Soha nem fog változni semmi, egy rohadt nagy gépsor az egész szurkolói létünk.
Hogy eredményesek vagyunk? Majd eldönti a sors (amit jelenleg újra politikumnak hívnak). Hogy legalább egy jó meccst játszunk? Néha akár úgy is alakulhat. Hogy igazán emlékezetes lesz egy vidéki túra? Csak rajtunk és a véletlenen múlik.
De az egész ettől még mindig ugyanaz a monoton, monoton, monoton, monoton, monoton egymásután cselekedett dolgok sorozata. Posztírás, elmélkedés, meccsre hangolódás, ha vidéken, akkor utazás oda, ha itthon, akkor valahol előtte valami, aztán ott, aztán a lelátón, aztán megbeszélni utána, megírni, satöbbi, satöbbi, monoton, monoton.
Bármennyire is sivárnak tűnnek a dolgok, ezek így vannak jól!
Ha fekete-fehérben kellene megrajzolni a tipikus szurkolót, adná magát valami film noir, talán a főszerepre is Humphrey Bogart, már a főcím alatt rápattintva egy cigire, fejét kissé oldalra döntve bámulva a végtelenbe és tovább. Később átcsapnánk valamiféle magyar művész/vizsgafilmbe a hetvenes évekből, és nem történne semmi másfél órán át.
Ha viszont átérezni kellene, akkor szurkolni, meccsre járni teljesen más. Valahol tényleg behazudjuk magunknak, hogy ez az életünk, miközben tényleg. BL kedden, szerdán? Bocs, azt sem tudom kik játszanak. Vasárnap fél hét Kaposvár, azt már tudom hetek óta. Meg a románok nemsokára.
Én például elhitetem ma magammal, hogy szívesen megyek Kaposvárra, pedig nem feltétlen. Lenne más programom, találkozhatnék akár Edittel is, akit lassan húsz éve ismerek, de már több mint egy éve nem láttam, miközben megszületett Dani, a kisfia. Vagy játszhatnék Lindussal, a hét éves unokahúgommal. Esetleg csak ejtőzhetnék itthon egyet, várva, mikor kezdi a tévé a közvetítést, hogy legalább félszemmel.
Közben meg az van, hogy teljesen természetes ma Kaposvár, miközben egyáltalán nem kéne annak lennie. Egyszer-egyszer ki lehet hagyni egy-egy meccset, nem? Vagy ránt magával a társaság, a klubszeretet, vagy a fene tudja mi? Mondjuk amikor random kispesterek lepnek el valami ismert dolgot a vidéki célpont közelében, és akkor ott örülünk egymásnak?
Basszus, magam sem értem. Nyilván van most bennem valami kis megcsömörlés, ahogy van bennünk lassan nem is tudom, talán 4000 km idén a Honvéd után. Minden hétvégénk foglalt, sokszor a saját, nem meccsrejáró társaságunk is hozzánk igazodik.
Ma például beharang sem lett volna feltétlen. RW olyan szinten leterhelt, mint egy pápai szakmai igazgató telefonvonala az átigazolási szezonban, nekem most ott a taccs is, ami egy szerelemprojekt, és itt ez a blog, ami viszont kötelesség, vagy akár nagybetűvel: KÖTELESSÉG.
Picsába, de ez a blog is lassan három éves, és bár váltig állítom, az ember minden ilyet megun legfeljebb két év alatt, kiváltképp akkor, ha kevesen csinálják, és akkor váltani kell, de most és itt egyátalán nem érzem. Megfáradások persze vannak, de basszus, ez a blog működik. Hihetetlen, hogy még mindig van mondandónk erről a klubról, miközben magunkat húzzuk meg, hogy mit és miért nem írunk le, pedig 1. gondoljuk, 2. tudjuk, 3. hallottuk, ezért nem lehetünk biztosak benne.
Utólag már lehet okoskodni, hogy mi éveken át mondogattuk egymásnak, (hogy és leegyszerűsítve) Gege fertőzi az öltözőt, ha azt megírni csak a sorok között volt szabad, mert vannak meghatározottságok. És még így is működik, még így sem hajítottuk a sarokba, hogy bár úgy teszünk, és néha valóban csakis úgy teszünk, a szabadságunk azért valahol mégis korlátozott. Magunk korlátozzuk, ami a legrosszabb ugyebár, mert be fogjuk tartani. Ez van.
Blog, meccsre indulni, meccsen lenni, már egy valag idő hetente. És akkor még nem volt arról szó, hogy
- Diabyval szerződést bontottunk – ami nekem kicsit fáj, mert a srácban volt bőven kraft, és mi nem voltunk képesek az itt eltöltött két éve alatt kihozni belőle. A tavalyi szezont néhány meccs alatt három góllal és hat gólpasszal indította, majd eltűnt a süllyesztőben, csere lett, súlytalan. Kár érte.
- Godoy jött és ment (válogatott meccseket játszani) – elméletileg ő egy minőségi védekező középpályás lesz (mai nevük: szűrő) Panamából, ami futballban akár lehet olyan is, mint egy minőségi lángolt kolbász Indiából, de nem, mert közben olyan válogatottban játszik, amelyik kétszer is verte Mexikót, miközben Magyarország csak elvétve és legfeljebb önnön futballának fénykorában.
- Ayub Daud a keret n+1-dik csatára – illetve, n-dik, mert Diaby ment. Ballábas, ami mostanság hiányposzt (hol vannak már azok az idők, amikor: Hajdú Norbi, Gege, Sadjo), Juventus-nevelés, ami lehet akár Alcibiade, vagy Bottone is, de akár Del Piero is, és mi csak reménykedhetünk, hogy ezen a tengelyen inkább az utóbbihoz áll közelebb, még ha nagyon távol is tőle.
- A Rákóczi még nyeretlen – vagyis lehetne még három pontunk, mert nem csak nyeretlenek, még gyengék is. Múlt héten a Felcsúttal játszottak, és nem fogjátok elhinni, de az egész meccsen összesen volt két kaput eltaláló lövés, egy-egyes bontásban! Ez a Rákóczi valóban gyenge, bár van egy skillje, amiben jó: sokat tudja tartani a labdát percben (InStat adat), ami nekünk igazából irreleváns, mert nálunk meg amúgy nincs a labda, tehát a helyzet semmiképp sem lesz új.
- Lovric vajon felépült végre?
- Tandia vajon kezdeni fog? Behozta magát két hét alatt?
- Baráth vissza balbunkóba? Boti vajon ma is hibázik egy nagyot, vagy ismét garabai szinten oldja meg a feladatát?
- Vécsei Vércse újra lecsap a jobbszélen? Vagy Rossi nem kockáztat, inkább a középpályát erősíti meg vele, ahogy szokta?
- Zsivány visszatér? Furán jellegtelen, de mindig pályán lévő játékosunkkal vajon mi lesz ma?
Nagyjából ennyi lett volna a hét, a megfáradással, a hírekkel és a meccsre vonatkozó kétségekkel együtt, ha nincs Kovács Zoli szörnyű tragédiája. Állítom, ha van már blog 2005 környékén, Zoli az egyik kedvencünk lett volna, szinte tenyerünkön hordoznánk. Emlékszem, ahogy megjelent a távolról erősen kockás kopasz búrájávalal a pályán, abban a fura galérú Macron-mezben, ahogy kétséget sem hagyot afelől, itt ő lesz a középhátvéd nagyon, de nagyon sokáig. Mi pedig elhittük neki, mert egy kilátástalannak tűnő helyzetben, egy jövő nélküli, szinte csak a szükséges szint alatt jóval vegetáló klubnál jelentkezett játékra, hangsúlyozva, nála ez kötelesség, mert Kispest-drukker. Ezek után játszhatott volna akárhogy, nálunk szerelem marad örökre, de inkább nem kockáztatott, és korát meghazudtoló játékot hozott le a védelemben, vagy néha egy sorral előrébb, rombolva a középpályán. Aztán Győrbe ment ő is megmenteni a klubot, úgy, ahogy nem sokkal korábban Németh Norbi, pénzért cserébe, szinte elsírva magát a ténytől, hogy később eltűnjön, és csak most halljunk újra felőle.
Köszi mindent, Zoli.
ui: tudjuk be ezt a posztot és annak hangultatát annak, hogy ma van a nyár utolsó hétvégéje, az ősz első napja.
