Ősszel azon siránkoztam, hogy hova süllyed a kommentszekció színvonala, egymás és a posztszerzők cseszegetésével, néhol gyalázásával, mindenbe politikát belelátó újonnan kihangosított élharcosokkal, stb. Akkor a Stécés posztra érkező reakciók még visszaadták a hitemet, hogy az utóbbi hetekben ismét lelombozódjak, pedig most nem Fanta kapta az ívet, nem is én (mire kapnám mondjuk, alig jön már tőlem poszt). Kapja Pisont, Gazdag, Lovrics, Kamber, Urbányi, de még a portás és a Temesvár utcai kóbor kutya is. Ki jogosan, ki kevésbé, de egyre többet gondolkozom azon, olvasva ezeket a csodálatos fröcsögéseket némelyektől – és sajnos egyre többektől, hogy hova süllyedt – nem, most nem a klub, hanem a tábora, 2017 dicső és vállt vállnak vető együttállásából egy frusztrált genggé. Nem túl szívderítő.
Mióta pár éve lemérséklődött közlési volumenem itt a blogon, gyakran fordul elő, hogy mikor épp kedvem és ihletem is van, no és véletlenül épp időm is posztolni, ez pont akkor történik meg, amikor Fanta is kilő valamit. És ha napokig érlelgetem a posztom, mire odajutok, hogy leírjam, épp aznap kitesz valami hasonlót. Ilyenkor vagy elmegy a kedvem újabb időre az amúgy is ritka posztoktól, vagy juszt is kiteszem, most erre az utóbbi esetre adok példát.
Vissza a bevezető gondolatokra. Az én szurkolói pályámnak 2 csúcspontja volt. Az első 1990-1993 szakasza, az ártatlan és meseszerű gyerekkor, a legerősebb hazai csapatnak szurkolással, a saját magamnak legyártott házi legendáimmal, amik-akik még sok ezer hasonszőrű és korú srácnak voltak a saját legendái. A második csúcs pedig 2017.
Most már látjuk: utóbbi egyszeri, megismételhetetlen csoda volt. A hollywoodi sportfilmeket idéző forgatókönyve az idénynek a pályán, és ezzel párhuzamosan a lelátókon és az online terekben, a Kanyar 25-ös ünneplésétől kezdődő lelátói összeállással és az ezzel parallel lelki síkokon újrakovácsolódó, sokszínű, de egységes létformaként lélegző TÁBORKÉNT funkcionáló szurkolósereggel. Ebbe beletartozott magultra és talpas ultra, korzós és tribünös, fotel és magányos meccsre járó, TV előtti szimpatizáns és újonnan ideverődő alak. Egymás méregetése és egymás Kispestiségének megkérdőjelezése helyett a csapattal foglalkozott mindenki, élte, éltük a csodát. Volt mit.
Amikor a bajnokság másnapján Fanta, Ábel, KisBabar és Gyuri mélydepresszióban jósolgatta a “rövid úton bekövetkező” lezüllésünket a Guriga kerthelyiségében, önsorsrontó szerencsétleneknek neveztem őket, értetlenkedve. Ma is így teszek (a bánatért nem tudtak akkor örülni…), de azzal kiegészítve, hogy igazuk lett, tényleg leépítettünk szinte mindent, ami ott megvolt. Előbb a klubvezetés építkezett lefele: elsőnek a többé-kevésbé működő modellt, aztán a keretet. Utóbbit persze elkezdte már előbb a vén Czukk, aztán folytatták az új haverok. Megjegyzem, másfél évig készült az átadás-átvétel a hírek szerint, én pedig rémülten nézem: másfél év alatt az volt a mesterterv, ami kapkodást 2019 óta látunk? Jézusom. A leépülő csapat, az eltűnő legenda-elemek, azonosulási pontok pedig szép lassan elkezdték nyírni a fellengzősen és modorosan szólva “Honvéd-családságot”.
Ez utóbbi negatív tendenciának számos tünetét látjuk: jelei az olyan buta megjegyzések, mint a nyári ankéton a címervita kapcsán az elképesztően bornírt “akinek számít a véleménye, az a régi címerre voksolt, a többivel nem kell foglalkozni” jellegű kiszólások, itt a blogon a Hemybérencezések, az egymás betegségére tett utolsó féreg megjegyzések, a nicknév vadászatok (“László1969 ugyanaz mint Lowlanders“, “bendegúz igazából Latabár apósának a szeretője állítólag“, stb.), a Fantának kiszórt “nem olvasom a szarjaid, csak a kommentekért járok ide“, valamint a “nem fogom elolvasni a válaszod mert nem érdekel” magas szintű vitakultúrát jelző verdiktek.
Egyre kevesebb a jó beszélgetés, az izgalmas eszmecsere, a PARTNERNEK TEKINTÉS. Ha plasztikusan akarok fogalmazni: amíg régen egy WA69, Pelso, Thibby, Lassie -féle hosszabb elemzések dominálták a threadeket, izgalmas felvetésekkel, pletykák kielemzésével, addig ma már ezek teszik ki a 10 %-ot, 90% pedig a tényleg céltalan fröcsögés. Ahogy épül le a csapat, úgy épül le az úri közönség is, állapítom meg szomorúan.
A legfájóbb pont ebben az egész hőzöngéskultúrában nekem az, hogy a józan hangokból egyre kevesebbet hallani. Hadd legyek annyira sznob, hogy kimondjam, az évek alatt a blog és komment-felülete igazi oázis volt a magyar szurkolói netvilágban, nyilván fényévekkel az egybites facebookvilág felett, de más tematikus fórumokat is simán verve a beszélgetések színvonala miatt. Az utolsó 4 héten viszont kezdtem az fb-n, vagy az Üllői 129-en érezni magam.
Amíg régen büszkén meséltem bárhol, hogy igen, én nézek magyar focit, igen, én az Atleticónak/Juvénak csak szimpatizánsa vagyok, csapatom csak a Kispest, igen, jó még kijárni, addig ma már egyre kevésbé van kedvem a fent felsoroltak miatt mindehhez. Amíg pár éve valahol közösséget éreztem a Kanyaros kápótól kezdve a tribünös szociopatán át a korzós bácsikáig bezárólag nagyrészt mindenkivel (leginkább persze a saját magközegemmel a korlátnál); addig most már néha azt kérdezem: én tényleg egy platformon akarok lenni azokkal az arcokkal akik itt hörögnek?
És nem a hőzöngés maga zavar. Nem leszek álszent. Én is szoktam. Nem is keveset. Fröcsögtem is sokszor. Posztban is kicsit, élőszóban nagyon. Bárányosra. Az áruló digóra. Aztán a meghülyülő Digóra. 2014-ben a fafejű Rossira. 2015 januárban a Csábit megalázó, akkor igazi archetipikus seggarcként viselkedő Papára. 2017 januárjában pedig a szárazkolbászozó Papára. Hehh, a Papára bizony sokszor. Azóta pedig a brokkoli Sanninóra. Nem vagyok álszent, én is tudok hörögni, nem is kicsit.
De soha nem fogok fröcsögni arra, aki nem érdemli meg, azokra akik sokat tettek ugyanazért a közegért, ami 20 év Csipkerózsika-álom után egy jó másfél évre felébredt 2016-18 között. Az én közegemért. Az én Honvédomért. Egy Nagy Gergőre, egy Pisontra, egy Botira, vagy minden faszsága ellenére egy Marco Posszira. Eppelre. Gazdagra. Kritizálni kritizálok, de fröcsögni nem fogok. És 2017 szellemisége alapján azt hittem ezzel a többség is így lesz.
Nem így van.
És ebben bizonytalanodok el egyre jobban. Akiknek Pisont Pisti jobb esetben kókler, fúrógép, rosszabb esetben cé, meg dilettáns sarlatán, azokkal én mit keresek egy táborban? Akik nem bírják felfogni azoknak az észrevételeit, hogy kritizáld, cseszd meg, igen, írd le, hogy szerinted nem elég ide, de ne kigúvadt szemmel várd a vereségeinket, hogy meccs után, sőt alatt elsőként kommenteld be, hogy ezzel a duplanulla buflákkal úgy kizúgunk, mint a nyíl… És jönnek a jobbnál jobb ötletek! Akik épp nincsenek itt. Bódog megváltóként volt várva, de beégett, mint a kátránycső a wekerlei falakban. Most Kuttor az új reménység. AKI MAGA DÖNTÖTT ÚGY, HOGY NEM AKAR JÖNNI. AKINEK A SZUPER KÖVESDJÉT A KÓKLER PISONT INTÉZTE EL AZ MK DÖNTŐBEN. De betyárosan jó volt akkor is a jó Kutya, egy jó 3/4 szezonnal a háta mögött. Azóta is csak keresi a Kövesdjét, éjszakánként Matyóföldön bolyongva… Horváth Feri. Most már ő is jó lesz. Legalább jobbakat nyilatkozik, mint Pisike. Pintér, akit 6 éve szid mindenki, de Pisontnál nyilván ő is jobb, hisz profi, leoktatja amit le kell…
Nem érzitek, hogy ez mennyire gáz? Pisont szerencsétlen, egyre inkább könnyűnek találtatik, ez tény, de mennyire necces ebben a helyzetben 1-1 vereség után rögtön nekiesni ? Ha szar lesz továbbra is, úgyis felállítják, de sebaj, addig rugdossuk még. Nem, nem érzitek, egy-két kivételtől eltekintve.
Elkeserítő, hogyha ma kirúgnánk Pisontot és holnap álruhában visszahozatnánk Stefanio Pissonato néven, azzal, hogy a Rovereto Calcio fiatal edzőreménysége, 10 zsinórvereség után is mennének az elemzések, hogy kurva jól betanította a catenacciót, megfogtuk vele az Isten lábát, hisz olasz!!!!
A hangnem és az attitűd az, ami vállalhatatlan. A hozzám hasonszőrűeket támadja egy hangoskodó csapat, hogy elvakulunk egy ikontól, mert nem szidjuk bő nyállal Pisontot, hogy nem akarjuk azonnal meneszteni a sérülése óta visszább eső Nagy Gerit és nem követelünk a helyére “moldáv gyilkológépet” meg “ghánai futót, mint a Fradiba’ “. Sanninót dalba foglalták sokan, Bódogot meg nemértett zseniként kezelték, szegény, vele kibasztak. Mindkettejükkel szemben fél (Sanninónál háromnegyed) éven át tartott a lelátói türelem. Pisontnál 1-1 meccsig. Ha épp nyer a Vidi ellen, kényszerű kussolás, majd jön a következő iksz, és TAKAROGGGGGGGGGGY…. Fél évre nevezik ki szerencsétlent, és már az első meccsein ment a hörgés. Nem most, amikor tényleg megy ki a lába alól a talaj – remélem meg kell majd követnem, de tényleg nem néz ki most jól a helyzet. De nem most kezdik őt szidni, hanem kinevezése óta, minden nem győztes meccs után. Itt is azt érzem, egyre távolodok a jelenkori szurkolóinktól.
És távolodok abban is, hogy milyen Honvédot szeretnék. Én nem akarok Fradi-vonalat. Nem akarok 11 légióst, akikből évente 6-ot leváltunk a kezdőcsapatban, mert így leszünk bajnokok. Nem akarom egyik napról a másikra kibaszni Kambert és Lovricsot – miért nem lehet szép fokozatosan kivezetni őket, nem az a profizmus, hogy aki épp 35 fölé kerül, azt kibaszom a keretből mert ez a kibaszott Budapest Honvéd. Ja, Megyünk is a kibaszott nb2-be a kibaszott okos vezetőinkkel és kibaszott szurkolóinkkal.
Én saját neveléseket akarok a kezdőcsapat felében, a negyedében rutinos magyar/külföldi játékosokat, akiket ismerek az NB1-ből vagy a válogatottból, és egynegyedrészt Lanzafame/Martinez/Warzycha/Milinkovics kaliber fazonokat légiósként. De nem a mostani Fradit. Ha azt akarnám fradista lennék. Nem is értem, a kubatovi utat ennyire irigylő szurkertársaim miért nem mennek át oda drukkolni? Ott van “nagy pénz, nagy foci”.
Az a szomorú, hogy a klubvezetés dilettantizmusa és koncepciónélkülisége, a kispad tapasztalatlansága, a játékoskeretünk posztHemy időszaki elkényelmesedése (most van minden, pénz, paripa, hova hajtsunk már) gyönyörűen kövezi ki az utat a másodosztály felé (remélem megússzuk, de ki tudja, kezd nagyon szarul festeni a helyzet) – úgy látszik a szurkolói közeg színvonalában pedig már fel is készült az nb2-es színvonalra, mert amit nyújtunk itt közösen, az már oda illik.
Mindenkinek össze kéne szednie magát, hogy ebből felálljunk. Stróman szerep helyett igazi klubvezetőként fellépő tulajokkal, szarkavarás helyett tiszta viszonyokat teremtő szakmai vezetéssel, egy megfelelő hatáskört kapó és jól megválasztott vezetőedzővel, olyan játékosokkal, akik projektplayerek helyett posztra igazolt és itt játszani akaró fazonok, értékeink megőrzésével és megbecsülésével, és egymás tiszteletével a pályán és a lelátón, s az online térben. Ha nem indulunk el ezen az úton, a lejtő egyre csak mélyülni fog.