Zalaegerszegen (is) vereséget szenvedett csapatunk az NB1 küzdelmeiben, s a Siófok MTK-pályás sikere miatt kezd nagyon zaccos lenni ez az idei kávé. A következőkben megfáradva és kiábránduláshoz közeledve keressük a vereség okait – de túl nagy elemzést senki ne várjon.
Alapvetően sok beszélnivaló itt nincsen: a Zete győzött, mi kikaptunk, papírforma. (A szurkerblogger, aki meg írja a nagy lelkesítő bullshiteket a meccsek előtt, kezdi nagyon hülyén érezni magát). Persze azért nem volt ez ilyen sima a kékek oldaláról sem, ám a tény, hogy szurkolóink sípja kezd igencsak tele lenni a magyarázkodással és elemezgetéssel, azt aláírom. Most utoljára mégis nekifutok egy ilyen körnek, tétován, nem is teljeskörűen, csak elgondolkodva 1-2 dolgon.
KÜLÖNBSÉG A CSAPATOK KÖZT: Magán a meccsen Kemenes jóslata jött be: nincs nagy különbség az NB1-ben. A Zete kvázi élcsapat, mi veszélyeztetett team, erre a játék képe tegnap is döntetlen-szagú volt (aminek végén persze megint mi kapunk ki – unalmas, nagyon unalmas). Csank is nem véletlen pörgött végig a kispadja előtt mint a mérgezett egér, ennyire még sose láttam őt besózva… A nagy különbség a Zete két góllal befejezett akciója volt, azaz a konkrét gólveszély: ilyenből mi az első félidőben villantottunk igazán 1 db-ot, a Moreira-Rouani meglepően üdvözítő passzjáték után – kár, hogy a beadott labdát nem tudtuk gólra váltani. Helyzet nélkül pedig nehéz győzni mondaná a közhelybajnok Puhl egy jóféle egri kerítésszaggató leküldését követően III. félidő meccselemzés során.
SÉRÜLÉSHULLÁM: Tudjuk, hogy keretünk minden, csak gazdag és változatos nem. Mikor 1-2 kulcsember megsérül (pl. Lovrics is már azzá vált tavaszi teljsestménye alapján), illetve a szokásos kezdőből kiesik néhány arc (nem írok kulcsembert, mert Danilo, Bright vagy éppen Rufino inkább stabil kezdőtagok (voltak) mint sem KULCSjátékosok), hát akkor bizony kozmás a süti. Megértem hát az elkeseredett edzői stábot, a védelem meccsenkénti újrahúzása-foltozása nem egy álommeló, de valahol azokat a szurkolókat is akik felteszik a kérdést: oké, most ezen lehet sírni, de akkor miért ezt a keretet hoztuk össze? Tudtuk hogy nem hosszú a kispad, szezon előtt mégis bizakodott a szakvezetés. Szóval nehéz dió ez, feltörni nem lesz könnyű.
LELÁTÓI HANGULAT: Nem feltétlenül lesz népszerű a következő megfigyelésem, de az, hogy a meccs 1. percétől, amikor még szinte labdába se értünk már megy a pocskondiázás – hát ebben mi, kispestiek mg Bohócliga szinten is unikum vagyunk. Nem azt mondom, hogy rózsaszín szemüvegben ülve tapsolni kell a legtrébb produkciónak is. De azért van középút is eközött, meg a tegnapi permanens edzőgyalázás között – ami bár Supkának szólt de az egész csapatra kihat. A másik kérdés: OK, menjen Supka (apropó: vele most mi is a nagy probléma? Szerintem a jelen helyzetben neki max az a hibája, hogy úgy fogadta el H. hívását, hogy nem nézett a dolgok mögé), és ki jöjjön? Helyesbítek: ki jönne? Most mikor már tényleg a kiesés réme is itt van, ha tovább bohóckodunk, még a fékezett habzású Siófok is beelőzhet – amire még mindig nem adok hatalmas nagy esélyt, de a minimálisnál azért sajna többet! Ilyenkor kell a nyugalom. Edzőcsesztetéssel, ha már ez létszükséglet némelyeknek, megvárnám a nyarat. De persze ahányan vagyunk szurkolók, annyi félék vagyunk. Véleményben is. Ezt elfogadom. (Gondokodni ettől függetlenül azért lehetne).
BÍRÁSKODÁS: A játékvezetés mellett sem lehet elmenni szó nélkül – ám most nem feltétlenül az „elcsalták a meccset a gyalázatosak” jelszó alatt. A bíró ugyanis mindkét csapatot sújtotta ostoba ítéleteivel – az más kérdés, hogy jó NB1-es szokások szerint ebből mi jöttünk ki nagyon rosszul- hisz a Zete felé ejtett tévedések már kvázi vagy teljesen indifferens pontjaiban jöttek a mérkőzésnek, míg a nekünk fájó benézések kritikus pillanatokban. Az első félidőben a Zelenka kiugraátása uán NEM LESEN megállított Rouani egyedül törhetett volna kapura (bár őt ismerve ez nem sokat jelent), Hajdú első sárgája pedig nevetséges, a második minimum véleményes volt: ez így összesen egy „fél lap” ebből a valóságban egy 60. perctőli emberhátrány lett, amikor ráadásul már futni kellett az eredmény után. S a Zete hiába kéri számon (jogosan) Akassou barátunk elmaradt kiszórását vagy a szánalmas More-műesést, ezek már nem osztottak, nem szoroztak.
Végighaladva e pontokon konkludálhatunk: bár összességében paraszthajszállal jobb volt a Zete (szerintem még annyival sem de tudjuk: én elfogult vagyok), a felsorolt faktorok összessége azt adja ki hogy itt nekünk nem nagyon teremhetett babér e délután. De azt is aláírom, sőt, hovatovább már én is így érzek, hogy unalmas lehet olvasni a „hát ma se jött össze pedig mi mindent megtettünk” jellegű beszámolókat – a szurkolót már nem érdeklik a külső körülmények, győzelmet akar meg bennmaradást. Ha lenne 2 gólképes csatárunk aki az első félidőben bever 1-1 gólt a Zetének, akkor nem kellene bíróval foglalkozni, a sanyarú hangulatot okolni és kapaszkodókat keresni. Mégis keresünk ilyeneket még egy páran – mert szeretnénk látni a csapat megindulását fölfele vagy legalábbis a lejtőn való lábmegvetést. Ha idén meg is lesz a bennmaradás, ez menjen jövőre is? Ébresztő…
Sajnos nagyon rossz passzban vagyunk, utoljára a Sisa-ősz 2009-ben volt ilyen karcos, amikor semmi se jött be, edző-játékos egyaránt görcsölt, a bírói hibák vagy az országs pechek a lehető legrosszabbkor jöttek, csak olajként a tűzre. A jövő heti, Hali elleni BORZALMASAN NEHÉZNEK ígérkező meccs sorsfordító lesz. Ott hatványozottan igaz a Zete-beharangzóban írt győzelmi kényszer. Menni fog?
Zalaegerszegre látogat holnap a csapatunk. Az utóbbi hetek (ön)lelkesítő beharangozói és az azokat követő 
ellenfélen, szegény, szerencsétlen Szolnokon már túl vagyunk, s annak az elkerüléséért, hogy a Tisza-partiakkal kézen fogva mi zúgjunk ki az idény végén, bizony el kell kezdeni gyűjtögetni a pontokat. Tény, hogy a tavasszal eddig megszerzett 2 pont(ocska) nem abba az irányba mutat hogy kifacsarjuk a győzelmet ebből a túrából mint egyszeri geológusmérnök a magas aszfalttartalmú nagylengyeli kőolajat a zalai mezőkből, ám egyszerűen kell nekünk ez a siker.
Ma 84 éve, 1927. április 1.-jén látta meg a napvilágot Magyarország, Európa és a világ (nehéz szívvel és nem is őszinten, de udvariasságból ide írom, hogy) egyik valaha volt legnagyobb labdarúgója, Puskás Ferenc- Öcsi bácsi. Mert nekünk nem az egyik ő – hanem „A”. A historikus jelentőségű ballábas csatárról, aki már életében legendává vált, felvételek és történetek sora áll rendelkezésünkre, így egyrészt ismételni sem akarjuk ezeket, másrészt személyes élmény sajnos kevés van, hiszen egy 1981-ben, pont Öcsi bácsi első (ideiglenes) hazatérésekor született ifjú csodálótól a Bozsikbeli néhány találkozást leszámítva sajnos túl sok bennfentes sztorit nem várhatunk.
Némi munkacsúcs utáni fellélegző szakaszba érve, valamint kihasználva a válogatott meccsek miatt szünetet, folytatjuk visszatekintő sorozatunkat, retrospektív szemmel nézve az elmúlt 20 év történéseit. Mai „anyagunk” a 2000-2001-es szezon, ahol szerzőnk kétszeresen is elégedett fejjel bazsalyoghatott a Bozsik lelátóin – egyrészt igen jó közegbe kerülve az ELTÉ-n a dolgos (tanulós) mindennapok sem jelentettek kínt, a csapat pedig, dohogós, füstölő motoros beindulást követően egész bíztatóan repesztett a tavasszal… 2000-2001 következik tehát, Tornyival aki tartalommal kísérelné megtölteni a játékot, a végkielégítéssel pedig a zsebét, az előző átmeneti évük után nagyot villantó Szabó Tibivel és Piroskával, szárnypróbálgató Torghellével és Németh Norbival, focisztorim egyik legjobb kispesti kapusával és régi önmagát idézően permanensen ívheggesztő Plókaival. Hajtás után belekezdünk!
Miatta se sírtam, saját nevelés, aki ráadásul egész markáns bohócligerré fejlődött 2 év alatt. Jó lesz ez… Volt még kis botrány is a felkészülés alatt, mer’ az’ nélkül nem mehet…: Horváth Jules akart volna lelépni Kispestről, mert nem érezte a deal-t Tornyival, utóbbi egy csapatfotózásról is elküldte a kanizsai támadót, aki végül mégis maradt a klubnál– hogy egy felejthető ősz produkálása után vegye majd kalapját novemberben. Ja, meg jött Kiss Péter, Faresz nagy barátja, aki szerintem minden idők legtufább csatára volt Kispesten. Igen, Rouaniékat is figyelembe véve.
A derék bajszos hátvédünk annyira elkapta itt a fonalat, hogy a Lombard FC elleni, következő hazain is vállal egyet. A Lombard ekkor még nem a Pápát, s nem is Halit jelentette, Bíró Péter utazó dunántúli vándorcirkusza itt még első állomáshelyén, a szebb napokat látott Tatabányán állomásozott. Bíró nem kevés pénzt ölt a csődközeli klubba, visszahozva őket az első osztályba, ahol Tóth Bálint helyett már Kiprich vezette játékosedzőként az alakulatot, az ősz egyik meglepetéscsapaként, sorban szállítva a győzelmeket, elsősorban egy igen rutinos magra építkezve, hisz Kipu mellett Mészöly Géza, vagy épp Szalma Józsi sem az aktuális válogatott keretnek volt emblematikus tagja, sokkal inkább ködbe vesző gyerekkorom első kedvelt nemzeti 11-ének, az idősb Mészöly által irányított 1990-1992-es garnitúrának. A kiegészítő arcok közül pedig Süveges is régi idők tanúja volt, Nagy, Kiss és Kovács pedig böcsületes kiegészítő emberek. Nem csoda, hogy eleinte szárnyaltak. Na de nem Kispesten. Bár az első félidőben még vezetett a Lombard, a második etap közepén Plókás barátunk csatolta fel egy távoli szabadrúgás előtt fejére a sötétített üvegű heggesztőhemüt és rövid kalibrálás után Gelei kapujába irányította középhatótávolágú tüzérségi löketét. 1:1 lett a vége. 
Idegenben alázott minket a Nyírség és egy jó meccsen a Dunaferr (3:5, jajj), illetve egy felejthetőn a Lombard (0:2), otthon pedig a Fradi. Emlékeim szerint ez utóbbi meccsen lőtt nekünk a később NB2-es idényünkben kedvenccé avanzsáló Vén Gabi egy olyan gólt a 16-os vonaláról, ami a fizikai törvényszerűségeknek fittyet hányva laposan tett meg a vetődő Tóth Józsi kesztyűit sem érintve kb. 20 m-t majd a gólvonalunkon úgy felpattant, hogy a felső léc alatt vágódott a hálóba. Ekkoriban már legendásan tré volt a Bozsik talaja, minden ilyen tárgyú felmérés a vakondtúrásosnak vagy szántóföldnek csúfolt centerpályánkon élcelődött – ez a gól eklatáns példája a nem mindennapi talajsimasági viszonyoknak.
Közben elgondolkodtató gólínségünket orvosolandó, egy villámigazolással készültünk a mindenféle szünet nélkül folytatódó szezonra: megszereztük a fél éve csapat nélkül kallódó, Diósgyőrben már Tornyi kezei alatt is pörgő exUTÉ-s, exBVSC-s, exMTK-s Egressy Gábort. Egér a középső ’90-esek egyik nagy csatártehetsége volt itthon, ám míg Garami Újpesten és Tornyibás Diósgyőrben nagyon értette vele a szót, a BVSC-nél Mezey, ill. Dajka, később az MTK-nál Egervári vagy Ten Cate annyira nem érezte a fonalat a játékossal, akinek ez az adott formáján is mindig meglátszott. Most Tornyi hívta őt Kispestre, de már annyi besülést láttam itt jó játékostól (Salec, Csertői, Baranyi, Váczi Zoli, Wukó, Szekér, Fehér Csaba), hogy csak azt mondogattam: várjuk ki a végét. Horváth Gyula egyúttal távozott, a Pécs hívta, ő meg ment (nagy örömet okozva ezzel a baranyai félkarú rablókat foglalkoztató kétes vállalkozóknak).
A tavaszra (és ugye az „értő” és jóakaratú fociközeg szerint a kiesés előli eszeveszett menekülésre) való felkészülést délszláv (ha jól rémlik porecsi?) edzőtáborral tervezte megalapozni Tornyi mester és a vezetőség. A csatárért rívó edző száját betömendő Konczék egy jóféle támadó beszerzését is előirányozták – annál is inkább, hisz rövid, de annál emlékezetesebb őszvégi, 5 meccses szereplése után Egressy köszönte szépen, és vette kalapját – Zalaegerszeg lesz az új célállomása, ahol majd bajnoki címet ünnepelhet. A lehetséges utódok száma igazándiból kettő volt, egy szerb (vagy horvát?) arc, valami Palkovic vagy hasonló, illetve egy, a hírek szerint problémás román csatár, bizonyos Marius Sasu. Utóbbi az akkor is élcsapatnak számító, rendszeres nemzetközi kupainduló Dinamo Bukarest csapatától érkezett edzőtáborunkba. A fáma szerint végül Tornyinak egyikük se tetszett, talán a horvát-szerb gyerek valamivel jobban, Sasuval kevésbé szimpatizált és drágállta is – így végül a románt kérte. A legsúlyosabb prog rockbandákat, vagy ha úgy tetszik, Monthy Python-i történetvezetést idéző fordulat? Igen. De mint később meglátjuk, mi nem járunk rosszul az üzlettel! A másik új szerzemény Vladimir Pasics, egy kevéssé megnyerő fejű szűrőközéppályás lett, az a típus, akivel nem szívesen találkoznál egy kihalt zemuni sikátorban egy hűvös belgrádi estén (szegény, azóta már ő sincs köztünk. R.I.P.). Más változás nem történt, a két új fiú legalábbis zsákbamacskának tetszett, vártuk tehát a tavaszt, izgatottan, a jóslatok beteljesülésétől félve.
A kezdést egy esélytelenek nyugalmával megvívandó Üllői úti derbi jelentette. A Fradit nagyon felturbózták a rájátszásra, potom 93 milkáért ismét zöld szívet dobbantó Hrutka Jani mellett a másik ’lauterni szökevény, Kukás Lajos is játékra jelentkezett az Üllőin, a sztárigazolásnak minősülő Pinte Attiláról nem is beszélve. A Fradi ekkor már az élen vágtatott, minket is bedarálni igyekezvén 12000 nézőjük előtt. Mindenki biztos volt a Fradi sikerben, leszámítva a pályára lépő 11 fehér mezes vendégjátékost. Előbb Kovács Béla talált be a róla lemondó zöldeknek, majd egyenlítő találatuk után a kis tésztaszakállú Pinyő is heggesztett egy messzirőli vizes-füvön-megcsúszóst a derék Kukásnak. Fradista barátommal ekkoriban békültünk meg, nos, a második félidőben, amit kapott tőlem a közvetítés alatt, az újabb 2 hetes mosolyszünetet hozott és a gomb-bajnokságunkat is szüneteltetni kellett. Ez van. A siker a csapatot is feldobta, de a szurkereinket, a Vasas elleni hazain már ismét egy jó hangulatú minikatlanná vált a Bozsik. A 2:2-es végű, igen jó meccsen Faresz szokásosa mellé ezúttal a Piroska helyett már a Fradi ellen is helyt álló ifista Németh Norbi érkezett be gólszerzőként, és remek játékkal: nocsak, megvan a következő nagyon jó saját nevelésünk? – örvendeztem, és nem trafáltam mellé, ahogy majd meglátjuk.
…nos nem egészen. Már az esti gólösszefoglalóban vendégeskedő Tornyi interjú is előrevetítette a bajt. A Bravotel és Meva-hirdetésekkel fél orcáját telekasírozó edző kínosan feszengett a székében, mondatait is inkább sanyarú tartalommal töltötte meg, a csúcs a következő kérdés-felelet kettős volt: Riporter: Sok klubnál megfordultál ahol sokszor problémások voltak a viszonyok, de most úgy tűnik, Kispesten minden rendben, szárnyal a csapat. Jól érzed magad? Tornyi: Nem. Uhh…-én csak ennyit tudtam otthon kinyögni erre, majd a másnapi újság-sportrovatok már közölték is, Tornyit menesztették, a helyén Szuri bá, az örök beugró folytatja (igazából ekkor ragadt rá az örök beugró név, hisz eleddig 1X, a Siófok elleni hazai 1992-es 2:1 alkalmával dirigálta Pisont Pistáékat). A következő napokban kiderültek a háttérinfók is: a megromló Tornyi-Vezetőség viszony alapköve a drága pénzen idehozatott, ám nem játszatott Sasu ügye volt, akit Konczék betetettek a Debrecen ellen, Tornyi jelezte, a saját felelősségükre! Pechje volt a derék Barnának. Aztán szólt itt a mese egyéb szép dolgokról is (meg nem tartott edzésektől kezdve egyéb más nyalánkságokig) de többet nem merek írni, mert a végén még egem is beperel a reflexből is bíróságra járó kiváló ex Rojik-tréner. Tornyi tehát ment, én meg nem voltam vidám. Akkor még fogalmam sem volt a háttérről, a következő évek hozta perekről, Barna bicskanyitogató arcátlanságáról és a megszellőztetett ügyekről. Én csak hosszú évek óta végre épülő csapatot és elképzelést láttam az alakulaton, ezt azért ma sem veszem el Tornyitól. Kár, hogy ez lett a sztori vége, de az edző azóta megfigyelhető pályáját elnézve ő nem a „csak Kispesten megégett jobb sorsa érdemes Bohócligerek” táborát gyarapítja, hisz nevét nem foglalja imába sem Újváros, sem Diósgyőr, sem Zalaegerszeg. Jött tehát Szuri és a Húsvét hétvége, ahol miközben Anyu otthon készítette elő a friss zöldségekkel és csülök- valamint sonka-csodákkal terhelt vacsit, mi Öccsel és Faterral vidáman csapattunk végig az Adyn a stadi felé.
Ellenfélnek a középmasszív Vidi jött, mi meg letoltuk a rájátszás soráni addigi leggyenguszabb produkciónkat. 1 értékelhető momentumunk egy jó 20-róli Kovács Béla suvasztás volt, melyet az indiszponált Milinte Árpád a hasa alatt átsegített a gólvonalon, oszt ennyi. De ez nagyon senkit nem izgatott lényeg a 3 pont és a leszakadó vetélytársak, a távolodó kiesés…még Tornyi távozása sem ejtette, tehát pofára a csapatot mentünk előre tovább. (+ a történeti hűség kedvéért: a sonka este nagyon jól csúszott. Csodálja valaki?)
Plókai, amint már írtam, utolsó klasszis idényét hozta Kispesten, főként ősszel lőtt fontos gólokat és biztos védőjátéka alapvető faktora volt szép sorozatunknak. Téger és Lőrinc egészen markáns kis kettőssé érett NB1-es viszonylatban. Szabó Tibit már hozsannáztam, a legjobb irányítók egyike, akiket élőben láttam a Bozsikban, ebben az idényben a Reszelis év után még jobban kiteljesedett, végre volt kinek adnia a legendás zsugáit. Piroska is az előző, visszaszokó idénye után régi fényében tündökölt főleg tavasszal, az MTK ellen Sasunak adott passzát megkönnyeztem. A csatársorban Faragó fontos gólocskák sorát hintette, az NB1 legjobb csatárai közé küzdve fel magát szépen lassan. Egressy, amíg itt volt, klasszis formát futott, míg Sasu jellegzetes cselével és gólerősségével tavasszal némi sztárfeelinget csempészett a Bozsik gyepére.
Egy igazi legenda, a 85. születésnapját a napokban betöltő, Puskás-féle ’50-es évekbeli kispesti aranycsapat egyik tagja, Rákóczi Laci bácsi is megtekintette a Szolnok elleni szombati mérkőzést. Bár a tálálkozóban nem volt sok örömünk, a kezdő sípszó előtti vastaps, illetve egykori játékosunkkal való beszélgetésünk mégis valahol megbizsergette a riporter szívét (is), tényleg ekvivalens volt az élmény ahhoz, mintha Öcsi bácsi vagy Bozsik ült volna fenn a lelátón. Laci bácsi visszacsempészett valamit a stadionba egy régi dicső korszakból, kár, hogy ezen az estén a csapat nem tudott győzelemmel kedveskedni a végtelenül szimpatikusan és visszafogottan nyilatkozó ex-hátvédünknek. Laci bácsi, még sok egészséges évet kívánunk.
Ahogy megszokhattátok, osztályozunk, értékelünk, dícsérünk és sajnálkozunk. Kispest-Szolnok meccs utáni bizonyítványok a játékosainkról.
Most vagy soha! -jósolta Ivancsics sporttárs a klubhonlapnak adott 
De amit addig csinált (néhány meglepő elpasszt leszámítva) az bennem kellemes Szabó Tibi és régi Bárányos emlékeket mozdított meg. Több remek indítás, ütempasszok, ‘szeme van a labdának’ zsugák… Végre van passzolni tudó játékos a keretben – kíváncsi vagyok kiaknázzuk e a benne rejlő potenciált vagy ő is egy lesz az elpazarolt kispesti lehetőségek sorában…. én még remélek, néha vannak csodák.
A Monicomp-liga huszadik fordulójában soros következő bajnokinkon a Szolnokot fogadjuk, így ezen poszt keretei között megpróbáljuk összeszedni, mi az ami mellettünk, és mi az ami ellenünk szól a mérkőzés végkimenetelére nézvést. Előrebocsájtanám, hogy az írás azért csúszott át péntek délutánra, mert véres verejtéket izzadva voltunk képesek olyan változókat találni, amelyek mentén aktuális vendégünk esélyességét akár csak finoman is, de boncolgatni tudjuk.
MK-negyeddöntő visszavágóra kerül ma sor Fehérvárott, s a bajnoki serleg első számú esélyesének vendégeiként minden vár ránk csak sétagalopp nem. Az ilyen helyzetek azok, amikor az átlagdrukker már a tisztes helytállással is megelégszik, csak legyünk már rajta túl… – csakhogy mi Kispesten nem vagyunk átlagdrukkerek. Nem elég a tisztes búcsú. Többre vágyunk. Jelen helyzetben kisebbfajta csodára. Az odavágó előtt a „
A recept tehát adott. Az esély nem sok, de haloványan még pislákol a remény. Ha veszettül koncentrálunk és akarjuk (nem akargatjuk, hanem AKARJUK) ezt a továbbjutást akkor talán meglehet. A zászló nem nekünk áll. De amíg ez a kicsi esélyke pislákol arra, hogy kiragadjuk a rúdját a gőgös fehérvári kezekből akkor menni kell előre. Ráadásul ilyen hozzáállással hosszútávon mindenképp nyerhetünk. 
Supka Attilával a találkozó után beszélgettünk, miután sikerült kiszabadulnia a rá még mindig jó szívvel emlékező cívis fanatikusok közös fotóért illetve kis beszélgetésért sorban álló köréből (az „Attila, annak idején kidobtál nekem egy Karát melegítőt a lelátóra, azt azóta őrzöm” beszólást konkrétan megkönnyeztem). Szakvezetőnk a tegnapi mérkőzésen domináló birkózásról, a bekapott gólok kapcsán a sajnos tendenciózus figyelmetlenségünkről, illetve ennek kivédhetőségéről, végül a keddi esélyekről is értekezett.