Bp. Honvéd – Újpest 2-2 // osztályozókönyv
Valahol elképesztő, hogy mennyire nem találja magát a Honvéd játéka. Lassan két éve csak a szenvedés megy, minden esetleges, előremutató dolgot alig tapasztalni. Edzők, stílusok, szemlélet váltja egymást, egyedül a lényeg változatlan: az eredményesség (hiánya) és a kilátástalanság (nem hiánya).
Alig egy hónapja mintha megcsillant volna valami. Megszálltuk a középpályát, Hidi, Nagy Geri és Zsótér szétfutotta, agyonnyomasztotta az ellenfeleket, elől pedig ott van a két zseni, Balogh és Gazdag, akik majd megoldják valahogy. Balogh kinyúl a lábával, úgy vonzza be a labdákat, és úgy állítja maga körüli pályára, mint bolygók a keringőegységeket. Utána vagy rácsavarodik és elveszíti, vagy valami egészen váratlant húz, új teret nyit, amit vagy felismernek a többiek, van nem. Gazdag általában igen. Mondjuk, Gazdag talán az egyetlen, akiből jelenleg kinézzük, hogy egyedül is végig tud vinni egy támadást: helyzetig, gólig, kiharcolt tizenegyesig.
Megcsillant a remény, hogy össze tudunk rakni egy robotolós csapatot, akik képesek lehetnek kiszolgálni a támadókat. És akkor Nagy Dominik még a jövő ígérete volt, ahogy a sérült Bőle és Eppel is. Velük majd jobb lesz, könnyebb lesz. Nagy Dominik azóta játszik, jobb azonban nem lett tőle. Eppel visszatért ugyan, de a szombati pár perce egyelőre nem oszt, nem szoroz.
„Érdekes megfigyelés, hogy az új edzőkkel mindig csak az első pár meccsen vagyunk kompaktak, később azonban iszonyatosan megnyúlik a csapat” bővebben
