Az a helyzet, hogy valahol többet is adott ez a meccs, mint előzetesen vártam – persze a semminél nem vészesen nehéz többet adni. De az az igazság, hogy a 65.-85. perc között éreztem valami olyasmit, amit egy Kispest szurkolónak kell: izgultam a csapatomért és picit velük dobbant a szívem a pályán –legalábbis némelyikükkel. Aztán az utolsó utáni perces gól újból jelezte, hogy nyugi, nem 2015-16 van, hanem inkább a 90-esek végi – 2000-esek eleji ipari szenvedés, és tényleg felrémlettek a régi Dunaferr, Nyíregy, Gázszer, BVSC elleni hazai meccsek: szarok vagyunk, szarok vagyunk, szarok vagyunk, na, egy 20 percre véletlenül jók vagyunk, elkezdesz hinni, aztán megint szájba rúg a valóság. Az én Kispestem.
Az idei év eddig bőkezűen adagolja a civil életemben a buktatókat, és a java még valószínűleg hátra van a következő 1-2 hónapban, így jó szokásához híven a csapat is úgy döntött, beleáll ebbe a hullámvölgybe. 3 éve csak csúszunk bele a mocsárba, bár egy darabig páran a félig elsüllyedt tutajra még megpróbálták apátsági sörmámorban ráfesteni az „Ez a kib…ott Bp Honvéd” nevet, de előbb a festék fogyott el, aztán a lazúr is. Most már kezd általános lenni a döbbent csönd.
Apropó lazúr. Pénteken olyat tettem, amire rég volt példa, kisközösségi élményben vettem részt Ábelbébi úr invitálására a Futballházban, ahol a Fantus keverte Korai Örömre festegettünk ótvaros molinókat vasárnapra. Igazi jó meló utáni móka. A délután közepén, az egyik Hanta-féle prüttyögős zene („a legnemesebb Casio szintihang, Faterom”) közepén, miközben Giorgio nagy műgonddal pingálta a „Beállhatok?” zászlóshajó drapériát, Ábel egy hintaszékben ülve kevergette a barna festéket, amiről időközben kiderült, hogy csak fakerítés-alapozó, „mindegy, ezekhez jó lesz”, prüntyögés, lazúr, röhögünk az elmúlt évek gagymándoki igazolásain (Thalys, Bardea, ghánai herceg, semmirekellő gejzírhuszár, stb.) és kín-drapikat készítünk, ez lett a bajnokcsapatért izguló 2017 tavaszi életérzésből, egyszerre elkezdünk magunkon olyan jóízűen röhögni, mint amikor a 2016-os EB-ről hazafele azt találtam mondani, hogy a Leicester bajnoki címével csak az lenne ekvivalens, ha egy év múlva Rossi valahogy felnőne a feladathoz és megsimeonésítva a csapatot, bajnokot csinálna belőlünk. Akkor is kiröhögtük magunkat, hogy egy év múlva már a lelátón sírjunk késő 20-as és 30-as fazonokként, most is kiröhögjük magunkat a saját kínunkon, de ég és föld a kettő.
Vasárnap este aztán Ábel úr és Gyuri odarendeltek minket, többieket előbb a Futballházhoz fél 7-re hogy legyen idő kiérni a stadihoz a tömeg előtt és a szekukon átvinni a drappereket, persze ebből az lett hogy csak a két delikvens késett, így a Gurcsiba lettünk átirányítva és csak negyed nyolcra értünk ki a Bozsikhoz, ott Fanta elment audienciákat tartani, vártunk rá egy darabig, majd bementünk, hogy én kedves átengedő szekukat fogjak ki, míg Ábelt egyedül elmeszeljék a legártalmatlanabb Tipikus Kispest plakátjával „ezt itt még nem láttuk” jelszóval, noha 2 éve használja és lóg kinn mindig. Sebaj, végül hívtak főszekut és az valahogy beengedte.
A meccs úgy indult, hogy vártam: sehogy. Szürke Paks, szürke Kispest, Tamkurcz ünnepi póló-pantalló szettben szorong a pad mellett. Aztán a 14. és 19. percekben nem hiszünk a szemünknek, 2 VAR tizit kapunk, Horváth Feri forogna a tengelye körül ezt látva, ha nem ékelné ki a 10 zsák végkielégítése. 2 VAR tizi 5 percben belül „Mi a dekk van, Kun vagy Sinkó ül a VAR-szobában?”- dörgi mögöttem egy borízű, hm, kezd a Korzó formába jönni. Helyi idolunk, Lukettói Puhics beveri biztosan a két büntetőt, integet is bőszen a lelátó felé, hogy ki a király, mracskómihály?! Ezzel most újabb 6 hétre biztos kezdő, ami azért gyönyörű, mert e két momentum után még ad egy jó passzt a 33. percben, aztán slussz, hogy nagyot méltatlankodjon Tam baba döntésén, mikor lekapja őt és Kerezsire váltja az utolsó meccs-negyedre. Egy drága ember ez. A 2 gólja kellett, szó se róla, legalább Danilósan biztos büntetőrúgó, egy iparos Márkus Tibor/Simon Attila jellegű ex-gólkirálya egy szerb kiscsapatnak, nekünk most ilyen is nagyon kell, ez tény. De kezeljük helyén, tegnap már jóval korábban lekaphattuk volna, mert ennyi van benne, és nem több. (CSAKAKISPEST, gyere, mondd a magadét).
Az első félidő nem-tudjuk-hova-tenni arca Gomis. Az állítólag Taméknak sem kellő colos csoktárt, akinek lábmozgása egy csúcsidős Vámosi Csabát idéz, most Tamkurcz mégis kezdőbe jelölte, pont az elmúlt meccseken legalább valami értelmezhetőt nyújtó Bocskay helyén, és noha vártuk a maritói összeomlást, a burleszk mozgású gyerek nem nagyon hibázott! Igaz, sok labdát nem is kapott, amit igen, azt pedig elhidizte, ha épp a benne látványosan bízó Zsótér állandóan nem vette volna le rendre a lábáról (!) a zsugát. Csodás jelenetek! A másik, viszont 100%-ban örömteli tény Szabó Alex Zete elleni lámpalázának eltűnése, és biztosabbá váló megoldásai, szerelései, valamint Kocsis Dominik elszáguldásai elöl, egyetlen tagként Zsótér mellett a kezdőben, akiben van spiritusz és kezdőlöket, nem csak palkuscsenkói alibizés.
A második 45 perc előtt csak nézek ki a fejemből. 2:0-ra megyünk, és semmi, de semmi nem mozdul meg bennem. Mondjuk nincs is nagyon mire. Játékunk nincs nagyon, meddő, alsó-középtempós küzdelem megy a pályán milliárdokért. Ennek az eredménye azonban egy szagtalan nihil: sem a „mi vagyunk a kis kerület a világ ellen” dacból nem maradt semmi, sem a „Magyarország egyik, ha nem a legnagyobb klubjaként harcolunk a Fradival és az Újpesttel meg egy vidéki random csapattal a trónért” cél nem teljesült (de finoman fogalmazok). Nagy semmi, az van, és lehet szurkolni innen elvágyódó dundimókusoknak, skandináv szerencsétlennek, fölöslegesen tartott lengyel szarhátvédnek, bármilyen kelet-európai kisvárdai bálásoknak. Fasza.
Aztán 5 perc és 2 paksi gól, két fejesből, itt elbizonytalanodom, hogy a dzsíniöszled-ségét Gomis-szal és az Alex-Dominik kettős bátor betételével megvillantó Tamkurcz skótként mi a kolosszális brokettót oktat le az edzéseken védekezésből meg beadások hatástalanításából, ami a skótoknál elvileg az anyatejjel szívódik a scotch mellett a kiltes fodbalista gyermekekbe? Semmi értelmes helyezkedés, immobil bástyák nálunk középen, sima paksi egalizálás. Kezdődhet a roncsderbi, mosolyodok el kínomban, de nem az kezdődik, hanem…
Tam cserél, a puhi megy zuhanyozni Gomis-szal és Kocsissal, és jön az izlandi rém, Bocskay meg … Kerezsi? Na, végre valaki ismét beteszi a tavalyi év egyetlen lelkes mondatát belőlem kihozó kissrácot. És mi történik? Amíg benn van, Kocsis pörög tovább, lemenetele után Kerezsi pörgeti a jobbszélt, hol meg ékpoziban tör kapura (ő legalább odaér…), majd a 74. percben egy kipattanóra dől rá és heggeszti azt laposan a jobb, majd onnan a bal kapufára és a hálóba, hogy a keret nagy részétől és a klubközegtől lassan de biztosan megundorodó énem is a levegőbe ugrik az egész csapatunkkal a nyakamban. És innen még jó 10 percig nyomunk, küzdünk, de nem meddőn, azaz dehogynem, de van benne végre lélek, remélem Tam is rájön, hogy kik azok, akik hajtani is akarnak a mostani Kispestért, és azokra épít a továbbiakban (bár ilyen szűk keretből hova válogatsz…? Meg van kötve a kezed.). Itt végre valami felébred bennem is, még nem nagyon, még nem véglegesen, de, nem is tudom, utoljára a Videoton elleni kupadöntőn, 2019-ben dobogott magunkért (és egy picit a Mezőkövesd elleni egy évvel későbbi döntőn, de azt az élményt nagyrészt elvitte a kovid miatti kinyírt hangulatom) így a szívem? Nem is tudom.
No, ezért a 20 percért megérte kimásznom tegnap, még ha a meccs vége, na, az prémium késő 90-es évek lett. Fanta a 6 perces jelzett hosszabbítás elején a régi „szép” idők korzóját megidézve rikoltozik, hogy „időőőőő, időőőőő…”, Karakót teli szájjal szidja a fél lelátó (a 2 VAR tizi ellenére, második félidő közepi fura ítéleteiért az egyik legendás Trógertől még egy ízes, vidám „Karakó a jó ***** anyádat, innen a Családi Szektorból” örökbecsűt is bezsebelhetett – a beszóló pedig elismerő, kedélyes kacajokat), már én is izgulok, hogy a mai hajtásért és a Kerezsi extázisért megérdemlik a srácok a 3 pontot, és akkor persze hogy jön Ábel molinójának, vagy az én Kispest-faktorozásomnak a megtestesülése, és az utolsó utáni utániban egyenlít a Paks. Igazából meg se lep.
Ezért lehet (lesz?) az idei jó eséllyel az utolsó Nb1-es szezonunk egy időre, mert az ilyen meccseket nem húzzuk be, hanem kiengedjük a kézből és pont így, azért. Nem jó zárszó, tudom. De sajnos ez az igazság.
Tam, te pedig tényleg legyél DZSÍNIÖSZ LED, és nyomd a gyerekeket rendszeresen, 50-45-30-25 percekre, a jövőnk bennük van, nem a topolyai szalagosfánkban és a megélhetési bohócliger Mitrovicsokban, a buta Enninekben, alibista Palkuscsenkókban (utóbbi szerencsére off a Vasas ellen) és a kotványos izlandiban. Ahogy Le Carré valamelyik lezser hőse mondaná: „Ok? Please, sport!”