robwarzycha

Az érdektelenség mocsara…

sajna csak a képen vagyunk fölényben... — sajna csak a képen vagyunk fölényben…

…az, amibe süllyedtünk erre a szezonvégre. Mind a lelátón, mind a pályán. Patetikusan hangzik, de ettől még igaz. És most már nem csak a tavalyi áprilissal-májussal való összevetésben haloványka az idei tavasz-zárás, hanem hosszú évekre visszamenőleg is nehezen találunk hasonlót. A sisai első félév végén legalább a kupadöntő miatt lehetett izgulni a hasonlóan demoralizáló vereségek sora mellett – de idén már mindenki csak az utolsó fordulót várja. Nem jó ez így. „Az érdektelenség mocsara…” bővebben

Új fejezet akkor, mikor még az előző se lett lezárva…

…van ilyen? Nálunk van. A hétkezdetkor Rossi besokallt / elege lett a körülményekből vagy épp hebrencskedett / vereségektől tartva lelépett a süllyedő hajóról, mindenki válassza ki a neki tetsző forgatókönyvet.

Egy biztos. Ma koradélután új fejezet indul a mi kis Honvéd-történetünkben, s hogy ez milyen lesz, azt egyelőre senki se tudja teljes biztonsággal állítani, max sejtéseink vannak. „Új fejezet akkor, mikor még az előző se lett lezárva…” bővebben

Búcsúzik a kérdőjelek edzője

Tegnap villámcsapásként jött a hír, hogy Marco Rossi lemondott posztjáról és távozik Kispestről. Kommunikációs világbajnok klubunk nyilván egy kimerítő, minden részletre kiterjedő, 4-5 soros kommünikével tárta a nyilvánosság elé a hírt, aztán azóta se kép, se hang. Pedig maga a közlemény, illetve az egész szitu tele van kérdőjelekkel – méltó zárása ez, mondhatnánk fanyarul, Rossi kispesti érájának: az edzőének, akinek személyisége kérdőjelek sorát állította fel, és hagyta megválaszolatlanul bennünk. „Búcsúzik a kérdőjelek edzője” bővebben

Korai szürkület

Nehéz túl sok új dologgal előjönni a tegnapi meccs kapcsán, okokkal, indokokkal, elemzésekkel, amelyeket még nem lőttünk el a múlt hetek során. Sajnos a csapat sem taktikailag, sem hozzáállásban nem hozott újat, nem tudott újat hozni, és én még az sem mondanám, hogy lélektelenek lettek volna. Egyszerűen ami Mezőkövesden egymeccses kisiklásnak, a Diók ellen már kisebb torpanásnak, Szombathelyen pedig kiteljesedő hullámvölgynek tetszett, az mára mély gödörré lett, egy olyan négyes vereségszériával, ami nemhogy Rossi érája alatt nem volt még, de utoljára tán Sisa tanár úrnál mélyrepültünk eredményességben (eredménytelenségben) ekkorát. Aj-jajj. „Korai szürkület” bővebben

So F*ckin’ What ?!

Névrablók – Vidi – FRADI. A 3 legfontosabb meccs az utóbbi idények során – legalábbis nekem (de ezzel nem hiszem hogy egyedül lennék). Ezekből az utolsó ráadásul nem amolyan parvenü, feltörekedett rangadó, mint a két Fejér megyei csapat elleni: a zöld-fehérek ellen ősidők óda derbit nyomunk. Nekem gyerekkorom óta ez a legjobban félt és várt meccs ez minden idényben – nincs annál szebb érzés, mikor a kivéreztetett zöld sas fejét emeli fel a diadalittas kispesti oroszlán a 90 perc végén a kezdőkörben. Patetikus vagyok? Na és? 3 vereségből jövünk a meccsbe, ők 3 győzelemből? Na és? Szétesni látszunk? Na és? Na és, na és, na és, azaz San Francisco legendáinak Anti Nowhere League feldolgozását idézve SO F@CKIN’ WHAT?!?! Itt minden lehet! „So F*ckin’ What ?!” bővebben

Legjobb hely Szombathely?

Igazából elég olcsó címválasztás a Kanyar kedvenc vasi barátaihoz címzett egysorosát behúzni a poszt elejére, de tudjuk: szegény ember vízzel (Sisa tréner pedig Szuri bával) főz, ennyi. Ettől még nagyon bízunk benne, hogy a címben megfogalmazott állítást fennhangon ismételgethetjük majd úgy vasárnap este 7 után is, hazafele autózva a 8-as úton, de mindezt teljes biztonsággal kijelenteni most talán még egy bemátézott Budovinszky sem merné, pedig emlékezhetünk, ő verbálisan még a Debrecen ~~megbaszását~~ kivégzését is előre vetítette 2005 telén. Hát, mondjuk az se jött be. „Legjobb hely Szombathely?” bővebben

Fa.: Marco Rossi, Bozsik stadion; tc.: a szurkolók. Ilyen nincs – és mégis?

Ilyen is rég volt már, hogy a felhorgadó szurkolói kritikára ilyen gyorsan érkezzen (tudjuk, indirekt, de legalább érkező) reakció a klubtól… akarom mondani Rossitól. És most végül is mindegy, hogy tényleg a makkant talján higgadt le hétfő reggelre, és baktatott fel a klub médiaszakosaihoz kezét tördelve, kis cetlijével, amire a levél szövegét skiccelte fel (egyébként az a kemény, hogy akár még ezt is kinézzük a szeszélyes Misterből, de valljuk meg, picit sántít a kép), akár föntről oktrojálták rá a bocsi-levelet, azért ez egy örömteli fordulat. „Fa.: Marco Rossi, Bozsik stadion; tc.: a szurkolók. Ilyen nincs – és mégis?” bővebben

Most kéne a tiszta fej…-meglesz?

Tavaszi életérzés-túlcsordulásos beharangozó ide, „a Diósgyőrt mindig verjük itthon” múlt oda, a tegnapi meccs égi forgatókönyvírói megvonták a vállukat, oldalra kiköptek egyet, és egy váratlan fordulattal mindent borítottak. Most az ember hajlamos is egyszerre sötéten látni a dolgokat: ami a múlt héten még pici kisiklásnak tűnt, most akár hullámvölgynek is tetszhet, és nem segítik a józan értékítéletünk a közvetlen vetélytársak remeklései sem. A pár hete még nehéz munkával és kis szerencsével elérhetőnek tűnő bronz (ezüst) érem egyszerre úgy fest, mint kiránduláskor a hegycsúcs – mikor azt hiszed, még 200 méter és ott vagy, kiderül, hogy közben még két-két völgyet és gerincet is keresztezned kell, lesz az 2-3 km is. Kérdés, mi vár ránk az út végén – odaérhetünk-e még a saját kis csúcsunkra, vagy meg kell elégednünk egy közbenső turistaházzal? „Most kéne a tiszta fej…-meglesz?” bővebben

Három pontra mennénk a tomboló tavaszban…

…amihez persze a Diósgyőrnek is lesz egy-két szava, szóval nem ilyen egyszerű a helyzet, mint ahogy azt a posztcím sugallja. A mai találkozóval végérvényesen belépünk az idei idény hosszú hajrájába, mind a meccsszámot tekintve (8 meccs van hátra, kvázi az utolsó negyed jön), mind pedig a sajátos belső szakaszolásunkat nézve (a Diókkal kezdődik a közvetlen vetélytársak és a dobogósok elleni flúgos futam), ideje tehát nagy levegőt vennünk, a koncentrációs fokozatunkat maximumra járatni, és leszegett fejjel, de tiszta aggyal elindulni a csatákba. Kissé patetikusan fogalmazok, elismerem, de a tavasz meg a tét ilyen hatással van rám. „Három pontra mennénk a tomboló tavaszban…” bővebben

Matyó kátyú

A Paks elleni döccenést tegnap este követte az első tényleges defekt a tavaszi hadjáratban – 1:0-ás vereséget szenvedtünk Mezőkövesden a fejhangú kiskakas csapatától. Ez nem jó hír, és nézni sem volt az az eseményeket, de ami valahol még fájóbb, az az, hogy én pl. annyira meg sem voltam lepődve (az alap szomorúságon-bosszúságon túl). Igazándiból már a Paks és a Kaposvár elleni döcögő-szenvedő, ötlettelen küzdelmekben is benne volt az előjele, hogy megint gond van a kreatív szállal nálunk, és az olyan ellenfelek ellen, ahol nekünk kéne diktálni, ott akadhat a bakelit a lemezjátszón. Hát most akadt is, és a Honvéd-indulók sorát hirtelen egy gyógyvízszagú kövesdi sramli váltotta föl. Ez pedig minden, csak nem zenei füleinknek.

„Matyó kátyú” bővebben