Pont kicsúsztunk a purimból, azonban mégis van okunk inni, amíg el nem mosódik a különbség bennmaradás és kiesés között. Tegnap ugyanis az utolsó pillanatok egyikét élhettük át, ahonnan, ha bekövetkezik, alig találni visszautat. A helyzetet fokozandó, a történet már-már sablonosan klasszikus vonalvezetéssel indult: kicsit még rosszabb, még lehetetlenebb lett Knezevic góljával.

Pedig jobban játszottunk, valójában mi futballoztunk, vagyis rászolgáltunk, hogy egy szerencsétlenül megpattanó labda tovább bonyolítsa az életünket.

Kell valami legyen a Kispestben, mert vissza tudtunk jönni, újra mi futballoztunk, és érezni lehetett, csupán idő kérdése, hogy mikor fordítjuk meg a meccset. Eszter pedig segített.

Eszter szerepére egyelőre Feri a legerősebb jelentkezőnk, míg a Hámán előtt letérdelni nem szándékozó Márdokeust valószínűleg egy közepesen klisés kasztingot követően a kispesti szív (vö. kulturális tőke Bourdieunél) játssza egy gázsiért – kollektíven. A perzsákat természetesen, figyeld, mekkora duplacsavar!, Gazdag vezetésével a csapat mészárolja le.

„Apropos, tudja valaki, hogy hol volt ez a mentalitás korábban? A befőttek mögött rejtegettük?” bővebben