Az én Kispest-Honvéd sztorim, XVI. rész. 2004 ősz.

mabelFolytatódik, ezúttal már az új, taccs.hu-s otthonunkban a retrospektív sorozatunk. Továbbra is sok-sok szubjektumra számítsatok, és mivel eddig is pusztán emlékezetből írtam a szériát, amely metóduson nem is változtatok, előfordulhatnak tárgyi tévedések, amelyek javítására, de még inkább a saját élmények megosztására továbbra is szeretettel várjuk a kommenteket, hisz főleg azoktól lesz élő, izgalmas a sorozat.

A mai részben 2004 őszére fordulunk rá, amikor egy sikerektől hangos idény után ismerős fordulat következett be, egy trademarkos kispesti szürkület, de hát erről is meg kell emlékezni, ugye… Nőt, kocsit cserélhetsz, klubot soha, ahogy a klasszikus mondja, azaz a penetránsabb idényekben is a Honvéd a mi csapatunk, nem csak a sikerekkor. Hajtás után megyünk az őszbe, sok-sok lankadt szárnyú vörös-fekete tollú héjamadár (Ady nagy kedvenc. Nem csak az út, a költő is.).

Hol is hagytuk abba a legutóbbi „rendes” epizódnál? 2004 nyara, öröm-boldogság szárnyal a kispesti utcák felett en bloc, de a lajosmizsei sorompó túloldalán fekvő telken mindenképp. Dicstelen száműzetésünk a másodosztályba csupán (és eléggé nem helyeselhető módon) egy évig tartott, és egy ritka egyértelmű menetelésen keresztül tudattuk a hazai focivilággal, hogy nekünk a helyünk a legjobbak között van. És ugye az még nem a következő évtized kétcsoportos vicc-másodosztálya volt… A feljutás tehát sikerült, csont nélkül, rajt-cél győzelemmel, és az egy éves alászállás a másodvonal – számunkra a kiesés pillanatában egyenesen abisszikusnak tűnő – mélységeibe arra is jó volt, hogy kicsit legyen megint egy olyan idényünk, amikor csak oktatunk, amikor a Bozsikba tényleg verésért jönnek az ellenfelek. Amikor idegenben, ha nagy ritkán ikszelünk, az kudarc – tényleg tiszta korakilencvenesek, vagy nyolcvanasok újratöltve. Igaz, egy osztállyal lejjebb, de belül azért sokan örültünk ennek a sikersorozatnak, így is, hogy a fenébe ne…

A bajnoki hajrá alatt, és a nyári szünet első heteiben a Nemzeti Sport és az egyéb zuhanyhíradó-források egyre hangosabban csiripelték ráadásul, hogy amit sokan szerettünk volna, az a klubvezetésnek is célja: a másodosztály tényleg tisztítótűzként való felfogása, és a feljutó csapat megerősítése, régi kedvencek visszacsábítása lesz a kitűzött cél. Ezek a gondolatok elméletben remekül hangzottak, csak abba nem gondoltunk bele, hogy pénz, hát az viszont nem lett több a klubházban, ráadásul Pini presidente sem az a klasszik klubelnök, aki minden bohócliger álma. Így hiába értekeztek a lapok és a kispesti kiskocsmák mélyére a kánikula elől menekülő szurkerek Pisont Pista, Németh Norbi vagy Pintér Zoltán hazahozataláról Hamar mellé, július közepére már egyre markánsabban látszott a jól ismert, 1996-2003 közti kispesti sláger felmelegítése. Nemhogy a régi kedvencek nem jönnek majd (Pisont esete különösen fájó, a legnagyobb király az urban legend szerint be is jelentkezett Piniéknél, hogy jönne az utolsó értelmes felnőtt idényét a Szentélyben lenyomni, ám az olasz húspápa nem kért belőle, „öreg” címszó alatt. Az MTK nem volt ilyen finnyás.), de még az NB1B-s gerincet is sikerül megtépázni. Nem hosszabbítottunk a másodosztály hajrájában bundabüntijéből visszatérő Hamarral, az új Andruschnak kikiáltott, a másodosztályú bajnoki címben elévülhetetlen érdemeket szerző Molnár Levi kapussal, sikerült összeveszni a gólkirály, 17 találatot hintő Horváth Péterrel, aki meg sem állt a Vasasig („az ígéretek ellenére nem kaptam meg a színes tévémet”- szólt állítólag a végső érv a melírozott csatár részéről, újabb örök érvényű sztori a kispesti almanachban). A kiegészítő-emberek közül pedig a megbízható csere Schafranek, Bonchis, és a nagy ígéretként hazatérő, ám amolyan semmilyen tavaszt toló Nánási Krisztián is lépett.

Sztamenics, a megszokott balkáni vétel. Fél évet volt itt. (forrás: honvedfc.hu)
Sztamenics, a megszokott balkáni vétel. Fél évet volt itt. (forrás: honvedfc.hu)

Az érkezési oldal sokáig üres volt, noha az MK-ezüst miatt az UEFA-kupára is készülni kellett volna. Végül a kuparajt előtt nem sokkal beesett Herczeg Miklós, az ex-győri és -újpesti villámcsatár, valahonnan a Balkánról (egész pontosan a ČSK Pivara csapatától) egy menetrend szerinti szerb középső védő, Zoran Sztamenics. Hazahoztuk a kecsói kölcsönből Mészit és Csobánkit a védelembe, illetve utóbbit akkor még a csatársorba, és igazoltunk két kapust, egyrészt az MTK-nál és a Debrecennél is megfordult (jobbára padozó) Erdélyi Miklóst (ő manapság a Loki kalácsképű kapusedzője, bizony!), illetve egy állítólag ex-nemzetközi klasszist, az epikus fizimiskával büntető Maximilien Orazét Ausztriából. Hogy ő valóban klasszis volt-e, az végül nem derült ki, de hogy „ex” volt, az biztos. No és a nyári felkészülésiken feltűnt három mozambiki importcsokkó, a Bohócliga névcsászári sorozatába jó eséllyel bejelentkező védőpáros, Mano és Mano-Mano (nem viccelek), illetve a csöppnyi támadó, Genito. Utóbbi kettőt állítólag leigazoltuk, de utána hónapokig nem láttuk egyiket sem, Genike is csak október táján érkezik majd vissza. Kispesti Mercato, at its best!

herczeg
Herczeg Miki küzd a labdáért. A szurkolók szeretetéért mindezt hiába tette szegény. (Forrás: nso.hu)

A keret tehát úgy festett, hogy a másodosztályú hősök megmaradt magjára (Dobos, Bábik, Horky, Vámosi, Budó, Vén, Drobnjak), és szépreményű (?) fiataljainkra épít majd főleg. Utóbbi szekcióból Vadócz már alapemberré nőtte ki magát, és beleláttuk (joggal) generációja klasszisát; Takács Zé engem nem nagyon győzött meg sem a kiesős, sem a feljutós idényben, Kozarek pedig a 2003 őszi remek rajtja után szürkült el. A többiek a másodosztályban is kiegészítő emberek (Mészi, Csobánki), vagy az idény végén perceket kapó ifjoncok (Bojti, Facskó), esetleg  abszolút zöldfülűek (Zana, Lázár) voltak. Erre a szitura mondta volna idényrajtkor a „Csengetett Mylord?” sorozatból Mabel, ha Honvédos lett volna: „Az finom lesz”.

Maga az idény az UEFA-előselejtezővel indult, ahol az örmény MIKA Asztarakot sodorta elénk a sorolás. Az odavágóra a spórolós Pini egy Hemy-díjas megoldással élt: katonai géppel vitette ki a srácokat. Szerencsére ez sem okozott nagyobb zavart, Csobánki góljával még nyerni is sikerült az híres örmény konyak hazájában. Ízlelgessük az említett szesznél valamivel póriasabb kezdőt: Silhavy – Bábik, Vámosi, Budovinszky. Takács Z.- Dobos, Vadócz, Horky (Dancs) Vén- Kozarek (Csobánki), Drobnjak (Bojtor). Első blikkre nem vészes, de a cserék már mutatják: a kispad eltűnt, vagy legalábbis megrövidült, rendesen. A visszavágóra a Bozsik UEFA-inkompatibilitása miatt az Üllőire száműzettünk, ahol Bábik kiegyenlítette az örmény vezetést, így tovább nyögvenyeltük magunkat a második selejtezőkörbe. Yeah.

Közben elindult a bajnokság. Új, jellegtelen fehér mezben fogadtuk otthon a bajnoki címre ebben az évben is eséllyel bejelentkező (és év végén történelme során először célba is érő) Lokit, akkor még Szentes Lassard ezredessel a padon. A kezdőnk az asztarakit idézte, és a keret sem lett gazdagabb, így a 2:1-es vereség bár fájó volt, nagyon nem reklamálhattunk. Az ezt követő csütörtökön aztán Wronikba látogattunk, ahol a kupadöntős, szurker-ajándék fekete mezben (? –erősítsetek meg…) parádézhatott a csapat, és szenvedett tisztes vereséget (0:1), ezúttal már Sztameniccsel és Herczeggel a fedélzeten. Mindezt vasárnap egy 3:1-es vereség követte Pécsett, igaz, Herczeg legalább góldebütöt regisztrálhatott, de más örömünk nem volt.

Aztán hétfőn Pini kirúgta Gálhidi Gyurit.

Gálhidi mester maradása már nyáron neccesnek tűnt, főleg az elmaradó erősítések fényében lógott az edző orra, és gondolkozott erősen a távozáson, ám akkor még meggyőzték vezetőink, hogy a gyengébb kerettel is vállaljon még egy évet. Vállalta. A hála, mint látjuk, négy tétmeccsig tartott. „Kispesti klubvezetés. Nem normális. Imádom.”- mondaná Hanta, de akkor még azt se tudtam ki az a Hanta, pedig úgy 20-25 méterre szurkoltunk egymástól már vagy 14 éve…

Egy jó Bogesz, a melegítőnkben, a kispadunkon. Nehezen fogadtuk be, de aztán voltak jó meccsei. (Forrás: nso.hu)
Egy jó Bogesz, a melegítőnkben, a kispadunkon. Nehezen fogadtuk be, de aztán voltak jó meccsei. (Forrás: nso.hu)

Mindenesetre az utód hamar meglett, Kiss Zsolt kisebbségi klubtulaj régi cimbije, Bognár György érkezett Kispestre – sokak nagy megrökönyödésére. Az ős-MTK-s, edzőként a kékeknél szoftosan megégő, majd Sopronban a kaszinós-sikkasztós botrányba páros lábbal belegyalogoló egykori irányító középpályás finoman szólva megosztotta a közvéleményt a Bozsik lelátóján. Főleg a közkedvelt Gálhidi után volt ez fura húzás, ráadásul egy UEFA-selejtezőkör kellős közepén. Bogesz rajtja a Zete elleni hazai mérkőzésünk volt, ahol az új edző egy fordulatos 3:3-mal nyitott, kapuban a frissen igazolt, az UEFA-menetelésre szánt Orazéval Silhavy helyén. Ezek után az ismét Üllői utas UEFA-visszavágótól én semmit se vártam, a csapat viszont egy Taki góllal lehozta 1:0-ra a meccset, tizikig mentünk, ahol csak Drobnjak hibája miatt estünk ki. A körülményekhez képest ez tisztes helytállás volt, de ha azt nézem, hogy mi mindig magunknak tesszük nehézzé anti-csapatépítésünkkel azokat a bizonyos körülményeket, már kevésbé vidám az összkép. Nem is tudom, mit akartunk ettől a nemzetközi kupaindulástól. Nagyobb baj, hogy ezt Piniék sem tudták. (Apropó, ha valaki kinn volt a wronki túrán, ne habozzon kommentbe betolni az emlékeit az örökkévalóságnak).

A bajnokság első győzelmét az ezt követő hétvége hozta el. A meccs nekem azért emlékezetes, mert előtte játszották Athénban a vízilabda olimpiai finálét, ahol hősies utolsó negyeddel vertük 4:6-ról 7:6-ra a szerbeket. Még a meccs előtt megfogadtuk Doki barátommal, akinél a meccset néztük sok sör társaságában, hogy ha nyerünk, kijön velem egy magyar zászlóba burkolva a Bozsikba az esti meccsre. (A Doki már csak ilyen. Sörissza délutánokon bátor ötletei támadnak.) Nyertünk, és a bemákolt Dottore ki is támolygott velem a kerület déli határára, és kiszurkolta mellettem a 2:0-ás sikerünket. A lelátón még rátoltunk a vízilabdás sörökre egy pár korsóval, így határozottan élvezhető volt az amúgy fékezett habzású meccs.

A következő hetek aztán egy tipikus fékezett habzású Honvéd-őszt hoztak. Otthon vagy szorosan meccseket nyertünk (Diósgyőr, Nyíregy, Sopron), vagy ikszelgettünk, idegenben meg vagy szolidabban (Győr), vagy sajnos egyre jellemzőbben rendesen (Fehérvár 1:4, Kaposvár 2:4, Vasas1:4) elkenték a szánkat. Ebben az időszakban lett meg amúgy (október 6.-án, a vértanú-napon) a jogsim, harmadik próbálkozásra a forgalmi vizsgán. Reggel a Vas Gereben felé villamosozva, a Határ úti felszállásnál már megéreztem, hogy meglesz végre a jogsi, ugyanis velem együtt csekkolt be az üres 42-esre Vén, Dancs és Dobos Atesz is, bizonyítva, hogy Kispesten akkoriban nem toltak minden játékos feneke alá kocsit, vagy ezt lehetővé tevő fizut. Mindenestre a srácok jelenlétét jó ómennek éreztem és persze meg is lett a vizsga (mondjuk ebben a vizsgabiztost öreg Mészölyt megszégyenítő módon lebundázó oktatóm, az élő wekerlei legenda Csaba bá keze keresendő inkább, tényleg csak a Centrumos szatyor hiányzott az öreg kezéből mikor a vizsgáztatónak magyarázta: „annyit szenvedett már az eddigi vizsgákon ez a szerény, becsületes, tiszta szívű gyerek, legyél majd belátó”). Ami meccs kiemelendő ezen időszakból, az a kaposvári szoppola, ahol bemutatkozott a mezünkben a Mozambikból végre visszataláló Genito; a Vasas elleni Fáy utcai égés, ahol Oraze helyét Erdélyi vette át a félszezon végéig a gólvonalon; vagy a két szabadrúgásgólt vállaló Budóról és a kispadkörnyéket már akkor is rommá ordító és köpködő, a Fraditól történő menesztését régi sikerei színhelyén kiheverni próbáló Pintér Pinyőről emlékezetes Matáv elleni hazai. Ezeket a momentumokat leszámítva igazi, szürke ősz volt ez, nem a leglelkesítőbb félidény eddigi szurkolói pályám során. Mindez társulva az ekkor elkezdett fősulim borzadály gazdasági, matek és statisztikaóráival, hát nem a legkedvesebb korszakomként idéződik most vissza az emlékezetembe… Különösen bosszantó volt az NB1B végére markáns csapattá érő, továbbfejlesztésre váró keret szétzüllesztését végignézni, látni azt, hogy azért jutottunk vissza az első osztályba, hogy ugyanott folytassuk a szenvedést, mint a kiesés előtti lutri idényekben.

A majd' minden pesti major klubban megforduló Szili utolsó igazán jó idényét nálunk tolta le (Forrás: vasvar.hu).
A majd’ minden pesti major klubban megforduló Szili utolsó igazán jó idényét nálunk tolta le (Forrás: vasvar.hu).

Egy kis világítótornyot jelentett a sötét idénytengeren az Újpest elleni siker a Megyerin, amire rég (Sasu 2001-es lökete óta) nem volt példa. Ezúttal az Erdélyi – Sztamenics (Facskó), Budovinszky, Mészáros, Bábik – Genito, Vadócz, Szili, Vén (Dobos) – Herczeg, Drobnjak (Csobánki) csapat ért el hősies egygólos győzelmet (2:1), Csobánki és a friss, ősz közepi igazolás Szili révén. Utóbbi újpesti nevelésként, ex-Vasas, és -Fradi játékosként került hozzánk, már leírt, kiégettnek gondolt ’ligerként, de már ez a meccs is bizonyítja: itt szép menetet futott még egyszer, utoljára. A másik kellemes idényvégi sikert az egy egymeccses MK-forduló során elért siker jelentette a Vasas ellen. Ide épp mikroökonómia Zh-ról érkeztem az egyetemet követően elkezdett másoddiplomás fősulimból, érezve, hogy a ZH is meglesz és a meccs is. A bejáratnál epic élmény fogadott – a sorok a sorompóig értek, no nem a tömeg miatt, csak össz-vissz 2 pénztár-lőrést nyitottak meg a szurkolóknak, ráadásul fejbe grátisz beszart a belső világítás a fülkékben, így nem lehetett használni a helységeket. Sebaj, a klubvezetés reagált, és két hölgyalkalmazott egy penetráns fekete szemeteszsákkal állt ki a kapuba, oda kellett beledobálnunk az ezreseket a jegyért cserébe. Zse-ni-á-lis!

A csapat (és Fater) új CZUKK-ra lelt (forrás: csokiliga.tumblr.com)
A csapat (és Fater) új CZUKK-ra lelt (forrás: csokiliga.tumblr.com)

Szerencsére utóbbi jelző Genitóra is állt, aki miatt igazából kijöttem, hogy lássam végre élőben az újságok és az 1909.hu-s (akkor még honvedfc.hu-s) fórumozók által rommá dicsért kis mozambikit. Nos, azon az estén új kedvencet avattam, ráadásul irányító poszton (picit túlzok, tudom, de abban a keretben kb. ő volt a leginkább karmester, vagy legalábbis Vadival és Vénnel együtt amolyan kommunában), és Fateron is láttam, hogy elismerően ráncolja a szemét, amikor a „Kicsinél” volt a labda. Geni aztán akkora favoritja lett, hogy másfél év múlva már azt mondogatta, szívesen meghívná egy általa főzött karácsonyi halászlére hozzánk. Szép karrier egy légióstól, ismerjük el. Végül Vadi góljával nyertünk, az egyik korzós hangimperátor kidülledt nyaki ütőerekkel szidta végig az akkor a Vasas padjánál sündörgő Egervárit, szóval emlékezetes este volt. (Persze a Zh-m is meglett, megúsztam a szóbeli vizsgát, örvendjetek). A továbbjutó csapat így festett aznap: Erdélyi -Vámosi, Budovinszky, Mészáros – Bábik, Genito, Vadócz, Horky, Vén (Szendrei)- Szili, Csobánki (Bojtor).

A szezon zárásaként a szoros hazai jó meccs-sima vendégszívás sort folytattuk, és feküdtünk le az akkor UEFA-menetelő lászlócsabás Fradi előtt. És jött a téli szünet, korántsem olyan jó szájízzel, mint egy éve. Akkor afféle futball-láz(acska) volt Kispesten, most meg a szokásos, már nagyon unt közöny. Ismerős a helyzet, ugye? Sajnos. A magam részéről felemás érzésekkel zártam az őszi szezont. A feljutás hurráhangulata erősen tűnőben volt már, ez az ősz sokkal inkább a ’90-es évek végére, a 2000-res évek elejére emlékeztetett, szemben a másodosztály nyújtotta gyerekkori időutazással. Kevés jó emlék van ebből a pár hónapból, a Vasas elleni MK-meccs volt talán az amiről valami igazi örömféleséggel jöttem haza, a többi… Pffff…

Az ősszel jobbára az Oraze (Erdélyi) – Mészáros, Budovinszky, Vámosi, Sztamenics (Horky)- Vén, Dobos, Genito, Vadócz- Herczeg, Szili (Drobnjak, Csobánki) kezdővel operáltunk. Pályára lépett még az idény kezdetén a kapuban Silhavy, aki aztán eltűnt, mint Bárányos szerződésének másolata Komora széfjéből 1998 nyarán; Mano-Mano és Mano meg sem érkeztek. Bábik Tibi az NB1B-s keret hátramaradt mohikánjaként jutott közepesen sok szerephez, Dancs pedig egyre több játékperchez jutott. Szendrei amolyan Bognár-bébiként ficánkolhatott 2004 ősz végén az időhúzó csere szerepkörében.

Kiemelkedő teljesítmény nem volt sok, Vadi szépen nyomta egész ősszel, de ebben a korban neki egy erős csapatba beépülve lehetett volna esélye az igazi fejlődésre… Vén, Bábik, Dobos is becsülettel dolgoztak, de nem tudták hozni egyenletesen az egy osztállyal lejjebb még kimagasló, egy évvel azelőtti teljesítményt. Budó és Vámosi is hozzászürkültek a csapathoz. Üdítő kivételként az idény második felében a kerethez csatlakozó Geni és Szili jelentettek némi fényt a szürke novemberi éjszakákban a Bozsik reflektorai mellett.

Jött tehát egy újabb Karácsony, de hol volt ez már hangulatában az egy évvel korábbihoz képest? Messzebb, mint Tornyi Barna a Kispest díszpolgára címtől. Persze ekkor még nem látszott egészen a maga valójában az elkövetkezendő másfél év összes bizonytalansága, de valahol belül éreztem, itt valami nagyon nincs rendben. Megtisztulást vártam az NB1B gyehennájától, de ehelyett minden ment tovább a régi mederben, mondhatni azokban a telente csonttá fagyott traktorabroncs-vályúkban, amelyek a centerpályát csúfították ekkor már 5 hosszú éve. A bizonytalanság tehát ott lebegett a szemem előtt, a csapat körül és velem kapcsolatban is, már fél év telt el az egyetem vége óta, de csak nem jött az állandó munkahely, és ez nem volt jó érzés. A következő évben csak jobb jöhet – vigasztaltam végül magam a karácsonyi barna Krusovicém mellett gubbasztva, de hamarosan kiderül, hogy ez most csak rám lesz igaz, a klubra még sok kellemetlen kanyar vár az átmeneti nyugvópontig.

“Az én Kispest-Honvéd sztorim, XVI. rész. 2004 ősz.” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Ha már Csengetett Mylord? akkor a sorozatból vennék kezdésnek Én is egy
    idézetet:

    „Rizspuding és penészes kecskesajt….az finom
    lesz! Az öregem azt hiszi majd, Karácsony van!”

    Rizspudingot és penészes sajtot kaptunk Pinitől, (na jó legyen stílusosan…. lecsókolbász és disznósajt) pedig a szezon
    elején azt hittük itt van újra a Kánaán, és elhittük, hogy „Karácsony van” és minden jó és szép lesz újra.

    Az én szubjektív emlékképeim ebből az évből az alábbiak:

    Az elején nagyon bizakodtam, hogy megtisztulva a másodosztály purgatóriumából végre minden más lesz és újra
    jönnek a „régi szép idők”. Párhuzamot vonva a jelenlegi helyzetünkkel vajh, ha most kerülünk hasonló szituációba, lesz e újra dicsőséges nb2-es szereplés, lesz-e „megtisztulás” és visszakerülve az első osztályba lesz-e újra a Karácsonynak
    reménye?

    Mit nem adnák, ha lenne ma is egy „öreg” Pisontunk egyébként, akitől várhatnánk a jelen helyzetben a csodát! Habár, ha lenne is ilyen, de „pénzbe kerülne” azt gondolom akkor mindenki számára világos, hogy mi lenne a mai tulajdonosi döntés ma is…..

    Genitora azt hiszem mindenki jó szívvel gondol vissza, Ő azon kevés légiósaink egyike volt akire jó vissza emlékezni.
    Nem tudom játszik-e még valahol? Cyprus és Izrael után nem hallottam felőle semmit.

    Herczeg Miklós volt annak az időnek az a játékos mintapéldánya akihez nem illett egyáltalán a Kispest mez, mert sem a
    múltja, sem a játéktudása, sem az akarata nem predesztinálta erre. Gyötrelem volt minden perc (szerintem számára is) de legfőképpen számunkra amit a pályán töltött.

    Ha jól emlékszem a Fraditól importált „őshonvédossá lett” Gál László intézte akkortájt az intézni való ügyeket a maga sajátos módszereivel……mit mondjak erre….inkább semmit!

    Nem tudom milyen kapcsolati tőkével rendelkezhetett akkor Pini és hogy érhette el, bulizhatta ki a HM vezetésénél,
    hogy egy már akkor is öregnek számító muzeális korú Ancsát (AN-26-os szállítógépet) kapott kölcsönbe és azzal utazhatott a csapat. (Egyébként mára 2 db. ilyen üzemképes repülő maradt és ezek képviselik a Magyar Honvédség katonai szállítógép flottáját. Ennek az öreg vasnak a VIP változatával repültünk emlékeim szerint. Annyiban volt ez VIP. hogy pokrócot is beraktak a kevésbé fapados változatba, ami alapesetben katonák szállítására szolgált. Szép kis
    túra lehetett azt hiszem ezzel a géppel eljutni Örményországba! (habár azt gondolom adott esetben a motoros repülés szerintem nagyon jó dolog persze egy megfelelő repülővel!)

    Az „Új, jellegtelen fehér mez” amiről szó van az a Gem’s márkájú borzadály és annak a tiszta fehér változata volt? Pini és csapata ezt szerintem valami turkálóból kukázhatta ki, mert tényleg borzasztó volt, talán a legborzasztóbb amiben a csapatot láttam játszani valaha! Előtte, ha jól emlékszem Diadoraban nyomtuk a másodosztályban és ez volt az a mez
    amelyen elől vízszintes piros és fekete csíkok voltak. Erre kommunikálta akkor Gál, hogy vissza a gyökerekhez és megjelenésben is a legendás időkre emlékeztető mezben játszunk újra. (megjegyzem, hogy a felcsúti kommunikáció is
    így harangozta be az idei új mezét, hogy ennek megjelenése az Aranycsapat mezére hajaz majd, „tisztelegve a névadónak ezúton is”, ……szegény Öcsi bácsi talán jobb is, hogy ezt nem érte meg, kék-sárga Aranycsapat mez……brrrr)

    Bognár Gyurival nekem nem volt semmi bajom, segíteni jött a vészhelyzetben és azt maradéktalanul megoldotta. Kiss Zsoltról elsősorban annyi maradt meg, hogy a nagy fehér terepjárója amivel jött ott állt a pálya mellett, valamelyik kapu mögött és annak a csomagtartójában volt az elektronika és onnan vezérelték a hangosítást, mert a hangszórók oda voltak bekötve.

    Szili játéka valóban emlékezetes volt abból a korból sajnálom, hogy így alakult a karrierje, az utolsók egyike volt azon
    karmesterek sorában akik még játszották a focit.

    A Svájcból hazatérő Dancs Roland volt még az akitől én többet vártam és szép jövőt jósoltam neki. Nem jött be. Utánunk talán a REAC-ba ment és aztán eltűnt a nagy magyar süllyesztőben.

    A mai ultramodern vénaszkenerres és szurkolói kártyás világban nagyon jó volt nosztalgiázni azokra az időkre amit írtál! „Két hölgyalkalmazott egy penetráns fekete szemeteszsákkal állt ki a kapuba, oda kellett beledobálnunk az ezreseket a
    jegyért cserébe” Valóban ZSENIÁLIS volt!

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.