric, Ignjatovic, Debreceni, Baráth – Zivanovic, Hidi, Diarra – Ivancsics – Délczeg, Diaby

Akkor beszéljünk a hüvelygombáról. Mármint az van most, hogy ez legyen egy igazán szűkkörű Kecskemét-Honvéd beharangozó, tele mindenféle esetleg nonpíszí tartalommal, meg kecsói haverokkal, vagyis nem a szokásos módon, teljesen más határokat feszegetve.

Adegy. Rühellem a Kecskemétet. Nem elég, hogy lilák, ami már önmagában is csúnya dolog, de még nyeretlenek is vagyunk velük szemben az élvonalban. És ami még erre is rátesz egy lapáttal, hogy a kecsói bloggerekkel kimondottan jóban vagyunk, viszonylag sokszor sörözünk együtt valamilyen meccset nézve egy kocsma tévéjében. Ilyenkor még hagyján, ha szopatnak minket a folyamatos elpicsázásunkkal, de amikor ugyanezt teszik mellettünk állva az aktuális KTE-Honvédon, akkor nagyon közel kerül a legendásan béketűrő természetem, hogy egy sörcsappal verjem klubszínekre a fejüket.

Tavasszal minden, de tényleg minden mellettünk szólt, erre jöttek, és úgy gurítottak a Bozsikban egy polgári négyest, hogy nyikkanni sem tudtunk. És Nitro barátunk, a korábbi vezérbika a kecsói blogon, ott röhögött a pofámba a korzón. Szeretlek, drága, neked még valahogy elnézem, de azért te is érzed, minden más helyzetben, ha ott helyben meggyilkollak, akkor egy valag mentőkörülmény védett volna meg az illetékes bíróság előtt, esetleg még azt is kimondják, bűnös, de tette a társadalom számára hasznos.

Vagy a másik, amikor tavaly úgy kezdtük a bajnokságot, hogy hülyére nyertük magunkat, és kezdtük elhinni Supkáról, hogy ő a fülbevalóját vesztett új Kuusela, de persze nekünk épp ekkor kellett Kecsóra mennünk, és nekem épp ekkor kellett baráti kapcsolatokat ápolnom a hazai ultrák között, hogy eleinte még én legyek a nevetség tárgya, majd a végén az egész átcsapjon egy valódi irányozmba érzett szánalomba, pedig a srácok – legalább szavak szintjén – utálnak mindent, ami fővárosi, különösen ha Honvédnak hívják. Utána persze berúgtunk (valahogy az ellenük után mindig), és megnéztük a kecskeméti tüzijátékot, augusztus 20. alkalmából.

Adkettő. Szeretünk üzengetni egymásnak már jóval a meccsek előtt. Valami úgy tűnik visszacsempésződik (fuckyeak, mekkora szó ez) a régi idők futballkulturájából, amikor még valóban téma volt egy várt meccs az ellenérdekelt felek között. Mi nyomatjuk a nekünk történelmünk van, és a hasonló dolgokat, ők persze jönnek azzal, hogy minden változik, lesznek új nagycsapatok (már eleve ezt a szót nem illik vidéki egyesületre használni, megjegyzem), és ha Nbcee bloggertárs majd polgármester lesz Kecskeméten, akkor ott épül az ötös metró, a KTE pedig hetvencsillió-billió-milliárdszoros bajnok lesz. Álmodozhatnak szegénykéim, de amíg nálunk a folyosókon is több elnyert serleg van, mint amennyit feléjük egyáltalán ki tudnának csapolni egy-egy hazai meccs nézőközönségének, addig nem kéne talán ugrálni. Kiváltképp nem akkor, ha a szintén gyökértelen Paksnak is több szezonja van az enbéegyben, mint nekik.

Kupagyőzelem? Piha. Abból nekünk is van egypár, ahogy elbukott döntőnk is. Egyszer mindenkinek kifuthat egy szezon. Emlékezhetünk, a BKV előre tizeniksz éve a kupaelődöntőig ment, hogy aztán DVSC néven legyen hatszoros bajnok. Tápióbizbasz is verte ki néhány éve az Újpestet, mi is kaptunk ki a Szigetszentmiklóstól, vagyis amikor Szerethető Sándor azt mondja: most elkapjuk a hollandokat, akkor nem hülyéskedik, csak történelmileg gondolkodik.

Mert a történelem mellettünk szól. Egyrészt mert nekünk van, és ha van, akkor annak hosszútávon érvényesülnie kell. Ki nem szarja le, hogy oda-vissza elkapnak minket minden évben? És? Tavalyelőtt az MTK is megcsinálta, mégis csont nélkül hullott ki a mezőnyből. Ráadásul idén van 10 pont fórunk előttük, még ha megint nullára hozzuk a párharcot, akkor is marad 4, ami legalább három pozíció lesz a tabellán. (Fontos peremfeltétel: ha mindez megtörténne, akkor reméljük, hogy a KTE bennmarad, és legalább negyedik-ötödik a végelszámolásnál.)

A poszt innentől merőben más irányt fog venni, kérek mindenkit, hogy a szokatlan tartalmat helyén kezelve olvassa, a csattanó és maga a lényeg úgyis a végén lesz!

Adhárom. A poszt további része ezen a linken érhető el, lévén valóban és tényleg szokatlan tartalom, valamint félünk tőle, hogy – bár bízunk az olvasóink értelmi képességeiben –  sokan félreértenék.

A nyolcadik fordulóban a Kaposvárt fogadjuk, és mivel Szabi visszatér, ráadásul az ellenfél sincs az MTK és a Loki szintjén, talán győzni kéne.

De még mielőtt erre terelnénk a szót, meg kell álljunk egy pillanatra Vi. Zoltánnál, a fogadási csalással összefüggő letartóztatás-sorozat legújabb ügyfelénél. Nem maga a hír a megdöbbentő, lelátói körökben elég sokak neve pörög, munt lehetséges majdani gyanúsított, sokkal inkább a Nemzeti Sport vonatkozó cikkének egy elszólása. Idézem:

A Cegléd védőjét korábban szakmai okokra hivatkozva tanácsolták el Bajáról, illetve egyike volt annak az öt Honvéd-játékosnak, akitől hasonló ok miatt vált meg a kispesti klubvezetés.

Vagyis Vi. Zoltán egyike volt a kispesti ötöknek, akiket hasonló okok miatt tettünk lapátra. Ez mióta tény? Mármint, hogy a kispesti ötök (S. Mico, R. Balázs, P. Tibor, Vi. Zoltán és már nem is tudom ki, talán H. Zoltán, estleg F. Tamás) bundáztak, vagy legalább azzal erősen megvádolhatók? Még sehol sem láttam így leírva, kimondva. Szomorú, minden más eddig csak pletyka volt, még ha gyakran felmerülő is. (Az pedig külön vicces, hogy Vi. Zoltán nem azért Vi., merthogy a hasonlóan rövid családnevű Lenin rokona, hanem mert már annyi a gyanúsított, hogy kezdenek elfogyni az egy betűből ls egy keresztnévből álló kombinációk az ábécéből.)

Mindegy, ez már a múlt, a lényeg a soron következő, amit ezúttal Kaposvárnak hívnak. Esetleg Rákóczinak, de az ugyanaz.

Amikor ezeket a sorokat írom, és ránézek az órára, látom alig öt óra van a kezdésig, vagyis tisztességesen beharangozni igazán már nem érdemes, aki kijön és szeret előre tájékozódni, az úgyis túl van az összes elolvasható szöveges anyagon, aki meg csak idetévedt, hogy érdeklődjék egy kicsit, mert mondjuk nincs jobb dolga délutánra, azok kedvéért néhány mondatban összefoglaljuk a hetet, hátha ők is kinéznek.

• Kemenes visszatérhet a négymeccses eltiltásából, így valószínűleg ő fog kezdeni a kapuban. Ez jó, mert Szabival az első három fordulóban mindössze egyetlen gólt kaptunk, míg az utóbbi négyben kilencet.
• A padra a Loki ellen debütáló Szemerédi ülhet, mert Czuczit ugyan kiengedték a kórházból, de két hetet pihennie kell.
• Egy elejtett Rossi-féle félmondat után kíváncsian várjuk, kik kerülhetnek ki a csapatból az elmúlt hetek alapján, és kik kerülhetnek be oda, ha egyáltalán lesz ilyen. Legutóbb gyanús volt, hogy Vécsei a padra sem került, miközben a friss igazolás Odia Etiosa igen, sőt, azonnal be is mutatkozhatott csereként. Ahogy az is gyanús volt (bár akkor már égtünk sokkal), hogy Rossi képes volt egy jó félórára visszaállni valamiféle kétcsatáros (1+1 csatáros) játékra, újra bepróbálkozni egy Marshal melletti szűrő játszatásával. (Megjegyzem a mérkőzés ezen szakasza 0-0-al zárult.)
• Két másik friss (és fiatal!) igazolás három góljával győztött az NB II-es csapatunk Vácott. Délczeg és Diaby mellett lassan látjuk majd Kosticot és Rajicot is?
• Vajon mi lehet az egy hónapja folyamatosan a jövő héten visszatérő Abassal?

Nagyjából ennyi történt, vagy ha nem, arról mi sem tudunk. Viszont a Kaposvár elleni meccseket sosem szerettem, hogy valamit mondjunk is, amitől blog lesz a blog. Emlékezhetünk, még velünk együtt jutottak vissza az NB I-be még 2004-ben, és azóta úgy áll, hogy vagy ők, vagy mi, vagy pedig döntetlen, de gondosan és össze-vissza szórva, se nem a mi fölényünkben, se nem az övékkel. Előtte is játszottak az élvonalban, de akkor én még vagy nem, vagy nagyon kicsi voltam ahhoz, hogy a nyilvánvalóan kötelező elpicsázásukra elmékezhessek. Nekem már csak a szenvedős Honvéd-Kaposvárok jutottak.

Mert mi volt tavaly ősszel is? Épp valamiféle sorozat közepén vagyunk, Sanyika is játszik, félidőre mennénk kettővel, a végén mégis döntetlen. Vagy a könnygázas meccs, esetleg a tavaszi hazai. Szenvedés, szenvedés, mindig csak szenvedés, hogy a végén majd legyen valami eredmény, a játéktól, a helyezésektől és mindenféle józan emberi számítástól függetlenül. Szóval nem szeretem a Kaposvár elleni meccseket, mert az tényleg olyan, mint a futball, hogy 0-0-ról indul és a végén bármi lehet. Mert van ilyen is, és nem csak modoroséknál.

Más.

Hogy legyen egy kis kontent is a posztban, bedobok egy grafikont, mert a héten csináltam, és amúgy tök érdekes amit ábrázol. Megnéztem, hogy a Hemingway-éra bajnokságaiban az egyes fordulókat követően hányadik helyen állt a csapat, majd ezeket az értékeket összeadtam, vizualizáltam, és tessék. Meglepő jelenség, de a leggyakoribb érték a negyedik hely, jórészt a világoskékkel jelölt tavalyi évünknek köszönhetően. Aztán ott van még a 13-14., ami még épp nem kieső, és három évünkre is jellemző volt; valamint az 1. és a 8. Az elsőt nem kell magyarázni, a szépemlékű első Supka-korszak első feléről beszélünk, hogy a narancssárga oszlopok aztán tavaszra átkerüljenek a 2-8. pozíciókhoz, megállapodva a legvégén. További nem magyarázat, hogy idén is vezettük a bajnokságot négy fordulón keresztül, vagyis ha így folytatjuk, ez lesz a harmadik olyan újkori évünk, ahol a tabella első feléhez tartozunk rendre. (A grafikon összesített átlaga valahol a 10. hely környékén lenne, ami nem túl szép ennyi bajnokságra nézve.)

Hektikusság, esetlegesség, koncepciótlanság. Ha csak az adatokat nézzük, ennek a három szónak kellene eszünkbe jutnia. Egy jó első év után néhány szenvedős, majd újra egy jó, és a jelenlegi. Egy Marsról érkezett kis zöld emberke erre azt tippelné, hogy a váltás után volt pénz, vettek egy csapatot, majd nem volt pénz, és saját erőkből akarták felváltani az összevásároltat, ami mostanra érett be. Nem hülyeség, csak épp nem így történt. Az elején valóban összevásároltunk egy keretet (ld. az első bekezdések), de utána nem az akadémisták érkeztek, hanem volt négy-öt szezon, amikor mindenféle egyéb jellegű, de meg nem ragadó igazolások, akikkel a sokadik helyek voltak a realitások. Most pedig újra fixnek tűnik a keret magja, a többég lassan két éve együtt játszik, tehát akár felivíelő szakasz is lehet.

(Közben lefőtt a reggelire szánt mini-debreceni (vajon a szafaládé és a debreceni között mi a különbség?), betoltam egy kis dijoni mustárral, idepötyögtem néhány mondatot a falatok között, és most zárnám, hogy legyen még egy kis idejük azoknak, akik elolvasnák.)

Ilyen nincs basszameg! Értem én, hogy a szegény embert az ág is húzza, valamint, a baj nem jár egyedül és hasonló népi bölcsességek, de ennyire szerencsétlenek tényleg már csak mi lehetünk. Kemenes Szabi eltiltása még tart, erre Czuczi Marczi megsérül az egyik edzésünkön, vagyis pontosabban agyrázkódást szenvedett, ahogy azt első hírek szóltak. (Azóta kiderült, a nyelvét nyelte le. Az se sokkal jobb.)

A klubhonlap bizakodó, hogy Marczi akár rendbe is jöhet a Loki elleni meccsig, de ha mégsem, és hogy mi lesz a vészforgatókönyv, arra nincs egy fia utalás sem a szövegben. A nagycsapat keretéhez elméletileg két kapus tartozik: Kemenes és Czuczi, tehát ha marad minden a jelenlegi állás szerint, akkor ez eddig nulla lehetőség. A Honvéd-MFA néven futó NB II-es csapatnál szintén ketten vannak: Szemerédi és Vereckei, és persze ne feledkezzünk meg a Rossi mellett kapusedzősködő Tóth Ivánról sem. Mondjuk Iván 42 éves, ami elsőre idősnek tűnhet, de azért volt már példa ennél a kornál acélosabb visszatérésre is a diósgyőri Verébről, aki 1998-ban Rácz és Nota sérülése miatt, csaknem 50 évesen hozott le egy meccset.

Szóval van gond dögivel. Az elmúlt meccseken Czuczi mögött az idén decemberben 19 éves Szemerédi Norbert ült, vagyis vélhetően neki kellene kezdenie (és persze debütálna) Debrecenben. Norbinak felnőtt szinten eddig mindössze egyetlen meccse van, az is még tavalyról de legalább az NB II-es csapatban, amúgy pedig azt az idényt az U19-eseknél védte végig. Ha úgy adódna, hogy játszania kell, akkor reméljük megismétlődik egy hasonló csoda, mint volt Vezér Ádival, aki még 17 sem volt, amikor bemutatkozott a BVSC-ben, és 18 sem, amikor már kölcsönvettük a Sampdoriát is elpicsázó csapatunkba, hogy utána hosszú éveken át ő legyen az alapértelmezett kapusunk.

Rossi mellékesen gondolkozhat úgy is, hogy neki inkább egy játékban lévő kapus kell, ebben az esetben a 20 éves Vereckei Dánielre eshet a választása. Dani idén a második csapat kezdőkapusa, kivéve egyetlen meccset, amikor az eltiltott, de ebben a ligában szerepeltethető Kemenes védett helyette. Érdekesség, hogy cseréjének ugyanazt a Szemerédit nevezik rendre, akit az NB I-es meccsekre is Czuczi mögé. Vereckei mellett szól tehát, hogy játszik, valamint, hogy 14 NB III-as, és 12 NB II-es meccsével jóval tapasztaltabbnak számít Szemerédinél.

Reméljük Czuczi felépül, de ha nem, akkor majd nem irigyeljük Rossi mestert, mert hét forduló alatt kétszer kezdetni debütáló fiatal kapust az élvonalban az nem épp egy edző álma.

Hétvégén ettől függetlenül bajnoki fordulót is rendeznek, mi pedig megyünk Debrecenbe, de most őszintén, az a legkevesebb, hogy ott mit játszunk. Örülünk, hogy Varga Józsika kihajtotta magát a válogatottban, ezért fáradt(!), hogy visszatért Cvitkovics Cicó, de le is sérült egy félelmetesen hajtós Ligakupa-derbin, tehát ellenünk majd nem játszik, hogy Mészáros szintén sérült, pedig láttuk, elkelt volna a hollandok ellen betliző védelemben, de majd így – ha felépül – bepótolhatja Délczeggel.

Jó ez a Loki amúgy, és/de egyelőre még nem a mi szintünk. Ott ha valahol hiányposzt van, akkor igazolnak rá egy tehetséget, vagy legalább egy ismert játékost, miközben mi fiatalokat hozunk a Talent-programunkba. Érezni a nem is annyira finom különbséget?

Érezni hát, de a pályán talán majd nem. Idén azért nem vagyunk rosszak, sőt, a védelmünkre simán büszkék lehetünk, ráadásul úgy tűnik, hogy pusztán minőségi támadókkal nem lehet megverni, kell hozzá egy fineszes, valami többletet mutató középpályás is. A lényeg, hogy Debrecenben vannak ilyenek, de vagy sérültek (Cicó, Bouadla – aki egyébként mi a toszt keres Magyarországon ezzel a tudással?), vagy Szakálynak hívják őket, és akkor rosszak, de valamiért mégis agyonmagasztaltak a sajtó és a válogatott-behívók alapján. Ha őt és az esetleg középen kezdő Vargát sikerül megfogni, ha Lovricot nem futtatják szét a szélen, akkor a döntetlen alapnak tűnik, minden más pedig elérhetőnek. (Figyelem, és fontos megjegyeznem, hogy ez nem olyan esetleg elérhető döntetlen, mint amiről szó volt a hollandok előtti hétfőn, hanem tessék tényleg komolyan venni, mert ez felvállalható bárki előtt a kiröhögés komolyabb veszélye nélkül.)

Menjünk csak játszani egy jót Debrecenbe, nekünk nem őket kell elvernünk (pláne nem a jelenlegi helyzetünkben), de örüljünk minden egyes elhozott pontnak, mert azt nem sokan fogják megismételni a későbbiekben. Amúgy pedig jön a klasszikus kérdés, hogy mi történik akkor, amikor az áttörhetetlen fal a mindent elsöprő erővel találkozik, vagy esetünkre lefordítva: mi történik akkor, ha az otthon 100%-os csapat fogadja az idegenben 100%-os, gólt sem kapó csapatot?

Poszt megnyitása mobilon: QR-kód.

Be kell valljam, én tényleg szeretem az emtákát! Nagyfaterom, aki egy életet töltött a Bozsik-stadionhoz közeli Benedek Elek utcában (Liptáktelep!), és aki a nyilvánvaló kispesti kötődése mellett olyan barátokkal is rendelkezett, mint például Ódry Lajos bácsi, szóval nagyfater sok mindenre megtanított. Többek között a foci feltétlen szeretetére (valamint belsővel pontosan és oda rúgni, ahogy azt szeretném).

Lajos bácsi valamivel idősebb volt nála, és a futballban is valamivel többre vitte (nagyfater a KAC amatőrig jutott, miközben Ódry az MTK profija volt a két háború között, majd megfordult Kispesten is), de ez mit sem számított a nyolcvanas évekre, amikor elkezdődött a szocializációm szurkolói része. A Honvédon mindig ott voltunk, és ha a lehetőség úgy hozta, a Hungáriára is kijártunk, ha másért nem, legalább az öregek sztorizgatásai miatt. Nagyfater ilyenkor legalább annyira otthonosan érezte magát, mint a kiskertjében, amikor a krizantémokat gyomlálta. A futballpálya, és az egykori futballisták voltak az ő igazi közege. Én pedig közben szépen, lassan megtanultam kedvelni az MTK-t.

De nyugalom, ezen a pénteken tudom hol a helyem. Tudom, mert a tisztességes embernek egy csapata van, az, amelyikbe beleszületett, és amelyiket majd továbbad a gyermekeinek, hiszen ez a kötelessége, ezt várja el tőle a klubja. Az enyém a Honvéd, ahogy én a Honvédé vagyok. Örökre.

Szóval semmi meghasonulás nincs bennem, hiába a sok kékekért rajongó ismerős, hovatovább kedves barát, ezen a napon semmi sem számít jobban, mint a hazai győzelem, ahogy ez a minumumprogram bármilyen napon, amikor a Honvéd játszik. A hétköznapokon majd bratyizunk, megisszuk a soros söröket, zrikáljk egymást mindenféle fórumokon, de ez most másról szól.

Gondoltuk volna néhány hete, amikor nálunk éppen a szokásos nyáreleji selejtezés közepén álltunk, az MTK pedig éppen feljutott a másodosztály purgatóriumából, hogy öt forduló után mindketten veretlenül állunk majd a tabella elején? Remélni persze remélhettük, de Adewunmi rongyos játékjogát sem tettem volna fel rá egy szabadon választott fogadóirodában. Persze, majd Botis, Sánta, Hajdú, esetleg Németh Norbi nélkül, az ellenfélnél meg egy Lázokkal? Vicc.

És most úgy állunk, ha a többi csapat eredményére vagyunk kíváncsiak, akkor felülről kell kezdenünk a tabella olvasását. Nem fogok hamis ábrándokat kergetni – vertük ugyan az otthon mindig jó Siófokot, a tavaly még negyedik helyért hajtó Diósgyőrt, az EL-ért kaparó Videotont, a Fradit idegenben, és pontot csak a Paks vitt el tőlünk, de azon a meccsen megtapasztalhattuk, mentálisan iszonyat rendben van a társaság, mínusz kettő egyáltalán nem lehet hátrány egy nálunknál talán gyengébbnek tűnő csapat ellen.

Az idényrajton még azt mondtuk, teljen el öt forduló, hogy mondhassunk egyáltalán bármit. Most ezt talán mellőznénk, vagy legalább toljuk el kettővel, és az MTK után következő debreceni túra után kezdjünk el tippelgetni az őszvégi helyezésekre. (Előbbre semmiképp se tekintsünk, elnézve az utóbbi évek téli játékosmozgását.) Hagyjuk tehát lebegve a „hol is állunk” kérdéskörét. Egyelőre.

Foglalkozzunk inkább a meccsel, ami a szó legnemesebb értelmében véve is rangadó. Szarjuk le nyugodtan a tamáskodókat, itt bizony két nagy múltú fővárosi egyesület találkozik egymással, akik nem mellékesen épp az aktuális tabellán is dobogósok. Mi más lehet rangadó, ha nem ez? Tényleg szarjuk le a tamáskodókat, hogy még idény elején vagyunk, hogy még nem lehet látni, ki mennyire lesz elég, mondjuk inkább nekik, öt fordulója mindenkinek volt, másoknál se tudjuk, ne legyen az érv, hogy mi nem leszünk majd jók, de azok igen, akik eddig nem mutattak semmit. Érthető? Köszönjük a figyelmet.

Jó meccset várok. Mert:

1. Mindkét csapat erőlteti a támadófocit, ami vagy sikerül, vagy nem.

Mister Rossi karakánul ragaszkodik a háromcsatáros felálláshoz, a középpályán két támadóbb felfogású játékossal megtámogatva. Garami sem marad el tőle, évek óta variálja a 4-2-3-1-et és a 4-3-3-at, de a három csatár nála is ugyanúgy lemma, ahogy nálunk mostanság, a különbésg talán csak annyi, hogy Kanta egyedül mozgat küzépről és ketten szűrnek mögötte, vagy kap egy társat (esetleg Nikházit).

2. Mindkét edző bátran nyúl a saját nevelésű játékosokhoz.

Fene tudja, hogy a szükség hozta így, vagy tényleg ez a megoldás, de Rossi bátran pakolja tele a csapatot fiatalokkal, akik lassan mind közönségkedvencekké válnak. Vécsei hamarosan egyértelműen a középpályánk ura lesz, hogy ennek következtében egyre többen kérdőjelezzék meg Gege szerepét a játékunkban. Vernes egy zseni, felismeri a helyzeteket, jó helyekre mozog, parádésan indul be szélről, nála a helyzetkihasználáson kellene egy komolyabban javítani. Baráth Boti a számára idegen posztot jelentő balbunkóban oktatja a teljes mezőnyt (kivéve a fehérvári Stopirát, de nyugalom, ő is meglesz néhány héten belül). Debreceni évek óta alapembere a védelmünknek, Smiljanic, Botis és most Ignjajtovic mellett szedett már fel annyit magára, hogy Szerethető Sanyibá is számításba vegye a válogatott kereténél. Czuczi Marczi pedig Czuczi Marczi, aki a Paks ellen ugyan hibázgatott, de a Fradiverésből jócskán kivette a részét, miközben rajta keresztül mutatkozik meg igazán, a kispesti szurkolók mennyire tudják szeretni a sajátjaikat. Ahogy az Üllőin rendszeresen felzúgott a neve a vendégszektorból, azt hittem elolvadok a sajtóban. Mámoros.

Közben azt se feledjük, a kispadon olyan nevek várnak bevetésre, mint a csatár Erdélyi, az ördöngős szélső Nagy Geri, Fejes, Nagy Krisztián, Bobálék közül a csatár, a másik kapustehetség Szemerédi, és még a fene tudja ki, akit épp Rossi kibök a fakó meccsein. (Czár Ricsi közben egy évre kölcsönbe adódott az osztrák másodosztályba, aminek én személy szerint örülök, mert addig sem az NB II. gyakran műfüves, vagy egyenesen libalegelő szintű pályáin hozza fel magát.)

Az MTK-t ebből a szemszögből ugye nem kell senkinek sem bemutatni? Elég annyi, hogy a Videotonnal és a Haladással kiegészítve ez a négy csapat számít leginkább a saját nevelésű játékosokra. Tessék megnézni a tabellát, hogy hol állnak ezek után? Ugye, ugye.

Alakul valamiféle szerethető klubmodell nálunk. A keretben játszó légiósok szinte egytől egyig minőséget képviselnek. Marshal Muflon azon túl, hogy iszonyat szerethető egyéniség, lassan egyedül oldja meg azt, amire tavaly a Hidi, Akassou, Hore hármasból kettőt kellett a pályán tartanunk. Ignjatovic bődületesen jó vételnek tűnik, gyakorlatilag komolyabb hiba nélkül söpröget a kapunk előtt. Tchami továbbra is buta, de legalább ugyanannyira gyors, vagyis a posztján hasznos. Diaby folyamatosan érik be, már messze nem az az indolens faszkalap, akit a téli felkészülésiken láthattunk. Zivanovic imádnivaló, gólokat lő. Vidovicban van spiritusz, csak épp sok hibával játszik. Lovric pedig Lovric, rá nincs jobb jelzónk egyszerűen. (Apropos, az előre bemondott augusztus 20. már bőven elmúlt, Abass visszatéréséről mégsem tudunk semmit.)

A derékhad harmadik csoportját a tapasztaltabb magyarok teszik ki. Gege egyelőre küzd az elemekkel, nagyon nem érzi egy ideje, miközben bőven lenne benne kraft. Délczegre nemrég még azt mondtuk, hogy a szegény ember Torghelléje, de ez még azelőtt volt, hogy elkezdte volna lődözni a tavaly valamiért elmaradó góljait. Novák továbbra is sérült, szeptemberre ígérik a visszatérését. Kemenes pedig ugyanaz, mint Lovric, csak nem Lovric, hanem Szabi.

És akkor itt van Rossi, akinek jelen időben sikerült megtalálnia valamiféle egyensúlyt ezek között a csoportok között, és ha már mindez sikerült, akkor eredményeket is termel vele. Tavaly folyamatosan azt mantráztuk, hogy nem olyan vészesen rossz a keretünk, és van hozzá egy remek edzőnk is, csak épp úgy éreztük, Supka nem a legjobb pedagógus, nála mintha egy-egy játékos minimális botlás után is kiírhatta magát a pixisből. Rossi ezzel szemben tudja kezelni a korábban két edzőnél is körön kívül helyezett Vernest, a pályáról száműzte az – állítólag az – öltözőkben olykor-olykor fejét felkapó széthúzást, egyszerűen elérte, hogy a szurkolók a meccsek után kihívják ünnepelni a csapatot!

Folytatva a gondolatot egy kis jóféle magyar pesszimizmussal, azt kell mondjam, még ha vissza is esünk (esetleg) majd az idény folyamán, az elmúlt másfél hónapért köszönettel tartozunk a misternek. Eddig egy álomban élünk, jó lenne minél később felébredni.

Update: Lázok időközben az MTK-tól Paksra igazolt, vagyis kissé megnyugodhatunk, ha Jani augusztusaira, vagy a Honvéd elleni meccseire gondolunk. Elég annyi, hogy nyaranta ő mindig eladatni szeretné magát, góljainak 80%-át ekkor szokta lövöldözni, esetleg ellenünk, ahogy azon a mesterhármast hozó őszvégi meccsén, amikor a kettős érintéses, kapufás szabadrúgás-gólját csúnyán benézte a spori.

Tudjátok mi a különbség Kemenes és Armstrong között? Amíg az előbbitől egy rossz mondata miatt csak négy meccset vettek el, addig az utóbbitól a hét Tour mellett lassan a Holdraszállást és a trombitáját is.

Mielőtt még örülni kezdenénk, hogy ennyivel megúsztuk, jusson eszünkbe, még mindig hátravan egy MTK, egy Debrecen és most szombaton egy Ferencváros, vagyis a Fradi, a rangadó. Mert legyen bármilyen állapotban is a Fradi (vagy mi), ez a meccs akkor is rangadó, ha történetesen két ellenérdekelt szurkolója csak sakkozik egyet a kispesti Kossuth tér fái alatt. Puskás és Albert csapata, Bozsik és Sárosi, Détári és Nyilasi, vagy újabban Józsi és Ivancsics. 96 éve nyüstöljük egymást, és bár a zöldek valamivel talán jobban állnak, egy ilyen párharc végkimenetele sosem lehet fix előzetesen.

Jól igazolt idén a Fradi. Détárival tavasszal már mutattak valamit, ami az eredményesség irányába hatott, majd nyáron erre is ráerősítve, megszerezték Gyömbért, Bödét, Mátét, Oroszt, Alempijevicet, vagyis legalább három, az NB I. szintjén is meghatározó játékost, miközben megtarották a legnagyobb értékeiket (Otten, Jova, Klein, Józsi, Somalia), elküldték a ballasztot (Csizmadia, kisPölő és … és a Döme). Mert Döme egyre inkább úgy tűnt, ballaszt a klubnak. Hiába az eredmények tavasszal, a nyári start nem sikerült valami fényesre. Pécsett még lehet ikszelni, de otthon a Kecsó ellen már legalább ciki, és hiába egy fölényes győzelem, a derbyn kikapni ettől az Újpesttől simán magával ránthatja az edzőt is. Ahogy ez most is történt. (Zárójelben azért meg kell jegyeznünk, hogy a váltás körülményei legalább érdekesek, hiszen egy nemzeti ünnep reggelén kirúgni, majd délutánján kinevezni valakit nem csak számunkra tűnik leszervezettnek. De ez legyen a Fradi belügye.)

Nálunk valamivel jobb a helyzet. A Paks elleni hazai 3-3 mondjuk azt, hogy a belefér kategóriába belefér, szegény Czuczi Marczi debütálása sikerült, ahogy sikerült, legfeljebb az Üllőin fog bizonyítani. Mínusz kettőről talpra állni viszont erősen riszpektes teljesítmény, még akkor is, ha magunkat sodortuk ebbe a kellemetlen helyzetbe. A lényeg, hogy négy forduló után pontelőnnyel vezetjük a bajnokságot, vagyis innen már csak mi bukhatjuk el. – gondolja a mindig optimista szurkoló.

Marco Rossi jött, látott, és győzni látszik. Valami kezd összeállni Kispesten. Hogy mást ne mondjunk, a Nemzeti Sport mostanában minden fordulóról készíttet egy Instat nevű orosz valamivel mindenféle kimutatásokat, amiket rendszeresen publikálnak is, és itt nem kevés játékosunk neve köszön vissza ismerősként. (Négy forduló alatt négy forduló válogatottját rakták össze, összesen 39 játékosból, amiből hét kispesti(!!!) – ilyen magas számmal csak a DVSC rendelkezik rajtunk kívül.)

A védelem az összeállás határán: Ignjatovicot és Lovricot kétszer-kétszer, Debrecenit és Baráth Botit egyszer-egyszer emelte ki posztja legjobbjának a statisztikai szoftver, vagyis Novák, Vidovic retteghet, Bjelkanovic pedig egyenesen reménytelennek tarthatja lassan a csapatba kerülésért folyó küzdelmet.

A középpályáról eddig egyedzül Zivanovic ütötte meg a mércét, és jogosan, a Paks ellen nem kicsit játszott az apró szélső. Elől Diaby és Délczeg szintén egyszeres statisztikai válogatott, vagyis a támadósorban is vannak erősségeink, és ha gólokban nem is feltétlen, gólpasszokban, előkészítésben és a játék minden egyéb mérhető elemében jeleskedni látszanak.

Marshal Mufit szintén többször kiemelték, a szerelőkészsége alapján keményen ott van a liga élmezőnyében, nála mindig csak egy nagyon pici hiányzik a csúcshoz. És akkor ott van még Vécsei, Ivancsics, Diarra és Vernes, akik sokszor elkapják a fonalat, és ha sikerülne állandósitani a formájukat valahol a remekhez közeli szinten, akkor … akkor számoljunk utána, Szabi visszatérésével szinte komolyan el lehet majd meditálni az érmes helyek valamelyikében. Minden álszerénység nélkül.

Az egyetlen bibi a padunk lehet, ami ebből a szögből nézve igencsak rövidke. A cserekapus kérdése mostanság ugyebár kardinális, Sánta elengedése Czuczi legutóbbi teljesítményét látva botorság volt, de most lesz három meccs arra, hogy meglássuk, Czuczi mégis van olyan jó, amilyennek a szakvezetés mondja. Ha nem, akkor jöhet Szemerédi, esetleg Tóth Iván, vagy ha más nem, végszükségben a másik Iván: Lovric. A védelem tele sérültekkel, de érdekes módon mind a balszélről. Novákról és Vidovicról már volt szó – az alapvetően – jobbhátvéd Baráth kapcsán, és itt érdemes megjegyezni, hogy Rossi Vidovicot szívesebben játszatja inkább egy sorral előrébb, ahol a rendszeresen érkező hibái talán nem jelentenek akkora problémát. Középen Diarra és Hidi a védekezőbb feladatoknál lehet majd segígségünkre, bár formájuk alapján ettől még igen messze vannak. Tchami sérült volt, mostanság tér vissza, kell a gyorsasága. Bjelkanovic, Nagy Krisztián, Fejes és Erdélyi pedig inkább csak a nevezésig jut el egyelőre, reméljük lesz ez még jobb/több is.

Szóval ezzel az alappal megyünk neki a Fradinak. A kapuban egy nyeretlen húszéves, a védelemben az NB I. egyik legjobb sora, középen két pörgő és két felpörgésre váró játékos, elől pedig két csatár, akikből egy általában hozzátesz valamit az átlag fölött is. Nincs mitől félnünk.

A nyitópoént amúgy innen reciklikáltam, a fotókat pedig szokásos módon az 1909foto.hu-ról.

No, újra itthon, Honvédért végigizgult szabiról visszatérve ismét a fedélzeten, mely tényt ünnepelve e beharangozó mellett hanta kedvéért sajátos paint-terrorjaim (ő mondta így) egyikével súlyosbítom a mai posztot. A posztot, melynek témája a kötelező győzelem axiómája, esetünkben a Paks ellen.

Egyik oldalon az NB1-et 100%-osan vezető Kispest, másikon a pont 50%-os Paks, a meccs a kispesti vágányok túloldalán, hazai pálya tehát adott, jó forma itt, közepes ott, tuti nyerünk. Ilyen egyszerű lenne? Persze hogy NEM!

Hajtás után részletezünk.

Blogunk kötelező pesszi-Miskájaként nyilván túl szép lenne, ha én is 1000%-ig hinnék a sikerben. Áhítom, sőt akarom, de hogy meglesz-e az más kérdés. Érveim kimeríthetetlenek.

• Az utóbbi években bizony pont a kötelezőkkel szenvedünk, főleg, ha a keret nem szuperesélyesnek kikiáltott, erre pedig igazából az NB1B más viszonyrendszerét leszámítva csak 2007 őszén és kicsit a tavalyi ősszel volt példa – ezekben az időkben kb. be is húzogattuk a “tuti három pontokat” – 1-2 kivétellel (2007-Kaposvár, Nyíregy, tavaly ősszel Paks, Pécs, Hali). Viszont ha inkább becsületes iparoscsapatunk van az NB1  csapatainak erősségsorrendjét nézve, akkora bravúrgyőzelmek, helytállások mellé pont a nagyon várt, “gyenge” csapatok ellen dohog a gépezet.
• A Paks ellen általában izzadunk itthon. Izzadunk Supival (2006 ősz, 2011 ősz), izzadunk Trénerrel (2009 tavasz) és senyvedünk Moralessel (2009 ősz). Nem szép emlékek, nem jó meccs-emlékfoszlányok.
• Ez a Paks elvileg gyengült – örülne a felületes szemlélő. Nincs az atomvárosi brand-dé érő Böde, nincs a tavasszal szárnyakra kapó Hrepka. És nincs KisKarlo, a nógrádi Guy Roux sem, aki kis kockás füzetével pedig a csapat stabilitásáért nagyban felelt az elmúlt években. Helyette a csak Koemantolmácsként ismert eddigi segítő, Máté Csaba, és egy downgrade-elt keret, ami azonban eddig ugyanúgy hozza a tavalyi közepes teljesítményt, mint a 2011/12-es squad. Szóval nem mind smukk, ami nem fénylik.
• Mi 100%-kal száguldunk eddig, év eleji tippjeim közül eddig az optimistább, a Dolcetti szcenárió irányába látszunk elindulni (a tulajnak és most a talján koleszterinmenedzsernek is úgy befekvő edző, hogy a csapat saját arculatára azért ügyel, érzi, hogy ez neki is lehetőség, kibújni az örök ManCity intendánsi, Mancini-sameszi pozícióból és a saját név alatt is elérni valamit). Bátran nyúl az ifjoncokhoz, bár tenné még bátrabban, Diarra és kasztja felejtős, ha csak azokat a legionárokat nyomnánk (Ignja, Diaby(?), Vidó) akik tényleg, de tényleg minőséget hoznak, és még inkább a Baráth-Vécsei-Nagy-Vernes vonal futna, már piedesztálra is emelném a tar olaszt. Most még kivárok, de az irány jó. VISZONT. Ez a fiatalított keret, a szűk számú rutinrókával (Debi, Gege, Dél, Lovresz) és egy meccseldöntő klasszissal (Szabi) hamar bajba kerülhet ha sérülés – vagy jelen esetben eltiltás nehezíti a szitut. A Kemenes-Czuczi-(TóthIván?) üggyel ez most be is jön.
• Bírja a keret az esélyesség terhét? Eddig egy mindenmindegy meccs Sión, esélyesebb Diós fogadása itthon, ultraesélyes Vidihez látogatás – ezek nem voltak kötelezők. Sokan úgy vélik a Paks elleni már az. Mert győzelemmel kell hangolni az Üllőire. Mert ki kell csábítani a szurkereinket a Fradipályára. Mert egy Paksot itthon verni kell. Most, amikor nekünk kéne bizony támadni, ami már tavasszal is gond volt, sikerül-e , merjük-e, tudjuk-e? Személy szerint borzasztóan szurkolok a srácoknak hogy így legyen-. Pesszimista vagyok de belül a pesszimisták a legnagyobb reménykedők.

Szóval nem lesz ez könnyű, annyi szent. De menjünk,  szurkoljuk ki a sikert és tapsoljuk meg még egyszer a mi Rettegett Ivánunkat a védelem jobb oldalán a bemutatáskor, a meccs elején még egyszer érezve a fehérvári csoda utóízét a szánkban.

Aztán már csak egy mocskos kis sovány, keshedt egygólos sikert kérek, hogy legyőzzük a kötelezőség átkát.

Tudjátok mi a különbség a szocialista lengyel autóipar és a Videoton között? A lengyelek legalább odaírták az olaszoktól másolt Fiat neve elé, hogy Polski, míg a Videoton akadémiája csak úgy natúrban, Puskás FC néven indít csapatot a másodosztályban, mintha Öcsi bácsi mindig is az övék lett volna.

Elismerem, szimplán demagóg a felcsapás, de ne legyünk szemérmesek, egy beharangozó a blogvilágban nyugodtan szólhat a hangulatkeltésről. A Videotont lehet szeretni, meg lehet nem szeretni, a Puskás név használata ehhez nem több egy töltetnél. (Amúgy a Videotont, de a vidistákat mindenképp lehet – és kell – sajnálni, vélhetően a hátuk közepére kívánják az egész rájuk telepedett mindent, ők csak szimplán szeretnének örülni az eredményeiknek.)

Amit viszont kell, az az aktuális ellenfelünk eredményeinek elismerése. Az Európa Ligában két ellenfélen is túljutva, két meccsre vannak a csoportkörtől, ráadásul egy nálunk valamivel magasabban jegyzett bajnokság képviselőjét búcsúztatták legutóbb meggyőző fölénnyel. Minden tiszteletünk. (Gyűjtögessék csak az UEFA-pontokat, jól fog az még jönni nekünk jövőre.)

A szép eredmények ellenére ne hagyjuk elbízni magunkat, hamisan beleringatni magunkat egy lehetőségbe, hogy majd a fakóval állnak ki ellenünk, és spórolnak a Trabzonsporra. Lehet, így lesz, de pont attól jók, hogy van egy hosszú padjuk, és onnan bőven okozhat bárki kellemetlenségeket nekünk. Elég csak Torghellére gondolni, vagy a mostanában rendszeresen becserélt fiatal Kovács Istvánra, esetleg bárki másra, mondjuk a tavalyi kupameccsekről Szolnokira, Gyurcsóra. Jók, nagyon jók idén. (Ugyanígy hagyjuk azt a Pápás hazai fiaskót is az első körből, egy olyasmi, rendszeren kívüli kisiklás mindig benne van, akár véletlenül is.)

Foglalkozzunk inkább magunkkal.

Egy olyan meccs előtt állunk, ahol nem kevés, az utóbbi időben felvetett kérdésünkre választ kaphatunk, vagy legalább közelebb kerülhetünk a lehetséges válaszokhoz.

Kemenes Szabi vajon tényleg ennyire jó formában van? Az láttuk az EL-ben és a bajnokságban, hogy nagyon elkapta a fonalat, és bár a Vidi nem egy Anzsi, de ettől még minden bizonnyal megpróbálkoznak majd (gyakran) a kapura lövéssel, vagyis lesz dolga.

Ignajtovic és Debreceni belsőpárosa vajon tényleg annyira stabil, mint hisszük? Az utóbbi időben mindig volt egy Már Bizonyított Nagy Öreg a védelem tengelyében (Szmiljanics, Botis), most viszont úgy alakult, hogy Debi lett a tapasztalat, Ignja pedig a szokásos betevő Ismeretlen Szerb, akiből még lehet valaki.

Zivanovic és Diarra vajon tényleg megéri a pénzét? Egyelőre mindkettejükről szemérmesen hallgattunk, úgy éreztük nem lenne korrekt egy felkészülési meccs és két bajnoki félidő alapján bármit is mondani, bár Zivanovictól egyszer már nem nagyon voltunk elájulva, de a Diósgyőr ellen még így is volt néhány jó megmozdulása.

Vernes vagy Vécsei, esetleg mindkettejük lesz idénre a stabilan játszó akadámistánk? Mindkettejükről tudjuk, hogy jók, Vécsei ráadásul pont az a fajta játékos, akit Kispesten különösen tud szeretni a közönség, hátha lesz végre és újra egy saját nevelésű irányító-középpályásunk. (Nyilván nem egy új Bárányos és világvándor, inkább egy Pisont.) Vernesről is tudjuk, hogy korosztálya egyik legnagyobb tehetsége, nála inkább mentális problémák lehetnek, lehettek, hogy csak szakaszosan és néhány meccset játszhatott a korábbi edzőknél. Reméljük ez lesz az az év, amikor végre átbillen, mert Rossi nagyon bízik benne. (Baráth és Nagy Krisztián szintén az Akadémiát képviseli a keretben, posztjukon egyelőre komoly konkurencia található a kezdőben, úgy érezzük, Rossi folyamatosan szoktatja majd őket az NB I-hez.)

Diaby és Délczeg valóban egy vállalható csatársor NB I-es szinten? A Nemzeti Sport számítógépes segítsége szerint: igen. Szerintünk pedig talán lesz újra egy Danilónk.

Mister Rossi vajon mire képes egy erős ellenfél ellen, egy előzetesen nyerhetőnek tűnő meccsen? Érdekes jelenség, hogy túl vagyunk hat tétmeccsen, Rossit mégsem kezdte ki senki. Mármint úgy értem, nálunk ilyenkor már rég szokták legalább néhányan szidni az edzőt, hogy ezért hülye, azért barom, miért nem játszatja a fiatalokat, miért játszat annyi fiatalt, miért a sok külföldi, miért az egy csatár, és miért, miért, miért? Rossi valamit vagy nagyon jól csinál, vagy ő maga a Jellegtelen és Feltűnés Nélküli Ember, aki eszünkbe sem jut, hogy van. (Az utóbbi lenne az igazi, mert az olyasmi, mint a jó spori, akinek az a jelzője, hogy nincs, vagyis itt azt jelentené, hogy jó a csapatunk, leköt minket a játéka.)

Vajon maradunk száz százalékosak?