vh – Oldal 392 – Csak a Kispest!

CSAK egy év…

Csak egy? Pedig hosszabbnak tűnik az időszak, legalábbis nekem. Pontosan egy éve, november 4.-én dobta ki Hanta az első posztot a CSAK blogra és indította útjára a Kispest mindennapjait, szurkolóinak életérzéseit, fájdalmait és örömeit, szép és borzalmas emlékeit egyaránt rögzíteni hivatott oldalunkat.

Emlékszem arra péntekre, reggel volt és igen rosszkedvűen ültem benn a monitor előtt, borús idő, sok meló, mindenszar, mindenkimenjenafaxba hangulat, mikor jött Babar levele, hogy te, a Népsportnál indítanak ilyen magyar fociblogokat, keresnek arcokat az egyes csapatokhoz, a Honvédnak még nincs, nem írsz, neked biztos menne, úgyis annyi hülyeséget dumálsz az oldalvonal mellett a meccsek alatt…? Az ötlet rögtön megmozgatott, nyilván. Megmozgatott? Aznapra annyi volt a melónak… jöhetett minisztériumi megbízás vagy határidős kutatómunka, az én fejemben már az ötletek cikáztak, hogy kéne beszámolókat írni, honnan legyenek a fotók, hogyan vegyük bele a gyerekkor emlékeit… végre nem csak passzívan lenyomom a riportokat a honvedfc.hu-nak hanem tolhatom a véleményt is. Mer’ az mindig van. Aztán írtam a címre, ami meg volt adva, verebesmagus, hát ez milyen ismerős, hogy azt ne mondjam gyanús – és persze hogy a labdabiztos blogról virtuálisan régóta ismert Hanta lapul a levesláda mögött. Ő pedig örömmel fogadta a jelentkezést, este már Honvéd-Győr beszámolót írtam, másnap elindult a visszaemlékező sorozat, és azóta itt vagyok.

Szép, fokozatosan fejlődő sztorit hozott ez az egy év. Tévedés ne essék, ez most nem egy öntömjénező poszt lesz, nem a dicsőségünket zengem, mert az még nincs is. Ma sem mi vagyunk a legolvasottabb fociblog és nem mondom hogy a vizuális megjelenésért osztogatott Trifon Ivanov nagydíjat is a mi innovatív outfitünk nyeri majd el idén. De csak megszépült a design, hála a formatervező Öccsnek. Bővült a stáb, mert az egyre pörgősebbé váló megjelenési szükséglet miatt az X más fronton is pörgő Hanta és a munkahelyi túlórákba néha belefulladó RobW bizony új állandó társat igényelt. És szépen kiderült hogy Babar kollega a fotók csöndes prezentálása mellett ha olyanja van, kommentárt ír, ha meg olyanja, akkor verset elemez, de beharangozó terén sem jön zavarba. És persze voltak vendégszerzőink más blogokról, más Honvédos arcok, popp Döméről, BlackLotus Robert Warzycháról emlékezett, zeckyboy pedig a miért lettem Honvédos kérdéskört boncolgatta.

Szóval eltelt egy év, és szépen azon vettem észre magam hogy ez a blog beépült az életembe – de teljesen. Meccsmásnapokon addig valami kaparja a belsőm, addig valami nem hagy nyugodni, amíg nem kerülnek ki a posztok, a retro-sorozatom minden egyes darabjánál izgatottan vártam a kommenteket, véleményeket, hogy Ti hogy láttátok azokat a régi meccseket, idényeket – néha még irodaértekezletről is visszaosonkodtam a monitor elé, meglesni, hogy jött-e már észrevétel. És jött, nem is kevés, szerencsére!

Mint ahogy -ha nem is több százas nagyságrendben, de- azért érkeznek a kommentek a posztjainkhoz, olvassátok és véleményezitek, kritizáljátok és dícséritek és ez jó. Jó, hogy lassan van már kis törzstáborunk, jó tudni, hogy 1-1 meccsbeszámoló után h.s. biztos kifejti a tutit a taktikáról, áfonyabácsi voluntarista módon alternatív osztályozókönyvet ír, medvepuszi és player egy-egy beszúrt megjegyzése nélkül már szinte üres a poszt – és lassanként azért jönnek újak is. És ami külön öröm, az a hangvétel. 1-2 trollt leszámítva nincs anyázás, értelmesek a véleménycserék, jó ide feljárni.

Úgyhogy bizony nem rossz érzés úgy ráfordulni a második évünkre, hogy érdemes csinálni, mert kíváncsiak vagytok a gondolatainkra, arra, hogy Hanta hány forintért tol le 3 perc alatt egy ászok-melegszenya kombót a Magyar Kupa legjobb 256 közé jutásért vívott első júliusi selejtezőkörén a Füzesabonyi Petőfi MGTSZ ellen, hogy RobW szerint melyik volt a legsúlyosabb arcszőrzetekkel elátott kezdőtizenegy 1991 és 1995 között a Bozsikban, és hogy szerinte miért a cseh sör az árpalevek Kispestje, vagy hogy Babar milyen away-mezeket álmodik meg egy nyugtalanabb éjszakáján. És amíg van érdeklődés, addig ez a kis blog is szépen pöfög majd tovább a maga útján.

Van jóbarátom aki vasút-fotózásban éli ki magát és képes ezért 2-300 kilométereket utazgatni hétvégente, más kajaköltemények készítése kapcsán posszan örömében, van aki fotóz és van aki hegyet mász. Mi pedig követjük a csapatunkat, a Bozsikba és idegenbe, nagy átlagban 10-ből 9 alkalommal ordas nagy szopóálarccal a fejünkön térjünk haza, olyan latex maszkban, aminek a zippzárja is beragadt, jól becsípve a borostánkat is, de mégis csináljuk. Miért? Babar még fiatal és lelkes, én magam sajna lábon kihordtam a gyermekágyi Honvédlázat, Hantának meg a Bozsik a kedvenc krimója, ahol a sör mellé még élő meccset is kap, ahogy mindig mondja. De azért van bennünk egy közös pont is. Egy dolog miatt csináljuk- egy dolog van, ami erre ráveszi az embert.

Csak egy dolog- csak a Kispest. Csak egy év volt eddig – de úgy fest lesz ez még több is. Maradjatok velünk továbbra is!

Először Debrecen földjén

Volt egy régi adósságom. A család egyik ága nyíregyházi, így viszonylag rendszeresen előfordulok a Bp. Nyugati – Nyíregyháza vasútvonalon, órákon át zötykölődve az olykor légkondihibás vagonokban, szagolva a mértani pontossággal 20 kilométerenként kinyitott házipálinkás üvegekből kiáramló cefreszagot, kerek szemekkel bámulva a néniket, akik három harapásra, miközben élettörténetük egy jelentékeny részét mesélik el alkalmi partnereiknek, szóval három harapásra tüntetnek el tetszőleges méretű rántotthúsos zsömléket. És azok a kilógó paprikadarabok, mert az oldalt fityegő aszott paprikafoszlány elmaradhatatlan kelléke a tetszőleges méretű útiszendvicseknek.

Vasárnap azonban megtört valami, és életemben először, a sok-sok átutazás után végre Debrecen földjére léptem. A tovább után a régi adósság letudásának érdektelen története.

Péter barátom évek óta már, hogy Péter barátom. Mindkettőnk mániája a századforduló és a két világháború közötti magyar futball története, így mivel a hazai piac ezen a téren mondhatni erősen szűkös, valahogy egymásra találtunk az éterben. Ennek már néhány éve. Péter amúgy sporttörténész, és egyben a sporttörténelem nem bocsákmiklósi vonalának egyik legjelesebb kortárs képviselője.

Péter barátom amúgy a Debrecennek szurkol, és saját bevallása szerint még a nyolcvanas években, egy NB2-es DUSE – Olefin meccsen debütált a pályák mentén. (A párharc résztvevőit ma így mondanánk: DEAC – Tiszaújváros.) Meccsen még nem jártunk együtt, bár olyan volt már, hogy ugyanabban a stadionban, ugyanazon a meccsen, de akkor is átellenes szektorokban. Persze én azóta nem szívesen emlékszem vissza arra az estére, és legyen elég annyi, magam sem hittem, hogy a hirtelen kinevezett Burgi megfordítja idegenben a hazai pályán kiérdemesült kupadöntőt.

Szóval volt egy régi adósságom, hogy végre Debrecenben járjak, még ha a turistáskodás legkisebb szándéka sem merült fel épp bennem a város kapcsán, másrészt jó lett volna hazai pályán találkozni Péterrel is.

Múlt héten beszéltünk, jeleztem neki, hogy kicsiny kompániánk mindenképp felkeresné a városát, és benne őt is. Az eredeti tervek szerint korán indultunk volna, és a nap bizonyos részeit a helyi fürdők egyikében békés, polgári brüggöléssel vészeltük volna át. Sajnos azonban a jogosítvány hétközben lebetegedett, így az egész hacacáré neccessé vált. Vasárnap reggel azonban jött a jó hír, és kiderült nem volt hiába a házioltárra helyezett Zelenka-képmáshoz való fohászkodásunk: a jogosítvány meggyógyult!

Találkozó a szokott helyen, indulás fél kettőkor, várható érkezés valamikor. Az M35-ös előtti néhány kilométerig minden ment simán, autópályán nem lehet nagyot tévedni. Ellenben az első pihenőnél kiderült, lehet. A benzinkút, ahol végül megálltunk két feladatra lett volna hivatott: kávé, pisi. A kávé szokványos útszéli, semmi meglepetés. Ellenben a mosdó képes volt mindent alulmúlni, még azt is, ami ezen a napon rám várt anyagcsere tekintetében. Négy piszoár, két angolwécé, de használni csak az egyik angolt lehetett, a többi vastag szalagokkal lezárva. És az az egy használható is olyan volt, hogy Igali Diánaként, valahonnan a távoli pusztából próbáltunk belecélozni, így kerülve el cipőtalpunk kellemetlen találkozását a padlón lévő egyéb jellegű emberi testnedv-maradványokkal. Botrány.

Debrecen előtt bekapcsoltuk a gépies navigációs rendszereket, és ahány kütyü a kocsiban volt, annyi felé irányítottak minket. A Nagyerdőig nagyjából mindegy melyiket választjuk, ellenben az utolsó lépéseknél lehet nagyokat hibázni. Apró ténfergés után felhívtuk Péter barátomat, aki elmagyarázta a dolgokat, így hamarosan és gondosan a saját színe elé vezetett minket.

Valahol a vendégbejárat és a hazai közötti saroknál találkoztunk. Az eredeti terv szerint én a hosszanti oldalról, valahonnan félpálya magasságából néztem volna a meccset, miközben a többiek közül a fotós fotóz, a jogosítvány felkészül az összefoglalóra és az osztályozókönyvre, a jogosítvány testvére pedig ugyanúgy élvezi a meccset, mint jómagam. Végül nem így lett. Persze ahhoz, hogy ne így legyen, először odafelé menet át kellett dumálnom kétszer két rendőrsorfalon, de kedvesek voltak, nem kekeckedek, csak kérdeztek.

Miután azonban nem így lett, stornó az egész, vissza, hívni Pétert, nézném vele, ha már itt vagyok, és amúgy is érdekelne a hazaiak tábora, lévén mégiscsak szociológus vagy mifene volnék. Szóval telefon, egyeztetés, újra átdumálni magam az egyszer már meggyőzött kétszer két blokádnyi rendőrön, akik ekkor már igen furcsa szemekkel néztek rám, miért imbolygok én itt vica-verza a vendégbejárat körül.

Visszatérve az eredeti sarokhoz (ahol találkoztunk) ezúttal a másik irányban fordultam, és a pályát övező kerítés mellett, átható ürülékszagban elindultam a hazai pénztár felé. Áramlott, sőt tömött sorokban áramlott a nép a stadion felé, miközben mondták, jó ha hatezren leszünk. Szép, gondoltam magamban.

A pénztárnál tömeg, de valahogy gyorsan apad, így néhány perc múlva kezemben lapult az 500 forintos jegy. Gyors motozás a belépés után, semmi kecmec. Eddig ahhoz voltam szokva, ha vidéki meccsre megyek, a kapunál legalább háromszor vizsgálnak át, de itt semmi, bár az is igaz, a hazaiba készültem. (Megjegyzés: eddigi legmegalázóbb és legérthetetlenebb ilyen vizsgálatom a tavalyi, siófoki idényzárón volt, ahol a táskámban lévő laptopot is bekapcsoltatták, hátha robbanószer, vagy édesfaszom.)

Bent azonnal pult, sör. A korsó és a pohár (mert Péter mostanság nem fogyaszthat alkoholt a saját maga által tervezett fitnesz-program keretében) együtt 600, a kiszolgálás gyors, kedves. Mondjuk az is igaz, hogy mázlim volt, mert mire én a büféhez értem, a hazai szurkolók jelentős része már elfoglalta a helyét, kezében a korábban sorbanállt sörével. Pétert megkérem fogja meg egy pillanatra a poharam, elugranék a mosdóba.

És ez volt az a pillanat, amikor megértettem, miért akarnak annyira Debrecenbe egy új stadiont. A kapu mögötti lelátót összesen ha egy nyolc kocsiállásos valami próbálta meg kiszolgálni, folyóvíz, világítás és minden egyéb szükséges kellék nélkül, átható ammóniaszagban. Elnézést, kedves olvasó, ha ennyiszer emelem ki a mosdók áldatlan állapotait, de épp a Bozsik felújítása után bizonyosodott be, a kulturált mellékhelység kategóriákkal emeli a mérkőzéseken tapasztalható közérzet alapszintjét. (Szerencsére azonban jártam én már néhány meccsen, gyakorlottabb vagyok annál, hogy ebbe a förmedvénybe visszatérjek, így az est hátra lévő részében inkább az egykori salakos edzőpálya partvonalát látogattam előszeretettel, de ugyanazon célból, mint a fentebb említett förmedvényt.)

Fel a lelátóra, mindjárt kezdenek. Valahol az eredményjelző és a sarokzászló között félúton, felülről a második-harmadik sorban foglalunk helyet (állunk, természetesen; tisztességes ember nem is tudom hogyan bír ülve meccset nézni). Innen remek rálátás van a pályára. A hazaiak hangosak, szurkolnak, felelgetőset játszanak, én meg közben azon lamentálok (vajon a lamentálásnak és a laminálásnak ugyanaz a szótöve?), hogy bár az imént megértettem az új stadion iránti olthatatlan vágyát a helyieknek, mégsem támogatnám.

Elmondom miért. A debreceni pálya zárt, a lelátók meredekek, így minden hang bennmarad, ráadásul szinte mindenhonnan látható és élvezhető a mérkőzés. Az egész annyira kicsi, hogy a pálya szinte az ölünkben van, mégis kényelmesen elfér ide akár tízezer néző. Ha új stadion építése helyet kanonizálnák inkább a mostanit, talán mindenki jobban járna. Ha a két hosszanti oldalt betonra cserélnék, födémet húznának föléjük, és a kapuk mögötti lelátók dexion-salgó elemit is betonba öntenék, vagyis meghagynák a mai aréna karakterisztikáját, simán jobb és hanglatosabb lenne az egész. Elismerem, kereskedelmi hasznosításra alkalmatlan lenne, ellenben egy kipróbált és belakott hangulat nem tűnne el ismét a magyar futballból.

Közben csordogál a mérkőzés, Lovric és Debi (megint) összehoz egy gólt, vezetnek. Érdekes dolog amúgy, és számomra némileg szokatlan, hogy egy stadionban állok, és körülöttem tömeg van. De nem úgy tömeg, hogy tömeg, hanem úgy, hogy amikor ki akartam menni újabb sörökért (egy korsó, egy pohár), akkor furakodnom kellett, bocsporiznom, meg néha még sasszéznom is, mert csak annyi hely volt. Fura ez a dolog, annyi szent.

Félidő, megint büfé, etc. Aztán Sanyika megharcol egy labdáért, Danilo pedig képtelen hibázni. Normális esetben ilyenkor örülnék, keblemre ölelnék bárkit aki a közelemben áll, de itt és most nem illik, és amúgy is van még hátra vagy fél óra. A debreceni ultrák még egy ideig hangosak, de ahogy csordogál az idő, egyre többször és többször hallom a mienket, ahogy belengik az egész stadiont. Idegenben is otthon, csodálatos ez a Honvéd-tábor. Vannak pillanatok, amikor kétszázan simán szurkolják le a hatezret úgy, hogy a hazai mag közepén állva is csak őket hallani. Minden tiszteletem.

Aztán egyszer csak vége, a spori hármat sípol, döntetlen. Pontot raboltunk a Nagyerdőből, és már csak az a kérdés, hogy a Fagyi nyer-e Siófokon, vagy valami más okból kapja meg másnap a teljes címlapot, silány harmadrangú hírré fokozva le a Honvéd bravúros szereplését. Nyert, harmadrangú hír lettünk, de már megszokhattuk.

Péter közben búcsúzik, a szomszédja várja a kijáratnál, együtt mennek majd haza. Kellemes társaság volt amúgy, nem csalódtam benne meccsszituációban sem. Érdekes különbség, hogy Debrecenben szeretik, sőt néha-néha istenítik a saját játékosaikat, miközben az ellenfélről a sportlap modorosságtárából válogatnak tőmondatokat. Ezzel szemben ugyebár mi is szeretjük a sajátjainkat, de azért azt is szeretjük, ha kontextusba helyezhetjük őket, és az a kontextus tartalmaz valamiféle humort is. Hatalmas különbség. Péterrel szinte végigtrécseltük a meccset, és bár a hazai tábort gyarapítottam személyemmel számosságában, egy pillanatra sem éreztem veszélyben magamat, hiába lehetett kihallani mondatainkból, én bizony vendég vagyok itt. (Kösz, Péter!)

A meccs után vissza a kordonhoz, és a kordonon belül lévő kocsihoz. A jogosítvány még sajtóskodik, interjút készít Supkával és Debrecenivel, ráadásul a kordon is áll, előbb a hazaiak vonulnak el. Beszélgetek néhány szót az egyik rendőrrel, majd mivel hamar kiderül, ebben nincs semmi izgalmas vagy akár érdekes, inkább az ott ácsorgó DVSC-sálas társaság felé fordulok. Bocsi, merre lehet itt egy sört meginni? Gyere velünk, megmutatjuk. Barátságosak, pedig tudják, honvédos vagyok.

Megkerüljük a háztömböt, mögötte kiskocsma, benne játékgép, szurkolók, kisebbfajta tömeg. Kikérem a sört, néhány szóban átbeszéljük a történteket. Kicsit szidják Kassait, akire nyugodtan rámondható, hogy nekünk fújt, pedig nem is – szerintem. Elismerik, ebben a meccsben benne volt a döntetlen, megérdemeltük. Mivel a Győr egy nappal előtte kikapott, így is növelni tudták az előnyüket, mi pedig messze vagyunk pontszámban, szóval senki sem bánatos. Én meg pláne nem.

Aztán csörög a telefonom, a jogosítvány végzett, spuri van haza. Kifizetem az üveges sör betétdíját (nem illendő lelépni enélkül), majd visszaslattyogok a kordon hűlt helye mögött parkoló kocsihoz.

A hazaút a szokásos. Boldogok vagyunk az eredmény miatt, viccelődünk, satöbbi. A Határ útnál szállok ki, elköszönök illedelmesen, majd érzem, korog a gyomrom, enni kéne valamit. (Ha ugyanezt bárki más mesélné aki az autóban ült a mintegy két órás úton, az valahogy úgy hangzana, hogy én, mint egy óvodás kisgyerek, egész végig azért rinyáltam, hogy álljunk meg valahol, mert éhes vagyok, és ha éhes vagyok, akkor rinyálok, mert ennem kell. Innen is kérném szíves elnézésüket.) Fanni büfé, dupla mexikói hamburger, séta közbe a hatvannyolcasig. Kilenc körül már otthon.

Remek kis túra volt.

Bravúrpont a listavezető otthonából. DVSC-Kispest beszámoló.

Ahogy már beharangozónkban jeleztük: keretes szerkezetbe foglalta a hosszú hétvégével egybekötött nagyerdei vizit az idei Honvédos utazó-évünket – és abban is bíztunk, hogy számszakilag is igaz lesz ez, azaz (legalább) egy döntetlennel térhetünk haza a cívis katlanból. Nos, örömmel jelenthetjük, hogy mindez így is történt, és egy küzdelmes, fogcsikorgatós meccsen elértük, hogy a szezonban az első klubként pontot szerezzünk az igazi oroszlánbarlangnak számító Oláh Gábor utcában.

Már a találkozóra megérkezve és átküzdve magunkat a rendőrkordonok során, látszott, hogy szépen özönlik a nép a sporttelepre. Az akkreditáció perceit követően a fotóskollega a pálya széle felé vette az irányt, mi pedig a sajtópáholy irányába igyekeztünk, ahol helyet foglalva az is kiderült: ha telt ház nem is, de combos nézősereg várja a forduló rangadóját. Köröttünk a főlelátón decens cívisek sora köszöntötte lelkes tapssal az övét, a szürkületben markáns őszi lombszíneket produkáló fák a szembeoldalon pedig olyan hatást keltettek, mintha valami ódon olajfestmény adná a tájképi keretet a sporttelepnek. Valljuk meg, azért van egy hangulata ezeknek a nagyerdei focifiesztáknak – főleg ha Kispestünk nem alárendelt szerepért jelentkezik be, s ponttal-pontokkal távozunk, hogy a supkai credó-t idézzem.

Hát, alárendelt szerepnek a közvetlen startnál nem sok nyomát láttuk. Már a 2. percben tetszetős támadást vezettünk, Danilo indította Abasst, a szélvész szenegáli beadását követő kis kavarodás végén pedig Hajdú Norbi lőhetett tisztán – fölémellé. Kár volt ezért, főleg a következmények tükrében.

Ugyanis 6-8 perc elteltével a Loki átvette az irányítást, gyors akciók sorát víve végig a térfelünkön – csak az indiszponált Coulibalynak köszönhettük, hogy nem húzott el a DVSC. Szakály és Bódi is alázták a védelmünk, mint csúcsformás Gyárfás Tamás egykoron a bohócligereket, érett sajnos a debreceni gól. S ami érik az előbb-utóbb be is teljesül. Szokásos védelmi rövidzárlat, Lovrics, Debrő mit csináltok, s Szakály már belsőzi is a vezető Lokigólt. Jajj.

Ezen időszakában a meccsnek a pontatlan passzok, bosszantó ostobaságok és herélt megoldások sora jellemezte csapatunkat, s bizony bennünk is felrémlett: csak nehogy diósgyőri méret alapján készüljön ránk az újabb Loki-zakó. Szerencsére azonban a hajdúsági szabómesterek bealudtak, mint Garami Józsi bá a meccsek 20. perce tájékán a Hungária körúti kispadon, így a félidő már nem hozott újabb szodomizációt. A lelátón közben a találkozó elején még nyájas cívisek kezdtek szolidan megposszanni: mindezt az is jelezte, hogy Sanyika folyamatos szidalmazása mellett a hozzánk legközelebbi ülőszektorból a másik fő konklúzió az a borízű megjegyzés volt: “Kassai, de kurva nagydarab vagy”.

A második játékrész előtt az volt a kérdés: tud- e valami olyannal előállni Supka, ami kiveri a játékosok fejéből az érthetetlen védelmi zavarokat előidéző hitetlen, önbizalomhiányos megoldásokat – kiemelten védőszekciónk, illetve a Marshal-Abass-Gege-Hajdú sor tekintetében. Hát, úgy nézett ki igen: valamelyest stabilabban kezdtük a második félidőt. Az igazi változást azonban az jelentette, amit már fordulók óta tudunk, hogy végre, évek óta először van egy NB1-es szinten magasan kiemelkedő hasznosságú ikonunk. Sanyi az első félidőben is nagyot küzdött, ám ekkor még kevés kézzelfogható eredménnyel. Viszont ahogy a 2. félidő elején megtámadta majd szerelte Simac-ot, a kapuig gyalogolt és önzetlenül Danilóhoz tálalt, miközben a megszégyenült szerb hentes úgy vadászta le őt, mint egy fénykorát élő Molnár Monyó aktuális áldozatát, s mindez Sanyinak meg se kottyant, már ugrott is fel fogadni az őt ünneplő társakat. Igen, a gól Sándorunk érdeme volt, sokadszor is bebizonyosodott tehát, mennyit nyertünk ezzel a sokak által már leírt, fröcsögő rádióhuszárok által kritizált kispesti sráccal. Ma például 1 pontot.

A hátralevő időben még megúsztunk egy tizit, ami mint kiderült, jó ítélet volt Kassai részéről, így a már fél órája a meccseleji “Szevasz Attila” köszöntések szeretett alanyából permanens anyázás objektumává váló Supka Attila mellett Kassai játékvezető is feliratkozott a cívis feketelistára. A hangulat forrott, a játéktér szintúgy, a túlpörgő Lovrics és Hajdú Norbi kapcsán már a piros laptól féltünk nagy erőkkel, mikor Ivant lekapta edzőnk a pályáról. Norbi maradt, noha ekkor mi a sajtószekcióban már vagy 15 perce behoztuk volna helyére druszáját, Némethet, ám Supka inkább eredményt tartott, Akassou és Hidi érkeztek, a gutaütés előszele pedig több cívis homloka köré, mikor a bíró hármas sípszava végre véget vetett a rangadónak. Vége, kész, megvan az egy pont.

Debrecenből elhozni egy pontot, onnan, ahonnan ez idén még senkinek sem sikerült, megsüvegelendő teljesítmény. Második félidei ámokfutásunk a debreceni sérülések fényében már kevésbé, a tizin viszont hiába őrjöngött az öltözőfolyosón a Kondás Eli bá’, azt kár számonkérni Kassain – hisz nincs mit számonkérni.

Supka elédgedett volt a pontszerzéssel, de nem maradéktalanul: a Botis-visszafejesről éppencsak lemaradó Torghellére, vagy Hajdú korai ziccerére gondolva neki kicsit “félig üres” volt ez a mai pohár. Debrő viszont vidáman összegzett – a pontszerzés bravúr-oldalát hangsúlyozva. A csapat tehát vidáman indult haza és így tettünk mi is, miután előhalásztuk hanta szerzőtársat is a stadionkörnyéki krimók egyikének hívó öleléséből. A sötét sztrádán hazafele csapatva pedig elégedett érzés járta át bensőnket: keretes szerkezetet kértünk a sorstól, és megkaptuk. Minden téren. Már csak azt sajnálom, hogy egy főtt kukoricát nem vertem be a meccs után, mint tettem azt tavasszal. Most viszont, végre itthon ülve, a volán mellől kiszállva bontok egy jó Delerium Tremens-t a csapat egészségére. Sok ilyen keretű évet még magunknak!

* * *

A mai beszámolót Öcsémnek ajánlom, akivel az események összjátéka eredményeképp együtt kötöttünk ki a sajtópáholyban, s aki, akárhogy is nézzük, még mindig a kedvenc meccspartnerem evör.

Fotók: Lovi (1909foto.hu)

Sanyi és bandája. DVSC-Kispest osztályozókönyv.

Egy klasszisteljesítmény és számos brusztoló harcos – ez kellett ahhoz, hogy bosszantó hibáink ellenére az első csapat legyünk, aki pontot hoz el a Hajdúságból idén. Ki szerez Debrecenben vendégként pontot? CSAK A KISPEST! Osztályozunk, tehát vagyunk.

SÁNTA: Az első félidőben néhány távoli lövést vagy beadást lehúzott/fogott, a gólról -mely az egyetlen veszélyes debreceni kapuralövés volt- nem tehetett. A második 45 percben 2-3 kisebb védése és egy páncélmellényes labdakiejtése mellett volt egy extrabravúrja is. Igazi jó kis cserekapusunk lehet hosszabb távon. 6.

LOVRICS: Bántóan lassú és nehézkes volt a meccs nagy részében, Szakály vagy Couly sokszor úgy szívatták szegényt mint formában lévő Nyilasi a III. félidő riportereit. Az első játékrész végére kezdett felpörögni teljesítményileg – a második félidőben sajna agyilag is, így mielőtt kiszórták volna, sárgáját követően cserélte Supka. Épp időben. 4.5. Cseréje, Akassou a testidegen jobbhátvédposzton kissé úgy mozgott, mint elefánt a porcelánboltban – de legalább tipikus jean-baptiste-i önsorsrontását most mellőzte. 5.
BOTIS: Nem a megszokott biztosságát hozta belül az első félidőben, és tőle egy átlagteljesítmény egy Loki ellen nem elég. Szerencsére erre maga is rájött és a második félidőre jelentősen feljavult, hősiesen védekezett, Sanyinak majdnem-gólpasszt fejelt. Ezért komáljuk az öreget. 6.
DEBRECENI: Több jó fejes mutatta jelenlétét a középpályán, ha előrébbvhúzódott 1-1 debreceni felívelést lefülelni, viszont középütt-hátul ma sem volt a csúcson. A meccs végére feljavult, de a gólban is benne volt. 5.
NOVÁK: Extrák nélkül hozta magát, az első 20 percben nehezebben belelendülve, majd a második félidőre egész okés teljesítményt prezentálva. Nem menne ez az elejétől is, Alex? 5.

HAJDÚ: Az első játékrészben mindkét veszélyes lövésünk hozzá köthető, Öcsém a performanszára az “inkább ugat, nem harap” jelzőt aggatta. Igaza volt. A második félidőben túlpörögte magát, ebből majdnem nagy baj lett. Valahogy nem találja a régi önmagát, ez a “gyenge megoldások váltakoznak önbizalomhiánnyal majd bepörgéssel” program kevéssé díjazandó. Szívem szerint cseréltem volna. 4.5.
MARSHAL: Tisztábban játszik, mint Akassou, de félénkebben és lassabban is egyúttal. Most a Debrecen megállításához egy mocskosabb gazemberre lett volna szükség a szűrőposzton. Hanta is végig fumigálta őt hazafele a kocsiban, s hazaérve a meccset TV-n követő Apu adta elő a “MitkeresezaMarshalakezdőben” c. számát. Szerintem ennyire nem vészes, de tény: sokszor mozog légüres térben és nagyon kéne neki még plusz önbizalom. 5.
IVANCSICS: A Paks elleni teljesítményéhez képest és az irányítóposzthoz szükséges pluszokat tekintve ma csalódás volt az első félidőben: teljesítménye szürke volt, mint a hályog Flavio Pim szemén Szentes Lázár szerint a 2002 májusi Kispest-Haladáson. A második játékrész második felére elkészült az erejével. Ez ma nem a szezon teljesítménye volt tőle. 5.
ABASS: Gyorsasága ma is kamatozhatott volna, ha van egy kis esze, ám tudjuk, hogy ez utóbbiból nem rendelkezik komoly készletekkel. A 16-os környékére érve olyan hatékonyságot mutatott, mint Szűcs Lajos az Alves fejesek hatástalanításában egy 6 évvel ezelőtti Bozsik-beli délelőttön. Végre tanítsák már meg beadni… 5. Cseréje, Hidi, taktikai (védekezéserősítő) csereként a számára megadatott kis időben megint málébb verzióját tolta, pedig sokszor tényleg 1-1 kis hajszál hiányozna nála az árnyék átlépéséhez (-).

TORGHELLE: Az első félidőben nagyott küzdött, sokat faragták is szegényt. Sajnos ebben a periódusban becsúszott 1-2 hajmeresztőbb megoldás, a 20. perc táján pl. a kapura emelés helyetti próbálkozása Horváth Ferenc liechtenstein elleni, legendás “jó lövés…. bedobás” megoldását idézte. A második félidőben azonban mindent feledtetett. Gólunk 99%-ban az ő érdeme, amit ott tett, a megalkuvás-nemismeréstől kezdve az önzetlenségig, azt tanítani kéne az NB1-ben mindenhol és a válogatott keretünknek! Ennyi! A végére elgurult a gyógyszer, persze, jött egy fölös sárga, de az hogy minden meccsen lefoglal 2 védőt, hogy végighajtja-küzdi a 90 perceket, hogy kikészíti a védőket és hogy találkozónként 1 gól vagy gólpassz benne van, ez megfizethetetlen. Ha tényleg megy télen, óriási veszteség. 6.5. Cseréje, Délczeg Gergő kocoghatott egyet, hogy ne fázzon (-).
DANILO: Alacsony hatásfokkal pörögtek a brászil cselei az első játékrészben; fetrengéseiből annál többet láthatott az őt színész névvel gyakran illető hőzöngő cívis publikum. A második félidőre is ezt hozta, kevesebb fetrengéssel, és egy Sanya által kikapart gesztenye kapuba heggesztésével. Pontot érő gólja 6-ost ér, de az összjátékot illetően még lenne mit tanulni.

Fotók: lovi (1909foto.hu).

Keretes szerkezet. DVSC-Kispest beharangozó.

Az idei év első nagyobb, komolyabb túrája Debrecenbe vitt minket, s minő véletlen, az a koratavaszi nap ugyanúgy egy hosszú hétvégébe esett bele, mint a mostani. A különbség mégsem elhanyagolható. Akkor 2 vereség után, a kiesés rémétől sem függetlenítve magunkat utaztunk a cívisvárosba, míg ezúttal az első helyen álló DVSC-hez úgy indulunk vizitálni, hogy 3. helyen vagyunk. Igen, 13 forduló után. Hittük volna? Nem nagyon. De evés közben jön meg az étvágy!

Tavasszal, azon az első igazán jó időt hozó szombaton nem mi voltunk az esélyesek, s a 2:2 bizony kisebb pozitív meglepetéssel ért fel. Nos, az esélyek ma sem a mi oldalunkon állnak: a Loki veretlen idén, otthon száz százalékos teljesítménnyel, max idegenben botlanak néha, ha a döntetlen nagy botlásnak tekinthető. Mi remekül kezdtük idegenben az évadot, 4-eseket alázva be a Hali és a Zete kapujába, de aztán Pápa és Kecskemét már fájó emlék lett, Siófokon és Kaposvárott pedig a Lokihoz hasonlóan ikszelgettünk. Mi jön ma?

Sérült a játékmesterünk, Zelenka, kidőlt a bravúrkapusunk, Kemi, van kulcsjátékosunk formán kívül (Németh Norbi) és egy szertelen szűrőnk (Akassou). Van viszont önmagát megtalálni tűnő Ivancsicsunk és mindenekelőtt egy nyugatról importált válogatott szintű csatárunk – aki tud is gólt lőni: Sanyi. E téren is vegyesek hát az előjelek. (Hogy a Kondás által megdícsért Danilo-ról ne is beszéljünk).

Nem vár ránk könnyű meccs a mai rangadón, igazából a józan ész helyett olyan kapaszkodókat kereshet a reménykedő Kispestdrukker, hogy “a Loki veretlensége sem tarthat örökké“, vagy ha a bennünk lakozó Mészöly Kálmánhoz fordulunk, akkor “Kispest, az nem lehet bazmeg hogy egy idegenbeli rangadón egyszer ne játszd ki magad“. Esetleg “Egy derbin bármi megtörténhet.” És így tovább…

Most reggel 8 óra van. 4 óra múlva indulás. Rangadót játszunk ma. Az adrenalin azért lassanként elkezdi nyaldosni a belsőm. Szóval cívisek: jövünk!

A csapattól pedig csak annyit kérünk: foglaljuk keretbe az idei évet, és első nagyobb túránkhoz hasonlóan a későőszi négynapos hétvége is egy tisztes nagyerdei eredményről legyen emlékezetes!

Fotó: earth-photography.com.

Cikkajánló: Sör nélkül élvezni Torghelléék játékát

Lehet-e alkohol, szotyi és zsíros kenyér nélkül jól éreznünk magunkat egy október végi, NB I.-es meccsen? Mihez fogunk kezdeni a három alapkellék nélkül? Kénytelenek leszünk nézni, mi történik a pályán? Azért nem ilyen súlyos a helyzet, a Honvéd-Diósgyőr bajnoki kellemes szórakozás. A pálya széléről csodálhatjuk a fiúk technikáját, a hátunk mögött pedig az ország legjobb tábora, a diósgyőri üvölt fáradhatatlanul.

A cikk teljes szövege elolvasható itt.

Mennydörögj értünk, te férfiisten!

(via mozgólépcső)

A negyedik derbi is kipipálva – Kispest-DVTK beszámoló

Péntek, 13. forduló. Akár a futballozó fekete macskák nemzeti ünnepe is lehetett volna a hét utolsó napja, de szerencsére jelesebb esemény, a Bohócliga bronzcsatája foglalta le agykapacitásunk jelentős részét a hét legutolsó munkanapján. A Sport TV sajátos műsorrendjének köszönhető, rendkívül furcsa időpont végül a vendégek számára tartogatott legalább akkora balszerencsét, mint Bognár Gyurinak a Sopron belvárosában található kaszinók félkarú rablói, mi pedig újabb derbit nyerve nagy lépést tettünk az őszi harmadik hely felé vezető poros dűlőúton. Beszámoló a hajtás után.

Bizonyos szempontból a tegnapi meccset az ősz győzelmeként értékelhetjük. Igaz, hogy a legfontosabb presztízsmeccseket – a Fradi, Újpest, Vidi elleni derbiket – már lehoztuk, ez alkalommal mégis közvetlen, az ország legnagyobb szurkesztáborával rendelkező riválist sikerült legyakni, ráadásul Amazonas-menti gólkirályjelöltünket, elefántos szűrőnket és sörhasú irányítónkat nélkülözve.

Pedig ez a csörte indult a legrosszabbul az összes közül, amelyen pályára léptünk ebben a szezonban. Csak a Paks tudott ellenünkfórt kibrusztolni eddig (no meg az SZTK, de az más kávéház), azonban ők sem ennyire hamar. Még el sem fogytak az első sörök és zsíros deszkák, még fel sem vette cipőtalpunk mintáját a pálya menti tégladarabos salak (ilyet is csak a mi szentélyünkben láttunk eddig), máris ment az ellen, és milyen buta góllal! Az már természetes, hogy átütőerő nélküli támadásainkkal kezdődő meccseink körülbelül tíz-tizenöt perc után visszaeséssel, vendéghelyzetekkel, szentségeléssel folytatódnak, de ekkora védelmi hiba azért nem volt megszokott eddig (leszámítva persze a két héttel ezelőtti 2-3-at). A vendégek egyik latin futballmestere mindenesetre szétcincálta a hálónk közepét három védőnk asszisztja mellett, így jöhetett az eredmény utáni hosszútávfutásunk újabb felvonása.

Szerencsére azonban a vendégtalálat valóban felpaprikázta fiainkat, bő öt perc után pedig Gege rendkívül okos, fejjel való kiugratása után a villámléptű Torghelle ismét bemutatta csatártársainak, hogy is kell lesipuskás módjára a hosszú alsóba ágyúzni. Nekünk volt több helyzetünk a gólt követő húsz percben is, azonban hol Abass adott be fertelmes módon, hol lesen állították meg a meccset egyébként túlpörgő Délt, hol pedig Torghi próbált sakkmatt-helyzetet kialakítani, azonban szögletre mentettek a vendégbekkek.

Meglepően jól nyúlt bele a meccsbe Supi mester, rácáfolva múlt heti kritikaáradatunkra. Sikerült a balszélt megerősíteni a szünet után Hajdú becserélésével, és most valahogy a Délczeg helyett beálló Szekut sem küldtük volna egyből a vendégszurkolókat istápoló biztonságiak közé, pedig neve egyértelműen erre predesztinálná, nem pedig a (szigorúan kettesszámú) támadóposzt betöltésére. Nem volt sok dolga a cerberusoknak a második félidőben, köszönhetően a rossz napot kihalászó diósgyőri csatárok lövéseinek gyengesége és a mi zsugáink céltalansága miatt. Aztán eljött a nyolcvanadik perc: a szokásos Hajdú-beadás megint rossz lett volna, ha Budovinszky barátunk (akinél egyébként elképesztő, hogy egy több százezres városban nincs alkalmasabb futball-csapatkapitány) nem szúr közbe fejjel, és küldi a zsugát Abbas elé, aki egy cirka öt másodperces levétel után csizmaszárral bár, de valahogy betalált a klubház felöli hálóba, remekül kipúpozva azt.

A rendhagyó, vezetőedzők általi spontán DVD-s meccselemzéssel tarkított sajtótáj (ilyet is csak a Bohócligában élhet át az ember) után boldogan hagyhattuk el a klubházat. Abban a tudatban sétálhattunk el a vendégcsapat „agresszív állat” elnökének szlovák HUNOR rendszámú Porschéje mellet, hogy péntek este ismét dobogós helyen vertük le a sátrunkat. Reméljük, hogy nem válik ritkássá a magaslati levegő, és sokáig szívhatjuk azt.

20 éve aláztunk BL-döntőst. Kispest-Samp évforduló.

Emlékezni jó, hisz az ember visszarévedve a múltba, felidézve a szép momentumokat az adott téma kapcsán, amin épp gondolatai járnak, merít egy kis boldogságot… jó is ez. Emlékezni kell, hisz az emlékek, a történések jelölik ki a pontos, masszív vázát, tudati keretét az adott közösségnek – a közösen megélt nagy pillanataink összekovácsolnak minket. Mi is szeretünk itt a blogon emlékezni, és nagyon úgy fest, hogy Ti is szerettek, olvasók, kommentelők, hisz az idei tavasz kezdetéig elég jó visszhanggal futott retrospektív sorozatunk is a kilencvenes évek idényeiről – amely sorozatot egyébként a téli szünetben folytatjuk is. Szóval ha emlékeket kavarunk fel, főként ha jókat, dőlnek a kommentárok, megindul a kollektív szempárásodás – jó dolog ez, na. Csak legyen mire emlékezni!

Nos, most van. Október 23. ünnepi mivoltát nem kell ecsetelnem. Ám a Honvéd-drukkerek szívének és agyának 1-1 kis darabja az ’56-os események mellett másra is emlékszik e napon, ha fejből, rögvest nem is, de az annalesekben utánaolvasva azért homlokára csapva: bizony, ezen a napon kaptuk el ’91 őszén a 7 hónap múlva már BL-döntőt nyomó Sampdoria Genová-t. 20 éve már.

Kispest-Samp. A Twente elleni idegenbeli gálát nem számítva a legutolsó nagy európai sikerünk – amire sokan kapták fel a fejüket a sportlapokat böngésző futballrajongók közül kontinens-szerte!

1991. október 24.-én, csütörtök reggel a reggeli croissant mellett Párizsban elismerően köhintettek, a kávé mellett Milánóban vigyorogva, Genovában bosszankodva hümmögtek, a bratwurst-szafttól csöpögő ujjakkal fogott Süddeutsche Zeitungot lapotzgatva szemöldökök szaladtak fel Münchenben vagy épp meglepett füttyentések harsantak tortillát majszolva egy madridi büfében.

A sztárokkal teletűzdelt olasz bajnokot ugyanis az akkor már leszállóágban lévő magyar futball bajnoka, az immár 4 hónapja Kispest-Honvéd néven létező, Budapest tizenkilencedik kerületének reprezentánsa leverte. Na nem mint vak a poharat, de nagy csatában, két szerencsés góllal kiküzdve. Kibrusztolva, azaz mai analógiával mondhatni, egy nagy Torghellézést bemutatva. S micsoda furcsa játéka ez az időnek: lehetséges, hogy Sanyink épp labdát szedett azon a meccsen, vagy legalábbis a lelátón üldögélt még kis süvölvényként.

Az a bizonyos legendás pillanat: a labda már túljutott Vierchowod-on és Pagliucán irányítónk jóvoltából, s míg Vitray üvölti, hogy “Pisooooont Pistaaaaaaa”, a legnagyobb király fut is ünnepelni a korzó felé… (forrás: youtube.com)

Magáról a meccsről a retro-sorozatunkban már meghatottan elmélkedtünk, itt most elég annyit visszaidézni: hideg, zord időt hozott a munkaszüneti nap, az előjelek mindennek voltak nevezhetőek, csak kedvezőnek nem, hisz a Vác leoktatott minket a megelőző szombaton 4:2-re itthon, meg is variálta Mezey dokk a védelmet – ami be is jött. A csapat óriásit harcolt, felnőtt a feladathoz, és a kissé haloványabb olaszok nem viselték el, hogy kulcsembereik gyengébb napot fogtak ki. A magáról a győzelmének lehetőségét végre elhívő Honvéd (sajna nem volt ez annyira jellemző ránk akkoriban, hiába volt hazai szinten baromi erős keretünk, az Üllőin, vagy nemzetközi ellenfél ellen sokszor zrityóztunk a vörös rövidnacikba), és a két, véres, beszakadó körömig ható kikapart góllal végül meg is nyerte a meccset. A meccset, ami igazi drámákat is hozott: Tarlósi kiállítása (ahogy eldugta a labdát kézzel a 16-oson kívül, az máig epic jelenet), Ádi Negrau vészkapussága, ami már-már KisKárolyi CZUKKságfaktort idézett, ahogy a koszlott, FIAT-hirdetéses kapusmezben parádézott… felejthetetlen este, na.

Legalábbis nekünk. A média már akkor agyonhallgatta mindezt, elintézve a meccset egy hegyiiváni “ezzel elszálltak a kispesti esélyek” verdikttel, míg mindenki ódákat zengett a Fradi hősies brémai 3:2-es vereségéről, ami jó alap a továbbjutáshoz. Nos, a zöldek itthon oly egyértelműséggel zuhantak ki egy nézhetetlen meccsen, mint a Szolnok tavaly az első osztályból, mi pedig, ha Ádi fejesére 1 nanomásodperccel később indul repülőútra Pagliuca, akkor BL indulást lövünk. Így csak Pari lőtt, ő is csupán öngólt, az álom pedig véget ért.

De nem az emlékek – azok a szívünkben tovább élnek. Köszönjük, Kispest, hogy ilyeneket adsz nekünk – ha mégoly ritkán is.

1991. október 23. BEK , 2. forduló
Kispest-Honvéd FC – UC Sampdoria 2-1 (0-0)
Bozsik-stadion, 13000 néző. Játékvezető: Uilenberg (holland)
Gólszerző: Pisont, Cservenkai, ill. Cerezo
Kiállítva: Tarlósi

KHFC: Tarlósi – Szabados, Csábi, Bérczy – Marozsán (Cservenkai), Pisont, Kovács E., Urbányi (Halmai), Csehi T. – Negrau, Vincze
Vezetőedző: dr. Mezey György.
SAMP: Pagliuca – Pari, Lanna, Vierchowod -Mannini, Buso (Lombardo), Cerezo, Orlando, Katanec (Invernizzi)- Mancini, Vialli.
Vezetőedző: Vujadin Boskov.

Dió-törők. Kispest-Diósgyőr osztályozókönyv.

Idén -nem utolsó sorban helyezésünk miatt- sok rangadót játszunk. Ősszel úgy alakult, hogy ezeket rendre itthon vívtuk meg. És nyertük meg – tegyük hozzá! Ha nem lennének a bosszantó döntetlenek és vereségek a középcsapatok ellen, a tabella csodásan festene – no de így se csúnya. Osztályozókönyvünk következik az újabb behúzott derbi után.

KEMENES: Szabinak észveszejtően sok dolga nem volt – az inkább kontrákra építő Diósgyőr olyan rengetegszer nem jutott el a kapunkig. Amikor mégis, akkor volt hogy butaságot csinált kapusunk (középre öklözött szabadrúgás), és volt, hogy nagyot védett (Luque löqeténél). Magabiztosnak magabiztosnak tűnt ezúttal is, de a két előbb említett irányzat eredője most 5.5, szóval kedvenc zenekarai egyikének analógiájára mondhatjuk: olyan volt ma mint a ‘tallica új , Lou Reeddel kooperáló albuma – volt már jobb is.

HORVÁTH ADRIÁN: Egy hibáját fedeztem fel egész meccsen, ezt leszámítva a tavalyi katasztrofikus jobbhátvéd-mutatványaihoz képest nagyot játszott. Két Mátyus-díjas szerelést is bemutatott (értsd: míg az ellen továbbfut, nála, a szerelő játékosnál marad a zsuga), a vége felé pedig egészen a saját tizenhatosáig űzte-hajtotta az egyik vendégtámadót. 6.5.
DEBRECENI: A gólnál Lovriccsal együtt besültek, mint napjainkra idősb Mészöly egykori török kapcsolatai, de a második félidőben volt 1-2 nagy mentése. Ez így összesen 5.
LOVRICS: Dettó mint Debrő. Ezen a posztján nem kell annyit nyargalnia, mint a szélen, ez jól is esik neki, viszont földön továbbra is verhető. 5.
NOVÁK: A meccs első 2/3-ában nem nagyon dicsértem: úgy tűnt, a sérülése óta nem igazán találja magát. Aztán Abass gólja környékén valami elpattant és előjött az idényeleji Alexisz, nagy becsúszások, jó ütemű megfékezések, köszönjük, ez már jobban tetszett. 5.5.

TCHAMI: Egy jó elfutás, de inkább inaktív foszforeszkálás jellemezte őt az első játékrészben – eltűnt mint a Taurus-pálya a KHFC könyveléséből anno a kora kilencvenesekben. Lekapása jogos volt. 4. Cseréje, Hajdú Norbi szokás szerint az agyát is szétpörögte, szerencsére ezúttal egy fokkal kevésbé önpusztító módon, mint általában, aminek gólpassz lett a vége. 5.5.
MARSHAL: Fegyelmezettnek fegyelmezett volt ma is, de nekem valahogy nem elég kemény (jó értelemben véve) és határozott ott, a szűróposzton… Kissé olyan mint a BKV Előre a mindenkori NB2-ben: elvan. 4.5.
IVANCSICS: Sokat kárhoztattam már Gegét irányítóposzton, ma este viszont ebbéli minőségében az eddigi legjobbját hozta Kispesten. Egy-két meglepően jó ütempasszal örvendeztetett meg minket, be a védelem mögé, ahogy kell. A végére megfáradt, de ha ezt a formát tartaná… 6.
ABASS: Nagyot játszott, jó elfutásokkal és tipikus utolsó passzrontásokkal, de amikor kellett, akkor végre beverte, pedig nagy tétekben fogadtam volna a labdalevétele után hogy mellé-, vagy a kapusba durrant – de nem! A vastaps kijárt neki…6. Cseréje, Hidi átmozgatta merev izmait, és 1-2 odalépésénél végre láttam némi vért abban a pucában (-).

DÉLCZEG: Gergő ment előre, hajtott, küzdött, fogcsikorgatva…és itt most a csikorgáson van sajna a hangsúly mert csikorog-nyikorog az a gépezet. Nem jöttek be a megmozdulásai, nem nagyon került helyzetbe, egyszer még lesről is mellélőtt… kellene neki a bizalom, és még inkább a gól. 4.5. Cseréje, Szekulics meglepő módon ezúttal pörgött, mint Lipcsei Betta ha kamerát lát, gyorsnak is tűnt ezúttal, ha mindig így szállna be / játszana, nem toloncoltatnám haza Montenegróba a télen talán én sem. 5.5.
TORGHELLE: Sanyika csípett, rúgott, harapott, brusztolt, élből lefoglalva két embert, majd amikor kapott egy kvázi ziccerpasszt, azt behegesztette mint tetóválómester a sárkánymotívumot az egyszeri fancy bohócliger hátára. Ezért hoztuk haza és ezért sajnálnám ha már télen menne is tovább. A második félidőre kissé eltűnt, de amit kellett azt hozta. 6.

Szóval újabb rangadó behúzva, talán elindulunk kifele a hullámvölgyből….? Itt az ideje. No és nem sámli meccsel folytatjuk jövő héten ugyebár…

Fotó: 1909foto.hu (Lovi/Babar).