Mastodon

Elfelejtettünk szólni, de ELKÖLTÖZTÜNK

Az új hely egyelőre ideiglenes kinézetet kapott és itt érhető el: csak.taccs.hu

A miértekről pedig itt olvashattok.

Sajnáljuk hogy így alakult, mert

  • három év alatt egészen belaktuk ezt a kis oldalt, megszerettük
  • a tartalmaink maradnak, egyszerűen exportálhatatlan a formátuma, vagy ami igen, az szinte semmire sem jó (de azért próbálkozunk, legrosszabb esetben a letükrözött oldalt kitesszük valahova böngészésre)
  • a Ringier minden voltaz elmúlt időben, csak jó gazda nem (l. a miértes posztot)

Viszlát itt, folytatjuk máshol.

A jó meccs nem, az egy pont viszont összejött

 

…ennyit a jóstehetségemről :) Bár, végeredményben valahol bejött az elképzelt szcenárióm: az 1909.hu tippjátékán és a szűkebb meccsrejáró körbeni találkozó előtti eszmecserénk során 2:2-es ikszet véltem leginkább esélyesnek, ez majdnem igaz is lett, a remi megvan, 2:2 helyett azonban a szolidabb verzióban. De az e blog virtuális lapjain leírt, “remek kis meccs vár ránk ma este” beharangozós kitétellel bizony mellélőttem – a lelátón a Győr elleni ázós, síkos-nyúlós-csúszós-tüsszögős diszkomfort, a pályán pedig az ETO elleni első és utolsó 15 perc fásult robotpilótás küzdése folytatódott, mintha egy hete abba se hagytuk volna a pályán való szereplést és a lelátói szenvedést. Nem hangzik jól, igaz? Nem is volt az.

Főleg egyes elvárásainkhoz képest. Örök pesszimiska Faterom miután szokásához híven végigsírta a hetet, hogy “kapunk egy szokott gyufát a Hungárián“, hazafele a kocsiban bevallotta, hogy azt hitte, itt 2:1-re nyerünk igaziból… Öccs pedig egyenesen 3:1-ért jött “MTK-ba”, új kedvence, Perea mesterhármasát jósolva a szitáló esős Hungáriás estébe. Hát, ezek nem jöttek be. De úgy összességében nekem nem rossz a szájízem – a “jómeccs” elmaradását sajnálom, de ezt bőven felülírja, hogy az MTK találata után én már mindenben bíztam, csak pontban nem, és ez viszont mégiscsak összejött, úgyhogy ne elégedetlenkedjünk, én azt mondom.

A találkozó már emlékezetesen kezdődött, hisz csapatunk egyik tagját a délceg élőképpel klubjubileumot ülni készülő hazai ultrák bevonták giga molinójuk kifeszítésébe, melyet az önzetlen kollega első meglepetése után erős kacajunk közepette be is vállalt. Ilyen indítás után gálafolytatást vártunk – s kaptuk helyette az alighelyzetes első félidőt, brusztoló Kispesttel, sokat nem mutató, majd a félidő végére feltámadni látszó MTK-val, de semmi extra. Tőlünk az egész csapat a szokottnál is szürkébb, az átlagtól elmaradóbb volt, egyedül Ignja és Hidi hozta az utóbbi hetekben megszokott, a szerbnél a már ismert magas színvonalú, Patriknál pedig az egyre felívelő teljesítményt. No és a csöppnyi Uralkodó, aki ekkor -egy ordenáré bakit leszámítva, ahol meg Szabi mentett- hiba nélkül hozta az MTK baloldalának szakmányban történő alázását, lefutását, leszerelését, kalapemelésre késztetve kis csapatunkat, egy emberként [az elismerésként védőinket (Lőrincz Antal, Szmilja, Botis) évek óta rendre professzori címmel kitüntető Fater mellett ezúttal Gyuri kollegától is kapott címet a csöpp Ikenne, “PhD King” titulus képében. Ez azért nem semmi.]. A félidő végére azonban -ahogy írtam is- feltámadt poraiból a Gedeon Army, és ha a múlt héten bravúrkesztyűjére a Bozsikbeli szertár limlomjai között végre rátaláló Kemi nem folytatja extra védéseinek sorát, baj is lehetett volna. De nem lett.

A második 45 percre előbb változatlan összetételben jöttünk ki, majd Pereáért küldetett a meddő taktikai egymásgyűrés közepette Rossi. A kolumbiai farnehéz középcsatár a ma kevésbé éles Holendert váltotta, s hamarosan a szokott gólját ezúttal a sporttatyóban hagyó Daud is padra került, a helyén Godoy folytatta. Az MTK is csöndben variált a cserékkel, de az új fiúk se dobtak sokat az összképen egyik csapatban sem. Nálunk Perea előtt -sebességéhez mérten- túl sok volt a tér, ő akkor mutatott biztató jeleket, ha az ellenfél tizenhatosa körüli kolbászolásból robbanthatott (volna) – de ebből a helyzetvariánsból ma kevés akadt. Godoy pedig inkább szűrésben jeleskedett, a Daud által üresen hagyott támadópozícióba pedig így Vécsei léphetett előre, és addigi sokhibás teljesítménye egy fokot rögvest javult is, jelezve Rossinak az alapigazságot: “Járt utat járatlanért el ne hagyj!“. Ha Bálint idén látványosan jó volt elöl, kár hátrahozni, igaz?. Ekkor egy rövid periódusban egész biztatóan festettünk, csak a direkt helyzetek nem jöttek, de addig eljutni már egész jól sikerült.  

Igaz állandó Damoklészkard-a-fej-felett effektus kíséretében, hisz Alci előrekalandozásai és labdavesztései, vagy a saját szögleteink utáni rossz helyezkedésünkből fakadó önlekontráztattatások egyre fenyegetőbbé tették az MTK-gólveszélyt. Aztán mikor már azt hittük, e periódust is megúsztuk, Kantának játszottak be egy kínai figurát (képzavar, oké, de értitek remélem) és a minikarmester meg is szerezte az MTK győztesnek tűnő gólját. Egy emberként csoffadó ajkakkal figyeltük az órát – 8 perc, ennek annyi, úgy járunk, mint egy hete, csak itt nemhogy kiéneklik a sajtot a szánkból, hanem meg sem ízlelhettük az ínycsiklandozó tejterméket…? De akkor a Bohócliga Szürrealty sorozatának gyöngyszemeként egy hosszúnak tetsző keresztlabdát az MTK tizenhatos sarkánál Alci beér és nemhogy benntart, de be is centerezi a játékszert, mely Hidi elé került, aki kegyetlenül beveri Hegedűs mellett az egalizáló gólunkat. Alci-Hidi, ismétlem. Kegyelmi állapot – mondanám pikírten, de ostoba hibái mellett Alcibiade határozottan vállalhatóbb az utóbbi hetekben, Patriknak meg -régóta mantrázom, hogy- ez az eddigi legjobb idénye. Szóval e gólkondíciók is igazán fél éve lettek volna igazi meglepik.

A végén még elmaradt egy King-megborulásért megítélendő(?) tizi a javunkra, vagy nem, véleményes eset volt, szerintem nem feltétlen érve büntetőt, a többiek szerint pedig igen, ez TV-n visszanézős sztori lesz, plusz megúsztunk két MTK kontrát, így 1:1 a vége.

Aminek, most azt mondom, örüljünk. Nem kaptunk ki, ami meccs előtt sovány jövőképnek tetszett volna, de a látottak alapján nem rossz ez így, és igaza van Old Garami Czukknak, aki a sajtón mondta, hogy okés, jó a döntetlen de nem jó a gyors gólváltás rossz oldalán lenni, értsd, egyenlíteni királyság, vezetésről kiegyenlíttettni kevésbé. Ilyen aspektusból való igaz, hogy csöndben örülhetünk ennek a pontrablásnak. Inkább azon kéne gondolkozni, hogy a Loki elleni hazai 3 vagy 1 pont (jobbak nálunk, ergo nem kapunk majd ki tőlük, sőt jó eséllyel verjük őket) mi lesz a Kecsó és a Pápa ellen, ahol megint nem kivárásra-kontrákra játszunk majd, hanem kreatívan kéne védelmet feltörni. Merthogy az még mindig hiányos pont a picit szűkre szabott taktikai repertoárunkon. Ha erre találunk választ, akkor még több szebb, mintsem majd csalódást okozó forduló várhat ránk.

Beharangozó gondolatok a Hungáriáról, ahova jó is járni, meg nem is – ma mi lesz?

Vannak pályák, ahova én igenis szeretek kijárni (az örök szerelem Bozsikon túl, persze, ami más kategória – AZ EGY STADION). Stadionok, ahol szívesen vendégeskedek – nem, nem is jó így, mert maga a konkrét vendégeskedés nem is mindig jó, gyakran koki a vége a tarkónkon, azt meg senki sem szereti, még az olyan sokat megélt bohócligerek sem, mint e blog szerzői és olvasói. Milyen pályákról beszélek?

Kecskemét, a hangulatos alföldi enteriőrjével, a Bozsikot idéző környező jegenyékkel, a mindig napsütötte délutánokkal – és a menetrendszerűen bekapott három gólokkal… Szombathely, a maga ’70-es, ’80as évekbe dermedt kulisszáival, fülledt tujaillatú hátsó sétányával, és ahonnan én még győztes meccsről nem jöttem haza (az idei bronz persze kárpótolt valamelyest)… Diósgyőr, az önnön egyszerre panelrengeteges és ugyanakkor kisvárosi hangulatával és fatüzelésű kályhák által árasztott télszagával idényvégeken, Gyertyános sörökkel nyáridőben, mozdulatlanságba meredt vasgyári díszleteivel – imádom, de azt már kevésbé, ahogy rendre felmegyünk ott a vérpadra. No, ebbe a sorba illeszkedik az MTK-pálya.

Sokan esküsznek közülünk, szurkolók közül a vidéki túrákra, én is kedvelem őket (lásd fenti felsorolásom), de a budapesti derbikkel sincs bajom. Sőt, mondjuk ki: én kisderbista vagyok. Imádok Újpestet vagy Fradit verni, otthon is, idegenben is, hogyne imádnék, ám valami furcsa perverziónál fogva még jobban bejönnek (bejöttek) a fővároson belüli kiruccanásaink a többi rivális ellen – MTK, REAC, Vasas. Most sajnálom csak igazán, hogy a Csepel, III. Kerület, ne adj Isten, Bp Volán időkben nem jártam még idegenbe ifjonti koromnál fogva, maradtak a Vasárnapi Hírek utolsó oldali beszámolói tájékozódásnak.

Ma megint ilyen túrára készülünk, Hungária körút, az örök Colombe-stadion, a még mindig II. világháborús díszlet stadion, a megannyi formális (Piel lába alatt elsuhanó labda, Illés vezette gálázásunk a kékek kiesése előtt néhány héttel, Bárányos dugó a kupagyőztes idény 1995-ös őszén) és informális (nagyszínpadon dübörgő Metallica, első végiggyaloglás a Sport utcai villamossíneken a vendégpénztárak felé, vagy még ezt megelőzően leszállás a Népligettől idáig hozó 75-ös troliról) emlék, amiket jó újraélni gondolatban.

Ma tehát megint ide jövünk, és most felejtsük el azt, hogy a papírforma szerint esélyesként (bukdácsoló, rapszodikus MTK, 5 forduló óta meggyőző, 4-1-0-ás mérleggel kiegyenesedett Kispestünk), mert itt sosincs papírforma, nem azért, mert rangadó, hanem mert nekünk nem fekszik pár éve az MTK, ha kiesőjelölt, ha nem, szóval nem egyszerű a helyzet, mégis bízom egy sikerben, mert olyan rég nyertünk mi itt, utoljára Supkával 2007-ben a Bari gólpasszos-Abraham gólos, majd Bori-egalizálós első félidőt követően a csere Abass fejesével, a tabella élére ugorva 5 pontos előnnyel, ami után végül a keret egy részének fontosabb lett a saját pénztárca a 14. bajnoki címünknél… nem ma volt mindez…. szóval rég nyertünk itt utoljára, ezért talán ma… – mondogatom magamnak, de ilyenkor, ha én mondogatok, ha én optimistáskodok, hát csapjatok rá a kezemre, sosem jó az, szóval legendás eljóslási képességeim tekintve ha ebből egy iksz kijön, már jó, és tényleg nem is lenne rossz, hisz eleve úgy számoltam magamban hetek óta, hogy előbb verjük meg a Vidi-Győr-Loki triót, a nehezeket, mint a most nyilvánvalóbbnak tetszó MTK-t, dehát miről beszélek, most elemeztem, hogy az MTK minden, csak nem nyilvánvaló kategória…

A lényeg, hogy ma este egy hangulatos kis esti meccsre készülünk, eredményt majd meglátjuk, egyben viszont egyre biztosabb vagyok: az esőbe hajló koranovemberi est egy helyre kis meccset hoz majd a játszó hazaiakkal, akiket kontrázós “olasz középcsapatunk” – ahogy Hanta vagy valaki más (?) írta rólunk- próbál megszívatni, és esélyek alapján nem is esélytelenül. Jó dolog sülhet ki ebből. Szóval Hungária körút, lepukkant ABC és söröző a pályával szemben, Diszpi felirattal ékesített kockaklubház, romos környező épületek, egykedvűen elcsörgő 37-es villamos a töltésen az EXPO irányába, Sport utcai kopott macskakövek, jövünk. Ajándékozzatok meg minket három ponttal – és egy remek estével!

Fotó: magyarfutball.hu.

Olvasói levél

Nem szoktunk gátja lenni semminek, főleg nem olyan dolgoknak, amik vannak.

A Honvéd jelenleg nem egyszerű dolog, ha az ember véletlenül Kispest-drukker. Nagyjából mindenki érzi, hogy miről van szó, mindenki képvisel valamilyen álláspontot. Ki az ultrákét, ki egy másik ultratípust, ki a korzót, tribünt, családot, megszokást, bármit, a lényeg, hogy van vagy ezerféle nézőpont (a Pécs elleni meccsen 800).

Olyan nyilván nincs és nem is lehet, ami mindenkinek jó. Ami mindenkinek ugyanúgy rossz, az van. Orwell parádésan megírta az 1984-ben, vagy Madách az Ember tragédiája falanszter színében, néhány ország pedig kipróbálta, vagy épp műveli jelenleg. Ebből az irányból nem kérünk.

Aztán van a középút, ami általában úgy szokott kialakulni, hogy létezik egy hagyomány, ami remek alap, és azt építgetjük, nyesegetjuk az oldalhajtásait, de mindig és mindenkor együtt.

Lehet szeretni, nem szeretni Hemibát, de néhány dolog illik figyelembe venni.

Egy, az Öreg kívülről jött, nem velünk szocializálódott a Bozsik lelátóin, tulajdonos lett, saját elveket követ, és azt konzekvensen. Azt senki sem tagadhatja tőle, hogy egyszer így dönt, másszor úgy, abszolúte kiszámítható. A szektorbezárás nem döntés, hanem büntetés, ne keverjük.

Másfél, Hemibá megszerette a Honvédot, szurkoló lett. Beszipkáztuk, pedig amikor megérkezett, én örültem, ujjé, befektető, aki pénzt akar csinálni, akadémiát, vagyis jó lesz nekünk. Aztán belénk szeretett, a racionalitás mellé odakúszott az érzelem is.

Kettő, hajlandó a párbeszédre, legyen az bármi. Megpróbálni mindenképp érdemes, hátha valami jó is kisül belőle. A céljaink nagyjából ugyanazok: eredményes Honvéd, és minél több Kispest-szurkoló a stadionban.

Három, elhaladt bizonyos dolgok mellett a világ. A futball ma már újfa futball szeretne lenni, keresi helyét az elüzletiesedés és a néhol rátelepülő politikum meghatározta mezőben.

Szóval vagyunk, voltunk, leszünk, csak épp egyre kevesebben, ami baromira nem jó folyamat. Miközben annyira azért nem szar kispestinek lenni, sőt.

A poszt amúgy nem erről szól, ezek az én gondolataim. A poszt egy szurkolói levél lesz, ami minap landolt a postaládánkban és az összefogásról, megbékélésről akar szólni. Anélkül, hogy véleményeznénk (vagy kijavítanánk a magyartalan, modoros nyelvtani hibáit), vagy kimondanánk, hogy a szerkesztőség egyetért, vagy sem vele, inkább változtatás nélkül közöljük, mert, mint azt már említettük, alapvetően nyitottak vagyunk mindere, ráadásul megúszunk vele egy napi kontentot.

(Aki ismer minket, vagy rendszeresen olvassa a blogot, úgyis tudja a véleményünket, amit egy szóval szeretnék összefoglalni: párbeszéd. Uff.)


Nyílt Levél a Budapest Honvéd Ultráihoz, Szurkolóihoz, Szimpatizánsaihoz

~o~

Kedves Szurkolótársaim!

A Budapest Honvéd Magyarország egyik legsikeresebb, legnagyobb hagyományokra visszatekintő futballegyesülete.

Puskás, Bozsik, Tichy és megannyi nagy sportember öröksége kötelez minket arra, hogy méltók lehessünk örökségükre.

A Budapest Honvéd utolsó évtizedei nem voltak méltók ehhez az örökséghez. Sem eredményeiben, sem szervezettségében, sem klubéletében, sem a játékosok klubszeretetében.

A Klub jelenkora azonban – álláspontunk szerint – az örökségnek való megfelelés irányába mozdította el a kispesti futballt.

A közelmúltban sikerült kétszer Magyar Kupát nyerni, sikerült többízben a nemzetközi kupákban megmérettetni és sikerült ismét a dobogóra állni.

A közelmúltban sikerült Magyarország egyik elismerten legjobb utánpótlásbázisát kiépíteni, ahonnan megannyi tehetség már az első osztályban is gólokkal örvendeztetett meg mindannyiunkat, és hihetjük közel van – oly’ régóta – az újabb kispesti felnőtt válogatott labdarúgó kinevelése.

A közelmúlt tehetségei végre abban a Kispest iránti szeretetben és kötődésben nőttek fel a Puskás Ferenc utcában, a Bozsik József Stadionban, amely klubszeretet méltó az említett örökséghez.

A jelenkor utánpótlás és első csapata garancia lehet a folyamatos fejlődésre, és arra, hamarosan az örökségnek megfelelő eredmények és sikerek költöznek vissza Kispestre.

Egy dolog azonban ma nem méltó az örökséghez.

A széthúzás, a gyűlölködés, a szurkolói feszültségkeltés, a távolmaradás.

Ez a helyzet megoldást igényel és elmozdulást abba az irányba, amely méltó ehhez a patinás klubhoz, méltó a Klub szurkolói hagyományaihoz.

A közeg sokat változott az utóbbi években. De sokat változott Puskásékhoz képest a ’90-es évekre is.

Ma a törvények, a Magyar Labdarúgó Szövetség szabályozásai, a Klub házirendje és belső szabályzatai megkövetelnek bizonyos normák betartását.

Azokat a normákat, amely normákat szabályok nélkül is betartott a Szurkolósereg évtizedeken át.

Ma azonban ezek nem divatosak. Sokkal divatosabb szidni a kisebbségeket, szidni az ellenfelet, szidni a tulajdonost.

De a divat vagy az erkölcs a fontosabb? A divat vagy a szabályok a fontosabbak? Az ellenségeskedés, az uszítás, a gyűlölködés, a távolmaradás vagy megbékélés a fontosabb?

Szerintünk az utóbbi a fontosabb. Az utóbbi a méltóbb ehhez a csodálatos örökséghez. Szerintünk az utóbbit érdemlik meg azok a fiatalok, akik mindent elkövetnek azért, hogy sikerüljön ismét olyan eredményesnek lennünk, ami méltó a kispesti hagyományokhoz!

~o~

Kedves Szurkolótársaim!

Kérlek Titeket, fontoljátok meg! Büszkeséggel tölthetné el mindannyiunk szívét, ha ez a Klub, ez a Csapat, ez a 12. játékos Magyarországon elsőként vissza tudni térni gyökereihez, és a megbékélést választaná.

Azt az utat, hogy a Csapat iránti szeretetből mindenki betartja a szabályokat, az alapvető erkölcsi és vallási normákat, és a jóizlés határai mentén szurkol, nem uszít, nem rasszista, nem gyűlöletkeltő.

A gyűlölet nem pálya! Tartsuk be a szabályokat, és segítsük a Csapatunkat ahhoz, hogy még sikeresebb legyen! Szükségük van ránk, és nekünk szükségünk van rájuk!

És nekik nem a tulajdonos, az ellenfél szidására, a huhogásra, a rasszista bekiabálásokra van szükségük, hanem a mi buzdításunkra, a mi őszinte, szabálykövetés szurkolásunkra! A jelenlétünkre!

Csak a Kispest – Megbékéléssel, Térjünk hát vissza a Bozsikba, a Kanyarba, Idegenbe, országhatáron innen és túl, biztassuk a mieinket, és szabályokat betartva lépjünk az örökséghez méltó útra!

A jelenkori tehetségek megérdemlik, a múlt nagyjai, Puskás, Bozsik, Tichy és a többiek pedig büszkén fognak lenézni ránk!

Kérlek Titeket, tegyük félre a vélt vagy valós sérelmeket, és az itt leírtaknak megfelelően viselkedjünk a jövőben! Kérem az Ultravezetők kiemelt együttműködését!

Mutassuk meg, hogy képesek vagyunk minderre már az MTK ellen!

A gyűlölet nem pálya!

Csak a Kispest – Megbékéléssel!

~o~

Nyílt levelemet mind a Klub hivatalos honlapjának, mind a nagyobb szurkolói oldalaknak (1909.hu és csak.blog.nepsport.hu) elküldöm.

Bízom benne, hogy a klub vezetői, játékosai és a szurkolók egyetértésükről tesznek majd bizonyságot, és együtt felnövünk e probléma békés megoldásához.

Barátsággal:

J. Péter*

szurkolótárs


* név és elérhetőség a szerkesztőségben, mivel nem kaptunk egyértelmű felhatalmazást a közlésére

Csak mondom: a HONVÉDNAK VAN JÁTÉKA!!!!

Azt nyilván már levágtátok ennyi együtt eltöltött idő után, hogy valamilyen szinten szerelmese vagyok a statisztikáknak. Rejtett kis táblázatomban vezetem szinte minden babonámat, és ami egyszer nem működik, azt a következő meccsen nem használom (más közlekedési eszköz, dobom a pólót, cipőt, esetleg ezek kombinációját), mert tudom, a babona és a csapat eredményessége között nyilvánvaló összefüggésnek kell lennie.

És ugyanígy, a magam módján rajongok az InStat adataiért is, mert ők azt csinálják, hogy lemérnek minden NB I-es meccset, majd publikálják az adataikat, hogy azokat mások újragyúrhassák, kapaszkodókat keresve, vagy csak úgy, kíváncsiságból.

Most is egy ilyen következik. Mindenféle érdekességek az első tizenhárom forduló alapján, amiből kiderül, hogy

  • Ignja valóban egy hérosz,
  • Daud az elmúlt évek egyik legjobb igazolása,
  • King kinőtte magát
  • Vécsei az akadémia gyöngyszeme
  • Nagy Geri pedig valóban nagy
  • és még sok minden más

InStat-rangsor (legalább 6 meccset játszott, átlag)

(InStat-indexek alapján, ami nagyjából azt mutatja, hogy az egyes játékosok az adott meccseken milyen hatékonyságot mutattak.)

  1. Daud 196 pont
  2. Ignjatovic 167 pont
  3. Vécsei 166 pont

Hidi 165, Holender 164, Ikenne-King 163, Alcibiade 163, Nagy Gergő 161, Diarra 160, Baráth 158, Lovric 151, Vernes 151, Kemenes 148, Testardi 132

Ígéretes: Godoy 172, Job 166

A többiek 1-3 meccsen szerepeltek egyelőre, őket nem szívesen átlagolnánk. A névsor amúgy pontszám szerint: Perea, Csábi, Bobál, Zivanovic, Délczeg, Tandia, Lőrinczy, Mancini, Diaby, Kozma, Prosser

Összes lövés (valamerre, nem feltétlen kapura):

  1. Vécsei 35
  2. Vernes 21
  3. Daud, Hidi és Holender 18-18

További rendszeres próbálkozók: Nagy Gergő 13, Diarra 11

Lövés kapura:

  1. Vécsei 9
  2. Vernes 8
  3. Daud 7

Rajtuk kívül: Nagy Gergő 5, Hidi 4 és a többiek még ennyit sem. Érdemes észrevenni, hogy a hat meccsen játszó Testardi nincs közöttük, neki összesen egy, azaz egy darab kaput eltaláló lövése volt, még Diósgyőrben, az első félidő végén. 2-0-ra kaptunk ki.

Lövések hatékonysága (kaput eltaláló lövések az összes kísérlet százalékában):

  1. Daud és Nagy Gergő 39%
  2. Vernes 38%
  3. Diarra 36%

Feljövőben Perea (2/2, 100%), valamint a kósza kísérletek alapján Ignjatovic (5/2, 40%). Ami viszonbt parádé lenne, ha Vécsei javulna valamicskét, mert hiába a sok kísérlete, ha mindössze 26%-ban talál kaput.

Pontos passzok (összes passz, kinél van a legtöbbet a labda):

  1. Alcibiade 368
  2. Hidi 338
  3. Ignjatovic 326

Továbbiak: Ikenne-King 316, Vécsei 306, Baráth 295, Kemenes 269, Nagy Gergő 257

Pontos passzok (ugyanaz, csak átlagolva meccsekre):

  1. Baráth 33
  2. Alcibiade 31
  3. Godoy, Ikenne-King 29

Utánuk: Ignjatovic, Zivanovic 27, Hid 26, Vécsei, Lovric 24, Nagy Gergő 23, Kemenes 21 […] Holender 16, […] Vernes 14, […] Testardi 7

Pontos passzok aránya az összes passzból:

  1. Godoy 83%
  2. Nagy Gergő 82%
  3. Kemenes 80%

És: Lőrinczy, Tandia, Prosser 79%, Baráth, Ignjatovic, Zivanovic, Alcibiade, Hidi, Daud, Ikenne-King, Diarra, Vernes 72-74%, […] Testardi 60%

Nyertes párharcok összesen (cselek, etc):

  1. Vécsei 141
  2. Ignjatovic, Hidi 105
  3. Ikenne-King 97

Bevállalós még: Alcibiade 93, Diarra 82, Baráth 73

Ugyanez egy meccsre vetítve (átlag):

  1. Vécsei 11
  2. Zivanovic 10
  3. Ignjatovic, Ikenne-King, Godoy 9

Bár mostanában kevesebbet játszik, de feltűnően kevés Vernes Ricsi négyes átlaga, amiben közrejátszhat az is, hogy nem ritkán két-három emberen kell áthámoznia magát az ellenfelek tizenhatosa környékén.

Nyert párharcok százaléka:

  1. Ignjatovic 75% – vagyis középhátvédünk négyből hármat simán behúz
  2. Lovric 66%
  3. Alcibiade, Baráth 58%

Vagyis a védelmünk lényegében (King 54%) hozza a felesnél valamivel jobb arányt, miközben a rendszeresen játszó támadóink közül Daud és Vécsei a maguk 43-44%-ával kimagaslik. Holender, Job és Vernes 30% környékén ácsorog, amihez természetesen oda kell gondolnunk azt a fontos tényt, hogy Rossi alapvetően három, egymást rotáló támadóval játszik. Daud és Vécsei helye egyre inkább megkérdőjelezhetetlen, az igazi kérdés azonban az, hogy ki legyen mellettük a harmadik, illetve ha valamelyik kiesik, kivel hozunk egy hasonló arányt?

Csapatunk favágói (összes fault):

  1. Ikenne-King 28
  2. Hidi, Vécsei 25
  3. Baráth 18

De nem kell félteni Nagy Gerit (17), Vernest (15), Lovricot és Alcibiadét (14) sem.

Faultok ellene (összes):

  1. Vécsei 31
  2. Alcibiade 21
  3. Hidi 20
  4. Ikenne-King 16

Érdemes észrevenni, hogy ugyanazok a nevek a fultoknál mindkét oldalon és a párharcoknál, valamint a passzoknál is, vagyis ez a három-öt játékos az, akiktől a leginkább függ a jelenlegi Honvéd játéka. Lehet, Daud lövi a gólt, lehet Ignja csak ünnepnapokon néz el egy labdát, de ha ők tényleg az utolsó védvonalak és a valódi célszemélyek, akikre kijátsszuk a támadásokat.

Érdemes megjegyezni tehát a tengelyünket: King és Alcibiade a két szélsőhátvéd (talán nem véletlen, hogy Baráth Boti mostanság kiszorult), Hidi a középpálya közepén és Vécsei a támadósor jobb oldalán, valamint a támadók és a középpálya között.

És hoppá, itt a nagy tanulság: a mister stabil 4-3-3-as hadrendje, ahova hajlandó három, védekezőbb felfogású középpályást betenni rendre, szóval az a csapat rohadtul nem a bekkelésről szól, hanem a hatalmas munkáról, és a szélsőiről (szélsőhátvédjeiről), ami viszont azt jelenti, hogy a három támadó mellett még legalább ketten fellépnek folyamatosan (ezért látjuk állandóan elől kóricálni, vagy visszafelé loholni Kinget, Alcit) a két hátsó sorból. Szevasz Rossi, az adatok fényesen igazolják azt a focidat, amit a pályán is látunk. A Honvédnak jelenleg felismerhető játéka van!

Egyéni rekordok

InStat-index

Brutális, de a három legmagasabb értékünk mindegyikét Daud prezentálta. 236 ponttal a legutóbbi, Győr elleni játéka volt az InStat szerint a Honvéd idei legjobb egyéni teljesítménye. Szorosan mögötte 233-al a Hali elleni, valamint 217-el a Fradi elleni produktuma következik.

Negyedik helyen Hidit és a Videoton elleni 204 pontját találjuk, ami korrekt, valóban nagyot küzdött Patrik. Ellenben Vécsei első fordulós, kecsói vereséggel záruló 203 pontja már meglepetés, ami azt mutatja, hogy az egy-egy kiugró teljesítmény és a csapat eredményessége között nem feltétlen van összefüggés.

A TOP 10-ben találunk még két Holendert (vs. Kaposvár és vs. Pécs), még egy Hidit (Pécs), egy Alcibiadét (Videoton), valmaint egy Nagy Gerit (Videoton).

A legrosszabbakat most hagyjuk, elég annyit tudni, hogy az utolsó tízben háromszor is szerepel Kemenes Szabi, miközben Testardi csak egyszer.

Daud amúgy más tekintetben is hatalmas fogás volt. Végre lett egy olyan támadónk, aki felvállalja azokat a lövéseket, amiket korábban a sokszor csak második hullámban érkező Vécseinek kellett, a fentebb már bemutatott hatéknysággal.

A tiki-taka egy tipikusan olyan fogalom, ami a jelenlegi Honvédra abszolúte nem jellemző. Korábban már írtunk róla itt és máshol is, hogy a Honvéd egyáltalán nem tartja a labdát, nagyon kevés a passz a játékában, és ami van, az is rettenetes pontatlansággal párosul. Ennek fejében viszont iszonyat hatékony mind a saját, mind az ellenfél kapuja előtt. (Hamarosan erről is lesz friss adatsorunk, addig fogadjátok el így blankban.) Például Godoy, Baráth és Lovric kaposvári 57-61 közötti számosságú pontos passza nálun kiugró dolognak számít. Hasonlót is csak még egyszer, a Pécs ellen tudtunk hozni, akkor négyen (Lovric, Baráth, Ignja és Hidi) zártak 45 fölött.

Ellenben ha például Lovricnak kijön a lépés, akkor bőven 90% fölötti hatékonysággal járatja a labdát, ahogy történt az a Kaposvár és a Pécs ellen is. Érdemes észrevenni, hogy ezek pont azok a meccsek voltak, ahol valóban domináltunk a pályán, és nem volt szükség Ivántól a hatalmas és kétes pontosságú tért ölelő passzokra, nyugodtan lehetett járatni hátul, és építkezni előre. Amúgy a nagyjából elfogadható 85%-os pontosság felett a legtöbbször Ignját találjuk, akinek védjegye lett a fix megoldás, a sallangmentes védekezés, vagyis pont az, amiért adegy alkalmazzuk, adkettő szeretjük.

Támadó szellemű(bb) játékos a passzkirályok között kevés található, és ők is csak elvétve. Nagy Gerit viszont innen ki kell emeljük, mert az aprócska spíler rendre hozza a 80%-ot, és azt az embert a pálya közepén, akinél jó helyen van labda, ráadásul úgy, hogy utána is nálunk marad.

Ha ennél is többre vagy kíváncsi

akkor kapd le innen a táblázatunkat .ods formátumban.

Három évesek lettünk

Tényleg. Három évesek. Nem sok, de nem is kevés.

Például a Kispest 104 éves történetéhez képest semmi, de még a magyarországi internetezés 18 évéhez képest is csak egyhatodnyi idő.

(Nyitóposztunk, első szülinap, második szülinap.)

Ellenben ha azt nézzük, hogy letoltunk együtt olyan 120 bajnokit, másfél tucat kupameccset, ligakupát, nemzetközi kupát, edzőmeccset, játékosok jöttek-mentek, Moralessel nyitottunk, azóta újra olasz az edző, hogy közben elkoptassunk másokat is. Középmezőny, negyedik hely, bronzérem – stabilan araszolunk felfelé a tabellákon. Utaztunk együtt vagy tízezer kilométert, jártunk vagy harminc stadionban, ittunk vagy ötven kocsmában, megismertünk egy sereg új embert, és ha mást nem is történt, mi mindenképp többek lettünk általuk, általatok egy kicsit.

És közben összehoztunk 700 posztot, vagyis a közösen eltöltött 1095 nap hetven százalékára jutott valami olvasnivaló. És azt ki merjük jelenteni, hogy valóban olvasnivaló, mert tényleg olvassátok is. A Google statisztikai rendszere szerint épp annyi időt töltötök el az oldalon, ami nagyjából szükséges egy poszt végigolvasásához, és ennél szebb visszajelzést talán nem is kaphatnánk.

Miközben a remek kezdeményezés Népsport kiszolgálója, a blogmotor haláltáncát járja alattunk. Sajnos tényleg az van, hogy napról-napra mindig kicsit rosszabb a helyzet, de ennek ellenére próbálunk kitartani, mert tudjuk, voltak idők, hogy a csakblog volt sokak egyetlen és nagyjából hiteles információforrása a Honvédról. (Jelenleg épp a kármentés fázisa történik a lapcsoport szintjén, és reméljük tartós lesz a megoldás, de ha nem, akkor ott van a másik szerelem, a nyáron indult taccs.hu, ahová bármikor lehet menekülni.)

Vicces, és valahol furcsa helyzet, hogy alig három évről beszélünk, de mégis mennyire hosszú időről a blogműfajban. Miközben az indulás környékén még úgy álltak a magyar blogok, hogy mondjuk nem volt Facebookos like-gomb, amit ma olyan sűrűn szeretnek nyomogatni az emberek, addig ma már elképzelhetetlen nélküle egy-egy oldal. Vagy nem volt elterjedt a remek Disqus-kommentmotor, ami itt nálunk debütált, és ma már szinte standard megoldásnak számít a Népsport blogjain (köszönhetően a saját kommentmotor korai elhalálozásának is). Egyetlen fájdalmunk mindössze az, hogy nagy kedvencünk, a twitter (még?) nem ért el itthon akkora áttörést, mint a világ más részein, pedig ragaszkodunk hozzá, próbálunk ott gyorsak lenni. Például #csaklive néven már egy jó ideje mindent élőzünk, amit nem ad a televízió, de mi ott vagyunk, hogy legalább ezen a csatornán keresztül, akár a mobilotok kijelzőjére befutó értesítésekkel, de azonnal mindenről tudjatok. Nem sokan csinálják itthon, főleg nem a sport területén.

Mellékes projektnek ott volt a többi magyarfocis bloggal közösen üzemeltetett Parasztbelső podcast, ami egy fél évad után most épp átmeneti álmát alussza, de tervezzük a felélesztését.

Nagyjából ez a három év arról szólt, hogy a korábban lézező labdabiztos és NST mellett megjelenjen, és széles körben elterjedjen a sportblog műfaja. Mára talán elmondható, hogy kialakult egy közeg, aki rendszeres olvasója, követője a tartalmaknak, aki a napi hírek darálásán túl szeret véleményt is olvasni, esetleg hozzászólás formájában saját véleményt formálni.

Szóval a maga módján minden szép és remek. Akadozó technikai feltétekkel, változó kedvvel és intenzitással, de rw-vel toljuk a szekeret, babar és lovi fotóz szüntelen, alapvetően van minden, amire szükségünk lehet, hogy életben tartsuk az ország egyik legfaszább sportblogját.

Három év az már pont annyi, hogy az életünk részének nevezzünk valamit, ami annyi ideig folyamatosan történik velünk.

Folytatjuk.

5 perc az emlékeknek

A tegnapi meccs a szokott kispestgyőr-lélekrombolás mellett azért 5 perc erejéig mégis hozott valami katarzis-közeli – na jó, inkább katarikus emlékeket haloványan, de határozottan megidéző- pillanatokat. Megmondom őszintén, én egész hétvégén, ha eszembe jutott a közelgő meccs, ezt vártam a legjobban, a szünetet, mikor megünnepeljük a 20 évvel ezelőtti bajnokcsapatunkat.

És bár az egész dolog olyan magyarnarancs lett, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, mint vártam, hisz a 18-as keretből ha a fele volt itt a srácoknak, az egykori idoljaimnak, a nézőszám pedig – oké, tudjuk, itt elég is most egy lemondó “pfff…”-t elereszteni. Mégis, akik eljöttek, és akik megtapsoltuk őket ebben a szakadó esőben, ami helyett ők is gondolom szívesebben ültek volna a meleg lakásban, szóval mégis azért ez nagy érzés volt, és remélem az egykori bajnokcsapat itt lévő tagjai és éreztek valamit ebből a szeretetből, bármennyire is szánalmas, hogy nem 3-4000 torok döngte a “baj-nok-csa-pat, baj-nok-csa-pat” kórust, hanem alig pár száz.

De nem hiszem, hogy Pistának nem esett jól a legnagyobb király kórus, a Durcinak a neve alatt felerősödő vastaps, amivel megalkuvás nélküli középpályás-játékát honorálta ennyi év után is a lelátó, a Hamart fogadó ováció, a nehézbombázó Plókai Attit élető kántálás…  Részemről a legnagyobb taps Csehi Tibinek szólt, aki amúgy pont e bajnokcsapatnak nem volt tagja, a szpíker által emlegetett MTK elleni gól is két évvel korábban történt, de nem bántuk, hogy itt van, dehogy bántuk, hisz annyi más bajnokcsapatunknak volt ő kulcsembere, és hát nálam máig nagy kedvenc, de jó volt látni Fareszt, aki később volt meghatározó ékünk, ekkor még csak csereifi, Csábi Józsit, Árki Gábort… és sajnáltuk, hogy Vincze Pilu, Orosz Feri, Fischer, a jó öreg kárpáti medve Ádi, Márton, vagy az általam legjobban várt Kovács Ervin nem voltak itt… és a kapusok, Brocki, Tarlósi, a beugró Vezér, vagy épp Szabados. Még Ivanicsnak is örültünk volna, hehe.

Visszaemlékező sorozatunkban már írtunk erről az idényről, így most emlékidézésre nincs is szükség, az ott van a szívünkben. Maros Józsi mondta a végén a megemlékezésnek, azt hiszem Trezinek, hogy “Pista, hát mi Kispest szurkolók még ma is ebből a bajnoki címből, az emlékéből élünk” – és ez amilyen igaz, anniyra szomorú valahol, de maga az emlék az nem szomorú, az szép, mint a napsütés azokban az 1993 május-júniusi hetekben, amikor 5 gólokat gurítva álltunk a bajnokság végén a tabella élére, behúzva máig utolsó aranyunkat.

Jó lenne újraélni ezeket a pillanatokat, de valahol már annak is örülök, hogy egyszer megélhettem – ez sem kis dolog. Boldog évfordulót a bajnokscapatunknak és nekünk is.

Fotó: 1909foto.hu

Esős, nyúlós, ázott iksz, ahogy vártuk – de majdnem megvolt….

Igen, ez a meccs pont olyan lett, kell-e írnom egyáltalán valamit erről többet? Hanta emlékezetes beharangjában már pedzegette, hogy mindig unalmas, mindig tré és mindig iksz, és ez tényleg így van, hát pont az első csakblogos meccsbeszámolónk a legjobb példája ennek, nómen est gólem, de az elmúlt hetek győzelmei, a tavaszi 2:1 emléke persze hogy arra sarkallta vörös-fekete szemüveggel és csőlátással elvert elméinket, hogy bízzunk egy sikerben! És a sors furcsa játéka miatt egy ideig úgy is tűnt, fohászaink meghallgattatnak. No de azért Honvéd-Győr a Honvéd-Győr, hogy koppanjunk – az axiómák ezért axiómák, a novemberi eső ezért hideg (nem csak Axl Rose óta) és egy random Martinez ezért érkezik a 84. percben. Így megy ez.

Hosszú és pihenős-fürdőzős hétvégén voltunk túl, melynek egy csodás lezárását adta volna egy Győr elleni siker, de az amúgy is hangulatdeficites Bozsikot sajnos még inkább megnyomta a több órás esőfüggöny által távol tartott, még kitartó szurkolók hiánya, és mindez bizony nem a feledhetetlen katlan-élmény irányában hatott. Én magam azért nem voltam rossz kedvű, velünk tartott ugyanis a már e blogon is többször emlegetett Doki, aki 1-2 évente kijön megnézni második kedvenc hazai csapatát, meg úgy anblokk jól érezni magát másfél órára barátokkal, borzalmas hazai ipari sörrel és fékezett habzású korzós beszólásokkal dúsított estét kérve, amit rendszerint meg is kap. Most ráadásul bejósolt egy 1:1-et is, hát fene a nagy ráérzőképességét.

Hanta tehát már szombaton prejudikált egy ultimatívan nézhetetlen futballélményt (összetett szavunk utótagjához tegyünk hozzá egy erős idézőjelet), és valóban, az első negyvenöt perc során csak annak örülhettünk, hogy Szabi többször is jól jött ki a kapuból, uralva a légteret, így van, ez a Kemenes Szabi az, akit piedesztálra helyeztünk tavasszal… ráadásul az első 45 percben egy, a másodikban pedig még egy bravúrt is bemutatott hálóőrünk, így a szokásos, ezúttal a 60. perc körül érkező “hihetetlen_nyugalommal_nézek_egy_felettem_átszálló_majdnemgól_labdát” jelenését is megbocsátottuk. Szóval Szabi az eddigi idei legjobbat hozta, de igazából rajta és a megszokott minőséget toló Ignján, és az ezúttal nem csak jól szűrő, de többször remekül indító és egy gólt erő suvasztást is prezentáló Hidin kívül nem nagyon indukált tapsot a csapat a lelátóról. (Még Nagy Gerit sorolom azért a jó teljesítmények közé, ő ezúttal is hozta a szépen, finoman, de egyre fejlődő formáját, illetve a valami hihetetlen formában kerülni látszó csöppnyi Uralkodó, aki pedáns szerelések sokaságával kergette őrületbe a vendégtámadókat).

A meccs első fele így inkább saját szórakoztatásunkkal telt, abban pedig sosincs hiány, ezért szeretek a srácokkal meccsre járni, mert egyik se normális, hol egyikükből, hol másikukból jön a pikírt hülyeség, és még egy iszonyat tré meccset is elviselhetővé tesz mindez, hogy az ember társasági életet él a korlátnál, és visszaidézi a tinédzserkor “annyira jó egy kicsit tét nélkül hülyülni” életérzését.

A második félidőre aztán Rossi menetrendszerű cseréivel (Job, majd Perea Czukk) hirtelen a csapatot is mintha valami áramütés érte volna, Job mester remek felfutások sorozatát kezdte meg a jobb szélen, és ezekből  második egy ihletett  Perea-labdaátlépést követően Daud elé került, aki szépen passzolt a kapuba. “Abszolút feledteti a gyerek Martinezt” -örvendeztünk egymás közt, mire Pinyő rögvest pályára is küldte  az emlegetett argento-olasz oriundit, Doki barátom pedig gondterhelten jegyezte meg 5 perc elteltével, hogy Leo folytonosan üresen áll, ebből baj lesz. Előbb azonban egy újabb remek kombináció az ETO tizenhatosánál, Perea ismét főszereplő, végül mellédurrantunk, ezért nagy kár, pedig a játék már több, mint bíztató…

…de mit érünk ezzel, ha előbb egy szabadrúgást még megúszunk, azonban rögvest utána a helyzet nélküli Győr helyzet nélkül találja meg egy lecsorgó labdával Martinezt és exünk a léc alá heggeszti a remit eredményező gólt. Nálunk már Vernes is pályán, talán ha Rossi kivár és inkább Godoyt küldi be, jobban levédekezzük a zöld-fehéreket, de fociban sincs ha, marad az iksz, noha a végén még Hidi vagy Bálint melléver egy egészséges lövést. Kár.

Solymosi rengeteg szidást kapott a meccsen, és bár hozta a szokásos érthetetlen ítéletekkel tarkított átlagformáját, nem őt kell ekézni (magához képest nem vezetett rosszul, mindkét oldalra tévedett). Itt nekünk kellett volna jobban felmérni az erőnket: ha enyit bírtunk, akkor védekezzünk ezerrel a 80. perc után, ha viszont még van szufla, akkor viszont határozottabban támadjunk, a helyzeteket pedig rúgjuk be. Nem örülök az iksznek, hisz az MTK ellen rendszeresen rollerezünk, utána a DVSC is lutri, és bár persze akár mindkét meccset behúzhatjuk, az is lehet, hogy… hogy nem, akkor meg méginkább hiányzik az itt elhullajtott kettő. Mert bár a bajnok ellen (lehet, hogy gyenge ez a Győr, aktuálformáját tekintve, de azért itthon erős csapatnak számít, bárennyire is bullshit ezzel takarózni) szereztünk egy pontot, ez a meccs nyerve volt a második félidőben. Vagy egy jel volt ez, hogy ne szálljunk el várakozásainkban sem az elmúlt hetek eredményeitől? Meglehet, ebben is van valami – a focisors mindent kiegyenlít, minden csapatot helyére tesz. Nem tudom. Kíváncsi leszek az MTK ellen, nagyon igaz, hogy az a meccs az évvégi helyezésünk szempontjából fontos értékmérő lesz.

A meccs végén a sajtón még meghallgathattam Pinyőt, amint kifejti, hogy volt egy gyenge 15 percük az első félidőben, de ezt leszámítva végig domináltak, sok helyzettel, hát nem tudom, Rossi a végén kérdezte is, mit mondott a kollega, majd válaszomra csak annyit jegyzett meg: más meccset nézett a győri mester. Ezzel nem tudok vitatkozni. Ezek után már csak a csuromvizes kabátos, ázott hazaút volt hátra, egy vidám Dokival, akinek a korlátmenti hangulat ismét tetszett, a még mindig Pintért szidó Faterral, és a csöndben elköszönő kellemes fociidővel, mely helyett idén előszőr jött be a későőszi-koratéli ótvarság, mintegy ráfordítva minket a Bohóc őszének célegyenesére, a gyapjúzoknik, kesztyűk, forraltborok és gőzölgő ajkak világára, mielőtt téli álomra küldjük a csapatot.

Addig viszont még van négy bajnoki. Hogy megalapozzunk a reménybeli extra tavaszt, most nem szabad idejekorán kezdeni ezt a téli álmot.

Fotó: 1909foto.hu

nekem ez az a hétvége, amikor nagyjából sejtem ki a fene is vagyok

szerintem amióta az eszemet tudom, talán ha egy-két vállalható, sőt, mondjuk ki, egyáltalán nézhető honvéd-győrre, vagy győr-honvédra emlékszem. egyszerűen ezek hagyományosan ordenáré unalmas nullnullák, de ha mondjuk épp nem, akkor csak szimplán nézhetetlenek, sörrel is csak épphogy fogyaszhatók.

nincs is jobb máshogy lezárni ezt a hetet, pedig pont nem ezt érdemelné.

az stimmt, hogy a meccs előtt kilátogatok a kispesti temetőbe, a stadion falához igen közel lévő faterhoz és nagyfaterhoz (ketten együtt olyan 120 évet töltöttek a lelátón), és a kicsit távolabb lévő dédihez (dédmama, már kilencvenplussz volt, de kötelességének érezte, hogy a kis nyolcéves én márpedig ideje lenne megtanuljon snapszerozni; és azok a csodálatos rakottkrumplijai, a tetején szinte porhanyós szalonnával, a lecsorgó, barnás-vöröses szafttal, sosem megégett tojásszélekkel). régi liptáktelepi család. a benedek elek utcai ház hátsó kertjében lévő hatalmas fák még most is látszanak a korzóról.

ahogy marika fagyija (marx és vörös hadsereg sarkánál, ma darányi és üllői) is itt van még a nyelvemen, bár később kénytelenek voltunk lesétálni a piros iskoláig és a balaton fagyizóig, mert marika egyszercsak nem volt többet. a fórumban (egykor mozi, ma lakópark) láttuk az első james bond filmünket (kém, aki szeretett engem), a sokadik bud spencert (báppenszert), és lógtunk be jócskán korhatár alatt a freddy valahányra.

az üllőin épült otp mögötti lakóház belső parkolója nekünk maga volt a hungaroring a néhány kanyarjával, tepertünk ki csepellel, valami szovjet összecsukhatóval és gabi a csillagküllős béemikszével, amit úgy csodáltunk. ámor presszó, odafelé valamelyik keresztutcában egy korai kisbolt egy kertes házban, pattintjuk a kólát, majd vissza a biciklire, irány a traktor pályája. a betonfalon végiglóg az egykor volt kerítés maradványa, drótba kapaszkova libbenünk át rajta, mert bent már ott a döngölt földes, a környező srácok, és ha mázlink van, a füvesen is lehet játszani. a pálya sarkán kocsma, lassan feltűnnek az első szülők is a tornác árnyékában.

a kis hanta 1981 nyarán, szüleivel, és a hamarosan érkező hugival

basszameg, ezért gyűlölöm valahol a halottak napját (mindenszentek, etc, református/evangélikus ág a családban, ők nem tartják), mert minden előjön ilyenkor, hogy mennyire, de mennyire jó volt gyereknek lenni a liptákon, járni hétvégente a bozsikba, győzni, bajnoknak látni a csapatot, miközben együtt a család.

egyedül azt sajnáltam, hogy az utcából csak csabát mozgatta meg valamennyire a honvéd, ő is gyakori vendég volt a lelátón, de aztán úgy alakult a sorsa, hogy elmaradozott, és mi is elköltöztünk, a kapcsolat is megszakadt.

sőt, mintha az egészet elvágták volna. mára semmi kapcsolat sincs lőrinccel, az utcával. édesanyám és erzsi néni még névnapokkor megejt egy-egy telefont, de nekem már hatalmas a lemaradásom, azt sem tudom kivel és mi.

és a honvéd ezért fog megmaradni még nagyon sokáig. ennyi maradt az egészből, az egész gyerekkorból.

manapság már teljesen másokkal, de nagyjából ugyanott (korábban a két újságíróknak fenntartott bódé között, félpályánál, jobbra/balra, szigorúan a második sor legszélén, mert felettünk egy többgenerációs család fixen, a nagyfater biciklije a kerítésnek támasztva, melettünk a hentes – őt sem láttam évek óta -, és az öregúr, aki egy hatalmas böllérkéssel járt meccsre, hogy azzal szeljen kenyeret, gondosan magához ölelve).

a halottak napja nekem már egy jó ideje erről is szól. hogy miért vagyok kispesti, honvédos? rohadtul ideköt minden. még az emberek is jönnek-mennek az életemben, de klub az fix, minden áramlik, mindenki áramlik és mindig jó, mert kurvára kell. szerettem éveken át egyedül kijárni, bambulni a nagyvilágba, volt idő bőven gondolkodni, és szeretek a mostani arcokkal is, mert ugyanarról beszélünk, és ugyanúgy ott vannak otthon, ahol én.

igazából egyáltalán nem speciális dolog a honvéd, bármelyik lelátón elvagyok, szinte mindenhol van ismerős, akikkel ilyenkor jó eldumálgatni, miközben szinte semmit sem tudok róluk, csak annyit, hogy emtékás, vasasos, esemtékás, halista, bárki és bármi. miből él? van családja? fingom sincs, de a tudás hiánya nem akadálya egy másfél órás társalgásnak.

aki még ma ott van bármelyik lelátón, az szinte ugyanaz, mint mi. nyilván a bozsik az igazi és egyetlen szerelem, ott jó lenni igazán, vagy idegenben, de a honvéddal, de ettől még a szurkoló az szurkoló, nagyjából univerzális valami.

szóval valahogy így lesz a győr elleni meccs előtt. temető, gyertya, nosztalgia (sírni tudnék belül), majd vissza a villamospótlóra, hogy jöjjön a hagyományos guriga, mert kell a gépsor, minden pillanata kötött, hagyományaink vannak, voltak, lesznek, nélkülük csak droidok lennénk, orwelli figurákként járnánk ki – egy színházba. azt pedig gyűlölném.

és a legszebb, hogy az egész meccstől nem várok semmit. unalmas brusztolást, találunk egy gólt valahogy, lesz mondjuk döntetlen, netán szoros győzelem.

Beálló alaptaktika, hosszabbodó kispad, és minden oké?

Már a meccsen nyilvánvaló volt, aztán a végkifejlet ezt még inkább aláhúzta: tisztán kirajzolódnak az a pontok, melyek az utóbbi hetek sikereit megalapozzák (erős párhuzamot mutatva a 2013 tavaszi nagy meneteléssel). Nem kell itt extra megfejtéseket keresnünk, elég csupán visszanézni saját sirámainkat év elejéről: nincs góllövő csatár, nincs elöl tapasztalt, labdatartó ember, a középpálya átjáróház, a védelemben a tavalyi kulcsemberek betliznek. Nos, e hibapontokat kezdtük felszámolni, vagy legalábbis mérsékelni az elmúlt hetekben, és fehérvári sikerünk okai is vastagon az ebbéli előrehaladásunkban keresendők. A megszokott értékelő jellegű posztunkban így most is az embereken való egyenkénti végighaladás helyett inkább ezen fejleményekről elmélkedünk, kiemelve random ismét egy-két játékost, akikről bővebben van mondanivalónk.

Javuló védelmi forma: már többször leírtuk, hogy Ignja mester visszatalált az elhagyott útra, az utóbbi hetekben Lovrics is hozza a megbízható arcát. Ők ketten tegnap előtt is oroszlánrészt válalltak a sikerből (bár Sandró beállása után leizzadtak rendesen), és szerencsére most Szabi sem betlizett mögöttük. Alcibiade egy-két kivételtől eltekintve hanyagolta hülye labdavesztéseit, az első gólban pedig kulcsszerepet válallt, King pedig elképesztő arc, olyan mint a korai Dobos, vagy Nagy Geri: hatalmasakat küzd, sokat hibázik, de szinte rögvest javít, viszont erősebb csapatok ellen nem az igazi a védőjátéka, labdavesztései gondokat okoznak. Ezt persze rögvest cáfolhatom is, hisz pont a Fradi ellen radírozta le Waalportot, és a sóstóiban pedig a végén három pontot ért eddigi legjobb kispesti szólója. Mégis azokkal értek egyet, akik őt középpályán, a jobb oldalon, Job cseréjeként látnák szívesebben, de Rossi máshogy látja, és úgy tűnik, neki van igaza.

Már a beszámolóban is pedzegettük, hogy a tavalyi szezonhoz hasonlóan az évkezdeti variálásokat követően Rossi ismét beállt egy alaptaktikára, ami picit más, mint a tavalyi, de abban egyezik, hogy ehhez is kőkeményen ragaszkodik a maestro. A defenzív élét tekintve rendesen megerősített középpálya, azaz a 4-3-3-mas felállásunk középső triója mára csak védekező (vagy megengedőbben: védekezőbb jellegű) arcokból áll, Hidi csak rombol, bár egyre többször és bátrabban kísérletezik indításokkal is; Godoyban van előre-fantázia, de egyelőre ő is inkább marshalmufi-zik,  biztosra menve, a kaposvári és válogatottbeli hosszú és pontos keresztlabdáit kissé hiányolom; Nagy Geri pedig a supkai 2011-es tavaszi debüt támadójobbszélsőjéből lett végleg át (vagy vissza-?) képezve szűrő/ütköző embernek, amit egyre jobban csinál, és benne az a remek dolog, hogy a támadóvénája sem lett kiölve, gondoljunk csak relatíve sok góljára (tavasszal Debrecen, Eger, most Vidi), melyek nemcsak szemfülesek, de szépen kivitelezett lövések, ráadásul Geri nagyon érzi az összjátékot Vécseivel, Holenderrel, Vernessel. Riszpekt! Hidit is kiemelném még egyszer e sorból. Kis társaságunkban rendre az a szereposztás, hogy én védem, a többiek ekézik őt, és a kommentelőink között is megfigyelhető ez az 1:4-hez arány. A sok, részben jogos kritikában viszont nagyon is benne van a reflex, kicsit olyan ez, mint a Metallica sztorija: a kilencvenes évek közepi Load/ReLoad korszak idején tőlük elforduló rajongók csalódásuk okán azóta csinálhat bármit a banda, csak szidják az egykori thrash-bálványt, noha pl. 2008-as utolsó albumuk egy az egyben a ’80-as éveket hozta vissza kiváló minőségben (OFF: igaz pont eredetiségének hiánya és rajongók felé való megfelelési kényszer miatt én azt sokkal kevésbé becsülöm, mint a sokat szidott Load érás opuszokat) – azaz tehetnek ők már bármit, az “áruló és pénzéhes” zenekar maradnak sokaknak. Patriknál is ezt látom, felejthető első két-három idénye úgy beleégett a szurkerekbe, hogy ma már azt se veszik észre, hogy Hidi is hozza azt az egyre biztosabb és sallangmentes szűrést, amit mondjuk Marshal vagy Akassou is megtett. (Benji vagy Milinkovics sose lesz persze a srácból, de pl. Horváth Adriánt simán túlnőheti, a pintérzoltáni karrier is ott figyel benne). Szóval türelem és nyitottság, amit javaslok, és lesznek még szép meglepetések Hiditől felénk.

A másik döntő faktora a recens sikereinknek a standardizálódó taktika mellett a kispadnál keresendő. A kispadnál, ami bizony meghosszabbodott. Az év eleji, “épphogy kiáll a csapat, a padon meg 6 akadémista” felállás, bár fiatalokat kultiváló hozzáállásunk miatt örömteli volt, csak épp nem sikeres, a tapasztalatlan juniorok nem tudtak meghatározó szereplőként beszállni, vereségre állás esetén nem tudtak plusz lendületet adni, Kozma vagy Prosser ideje majd 2-3 év múlva jöhet el. És bizony látványos volt, hogy a tavaly már be-bepróbálgatott Vernes, vagy Holender sem bírta még el hosszabb távon a nemhogy kezdő-, de húzóember címkét amit Rossi kényszerűen rájuk oktrojált: a kecsói, vagy a hazai pápa elleni meccsek szomorú mementói e korai túlvállalásoknak. Nem pusztán a kezdő pozícióról beszélek, vigyázzunk, hisz Filip most is kezdett és milyen hasznos megmozdulásai voltak! De más a helyzet, ha a csaptban van melletted 3-4 olyan ember, aki átsegít a holtponton, ha esik a teljesítmény, mintha 18-19 évesen neked kell átsegíteni a többi még nálad is fiatalabb srácot vagy a nálad idősebb lámereket. A már egy vagy két éve stabilan kezdőként edződő Vécsei és Baráth mellett (de emlékezzünk Debrőre, Torghellére vagy Hidire, hány idény kellett, hogy stabilak legyenek…2-3-4…). Ritka az egy év alatt alapemberré váló ember, régbbről is csak Bárányos, Németh Norbi, vagy Vadócz rémlik, kb korosztályonként egy ember….

Nos itt jött be az örömteli változás. Daud és Job fékezett habzású diósgyőri debütje óta egyre stabilabbak: Daud személyében megvan az új Martinez, gyors, rafkós, amúgy semmi extra, szóval tiszta Leo II; Job pedig valóban egy rutinos, kissé szürke spíler, de tapasztalatából adódóan egy megbízható átlagot hozó, labdát tartani és megjátszani képes arc, kellett előre, mégha a középcsatár kényszerposzt nem is fekszik neki mindig, ő jobbszélen lehetne -és lesz- az igazi. Godoyt már dicsértük többször is, nagyon kellett középre stabilizátornak, és a variálási lehetőségek is nőnek vele a középpályán, Diarrát cserének szorítva vissza, amire jó megoldás is a mali középpályás – kezdőként én annyira nem kultiválom szürke és keveset vállaló attitűdje miatt. Perea lehet az ékköve igazolásainknak, remekül kezdett, persze a folytatás lesz a lényeg, beszürkül-e, a lassúsága dominál -e majd, ami miatt kikezdi a lelátó, vagy remek helyezkedésével és technikájával berobbantja magát a szurkolói szívekbe egy 2010-es évekbeli ében Sasuként? Jobb lenne a második forgatókönyv, de még ne kiabáljuk el, annyi csalódás-sztorit éltünk már meg Kispesten!

Annyi viszont elvitathatatlan: jó volt nézni Székesfehérvárott, ahogy végre nem rutintalan fiatalokkal és a Testardi/Mancini duóval “van tele” a pad, hanem igazi cserejátékosok ülnek rajta, akik bejőve tényleg lendíthetnek is a szekéren. Persze a másik oldalra se essünk át, jó lenne, ha Rossi továbbra is figyelne arra, hogy ahogyan tavaly Holendert és Bobált kezdte beépíteni, most Csábinak, Prossernek, Lőrinczynek (!!), Botkának továbbra is adjon negyed órákat, húsz perceket, hogy tavaszra vagy jövő őszre meglegyenek azok a következő Holenderek, akik akkor már kezdőben is bevethetők! Főleg a védelemben nem mer a srácokhoz nyúlni a mister, de Bobál jegelése is kissé érthetetlen elöl, mégha most csatárposzton túlkínálat is van. Ne feledjük: fegyelmezett taktikája , jó húzásai mellett Rossit azért kedveljük, mert eddig jól építette be az ifjoncokat. És nyilván az a véglet se jó, hogy csak ifikkel állunk ki, mert abból az lesz, amit augusztus elején láttunk, azért az se jó, hogy most meg az új légiósok miatt elfelejtjük a “kicsiket”. Középút, aurea mediocritas, amit kérünk, és most kissé optimista vagyok, mert Rossinál hosszabb távon eddig valahogy mindig kiegyenesedtek a dolgok. Hátha most is így lesz!

Fotó: focimagazin.hu.