Ontivero a Kiserdőben

Talán múlt héten jelent meg Fanta posztja a saját Corona-lélekszindróma anamnéziséről, hogy hogyan éli meg ezeket a heteket. Gyanítom, sokan így (vagy hasonlóan) vagyunk ezzel, sok kiegészítést így nem is tennék a leírtakhoz. Inkább egy kapcsolódó élményem-kettősömről számolok be, ami előbb a múlt vasárnap, aztán tegnap történt meg, és sokat tett a lelki egyensúly simogatásáért.

Már nem emlékszem pontosan, de lehetséges, hogy a posztban tudat alatt elrejtettem némi mértéktelen propagandát az LMBTQ-s wekerlei nagy fakopáncsok mellett, így erre érzékeny olvasóink ugorják az írást és várják meg a válogatott kibeszélőt.

Mióta tavaly elkezdődött ez a sz@r, előbb itthon voltam home office-ban 3 hónapot, normál irodai szék nélkül, kiült szófán és a földön fetrengve a laptoppal laokoóni pozíciókban, szét is ment a hátam. Egész nyár és koraősz ráment a helyrerakására, így mire elkezdhettem volna futni és újból focizni, bejött az újabb lezárás. Most, hogy kezd beköszönteni újra a tavasz, és ugyanott tartunk, mint tavaly, elhatároztam magam: még egy ön-hátszétkúrás nem játszhat, a bajt pedig aktivitással kell megelőzni. Irány futni – ezt már Karácsony óta űzöm többé-kevésbé rendszeresen, és most a foci-visszaszoktatás is el kell kezdődjön.

Nos, én óvatos duhaj vagyok. Láttam már sok olyat, hogy egy éve nem focizó harcos felkészülés nélkül berohant a kispályás államigazgatási bajnokságban a műfűre és senkitől sem zavartatva összeesett (Achilles). Igaz, ő zsírczukk volt, én meg vasággyal 50 (se), de jobb az óvatosság. Szóval, mielőtt elindulnának a teremfocijaink (talán tavasz végén, nyáron?) kéne valami lanyhább visszaszoktatás. Hívtam is telón Öcsémet, hogy múltkor a Kiserdőben sétálva láttam, elég üres a földes focipálya (aminek kapuira a Pilisi Parkerdő Zrt. decens vashálókat hegesztett pár éve), nem jön -e ki, van-e kedve? Volt, mentünk.

A Kiserdő eme pályája a József Attila és Wekerle között régi klasszikus helyszín, Apuék korosztálya ide járt ki minden vasárnap meccselni a helyi erőkből álló csapatok keretei között. Wekerlei nyomdász, műszerész és postás czukkok, köztük a (már rég nem) loboncos haját női harisnyával leszorító Gyula bácsi, aki 70-hez közelítve is úgy adott be, mint Dubecz élete formájában, 1998 tavaszán (ezzel most amúgy dicsérem Gyula bácsit) és a Jóskáról átjáró focimágusok. Apu meséli, hogy egyszer a 60-as évek végén vagy a 70-esek elején maga a Mágus is arra járt aktív játékosévei végén egy cimborájával és fogadtak a helyiekkel egy láda sörben, hogy az a csapat nyer, ahova beáll a derék Verebes meg a fradista samesza. Persze a wekerleiek triumfáltak, a Győr és az MTK leendő Gandalfja és tettestársa viszont szó (és láda sör prezentálás) nélkül eltűntek a Távíró utca felé. Így volt, tán igaz se volt, mindenesetre csodás békebeli sztori.

Gyerekkorunkban Apu (aki akkor már nem focizott egy térdsérülés miatt) még néha kivitt minket nézni ezeket a derbiket, a színes melegítő- és pólókavalkádokat, hazafele pedig bodzavirágot szedtünk a szörphöz, ami a wekerlei szaletli mélyén készült a következő hetekben.

No, ide indultam ki a múlt heti hűvös, de napos vasárnap délután, és a pályára kiérve örömmel nyugtáztam, hogy nemsokára becsorgott bringával Öcsém is és kezdődhetett a show. Először persze csak passzolgatás, dekázgatás, „ívelgetés” (ki talál kapufát? ez a kérdés, aztán kapufa helyett lehet visszahozni a labdát a gallydzsungelből), kellemesen telt az idő.

Hogy a kezdeti fél óra után valamelyest tétbe fordítsuk a dolgot, félpályás rávezetéseket kezdtünk el, majd ezt feldobandó, 5-5 rávezetéses párbajokba fordultunk bele, természetesen nem csak úgy, magában, hanem rendesen, csapatok közti derbiket rendezve. Az indulók közt volt magyar csapat és külföldi, klub és válogatott, minden, amit szeretnétek. Külön kiemelném az 1991-es BHSE-t (mi mást), vagy ennek szomorú reinkarnációját 1999-ből, utóbbit Tesóm vitte, Gabala és Schultz szép gólokat értek el, de Zováth és a nyegle Kabát Peti betlije azt eredményezte, hogy az általam megszemélyesített Stadler simán legyőzte az akkori Kispestet. Az akasztói alakulat amúgy egy kvázi kezdeti felcsútként inkább a légiósokban bízott: bár Lehotaként csúnyán Vezérbe rúgtam a labdát, Miroszlav Resko, Hleba, Makrickij és Jeremejev is betaláltak, csúnya kispesti égést eredményezve. Izgalmas volt a Csepel Kordax és a Pécs Fordan rangadója is. Utóbbiakat tesóm irányította, és Lovász majd buflák Bódog góljai után úgy tűnt, a Mecsekalján a bab is hús. Ám míg Kónya és Dienes bekényelmesedve az elfektetett Bíró Imre kapusom mellett a kapu helyett fölé-mellé nagyképűsködték a helyzeteiket, a Szigeti Veszedelem jött fel, mint a talajvíz, Süveges mellett Bubcsó Norbert is betalált, és csak azért nem nyertem, mert utoljára Váczi Dénes jött nálam, aki, ugye, nevéhez és szakmai múltjához méltóan rávezetés helyett félpályáról rábaszta a labdát. Csak míg az eredeti Váczi Dénesnek akkora volt a svungja, mint Plokesznak, az én etióp mezei futókat idéző lábaimból csak egy tesóm kezeibe ívelés jött össze.

Már délczegen benne jártunk a délutánban, és a pálya másik felén gyülekezdő 2-3 éves kis lurkók csodálkozva hallgatták, hogy két jócskán 30+-os srác milyen varázsszavakat ordibál egymást üldözve a poros grundon („Kovács Ervin, Sikesdi, Pisont„, „Negrau, Ovidiu Lazar, Vivi Vancea” „Miklya, Kasik, Fabulya!!!” „Topor, Fonnyadt, Kincses” „Pölöskei, Katzenbach!” „te a Gázszer leszek…onnan mondj már nevet” „Földes, Korol, Schindler Szabi” „köszi!!!„), és néztek minket,, mint Coopernél vagy Karl Maynál az indiánok a szent őrülteket. Hát, végül is azok vagyunk! Emlékezzünk még meg legnagyobb győzelmemről is, melyet az NB1 Csokkeaux All Star keretével értem el, olyan legendák nem tudtak hibázni, mint Frank Seator (Vidi), Onyeabor Monye (Vidi, Újpest) John Moses (KHFC), „vargazoli, hol van a Philip meg a Tarlue?!” (KHFC), Austin és Mackaya (Vác), N’Doumbe (UTE) és a czukor Claude (Vasas).

Tegnap, kihasználva hogy pénteken kivételesen 14.30 a munkaidőm vége, már délben hívtam Öccsöt, hogy ha végzek fél 3-ig valóban, és kivételesen nem kapok túlórát, 3-kor tali a kiserdei földesen (ide tartozó infó, hogy a pályát a fentebb említett csúcsidőszakában „kispesti San Siro„-ként vagy Libaszivar -stadionként emlegette a helyi folklór, mi most az elsőt használtuk). Hívtuk a fradista Doki barátunkat is, de ő most poszt-covid, a kardiológusa letiltotta minden fociról, így színtiszta kispesti duett vonulhatott fel a kihalt terepre negyed négykor. Szerencsére most a sprickoló gyermektömegek is távol maradtak, csak egy szerelmespár járt arra 20 perc elteltével, amelynek fiútagja egy „CsakAKispest” kiáltással üdvözölte a fekete MK-győztes Hummelt rajtam.

A péntek most már, szemben a múlt vasárnappal, igazi, szervezett torna lett. Nemcsak ad-hoc párbajokat toltunk, egyenesen foci VB-rendezésnek lehetett tanúja a szikrázó kék ég a József Attila felett és a még kopasz, de már rügyeiket bontogató fák a San Siro mentén. 8 csapat jutott ki a decens tornára, a Tesóm által megszemélyesített Brazília, Argentína, Hollandia és (ex-károlyis diákként az ultimatív kedvenc) Spanyolországa; míg nálam Uruguay, Ghána, Olaszország és szabadkártyával Magyarország játszottak. Az évjárat pedig 2010, Dél-Afrikai mundial +/- 2 év. (Vagyis tőlünk a csodálatos Erwin Koemanos csapat).

A torna hihetetlen izgalmakat és Italia 90-t idézően kevés gólt hozott a rávezetéspárbajokban -okként fölhozhatjuk korunk jellemzően defenzív futballját; de közelebb járunk az igazsághoz, ha bevalljuk, a hónapok óta elmaradó focijaink miatt berozsdásodott az irányzék mindkettőnk lábában (az enyém mindig is defaultból oxidált volt).

A negyeddöntőkben nem született extra meglepetés, Uruguay győzelmét leszámítva Hollandia ellen, de hát 2010-ben nagyon jó csapatuk volt (Suarez, Cavani, Godín, Forlán!!!!, Abreu). Az olaszok már túl a csúcson is megállították Dunga fáradt braziljait. A mieink sajnos 0 lőtt góllal takarodtak haza, Sanyika mellett Tímár Krisztián, Huszti és a szipus is hibázott.

URU-HOL 2:1

SPA-HUN 3:0

ITA-BRA 1:1, hosszabbítás után 2:1

ARG – GHÁ 3:1

Az elődöntők Öcsém totális sikerét hozták. Az uruim elfáradtak, az olaszoknak pedig sok lett Spanyolország, Xavi és Iniesta is olyanokat pörkölt, amit nem tudtam fogni Buffonként sem.

SPA-ITA 3:1

ARG-URU 3:1

Ezek után a döntőre tesóm leadta nekem a gauchókat, mondván, mégis a spanyoloké a szíve, majd megbotránkozva nézte végig, hogy se Messit, se Militót, se Cambiassót, se Kunt (nem Csabi, hanem Agueiro) nem jelöltem rugónak, csak a vadparasztokkal álltam oda rávezetni a labdát (DeMichelis, Otamendi, a reaktivált Cholo Simeone!!!!) , és ezek gondolkodás nélkül, 12 méterekről rá is suvasztották. De bejött a taktika, közben a trinyós spanyolok a kihagyhatatlant is kihagyták. A döntő gólt pedig a meglepetésre behívott kis pöcshuszár Ontivero vállalta, Cordella és Hemy úr félmeztelenül őrjöngtek az ultraszektorban.

ARG-SPA 4:2

Argentína (akiket amúgy utálok) tehát világbajnok lett, mi pedig nemcsak a nevek tekintetében, de a játékban, a szabad péntek délutánban, a Kiserdőben ránk esteledő tavaszban, a gyümölcsfavirág illatot hozó szélben, a kapufa mellé támasztott bringában, a vállalhatatlan Centrumos szatyorban hazacipelt labdában, egyszóval mindenben visszautaztunk a tinikorba, és ez a péntek (meg a múlt vasárnap) bearanyozták ezt a hetet.