Kilenc éve egy könyvelői pályára készülő olasz leugrott egy pizzára Budapestre

Szurkolóként csak nagyon ritkán adatnak meg az olyan pillanatok, hogy egy komoly tétmeccs félidejében már megnyitjuk az UEFA jegyértékesítési oldalát, és egészen az utolsó percekig folyamatosan frissítjük, hogy ha úgy adódik, akkor azonnal, az első pillanatban megvehessük a zsugákat Sevillába.

A másik készüléken az utazás szerveződik (repülővel Málaga, onnan nagyjából két óra vonattal a legjobb ajánlat).

A meccseket mindig vártam, mindig menni akartunk, és amikor csak lehet, mentünk is. Viszont ezeket a pillanatokat, amikor nem egyszerűen a szurkolóságunkat, hanem egyben a sikereinket is megélhetjük – szinte mind az Isteni Kopasznak köszönhetjük az elmúlt években.

Emlékszem, a Beer-Seva elleni visszavágó félidejében (már EvdM-mel) még tartottuk a szállásfoglalást Várnába, hátha megfordítjuk. Luxemburgba menet azt számolgattuk, hogyan lehet leszervezni alig egy-két nap alatt a következő fordulóban esedékes oroszországi utat? A szurkoló a reményért él, és ez a remény válik sokszor valósággá a Kopasz alatt, hogy párszor valóban megélhessük.

A Kopasz bebizonyította, hogy a futballban tényleg bármi megtörténhet – még velünk is. Tizenkilenc év után dobogó? Huszonnégy év után bajnokság? Hányszor hallottuk előtte, hogy csak egyszer, tényleg, csak egyszer, még a mi életünkben legyen valami kis siker. És nem csak az öregektől, hanem a tizen-huszonévesektől is, akik már egy tartósan eredménytelen és kilátástalan klubba nőttek bele.

Aztán jött a Kopper, és mint egy gyorstöltő, újabb évtizedekre telepumpált minket hittel és reménnyel. Vajon hányan rúgták az utolsókat 2017 előtt, és érzik ma magukban újra ugyanazt a lendületet, amit örökre elveszni hittek?

Három perc

Rossi - Csank = 3

Akár azt is mondhatnánk, hogy huszonöt év alatt ennyit fejlődött a magyar futball. Három percet.

Nekem Csank csapata egy hatalmas szerelem volt. Ma már nem feltétlen tudnám megindokolni, hogy miért, de tényleg szerettem. Csank volt az, aki egy kenyérpirítót és klasszika-filológus professzort is képes volt megtanítani legalább kétféle szögletvariációra, és ha egy bejött belőle, akkor csak ki kellett valahogy védekezni az ellenfelet.

Legendásan nyolcvanperces csapata volt. Visszanézve nem feltétlen igaz, vagy legalább némi túlzás, azonban az tagadhatatlan, hogy nem egy legalább döntetlennek hitt meccs ment el az utolsó tíz percben.

Huszonöt évvel később, egy Európa-bajnokságon ott tartunk, hogy a világbajnoki és az Európa-bajnoki címvédő, valamint az előző világbajnokkal egy csoportban a magyar válogatott 83-84 percig pariban van bárkivel. Hogy összesen nem játszik egy negyed órát hátrányban három meccsen.

Egészen hihetetlen.

Egyetlen vereség

Érdemes megnézni, hogy a legutóbbi két Európa-bajnokságra kijutott országok hány vereséget szenvedtek el a csoportmeccsek alatt:

• 0 // Anglia, Franciaország
• 1 // Belgium, Horvátország, Magyarország, Németország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svájc
• 2 // Lengyelország, Svédország, Wales
• 3 // Ausztria, Csehország, Szlovákia
• 4 // Oroszország
• 5 // Ukrajna, Törökország

Egy tornára elképesztően nehéz kijutni, azonban, ha már ott vagyunk, és mindegy, hogy milyen úton, akkor kerüljünk bármilyen nehéz csoportba, úgy tűnik, a jelenlegi magyar válogatottra nem az outsider szerepét osztják.

(Nem elvitatva Storck érdemeit, azonban) ehhez kellett két olyan edző, aki nem csak a szurkolók, hanem a játékosok előtt is hiteles személyiség, és aki tényleg hozzá tud tenni ahhoz a masszához, amit keretnek hívunk.

Nem hiszem, hogy az elmúlt évek válogatottja áll idősorosan a legjobb magyar játékosokból, azonban pár korábbi, jóval erősebbnek, nagyobbnak tűnő nevekből összerakott eresztés még ennyit sem tudott kihozni magából. Az egy-egy villanás szinte minden csapatban megvolt, pont elég az átmeneti reménykedéshez – és ennyi. Rendben, a sorsolás, a kijutás rendszere, a kijutók száma jelentősen megváltozott, azonban az mégiscsak kemény, hogy 1986 és 2014/16 között mindössze egyetlen pótselejtezőt sikerült összehozni, még azokban az időkben is, amikor szinte a belga bajnokság adta a csapat gerincét.

Fura, de tényleg Csank volt az utolsó, aki Dárdai és Rossi előtt valami olyszmit tudott tényleg hozzátenni, ami ezen a szinten feltétlenül szükséges.

Ja, amúgy Schön Szabi volt az akadémia 50. válogatottsága.

címlapkép: mlsz.hu

? a hozzászólás // előmoderált. 
? az offtopicot // az offtopicba.

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz Blueskyon, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor Signalon vagy Telegramon keress. || vh összes bejegyzése