Milyen elvárásaink lehetnek, ha azt sem tudjuk, hogy mit akarunk?

Valahol mélyen hatalmas sikerként élem meg, hogy sikerült elérnünk, egy Felcsút elleni felcsúti mérkőzésen nem a Felcsút a legnagyobb problémánk. Mármint az esszenciális létezésük alapja, ésatöbbi. (Bár az ésatöbbi előtt nincs vessző.)

Annyira mocsokgyengék vagyunk, mindössze két győzelem tíz meccsen, hogy az elsődleges problémánk jelenleg a bentmaradás kérdésköre. Mármint az, hogy meglesz, vagy sem?

Nyilván, az elvi dolgokat ilyenkor sem érdemes feladni, ahogy például szerencsétlen atlantisziak is kitartottak a saját igazságuk mellett, azonban annyi a zaj, annyi a párhuzamos történés, hogy a prioritások automatikusan átértékelődnek a mentális térképünkön.

Meccs előtt például ki a fenét érdekelnek a felelősök? Meccs előtt reménykedni kell, a meccsen szurkolni, majd a meccs után – amennyiben van értelme – jöhet a jogos kritika.

Egy jobb világban mondjuk eleve nem lenne Felcsút, vagy ha lenne, akkor nem ezen a néven. Aztán egy közel normális világban a Honvéd nem a kiesés elől menekül, tehát eltekintve attól, hogy a Felcsút, mint olyan, nem lehet részhalmaza egy közel normális világnak, mégis, ebben a közel normális világban meccs előtt inkább azzal kéne foglalkoznunk, hogy minek vannak, és mi vezetett odáig, hogy létezhessenek egyáltalán? Közpénz, politikum, arcátlanság, miazmás.

De nem, most egy egészen másik normális világot kell eljátszanunk, ahol saját magunkkal foglalkozunk, hogy miért vagyunk ilyen gyengék, milyen lehetséges kiutak léteznek, egyáltalán mit lehet tenni?

A megváltoztathatatlannal, aminek eleve nem szabadna megváltoztathatatlannak lennie, legyen az bármennyire is ellentétes a viselt erkölcsi normáinkkal, nem tudunk mit kezdeni. Reménytelenül mantrázzuk ugyanazt évek óta, értsd mind a Felcsútra, mind magunkra, azonban süket fülekre találunk ott, ahol a döntések születnek. Az, hogy az úgynevezett közvélemény esetleg velünk ért egyet, teljesen érdektelen, hiszen jó ideje nem olyan rendszerben élünk, ahol a lakosság, az emberek véleménye valóban számítana.

Majd feltesznek marginális kérdéseket, eljátszva, hogy érdeklik őket az emberek, de közben tudjuk jól, alattvalóként tekintenek ránk – és úgy is viselkednek. Mi legfeljebb tömeg lehetünk, akit vezetni kell, de még jobb, ha tömeg sem vagyunk, mindössze emberek, hogy nehogy elérjük a kritikus tömeget, ami esetleg hajlamos lehet berobbanni.

Kapd meg a minimumot, legyél beszorítva határok közé, fogadd el, hogy egy óvodás szintjén kommunikálnak veled, és akkor jó életed lesz. Magyarul: hagynak vegetálni.

Márpedig ennyi nemhogy országosan, hanem Kispesten is kevés.

Nekünk nem ott van a helyünk, pláne nem a most képviselt módon, ahol épp tartunk. Amennyiben ragaszkodunk, és mivel ragaszkodunk a Honvéd névhez, akkor próbáljunk meg a régi indulónk szerint viselkedni:

Célunk csak egy van, a Honvéd a sportban,
Mindig az élen, az elsők közt legyen!

Mert ezt várja el a név és a hagyományok.

Persze, nekünk az sem baj, ha egy másik utat választunk véletlenül, nevezetesen a kispestit, és elfogadjuk, egy munkáskerület (város) klubja vagyunk, ahol a helyi gyerekekből nevelünk játékosokat a csapatnak, és érünk el annyi sikert, amennyi bennünk van. A hiányposztokra aztán lehet igazolni, ahogy például hoztuk az MTK-ban is játszó, azonban ott nem befutó Nemes-Nehadomát, hogy inkább nálunk rúgjon kétszáz gólt. Az már csak hab a tortán, hogy Nemes-Nehadoma erzsébetfalvai, vagyis mai nevén pesterzsébeti születésű volt.

Néha sajnos el kell adnunk egy-egy játékost a megmaradásért, ahogy eladtuk például Dudás Gyulát az Újpestnek, Mészáros Dodót a Fradinak, vagy évtizedekkel később Kovács Zolit a Győrnek. Ez benne van a történetben, cseppet sem gyengíti annak narratív erősségét.

Azonban az, hogy se Honvéd, se Kispest nem vagyunk, mindössze egy sodródó, médiavezérelt valami, azzal nagyon nehéz azonosulni.

Mondok egy példát. Tételezzük föl, hogy Kispest vagyunk, tele saját nevelésű játékosokkal, pár igazolással, és nagyon nem megy a csapatnak. Évek óta a kiesés elől menekülünk, azonban valahogy mindig elkerüljük. Hogyan reagál erre egy szurkoló?

Elfogadja. Igen, elfogadja, mert látja a koncepciót, látja mögötte a munkát, a törekvést, a felelősséget, képes azonosulni a helyi és környékbeli srácokkal, hiszen úgy tekint rájuk, hogy akár ő maga is lehetne az, aki a piros-fekete mezben kifut a pályára. A szurkoló szeretni fogja ezt a csapatot, és reménykedik, hátha a következő eresztés jobb lesz, hátha a tudatos munka beérik, és a csapat sikeres lesz.

Az eredményesség és a szurkolói megfáradás között csak akkor van szoros kapcsolat, ha a klub nem rendelkezik saját filozófiával. Ha vannak igazodási pontok, akkor a szurkoló képes igazodni, és ha képes igazodni, akkor látja a lehetőségeket, és látja a határokat, aminek következtében elfogadja a történéseket. Magáévá teszi a klub filozófiáját, és szurkol mellette.

A jelenlegi Honvéd nem közvetít semmit az égadta világon, vagyis nincs mivel azonosulni. Nyilvánvaló, hogy a folyamatos kiútkeresésbe, sodródásba a szurkoló is belefárad, hiszen hamar eljön az a pillanat, amikor reménytelennek érzi az egészet.

Márpedig ez nem jó, ilyet nem szabad csinálni.

A klub egyik legfontosabb feladata, hogy valamiféle értéket képviseljen, értéket közvetítsen. Legyen az akár saját érték, de lehet beemelt, a közösség felől érkező. Mindegy, a lényeg, hogy legyen.

Láttátok Jeles András filmjét, A kis Valentinót? Érdemes megnézni, könnyen magunkra, a klubunkra ismerhetünk benne.

A húszéves Sz. László egy főváros környéki szövetkezetnél kocsikísérő. Egy napon nem adja postára a hivatalosan rábízott pénzt, dolgozni sem megy, hanem ötletszerűen tölti az időt, kószál és szórja a pénzt, csupa olyasmire, amiben egyébként nincs része: édességek, taxizás, vendéglők, Balaton, nők stb. Bár estére elkölti a pénzt, és az egész nap mozgalmasan, változatosan telt el, nem történt semmi számára fontos vagy örömteli esemény, továbbra sem kötődik semmihez és senkihez igazán.

(via Kritikus Tömeg)

És tudjátok mi az igazán abszurd? Még a Felcsút is képvisel valamit. Szörnyű kimondani, azonban az arroganciájában, a közösséghez való hozzáállásban, a valóságértelmezésében szorosan követi a – inkább hagyjuk, hogy mit. De követi, és ez a lényeg.

És eközben ma mit nevezhetünk Honvédnak, netán Kispestnek? Egyszerű kérdés, és maradunk válasz nélkül, teli következmények nélküli fogadkozással.

címlapkép: a Honvéd pályája 1956-ban. fotó: Fortepan / Faragó György

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz Blueskyon, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor Signalon vagy Telegramon keress. || vh összes bejegyzése