Siófoki minthamisemtörténtvolna

Csodálatos februári szerda este (fotó: RW)

Mintha mi sem történt volna 2017 későősze óta, úgy folytatódott privát Kispest-sztorim ezen a csodálatosan undorító, igazi neomagyar futballtavaszi szerdai késő délután és estén, kezdve a Stefánia úti indulástól a legszebb hangulatlombozó februári sztrádaúton át a siófoki kietlen vendégszektorig és a forró ital mentes büféig, majd a hazaútig, ahol a Fanta-Ábel-Fater hármas oltotta porig a kedvenc zenéim, amit szerencsétlen sorsú sofőrként kevertem magamnak. Ótvar kupaszerda volt? Igen. Hiányzott már? Naná.

Mester, amikor utoljára találkoztunk, még 2017-et írtak és Eriknek hívták az edzőnket!” – nyitott egy klasszik Hantamodorral a blogfőszerk, miután 16.15-kor kiléptem a lechneri épületcsodánk kapuján, azután, hogy a negyed 5-re meghirdetett indulásunk előtt egy perccel Hanta már telefonon zizegett rám, hogy mindenki csak RW csoffadt testére vár. “Nem mondod…” gondolkoztam el fennhangon, de már érkezett Ábel úr is parolázni, “Atikám, államvizsga megvolt, remélem görbült“, majd mire egy boldog “meglett, és most örökre búcsút mondok az iskolapadnak” sóhajjal feleltem, Hanta már élvetegen kontrázott “persze, márciusban elkezdesz valami doktorit, júniusban meg egy OKJ-s hegesztőtanfolyamot, ismerünk“. Fater meg a kocsiban ülve várt minket duzzogva, a rádió max hangerőn üvölt, mikor beszállok, “Ilyen hülyeséget, ilyen időben lemenni“- szöttyög a derék szülőm, tényleg mintha mi sem történt volna december eleje, az utolsó meccsünk óta.

Lefele úton a hangulat tetőfokára hág, főleg, mikor a legendásan besózott és késni utáló Fater felé először kezdenek szállni a hantai “pipikélni kéne” mondatok a Soproniját már Pesten betülkölő Fanta felől. Végül Fehérváron szünetelünk, Hantával én is kiosonkodok kitenni hűlni a teát “Sietni aztán, több megálló nincs“- korhol minket Fater, majd mikor visszaérünk, úgy dönt, mégis ő is elmegy egy körre. “Tudtam, hogy megint a Fater miatt késünk” – jegyzi meg Hanta, Fater hátranéz, és örülök, hogy nincs nála egy mordály.

Késés végül nincs, kezdésre pöccre leérünk a siófoki “katlanba”. Ránézésre kb. kétszer annyian vagyunk, mint szemben és hátul oldalt a hazaiak, persze ez nem nagy truváj, ismerve az aranyparti szurkerviszonyokat. Mi viszont egész szépen vagyunk, én 50-re tippeltem előzetesen, Ábelék 200 körülre, ők járnak közelebb az igazsághoz.

A csapat közben kifut a gyepre tiszte fehér szerkóban. Meglepetésünkre Supka nem B csapattal kezd, max Horváth a tarcsi a kapuban, de ha az egész kezdő jellegét nézem, kezdek félni, hogy nehogy Andris legyen az alap kezdőkapus. Ne feledjük, Supi ezzel imád variálni, Kemenest pl. kétszer is szopatta azzal, hogy visszarakta tarcsinak előbb Tóth Iván, majd Sánta mögé 2-3 meccsre, remélem Gróffal nem ez a terv. Nem is Gróf, mint inkább a néhol bizony potyázni képes Hori miatt.

Az első félidő fékezett habzású, de mi uraljuk a történéseket az első percek siói rohamocskái után. Aztán Lanza kétszer villan, egyszer gólpasszt ível Kosút fejére, és a 48-as szabadsághős trónfosztás helyett most továbbjutásfosztásban működik közre (0:1); később ismét Lanza tesz ki labdát baloldalra, Banó ügyesen centerez, Eppölmarci pedig mindenkitudjamár, hogy kupagólkirály (0:2). A félidő végén Lanza még háttal ollózik egy szépet, de csak taps a jutalma, gól most nem, így szünet.

A második 45 percet is délczegen kezdjük, a Banót röviddel azelőtt váltó Holender labdavezet szépet, Gazdaghoz játszik, aki forog egyet a 16-oson belül, majd Dániel Lóhoz asszisztol, ám az oktalan brászil sajnos a cívis formáját hozza és mellédurrant. Később Holi szór el egy szólóhelyzetet (40 méteres indítását kitől kapta, na kitől, nyilvánhogy, bellissima), majd beadásokat nagyvonalúskodunk el szakmányban. Ilyenkor szoktam elkezdeni félni, de valahogy nem ma, ma nyugodt vagyok, kispestszurkolókvagyunk, győznifogacsapatunk ellenfelünkelverjük AMAGYARKUPÁTMEGNYERJÜK, szól a rigmus is, kicsit bánom, hogy a bajnokságot már nem is akarjuk megnyerni, hehe, de ha legalább olyan jó jós lesz a tábor, mint tavaly a vágyott bajnoki helyezést megéneklő szólammal, akkor szép tavaszunk lesz.

Kettő-kettő lesz ez bazmeg“- morog egymásra két kopasz arculat mellettünk, “hallod?” -kérdi Hanta “végre a Korzón érzem magam“. “Ja, én is” -felelem – “csodálom, hogy ezt nem Fater mondta“. “Ő nem mondhatja” -vigyorog Fanta – “70. perc, ilyenkor szokott eltűnni“. S valóban, az Öreg már lenn áll a lelátó alatt, fura egy babonái vannak, de nem szólok semmit, én, aki tavaly a Gyimót elleni Lanza- és az MTK elleni Kosztagólt is úgy vonzottam be, hogy elmentem a babonasarokba a Korzó legjobbszélére, szóval tényleg nincs jogom cinkelni az ősömet.

Ám a Sors nagy rendező (ahogy ezt tavaly két ízben is megtapasztaltam). A két kopasz úrnak sajnos igaza lesz, hiába évődünk rajtuk a derék blogtárssal. Előbb egy osti 11-est hozunk össze 10 perccel a vége előtt, majd a már pihentetett Lanza nélküli, a ma feltűnően indiszponáta Lukáccsal és a hajtós, ám még sokszor belehibázó Herjeczkivel egyedül hagyott Eppel eléggé alacsony hatékonyságú elöl, így a 2:1 megtartása a minimumprogram. Egy perc van hátra, szöglet nekik, “Innen már csak nem lesz baj” – jósol Fanta, én csak belül érzem, hogy bakker, ezek még a végén egyenlítenek.  És bakker, ezek tényleg egyenlítenek. Na így kell jól elbakkantani egy zsebben lévő párharcot.

Nézzük a jó oldalát, így legalább lesz közönség otthon” -csicsergi mellettem Hanta, optimizmusát főleg az esti konstans malátabeviteléből származtatva: “így legalább leszünk 400-an“. Ábel is önvigasszal gyógyít lelket: “ez az igazi Kispest, a tavalyi év kisiklás volt, hát így érzem igazán otthon magam“.

Hazafele a kocsiban is ez a téma, amiből kellemes és szellemes vita kerekedik, 10. alkalommal is megbeszéljük, hogy Hanta mennyire nem tudta megélni a bajnoki címet, én meg, aki semmit nem tud megélni az Életben, a bajnoki címet , hát azt speciel a legjobban élveztem mindközülünk, hónapokon át… Aztán jön a havas esős vihar az autópályán, kell a zene a koncentráláshoz, ezt a többiek 30 percig bírják, onnantól dől a szegény vérmesebb cuccaimra a britpop-lelkületű szurkertársakból a tömény cinkelés, amire Fater még rá is tercelget oldalról “nem rossz ez a zene, ha téged megnyugtat, de szólok, van rádió is“, az embernek ellenségekre nincs is szüksége ha ilyen szurkertársai vannak. (Ajvé, mondaná Hanta).

Hát így sikerült az idei első túra. Hamisíthatatlan magyarfocis nihilhangulatban, de a jobbik, a hrabali fajtából, hamisíthatatlan kispesti szezonkezdéssel (értsd:  trademarkos önsorsrontással), nyomokban átgondolt játékot toló csapattal, 1-2 szép akcióval, ám alapvetően tompa, szürke iparoskodással – ebből még bármi lehet. Nem mondom, hogy nem tartok a Fraditól, de legyünk sokan és játsszunk egy hangulatos meccset, ennyit kérek csak most. Aztán meglátjuk, ez mire lesz elég. Az államvizsga készülés, egyéb vizsgák, meló és egyéb veretes izgalmak miatt jó 2,5 hónap után először voltam meccsen és vagy 4 hónap után először írok beszámolót. Az előbbi tétel már  nekem hiányzott nagyon, az utóbbi pedig remélem legalább egy-két olvasónak. Elindítottuk tehát a tavaszi menetelést, s hogy hosszú hadjárat, vagy csupán szürke döglődés lesz belőle, az a következő hetekben derül ki. Mindenesetre én reménykedem az “A” szcenárióban.