Furcsa nap ez a mai, de nem feltétlen vészes. Egyrészt végre megszólalt, és megnyugtatókat mondott a tulajdonos, másrészt mentek és jöttek játékosok a keretből/be. A harmadik pedig egy tény, hogy egyetértünk a pályamizériás-halasztós cumóban is. Sorban akkor mindet.
1. Nem tudom miért kellett erre annyit várni, de ha már igen, akkor megnyugtató. Nincs tartozás Kispesten! – írja tulajunk legfrissebb blogbejegyzésében. Remek hír, de azért mi hozzátennénk a szokásosat: hogy akkor minek kellett ezzel ennyit várni, miért nem lehetett azonnal cáfolni a távozó Morales rágalmait? (Mert így bizony mondandója átkerül a rágalom kategóriába, feltételezve és elfogadva, hogy a blogbejegyzésben van az igazság.) A de másik része viszont visszavezet minket a magyaros hétköznapokba, és nem feledve, hogy egy cég pénzügyei a cég belső ügyei, azért jó lenne tisztázni (amennyiben lehetséges), hogy a nincs tartozásegész pontosan mit is jelent? Sajnos régi gyakorlat klubjainknál, hogy a játékosokat minimálbér környékére jelentik be, és a szerződésük szerint járó további juttatásaikat számla ellenében, mint vállalkozók vehetik fel. Lefordítva mindezt: Kispesten akkor most valóban minden ki van fizetve? Jó lenne tudni, mert így a szurkoló mindjárt más alapokon kérheti számon a pályán mutatott teljesítményt.
Meg kell jegyeznem – a korrektség kedvéért, hogy – én is leírtam nemrég: “állítólag” tartozások vannak a Honvédnál (igaz, tényként soha nem kezeltük), ezért is öröm, hogy végre adekvát helyről és klaviatúrából jött válasz a kétségeinkre. Tessék élni a tájékoztatás lehetőségével, a szurkolónak minden megerősítés fontos.
2. Távozott Németh Gabi, Zsolnai és Cuerda, érkezett Hercegfalvi. Németh egyértelműen az NB1 egyik legjobb kapusa, érte kár, de nem tudjuk pontosan mi van a távozása hátterében. Zsolnai igazolása sajnos nem jött be, és állítólag ő sem érezte mindig jól magát Kispesten – bár erről mi, szurkolók is tehetünk talán egy kicsit, de tudjuk, a Bozsikban nagyon nehéz egy kívülről érkezettnek elfogadtatnia magát. Ha kölcsönben volt valahol épp, akkor ment neki a játék, nálunk talán a Fener elleni zártkapust kivéve soha. Nem kár érte. Cuerda vállalható képességű középhátvéd, de annyi butaságot követett el az itt eltöltött egy éve alatt, hogy azok örökre rajta maradnának. Érte sem kár. Visszajött Herceg, talán újra lesz támadósorunk. (Nála maradjunk egyelőre ennyiben.)
3. A pályaviszonyokról. Kétszer is szóvá tettem, hogy nonszensz állapot, ha egy csapat nem tudja lejátszani soros bajnokiját, mert a pályája alkalmatlan játékra. Emlékezhetünk, fél évig jártunk mi is Csepelre, mert Hemibá – jó gazdaként – első körben nekiesett a Bozsik korábban egyértelműen a minősíthetetlen (ld. még: libalegelő) jelzőt kiérdemlő talajának, felszántatta, újragondolta, majd befüvesítette. Egyszerűen krumpliföldön, vakondtúrások között nem lehet futballozni! Lehet bármilyen csapatod, ha a guruló labda derékig felpattan, ha félve futsz, mert nem tudod mikor megy rá a bokád egy sprintre, akkor esélytelen vagy a bajnokságban. Az pedig külön abszurd, hogy most sírhatnak egyes klubok, mert közösen és együtt egyszer már az előrehozott meccsek mellett döntöttek. Versenysemlegesség? A kispesti pályafelújítás árából mi is vehettünk volna néhány nevesebb játékost, majd most mi is rinyálhatnánk a halasztásért, de fel kéne végre ébredni, ez nagyon nem így működik, érdemes előre gondolkodni. A pénztelenség erre nem lehet válasz, ha nincsenek meg a feltételek, nem kötelező vállalni az első osztályt.
A találkozót követően két ifjú reménységünk is diktafonunk elé merészkedett, válaszolva nekünk – a riporter hideg miatti megfáradása okán ezúttal kissé sablonos kérdéseire.
Nem sikerült megtörni a hazai pálya “átkát” a Vasas ellen sem a pénteki, fogcsikorgatóan hideg estén. A képlet a még kitartó Kispest drukkerek számára a megszokott volt: meddő mezőnyfölényben nyomuló, becsülettel küzdő, ám a 16-os előtt jobbára tehetetlen csapatunk megtesz mindent, de nem jön össze a végső siker. Mindenképp pozitívum azonban Szalai mb. edző bátor hozzányúlása az MFA ifjú tehetségeihez: az Eger elleni hétközi MK-siker 3 akadémiker-debütje után ezúttal két kadét esett át az NB1-es tűzkeresztségen. Részletekért, osztályozókönyvért KATT. Családias hangulatban került sor a Bozsikban az első tavaszi utolsó idei hazai mérkőzésünkre. A borzalmasan hideg időjárás alaposan okolható az alacsony látogatószámért, de talán akkor sem járunk messze az igazságtól, ha az utolsó 1-1.5 év igen kreativitásszegény játékban keressük az szolid kijárási kedv okát. E szempontból viszont bíztató lehet, hogy szövetségi kapitányunk, Egervári Rajzművész kedvenc frázisával élve az utóbbi hetek tényleg abba az irányba mutatnak, hogy “szerethető csapat” épülhet tavaszra, a Hemingway által ideérkezésekor gründolt MFA első kirepülő fiókáinak beépítésével. Ugyans míg az Eger ellen kedden Baráth Botond kezdőként, Czár Richárd és Nagy Gergő csereként mutathatta meg magát, addig tegnap este utóbbi kettő újfent lehetőséget kapott a második félidőben – hogy a tegnap kezdő, nem akadémiás, de saját nevelés Hidiről vagy az Eger ellen nagyot küzdő Sós Márkóról ne is beszéljünk. Természetesen a srácoknak idő kell még az egyenletesen megbízható teljesítményhez, itt-tt akadozik még a gépezet de bíztató megoldásokban nem volt hiány- és higgyétek el, ez most nem a Várhidi és Co. fémjelezte magyar edzőtársadalom-féle “Voltak Passzaink” és “Az Első Félidőre Lehet Építkezni” jellegű, kincstári optimizmust rikoltozó közhelygyűjtemény-magyarázkodások újabb darabja. Szerintem.
Maga a meccs, élvezetfaktorát tekintve alapvetően sajna a “hát, maradtam volna otthon” címkéjű derbik közé kerülhet bekartotékozásra. Az első játékrész úgy ahogy van, felejthető volt, egy Németh Norbi kapufát (mely szervesen illeszkedett “Szívatnak az exeink” című, szurkolóink által nem igazán kultivált sorozatba) és egy szilveszteri bakiparádékba kívánkozó Hajdú-Rufino szabadrúgáskombinációt leszámítva. A második 45 percre aztán az Eger elleni pörgés után feltűnően indiszponált Rufinót Czár váltotta, aki bíztató kezdést bemutatva bátran esett neki az ellenfélnek. E szakaszban nálunk volt az rendezői pálca, zsinórban 3 szöglet, egy csodás visszafordulós Hajdú heggesztés, melyet sajnos Végh bravúrral védett (kezd elegem lenni az öregből, mindig kivédi a szemünk amolyan Zsiborás reinkarnációként) – ám gól nem akart születni. Ekkor már a Vasas is erősen visszaesett és látszott, elég nekik az egy pont. Nálunk meg ismételten hiányzott az 1 v. 2 kreatív ember a középpályáról aki forintos labdáival helyzetbe hozná csatárainkat. Amikor ez nagy néha megtörtént, akkor pedig sajna épp Rouani volt lassú ahhoz hogy időben eltalálva a bogyót, azt Végh kapujába juttassa.
A vége tehát igazságos döntetlen, és bár a meccs bűnrossz volt, mint a Siófok elleni, a védelmünk legalább jól zárt, ha tél tábornok nem turház egy delejeset az MLSZ félfamentes papírlapjára kinyomtatott programtervére, akkor jövő héten az MTK ellen akár kiteljesíthetjük a Szalai alatti javuló tendenciát: 0pt-1pt-…3pt? A találkozót követő sajtótáj végén sikerült 2 fiatal debütánsunkat is mikrofonvégre kapni, elszántságuk és optimizmusuk mindenesetre örömteli, mint ahogy Szalaié is, így hiába a 0:0, én most nem végletesen keserű szájízzel indultam haza, miután végre meg bírtam mozdítani szétfagyott lábaim.
OSZTÁLYOZÓKÖNYV
KEMENES Ha évek múlva kérdezik, nyilván Szabolcs sem élete legnehezebb derbijei között emlegeti majd a tegnapit. Alig volt dolga, viszont 1-2 Németh Norbi kísérletnél túlontúl nyugodtnak tűnt…(0) TAKÁCS Á. Megbízható, harcos teljesítmény, nagyon szurkolok neki, hogy egyszer egy előretörése végül gólt érjen. Értéke a mai keretnek. 5.5 DEBRECENI Egész szépen kezd visszatalálni a régi énjéhez, tegnap is hozta a biztos sepregetést hátul, okés. 6 BOTIS Mint Debrő, ráadásul most eltekintett a múlt heti hajmeresztésektől. 6 HAJDÚ N. Dettó mint Taki – jó őszt futott. Kissé ha még többet mutatna előrejátékban (tudom, hogy a védekezés az elsődleges, de egy szurker telhetetlen egy olyan technikás spílerrel szemben, mint Norbi) akkor még jobb lehet az összkép 5.5 AKASSOU A szezon végére az “őszi egyik alapemberünk”-státuszból szépen beszürkült az NB1 átlagába. Tegnap is többször elpatant tőle a labda vagy rosszul számította ki az ívet ami egy szűrőnél nem sok jót jelent. Pedig egy jó Akassou nagyon kéne tavaszra! 5. HIDI Az első félidőben agilisabban, utána szürkébben teljesített. Továbbra is hiányolom a nyugalmat és bátorságot a játékából, sok az elnagyolt passz, a szeleburdi vagy félénk (csínes) megoldás. Talán majd idővel ezek elmaradnak. 4.5 ABASS Ma se nagyon ment neki. Sokat futott de sokszor elhagyta a labdát vagy régi önmagát idézve választott hajmeresztő beadás- és passzvariációkat. Tényleg csak Morales tudott vele bánni? 4.5. Cseréje, Danilo alig melegedhetett be, enélkül pedig elég merevek voltak azok a gólyalábak (-) COIRA Most a szimpibb formáját hozta, sok futással, de szegény nem egy gepárd, és voltak bosszantó technkai hibák is. 4.5. ROUANI Arab frizura-divatdiktátorunk böcsülettel melózott, nem érheti szó a ház elejét. Az, hogy csatárként gólt csak szökőévente szerez és némi labdakezelési problematikák is adódnak nem az ő hibája elsődlegesen hanem azé aki ideszerválta őt. Ettől még ma jár az 5. Cseréje, Nagy Gergő a Pécs ellen anno már bizonyította hogy peckes gólokat tud forrasztani, most is jól szállt be a meccsbe, pörgött, futott, igyekezett bevonni magát a játékba, jó lesz ez (-) RUFINO Az Eger elleni duplája és agilitása után Szalai lehetőséget adott neki a kezdőben, amit egy délczeg alibivel hálált meg. Nem értem, azt várná az ember, hogy bizonyítana az új edzőnek, hogy maradhasson, de hát nem erőszak a disznótor (még Jamón Serranóval sem). 3.5. Cseréje, Czár nagy kedvvel indított, aktívan, befutva a támadószekció bal odalát, majd kissé hátrább és középre húzódva a Rouani mögötti szektort. Ahogy azonban kevesebb labdát kapott, kicsit ő is elszürkült, de mindenképp jó volt látni, hogy nála sem dadog a labda (5)
Szalai László: Hozzáállás, szemlélet dícsérhető, markáns taktika azonban még nem látszik kirajzolódni, de ne feledjük, mindössze 2 hete dolgozik a kerettel és csak ideiglenesen- itt most tűzoltás, ad hoc beugrás a jelszó és nem a hosszútávú építkezés. Nyilván ha már 1 éve ő lenne az edző, húznám a szám egy ilyen meccsre, de most még hova, minek…
* * *
1 hét múlva tehát MTK (ha lesz meccs), jó lenne győzelemmel zárni a szezont – persze ez korántsem lesz könnyű menet. Amikor utoljára a Hungária körúton zártunk őszi idényt (1990), fél évvel később bajnoki címet ünnepelhettünk. Most ez a veszély nem fenyeget, azért egy hangulatos zárással kiegyeznék. Ezzel gyanítom, nem vagyok egyedül!
A fotóért köszönet Babar kollégának, további képek itt.
…ahogy klubunk örökbecsű indulója is harsogja. Bizony, ez a mondat, azaz kívánalom, hogy azt ne mondjam, szándéknyilatkozat a mai fővárosi derbi előtt különösen helytálló. Még úgy is, hogy a Vasas ellen (sem) szeretünk játszani…
Az olvasóban persze felmerülhet hogy ezek mégis kik ellen szeretnek játszani? Sírtak a Siófok elleni beharangozóban is, és alapvetően a Győr ellen sem szeretnek. Fene a gusztusukat… Pedig csupán arról van szó, hogy a Vasas is azon csapatok sorát gyarapítja, akik ellen valahogy nem fekszik nekünk ez a meccselés. Semmilyen konstellációban. Hajtás után némi műmájer elméletkreálás, múltbarévedő álbizonyítékokkal.
[itt most jól jönne némi hantás vagy vérfarkasos táblázatos access- vagy excel varázslat de szánom-bánom, időhiány és az ajtóban toporgó főnök miatt aki megbeszélésre hív ez most elmarad]
OPCIÓK:
Kispest JÓ – Vasas GYENGE. A ’90-es évek elején ugye mi uralkodtunk, a Vasas meg amolyan szegény szomszéd volt Budapesten, de mégis becsúszott majd’ minden idényben egy bosszantó döntetlen vagy akár hazai vereség a XIII. kerületiek ellen a kötelező győzelmek mellett (kivétel ’92-93 amikor itthon a Mágussal, odaát már Marttival aláztuk a kék-pirosakat).
Kispest JÓ – Vasas JÓ. Relatíve mindketten erős csapatnak számítottunk 2003-04-ben- legalábbis a második vonalban. Ekkor 1 győzelem 1 döntetlen az eredmény, talán még ez az erőviszony-felállás volt a legjobb. ’95-’96-ban hasonlóképp erős középcsapat voltunk mindketten, jött is az oda-vissza győzelem!
Kispest GYENGE – Vasas JÓ. Gellei éra hosszú évei, hát ez nagyon nem feküdt nekünk. Hol itthon kaptunk 4-est hol a Fáy-ban 3-mast pedig olyan legendákkal próbáltuk a Vasas rohamok útját állni mint Farkas András, Müller Krisz, Szekeres, Hungler…
Kispest GYENGE – Vasas GYENGE. Hát ilyen is volt, pl. 2001-2002 környékén, igaz végül Döme minket benntartott, a Vasas viszont Tornyistúl búcsúzott. Talán még ez a csillagállás is felénk dönti a mérleg nyelvét…
Összegezve e csapnivaló álstatisztikázást, annyi levonható végkövetkeztetésként, hogy ha kb. egyenrangú a szereplésünk, akkor tán több jó sülhet ki nekünk. Idén ez kb. áll is (Kemenes Szabi is osztja e véleményt), bár előrébb vagyunk a tabellán az angyalföldieknél, ami viszont az álmoskönyvek szerint legalábbis fenyegető. 2001 őszén Glázerrel is volt egy szép sorozatunk, jött a tökutolsó majdnem nyeretlen Vasas, és mi lett a vége- itthon sima 0:2. Kínszenvedős meccs volt, utána 2000-redszer is megfogadtam, hogy ezt a Kispestezést befejezem.
Az utóbbi 5 év eredményei itthon:
2005-06: Kispest-Vasas 2:2 G.: Takács Z, Kovács Z., Gyánó és Bárányos (ki más…)
2006-07: Kispest-Vasas 0:1 Csepelen, Németh N. büntetett
2007-08: Kispest-Vasas 0:1 Supkás tavaszi buktarájd, Pandur a gólfelelős
2009-10: Kispest-Vasas 3:3 G.: Cséke, Bajner, Hrepka, ill. Lázok mesterhármas és az egyik utolsó tőrszűrás szegény Tanár úrba.
* * *
Hát akkor meccsre fel, tessék melegen felöltözni, a csapatnak pedig jó tanács: LÁZOKOT FOGNI, GYEREKEK!!!! Reméljük 1-2 fiatal ma is lehetőséget kap, de a lényeg, akárhogy is, de kell a 3 pt- különben necces tavasz elé nézhetünk.
Speciális retrospektív sorozatunk negyedik darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. A jelen epizód az utolsó „tisztán” nagycsapati identitással fémjelezhető idényünket hivatott megidézni, 1993-94-et. Kisebb buktatókkal terhelt ősz, Man. UTD elleni csúcsmeccsek, feltörekvő vidéki ellenlábasok, gyengusz tavaszi indítás és edzőcsere – Kuusela, Davidovics, Sallói Népsportos 10-ese, kardlapozós kupadöntő a hajtás után.
A szezonra felkészülő nyári szünetben újfent délcegen masírozhattam/bringázhattam Wekerle utcáin, bajnok a Kispest, én is bajnok szurkoló vagyok, nyilván. Megint lehetett izgatottan lesni a lapokat, vajon ki megy, ki jön a csapathoz. Akkoriban egész más volt a helyzet e téren, szemben a mai kínszenvedős átigazolási időszakokkal, amikor jó, ha 4 évente kifogunk egy-egy igazi ászt, idényenként pedig 9 igazolásból 1-2 használható alakot a mindenféle menekültek, önjelölt utcai harcosok szakmailag koncepciónkba hosszútávon nem illő játékosok közül. Arról már az előző szezon végén suttogtak, hogy a nyár nagy transzfer-bombája nálunk robban majd, és így is lett: az előző idény nagy felfedezettje, a Vidi Tottija, Sallói István lett elsőként vörös-feketébe öltöztetve. Mellette a múlt részben már említett csepeli deal alapján Hamart 1 éves szünet után követte Stefanov, a szigeti gárda támadó-középpályása (karmestere) is a Bozsikba, tovább növelve az 1m2-re jutó, irányítani is képes játékosok körét csapatunknál. Közülük Sallóitól vártam nagyon sokat, bízva Vidis formája átmentésében, és én már Csepelen is kedveltem Stefanov játékát, az ő érkezésének is örültem tehát. A nyár másik nagy jelszava a KHFC-s átigazolási politikában a „coming home” volt, ugyanis több korábbi kispesti arc jelentkezett szerelésért Balogh Béla szertárosnál a felkészülés kezdetén. Így az ezüstérmes Váctól kölcsönből visszatérő Bánfi, aki igazán helyre kis söprögetővé (Telek mellett a legjobb áru volt e téren akkor!) érett Csank kezei alatt. Érkezése azért is volt létfontosságú, mert Csepregi óta folyamatosan vészmegoldásokkal próbálkoztunk a poszton, ráadásul Belgiumba távozott Márton Gabi, aki e „szükség-pótlékok” közül az egyetlen igazán vállalható produkció gazdája volt. A másik hazatérő tékozló fiú a messzi Leverkusenből érkezett, annak is ificsapatától: Forrai Attila. A nem különösebben technikás, ám annál keményebb, brusztolós, kőkemény szűrő hamar kedvenc lett a Bozsikban, a kedves Rambo becenevet is kiérdemelve. 1 éves Nyíregyháza-kitérő után ismét nálunk kezdte meg a felkészülést Csehi Tibi, kövezzetek meg, de én neki örültem a legjobban, bízva benne, hogy visszacsempész valamit a ’90-es évek legelejének hangulatából. Az érkezők közt kell számot adnunk 3 fiatalról, akiket az utánpótlás keretből rendelt az A-csapathoz Kuusi, ők a védő Dragóner Attila (azt jósolták nagy kedvenc lesz…az lett csak épp NEM ITT…!), illetve 2 csatár, Tóth Misi és Mátyus János. Bizony, a hórihorgas, kissé darabos Mátyust csatárként hozta fel Kuusela, őt majd utódja, Davidovics viszi hátra balhátvédbe, és milyen jól teszi ezt!
A mérleg „távoztak” oldalán a góljai ellenére valahogy be mégsem illeszkedő Fischer Palit találjuk, továbbá a közönségkedvenc Ádi Negraut – a már az előző epizód égén beharangozott Kovács Ervin és Márton mellett. Ervint nagyon sajnáltam, nagy kedvencem volt, sokat tett a Kispestért, érdekes hogy azóta alig hallottam felőle. A Germinal Ekerennél játszott idényeken át, a válogatottnál dilettáns kapitányaink sora feledkezett meg róla, míg egy Mracskó stabil válogatott lehetett a posztján – sírva fakadok…, majd edző lett odakinn, tán még most is az. Jellegadó figurája volt gyerekkorom KISPEST-HONVÉD-jének így, caps lock-kal. A bajnoki szezonban már perememberré süllyedő Bérczy és Marozsán is elköszönt a XIX. kerülettől, értük ekkor már nem hullajtottam krokodilkönnyeket. Jók voltak, de a jelen keret sztárjai elvonták a figyelmem, szerencsére. Búcsút vettünk Tarlósitól, aki nálam a tiszteletbeli örök cserekapus címet is kiérdemelte, igazi háttérember volt ő, akire mindig lehetett számítani!
A bajnoki esélyeket pásztázva a Vác alig változott, Csank továbbra is bízott a Puglits-Kriska-Kasza-Nagy T.-Romanek-Szedlacsek-Füle-Répássy-Aranyos vonalban, én már kevésbé, mondván ennek az öreg csapatnak az előző évi ezüst volt a csúcs. Mekkorát tévedtem. A Fradi ugye mindig és mindenkor ellenfél és veszélyforrás, leigazolták az előző év gólvágó felfedezettjét a korábban Siófokról (azelőtt Zetéből) ismert Kovács Józsefet, és megint jöttek a saját nevelések, ezúttal pl. valami Lisztest emlegetett Nyíl az új tehetségek közül. Persze a tavalyi 4. MTK-t is figyeltem fél szemmel, ők azonban nagyot buknak e szezonban, meg sem állva a II. ligáig (hogy Várszegi aztán felkarolja őket, és ők legyenek az új KHFC. De ez még a jövő zenéje.) Esélyek tehát belőve, a címvédésre úgy éreztem nagy a sansz, csak a Fradit kell megbúbolni és nincs gond. Jöhetett a szezonkezdés. Szolgálati infó az évről: a suliban ekkor léptünk 7. osztályba és új osztálytárs jött hozzánk, akivel jelentősen erősödött a Honvédos mag, lévén nagy szurker, rendszeres meccsrejáró, ráadásul ő az általam akkor misztikus csodálattal figyelt állóhelyi szektor tagja volt. Emlékszem vele már akkoriban sokat dumáltunk a csapatról – történetünkben ő majd a 2008-2009-es szezonban tér vissza, jelentős szerepet játszva abban is, hogy bekerültem ebbe az interjúzós őrületbe a klubnál.
Augusztus, szezonkezdet. A sorsolás nem volt különösebben kegyes, rögvest a Vácot sodorva utunkba. Ezeket is mikor vertük meg utoljára? Még Mezeyvel a bajnok tavaszon, ’91-ben. Hát, a rossz sorozat sajnos itt is folytatódott. Nagy küzdelem ment végig, ám a veterán Füle és Aranyos elintéznek minket – csak Pisont tudott válaszolni a 2 váci találatra. Pedig a csapatunk (Brockhauser-Csábi, Bánfi, Plókai-Stefanov, Pisont (Csehi T.), Illés, Halmai, Vincze- Sallói (Orosz), Hamar) bizony nem nyeretlen kétévesek gyülekezete, ez a bajnok, júniusban még mindenkit verő Kispest, és a posztokon a változások (Márton→Bánfi, Fischer→Sallói, Kovács E→Stefanov – nyilván az utóbbi esetben nem egy az egybeni a váltás, Ervin védekezőbb feladatait Halmai és Duró, alkalomadtán Csehi vállalták át) nem igazán mutattak minőségi romlást sőt egy kivétellel inkább előrelépést. Mégis, Csank megint megszívatott minket, fene a vadászba….
Következik a Pécs, laza győzelem a Munkások ellen, majd Szuperkupa-döntő, na ilyenen se voltunk még. Népstadion, 20000 néző, az első félidőben már kapitulálunk, Sallói gólja csak szépségtapasz. Nagyobb gond (azontúl, hogy egy gyengébb Fradi megint oktat minket, ekkor már nagyon tele volt ezzel a sípom, hogy miért ilyen beszarva óvatosan játszunk a zöldek ellen), hogy az exkispesti Gregor Józsi úgy lerúgja a legnagyobb királyunkat, hogy az talpcsontját töri, 3 hónap kihagyás. Köszi, Gregor. De mérges voltam az egykori kedvencre! Azóta beszereztem a meccs közvetítését DVD-n, Vas István Zoltán vagy Novotny az egyik riporter és tán Török a másik, mindig az dumált, akinek a „csapata” épp támadott, mert így osztották föl meccs előtt. Iszonyat zsibbasztó a végeredmény, mit mondjak.
E pofon után feltámadni látszunk. Exedzőnk, Verebes Rábáját Csehi Tibi és Illés góljaival küldjük haza (mondanom sem kell, hogy a másnapi Sport „Mestermérleg” rovata szerint a győri edző megint a bírói ténykedésben látta a vereség okát, minő meglepetés), majd Újpesten egy remek, szórakoztató meccsen jól játszva rúgunk 4-et a liláknak, Csehi, Sallói, Stefi, Hamar neve villog az eredményjelzőn. Aznap épp beestem a TV elé a meccsre a Kispesti Centrumból (egy, többek között a G’N’R Use Your Illusion II. c. albumának beszerzését is tartalmazó) bevásárlásból hazaérve, és a még nagy betonteknő Megyerin végignézni a kivéreztetését a liláknak, mit ne mondjak, jó délelőtt volt! A 4 rúgott gól jót tett a csapat önbizalmának, a következő fordulóban a szombat esti TeleSportban Komlósi riporterlegenda, a Bátorfi Csilla féle „nagy pörik” megkérdőjelezhetetlen szakértője jellegzetesen irritáló suttogó hangján közölte az NB1 aktuális fordulója félidei eredményeinek felsorolásakor: „és most tessenek figyelni: Kispest-Csepel 5:0 – nem tévedés, ez még csak az első félidő, mi lehet ott…”. Hát mészárszék volt. A később ligaelnökként Hamar bundaügyével minket is jól besározó Dr. Szieben nyolcszor nyúlt maga mögé az este, gondolom „Kispest imádata” innen eredeztethető az ügyvéd úrnak. Sallói egymaga 4-et vállalt a 8-ból, jutalma egy kövér 10-es volt az NS-től másnap. Az első 10-es amit a Sport kiosztott, mióta figyeltem a focit. Sallói nagy kedvenc lesz-mondogattam akkor. Ez a tippem se jött be, ha ma gyors lelépésére gondolok, illetve a „Kispest csak ugródeszkának kellett” jellegű nyilatkozataira, azóta meg amit sportvezetőként összeművel, hát, Bohócliga életműdíjas produkció, annyi bizonyos. Pedig akkoriban még eltettem a Sport Plusz Foci kétoldalas cikkét is róla, amiben budapesti életéről, a Fehérvári emlékekről, a fővárosi új panellakásról és hobbijáról, az éjszakai egyedüli autóvezetésről beszél. Ejj, Sallói Pista, mivé lettél :). De vissza ’93-ra. 8:1. Faragó Ricsi ere mondaná: ÓÓÓÓÓÓÓriási. Soha jobb felvezetést az MU elleni derbire…
BEK, első forduló, ellenfelünk az MUTD. A sorsolás nem épp kegyes kedvében volt amikor a Sir Alex vezette vörös ördögöket utalványozta ki Kispestre (Miss Fortuna csúnyán bealudhatott a svájci UEFA-székházban ellenfelünk kihúzásakor). A decensen alkesz Sir (a történeti hűség kedvéért még csak leendő Sir) ekkoriban kezdte csúcsmenetelését a Uniteddel, ami azóta számos Premier League bajnoki címben és két BL sikerben manifesztálódott. Akkor még az út elején jártak, de már olyan játékosokkal a fedélzeten, mint a botrányhős Cantona, a dán kapusfenomén és EB-hős Schmeichel, az ifjú tehetség, az akkor 10-es évei végén járó (!) Ryan Giggs, a legendás Irwin, Pallister, Parker védelem, vagy a frissen beszerzett ír vadóc, akkor még csatárposzton tolt Keane. Atya gatya. Mi lesz itt…
Apu jóvoltából, aki csillagászati összegért (400 Ft…) beszerzett 3 jegyet a tribünre, élőben láthattuk a meccset, életem (és Öcsém) első helyszíni nemzetközi kupameccsét. Mire kiértünk a sorompóhoz, már hömpölygött a tömeg. Rajtam a keresztszüleimtől kapott second hand, amerikai stílusú csillogó vörös sportkabát volt – ezzel igen népszerű lettem egy erőteljes alkoholos befolyásoltság alatt álló angol különítménynél a bejárat környékén, akik meg akarták venni az inkriminált ruhadarabot, Apu helyiérdekű secu-ként való fellépésre volt szükség a lerázásukhoz. Bejutás után a tribünre felérve óriási volt a hangulat. Körülöttünk sok ángilus kolléga is tobzódott, legtöbbjük már nem volt szomjas, de még így is veszettül döntötték befele a söröket és énekeltek, mintha az életük függne ettől. A melegtő játékosok közt ott mászkált Kuusela is, profi, Colombo-t vagy ha a futballnál maradunk, Hitzfeldet idéző ballonkabiban. „Szegény Martti… arcára van írva, hogy tele a nadrág” jegyzi meg fater, és valóban igen gondterhelt a finn edző fizimiskája. Kezdés. A pályára kifutó csapatunk AXE hirdetéses új Diadora mezben, hát szebb volt, mint a Matchwinner, s a fehér gatya miatt egész Milanosan festettünk. Az MU sárga-zöld „away” fölsőjében, az elmaradhatatlan SHARP mezreklámmal (fotó kispestes kollegaposztjában figyel). Nem kezdünk rosszul, tartjuk a labdát, azaz próbáljuk tartani, 10. perc, egy hiba és Keane beköszön. Na ez gyors volt. Szomorúan készülök fel a Sir Alex-i szopóálarc felillesztésére, ám nem roppanunk össze. Illés, Halmai, Durci becsülettel járatják a labdát a középpályán, Bánfi is sokszor a kezdőkörig fut fel, nagy az iram NB1-hez szokott szememnek, de bírjuk. Átütő erő, mondjuk az kevés. A 16-osukig eljutunk ám ott csak adogatás. A United kontrái viszont életveszélyesek… eljön a 41. perc, olyan mintha negyed órája játszanánk. Jó meccs, na. Ekkor egy kavarodás a 16-oson belül, lecsorog egy labda és Szabados Józsi pár méterről bekotorja… Hangrobbanás. Emlékszem, ezt annyira nem vártam, hogy könnyes lett a szemem a meghatottságtól. A kis magyar csapat egyenlít a nagy MU ellen…. A következő pillanatban együtt üvöltünk Öcsémmel és a többi kispestivel. Egy illuminati brit kolléga 2 sorral lejjebb hátrafordul és integet, hogy csönd. Hogy veszi a bátorságot…. Hatalmas 2 perc volt, benne van a leghidegrázósabb meccsélményeim Top10-ében (társai még: Piroska és Árgyelán góljai a ’96-os MK döntőről, Szabó Tibi 11-ese 2007-ben a Megyerin, Keresztúri fejes Svájc ellen, sőt még Abraham győri kupadöntős góljai is ide kívánkozik lévén azt már a pálya szélén éltem meg….). Egy baj volt vele- nem sokáig tartott és hamar negligálódott. Alig telik el 1-2 perc és Keane megint beköszön, majd Csehi Tibi veszít labdát újabb egy perc múlva a saját térfelünkön, tán Giggs húz el, bead, Cantona meg Broki szeme közé heggeszti a 3.-at. Ezt gyorsan lerendezték…:(. A második félidő ugyanazt hozza, mint az első a gyors gólváltás előtt. Nyomunk, passzolgatunk, de egyre fogy az erő, fáradunk. Azért Stefanov a semmiből még bevarázsol a kifutó Schmeichel mellett egy zsugát a MU kapujába, ismét örömködhetünk, ám egyenlíteni nem sikerül, sőt a végén a 2:3-nak is örülhetünk, Cantona gólját les miatt ugyanis érvényteleníti Ceccarini spori, hiába reklamál a bekötözött kezű gall botránygép. 2:3 a vége, s én elégedetten konstatálom a Kapitányságnál a 48-asra várva, hogy nagyot hajtottunk, Apu, aki a ’60-as, ’70-es évek Honvédján szocializálódott, lemondóan közli- „csak hát ez mire elég..”. Az est hőseinek névsora álljon azért itt: Brockhauser-Plókai, Bánfi, Csehi T.- Szabados, Illés, Halmai, Duró (Orosz)- Stefanov, Vincze, Hamar.
A visszavágó kvázi formalitás, ám a korszellemnek megfelelő nagy ruha helyett tisztesen helytállunk! Itt már Sallói is lehetőséget kap, be is köszön az Old Traffordon a 85. percben- kár hogy előtte Steve Bruce már duplázott. Összességében és magamban megdicsértem a csapatot, ezt hívják emelt fővel való vesztésnek. Mondjuk amikor a következő körben az akkor azért még nem világverő Galatasaray 0:0, 3:3-mal, idegenben lőtt több góllal kipenderítette a csoportkör előszobájából Fergusonékat, azért átfutott az agyamon, mi lett volna, ha nem tiszteljük ennyire a MU-t.
Közben itthon botlás botlás után. Az Üllőin lezakózunk: 2:1, a már említett Kovács József mellett Lipcsei is betalál, tőlünk erre csak Orosz képes. A Vidi ezután otthon nagy falat (1:1) noha Salacz (Bohócliga névlegenda, No#221) kiállítása miatt emberelőnnyel zárjuk a találkozót, majd idegenben a DVSC bizonyul átvihetetlen akadálynak.
Itt álljunk meg egy szóra. Az év elején említettem, a Vác és a Fradi mellett az MTK tűnt potenciális vetélytársnak ám helyettük az őszt két további vidéki fellegvár felbukkanása színesítette. Egyrészt Pásztor József Békéscsabája, mely második idényét töltve az élvonalban 1993-mas feljutásuk után, Kulcsár-Szarvas csatárpárosával, Fodor Tiborral és az alkesz horgász Váczi Zolival alázták az NB1-et (Szentiről, a Csató tesókról vagy Árgyelánról nem is beszélve, az epic bajszot hordó Mracskó meg egyszerűen Bohócliga legenda, slussz-passz). A másik oldalon Garamvölgyi friss feljutó Debrecenje saját nevelésekre, a későbbi „nagy” Debrecen alapjaira építkezett (Sándor, Dombi, Madar, Szathmári) a míves légiósok (Liviu Gojan, Vjacseszlav Medvid, illetve a főváros testvérvasutasoktól áthozott Gracsov Viktor apó) mellett. Öcsém nagy kedvencéről, Kondás (nomen est omen) Elemérről nem is szólva. Summa summarum, Sándor Totya kettőt vágott, mi meg lassan ott tartottunk, hogy így aztán bajosan védünk majd címet, főleg, hogy a Hali és a BVSC ellen is elmarad a biztos 2 pt a következő két hétben!
Végre a Sopron ellen sikerül javítani, majd a Fáy utcában TV-s meccsen (Mátyus itt mutatkozik be, valóban csatárként, Hamart váltva az utolsó negyed órára) is behúzzuk a tutit, a betilt betlire halmozó MTK-t pedig lendületből daráljuk be, itt már Pisont Pista is bejön csereként, sérülése után, hogy a következő fordulóban Sófokon ugyancsak csereként főszerepet vállaljon. A havazás miatt hófehér pályán narancsszín labdával ment az ütközet, ha nem csal az emlékezetem, ami viszont tuti, hogy hátrányban voltunk, mikor Pisontot pályára vezényelte finn mesterünk. Nézem a cserét, és olyan fura valami a Pista szerkóján… hát a cipő! Akkor még nem volt ez a nagy színkavalkád, miden focicipő fekete volt így a fehér cucc egyből kitűnt, pláne mikor ráközelített a kamera, mert ez bíz egy kommersz gyöngyvásznas városi futócipő volt! Királyunk saját bevallása szerint a csúszós pálya miatt döntött emellett, látva a többiek instabilitását a klasszik stoplisban. Hát igaza lett! Cikázott is ide-oda a siófoki védők közt, azok követni alig bírták, jöhetett is az uralkodói gól. Sajna Fischer is elkapta a fonalat a meccsen… ennek egy éve még örültünk volna, most azonban a másik piros-feketéket erősítette így mindez nem volt az igazi. 2:2 lett a vége, de a találkozóra Pisont fifikája miatt emlékszem máig.
A szezonzárás aztán már nem ilyen vidám, a már előbb megénekelt Békéscsaba kakkant a vörös-fekete ebédlőasztalra 5000 néző előtt a Bozsikban, Szarvas és (névfetisiszták, figyelem!) Gricajuk góljaival. Némi vigaszt csak őszi kupamenetelésünk nyújtott, ahol olyan klubóriások szurkolói lelkében okoztunk kiheverhetetlen töréseket, mint a Lébényi SE, a Honvéd-Szondi-Velence vagy az Ercsi Kinizsi. Összegezve az őszt, gondterhelten sóhajtottak a kispesti fanatikusok: nehéz tavasz lesz ez így…
Én azért továbbra is bíztam Marttiban és keretünkben, ami egyszer már bizonyította, hogyha nem szarja össze magát egy nagyobb szurkolótábor hangorkánjától, megrázza magát, itthon nyomába se érhet senki. A téli szünet ezúttal sem az átigazolásoktól volt hangos, 1 fővel bővültünk mindössze. Annak az egy főnek viszont az itt eltöltött szűk fél év is elég volt a légiós-legendává váláshoz. Ezeugo Emeka (adatok bőbben itt) nigériai válogatottként érkezett hozzánk, mégpedig a dán Aarlborg csapatától.Az a mai füllel furcsa helyzet állt elő ugyanis hogy a skandináv klub csődbe ment, így a nigériai válogatott keretben is számba vett Emeka (vagy itt használatos becenevét használva, Emmy) állandó játéklehetőséget nyújtó és stabil anyagi háttérrel rendelkező csapatot keresve menedzserei tanácsára + DeVries közbenjárására a Kispest mellett döntött (mintha ma csak úgy megszereznénk egy Asamoah Gyant, kemény.). A TS egyik felkészülési riportja szerint egy másik fekete fiúról, bizonyos Alamo-ról is szó volt egy ideig, de őt nem igazoltuk le (csak én a gombcsapatba, ahol egy Öcsém-féle Milan elleni BEK-döntőn még pályára is lépett). Emmyről az a hír járta, hogy gyémántkeménységű védekező középpályás, ezt a tavaszi szezonban szerencsénkre (és az NB1-es ellenfeleink bánatára) többször be is bizonyította. Távozik viszont Halmai, 2 és fél év szolgálat után, ő a korszellemnek megfelelően Belgiumba kérvényezve munkavállalási engedélyt a DeVries Tours jóvoltából…
Az általam az őszieknél mindig is jobban kultivált tavaszi szezont Vácott kezdtük- figyelem, legutolsó ilyen alkalomkor végül bajnokok lettünk. Én is ebben a végkifejletben reménykedtem, főként azok után, hogy Illés, Csehi Tibi és Hamar góljaival, valamint az úgy látszik lélekben már fél évvel később kezdődő kispest pályafutására figyelő Hahn Árpád öngóljával simán nyertünk 4:2-re. Végre a nagy mumust is aláztuk, ráadásul idegenben! Soha rosszabb startot! A Pécs ellen szokásos nyögvenyelős hazai, 1:0 majd jöhet az ETO. Na ez csúnya lett. Az alábbi videón láthatjuk (szenvedhetjük végig) amíg a Mágus beamfetaminozott fiai ronggyá lövik Brocki hálóját- igaz az is látszik, hogy nem kevés helyzetünk maradt ki, hát hiába, a legendás ’92-’95 közötti helyzetkihasználási hatékonyságunk…
A meccs után számomra nyugtalanító pletykák szállingóztak a különböző médiacsatornákból, Kuusela pozíciójának megingathatatlanságát kérdőjelezve meg. Számomra Martti bajnok edző volt, akinek a csapat összekovácsolását tulajdonítottam, így hallani sem akartam menesztéséről. Ehhez képest 1 hét múlva az Újpest elleni hazai remi a finn kaland végét jelentette a Bozsikban, a Pécsről nagy tételbe akciósan vásárolt spílerekkel és Garamival szárnyait próbálgató (ám igazán a következő ősztől beinduló) UTE pont egy exmecseki gyöngyszem, Turi góljával érte el Illés találata ellenében az ikszet. Martti tehát el és azon frissiben megvan az utód, észak helyett ezúttal a délvidékről, Dmitrije Davidovics személyében egy jugó maestróra bízva rá a feladatot: rázza fel a rapszodikus team-et és próbáljuk meg behúzni az aranyat. A feladat nem volt könnyű, a rangadókat is vesztő Vác (utánunk Pásztor Józsiék is leoktatták a vadásztársaságot a Duna partján) a mi tavalyi példánkat követve a kötelezők biztos abszolválásával szépen gyűjtögették a pontokat és a mindig veszélyes Fradi is ott lihegett mögöttünk.
Davidovics a Debrecen elleni MK visszavágó meccsen debütált (a Kaposcukor kiverése után fogadtuk Sándor Totóékat az első meccsen még a Cívisvárosban nyerve 1:0-ra Marttival), magabiztos 3:0-val küldve haza az idény meglepetéscsapatát. Nem rossz, nem rossz, de mégiscsak kupa, majd a bajnokin meglátjuk mit ér a szerb varázssipka. Mumushoz megyünk, Csepel, akkor épp Kordax keresztévvel megtoldva az ellenfél a Liget téren, Orosz és Illés elintézik, hogy ne legyen para. Jöhet hát a Fradi. 16000 néző a klubhonlap szerint, én csak arra emlékszem, hogy rohadt sokan szép számmal voltak nézők a meccsen. Davidovics variál, Mátyus már stabilan balhátvéd, és Emmy meg eltűnik a kezdőből. Ezt leszámítva marad a Kuusela féle középpálya, Stefanov, Illés, Pisont egyszerre a pályán, annak idején nem kellett úgy sírni a kreativitásért, mint ma…[ilyenkor áll meg az eszem mikor a Morales-like edzők kijelentik, hogy ma már nincs olyan, hogy klasszikus irányító. OK, ebben van valami, de hogy 4 rakkoló mukival rakd tele a középpályát, akik egy normális indításra nem képesek, hát ilyenkor sírom csak vissza igazán a régi szép időket]. Elöl amúgy maradt a tavasszal stabil Orosz, Vincze csatársor (Sallói sehol…tán sérül lehetett? Kommentelők, most segítsetek). Kezdő: Brockhauser-Csábi, Bánfi, Mátyus-Stefanov, Pisont, Illés, Plókai A. (Forrai), Duró-Orosz, Vincze (Hamar). A meccs maga nagy küzdelmet hoz, nyom a Fradi de valahogy nem az igaziak és mi is szép dolgokat művelünk. A játékrész 0:0-val zárul. Jöhet a second half. Itt emlékeim szerint kb. negyed óra mehetett el, amikor Hamar ügyesen csapva le a labdára szép gólt forraszt Balogh vagy Szeiler kapujába (pirulok, de már meg nem mondom melyikük védett). Vezetünk a Fradi ellen – el sem hiszem, mikor volt ilyen utoljára… 1990 ősz… Nyilasi csapata be is gyújtja a rakétákat, nyomnak a zöldek de szerencsére csak akkora hatékonysággal, mint 2 és fél év múlva a Dunaszekcső ellen. Páling még egy szabadrúgásból majdnem kapufát tör én meg szívrohamot hordok ki lábon, de végre lefújja a bíró. Tavaszi második rangadó is behúzva, másnap a már korábban említett módon kisebbségi tábort alkotó fradista mag az osztályban gyanúsan csöndes, sőt az egyikük felajánlja nekem, hogy a KHFC tegnapi összeállításának NS-ből kivágott, védőfelszínként cellux-szal leragasztott, ún. parasztlaminált változatát eladja nekem 100 Ft-ért. Gyenge próbálkozás volt, de jól jelzi az akkori gyerekszurkolói közállapotokat.
A következő fordulóbeli, fehérvári derbin szárnyalunk. Pepita galléros Diadora fehér fölsőnkben osztunk ki egy laza 5-öst az akkor Parmalat álnéven futó piros-kékeknek és még az is belefér, hogy góljánál Hamar a Vidi kapufájával játssza el a híres Materazzi-Zidane jelenetet, majd vérző arccal essen össze – ugyanis az MC helyére beálló Tóth Misi is heggeszt egyet, megmutatva, milyen is a Havanna ltp-i virtus (e gól annyira tetszhetett a fehérvári szakmai stábnak, hogy következő idényben kölcsön is veszik Mihályunkat). Jöhet itthon a Debrecen. Visszavágunk-e a rengeteg helyzetet, ám végül vereséget hozó őszi Oláh Gábor utcai fiaskóért? Igen! Remek meccsen vezetünk Vincze Pilu szép találatával (kéretik a videón nyáladzani Stefi szép bokapasszán), aki így DVSC mumussá vált, hisz ott is betalált ősszel. A 2. félidőben aztán jön a ma Szolnokon Old Boy-t játszó Pető Zoli, sajna rajta van a heggesztőhemü, elképesztő gólt ver a jobb felsőbe, bár a Brocki által felállított sorfal…khm…kissé véleményes. Ezután vörös fekete segédhajtórakéták begyújtva, megyünk előre, mint a japók Mandzsúriában, Illés egymaga egy szezonnyi helyzetet puskáz el, mígnem végre tizenegyesből betalál a végén, 2:1 ide. Nézve az összefoglalót újfent elszorul a szívem, micsoda foci volt akkor a maihoz képest a Bozsikban, és micsoda hangulat, tele a szembeoldal, Béla nem véletlen fut ünnepelni az ultratábor elé…
Az MK-ban közben elődöntőig abászkodunk, erre utoljára ’92-ben volt példa. Ellenél a mumus Siófok, most azonban nem kegyelmezünk és (szurkolói) életemben először nyerünk a Balaton partján. Itt mutatkozik be csereként a BVSC-től a szezon végéig áthozott Farkasházy. A visszavágót Csehi és Béla vezetésével lesimázzuk, bár Ploki öngólja rondít az összképen, azért 5:3-mal mi vagyunk a döntőben ahol majd a Fradi vár ránk.
A bajnokság vége olyan, mint ’92 tavaszán. Mire észbe kapunk, hogy tudunk játszani is és a Davidovics által pöpecül rendberakott csapattal végre elkezdjük a gálázást, már elment a hajó. Kései eszmélésünk kárvallotjaiként 4-et kap a BVSC, hiába lő gólt a ma már szakkomentátorként piruettező Bognár Gyuri, hármat a Sopron és négyet a már kiesett MTK – szegények, akkor még sajnáltam őket, Piel kapus néhány fordulóval korábbi, félpályáról beengedett “hazaadás-átsuhan-a-cipőtalpam-alatt” örökbecsűje tényleg szívszorító volt- hogy aztán 1 év múlva visszatérve a gazdagcsapat utálatos cégérét öltsék magukra, mi meg az „NB1 krőzusai” pozícióból szépen a szegényházba süllyedjünk- hát mit mondjak a ’90es évek eleji felállás jobban bejött). Még a ’csabát is lenyomjuk idegenben (a visszatérő Sallói comeback-góljával). Salec aztán a záráson is gáláz, 2 góljával itt a Siófokot szomorítottuk a Bozsikban. Emlékezetes meccs volt, az első közös Bozsik-rájdunk a szurkolók közt is közismert egyik mai főfotóssal illetve két további áltisis osztálytársunkkal- egyiküket csak nehezen tudtuk meggyőzni, hogy handmade kis piros fekete fanyelű zászlóját inkább hagyja otthon, mert a szekusok könnyen megdorgálhatják a bejáratnál. Így a srác csak 1 kiló cseresznyét hozott magával, amit olyan jó nyuggertempóban elfogyasztottunk a korzón, csak a góloknál ugrálva fel, majd zárásként begyűjtöttünk a klubházban a tribün alatt egy adag autogrammot (jómagam a lejáró diákigazolványomba, Orosztól, Mátyustól, Rambótól, Pisonttól és Hamar Pilutól).
Közben persze sor került az akkor épp kétfelvonásos kupadöntő első etapjára az Üllőin. Az utóbbi évekhez képest most nagyon egyesélyesnek tűnt még az odavágó is. A Fradi kifulladt a tavasz végére, Nyíl távozásáról suttogtak, mi meg szárnyakat kaptunk a szerb mester érkezésével és négyesével vertük a gólokat azoknak a szerencsétlen ellenfeleknek, akiket a sorsolás az utunkba sodort. A Fradi-átok (ami akkor úgy éreztem szurkolásom kezdete óta sújtja a csapatot) Hamar által ugye megtörettetett tavasszal, a gyors osztálykörkérdés is egyértelmű Honvéd-sikert jósolt. Így most kivételesen én is optimista voltam. KÁR VOLT. Az Üllőin a tipikus kora-kilencvenesekbeli FTC-KHFC forgatókönyv szerint zajlottak az események. Egy elbénázott és telegatyás (15000 néző) 1. félidő alatt a Fradi lenullázott minket, utána már hiába próbálkoztunk. A visszavágó a szezon utolsó tét- és Nyilasi búcsúmeccse volt plusz halovány remény a mi részünkről a csodában. Ezt Kenneth Christiansen oszlatta szét az első félidő végén, s hiába egyenlített később Vincze Pilu, sajnos Wukovics egy kontra végén szépségdíjas tekeréssel vette be a Morales által nemrég lapátra tett exkapusedzőnk hálóját (1:2). A végén Fradi extázis, szurkolók a pályán, no meg egy adag lovasrendőr, kardlapozás, botrány, menekülő játékosok-edzők-drukkerek…ki is kapcsoltam a TV-t. Ismét megvolt az esély, jobb kerettel, jobb formában voltunk- a Fradi ellen úgy látszik ez sose volt elég.
Az idény alapcsapata kb: Brockhauser- Csábi, Bánfi, Plókai A. (Csehi T.)- Halmai (Forrai /Duró), Illés, Pisont (Stefanov), Vincze- Hamar, Orosz, Sallói. Pályára lépett még a kupában Rott, a Veszprémből hozott cserekapus, a védelemben Szabados és a szárnyait bontogató, Davidovics által hátravitt Mátyus- no meg 1-2 kupameccsen Dragóner, aki akkor még vörös-fekete karriert álmodott magának. Középpályán Csehi Tibi gyakran előre lett vezényelve a védelemből, az ősszel távozó Halmait pedig tavasszal részben Emmy helyettesítette, míg a VB-felkészülés el nem szólította. Farkasházy kiegésztőemberként került ide 1-1.5 hónapra, hogy nyáron tovább is álljon. A csatársorban Tóth Misi volt tavasszal az örök csere, de gyakran Pilu is játszott éket, eredeti posztjának megfelelően. A keret erőssége körülbelül megegyezett véleményem szerint az egy évvel azelőttivel, de nyilván az összeszokottság erősödésével illetve Stefanov érkeztével a középpályás-játékunk s a helyzet-előkészítésünk sokat fejlődött még a ’93 júniusi nagy meneteléshez képest is, főként Pisont visszatérésével. Tavasszal igen élvezetes teljesítmények sorát mutattuk (Vác, Fradi, DVSC, MTK, BVSC). Személyes kedvenceim az idényből Királyunk mellett Stefanov, a fiatal Mátyus és Hamar voltak, de Bánfi is meggyőzőt nyújtott, a végül 17 góllal „hazai aranycipőssé” avanzsáló Béláról nem is beszélve. A másik nagy igazolásunk, Sallói jóval a várakozásaimon alul teljesített, de nagyrészt nem is Vidis posztján, azaz a csatárok mögötti visszavont irányító ékként számoltunk vele, hanem sima előretolt ékként, ez némi magyarázatot adhat a vékonyabb évre, bár a Csepel elleni performansz emlékezetes marad.
Az őszi töketlenkedésért sajnos nagy árat fizettünk, tavasszal ugyanis a Vác nem tette meg az egy évvel korábbi szívességét ponthullajtás terén így hiába az évek óta először zsinórban nyert rangadók (Vác, FTC, DVSC, Bcsaba), végül „csak” ezüst lett a vége. Mindenesetre nagyon látszott a potenciál a csapatban, éreztem, egy év múlva visszavehetjük a bajnoki címet. Nos, a nyár ebben meg is erősített, igen jól igazolunk majd, ám a viszonylag reményteljes őszt követő ’95-ös tavasz sajnos már egy új korszak kezdete lesz, és ha azt írom, hogy nem a bajnoki dobogót fogjuk sasolni, még nem is mondtam semmit. Nehéz rész következik tehát legközelebb, rá is kell pihenjek lélekben…
Fotók: A felhasznált képek forrása a képre állva kerülnek kijelzésre amíg jobb megoldást nem találok.
A hideg és barátságtalan novemberi késő délutánon azzal indulhattam el a melóból a Bozsikig tartó 1 órás utamra, hogy nem történelme legnehezebb mérkőzésére készül a csapat, hiszen az idegenben lőtt 3 és kapott 0 gól mindenképp biztatónak tűnt. Persze ilyenkor felvillan a tavalyi Szolnok elleni majdnembukta rémképe, vagy a mindig fölöttünk függő Honvéd-faktor, de azért kezem a szívemre téve itt tényleg csoda kellett volna ahhoz hogy kipottyanjunk. Csoda pedig szerencsére nem történt.
A pályára kiérve már rendesen besötétedett, a 42-esen kifelé csorogva így azon is polemizálhattam hogy milyen illúzió- és és hangulatromboló a tél, illetve annak prelúdiuma, a november. A költői hangulatot szerencsére hamar szertefoszlatta a gyér taps a pálya korlátjánál: Rufino 5 perc alatt megszerezte a vezetést.
Igen, pályakorlátról volt szó, nem tévedés- a centerpálya megóvása, kímélése miatt ezúttal a műfüvesen került sor a borvidékiek kivéreztetésére. A klasszik korlát mellett támaszkodva (és a hideg miatt sajnos igen sovány nézősereg okán) rendesen ott volt a levegőben a megyei bajnokság feeling, ami ugyanakkor egyfajta különleges hangulatot is csempészett a pálya mellé- bájos volt pl. hallani Hajdú egyik megiramodásánál ahogy az egyik egri középpályás hátrarikoltja a védőknek az ukázt “b****átok már fel”; vagy Rufino labdakérését csapatkapitányunktól “Hájdu…hey, Hájdu”.
A forraltboros pultnál szignifikáns forgalmat tapasztalhattunk, és a forró ital valamelyest enyhített az elgémberedett kezek kínjain. A csapat is szépen muzsikált, egy félidő alatt 5-öt rámolva be ellenfelének– épp azon morfondíroztunk a szünetben a fotós kollégával hogy de régen is volt 1993 ősze, amikor a Csepel ellen bajnokin hasonló szünetbeli eredményt produkált a csapat(figyelem, visszaemlékező sorozatunk kapcsolódó része 2 napon belül érkezik ha addig nincs túlóra)- kérdés, itt most lesz e nyolc a vége . Majdnem lett. Arról azonban ne feledkezzünk el: az amúgy is két osztálylal alattunk lévő Eger (noha keretében ténylegesen találunk tapasztalt rutinrókákat) bizony most, ha lehet így fogalmazni, erősen B csapat jellegű kezdő 11-et küldött a pályára, olyan korábbi élharcosok, mint a másodosztályú rajt-cél győzelmünkben kulcsszerepet válalló Vén Gabi, vagy a több magyar élcsapatban megforduló Zováth játékáról ezúttal lemondva. Itt volt persze Kiskapusi, aki anno a bajnok Újpest szürke eminenciása volt a védelemben vagy a Bohócliga Zváj élő legendájaként funkcionáló, jellemzően a BAZ – Jász-Nagykun megyék közigazgatási határán túl futballügyben ritkán merészekdő Kotula László, akinek némileg megfáradt mozgását ma is megcsodálhattuk.
Végül ha a 8 nem is, a 7 azért összejött a harmatos visszafogott ellenfél ellen, pozitívum, hogy a kezdőben 1, a cserék közt 2 kézzelfogható eredménye mutatkozott meg az MFA munkásságának. Baráth Botond ráadásul igen meggyőző volt, végig fókuszon, kíváncsian várjuk, az NB1-es ellenfelek ellen vajon mire lenne képes. Czár és a Pécs ellen anno gyújtóbombát ívheggesztő Nagy Gergő sem mozgott rosszul, de ők kevesebb időt kaptak művészetük prezentálására.
Osztályozókönyvtől a két csapat közötti markáns osztálykülönbség miatt eltekintünk (ne devalválódjon a sok kosztott 10-es), inkább a jókat emeljük ki: Baráth Botond-mint már írtuk- lekesen és fegyelmezetten hozta a kötelezőt, némi erősödés után ő még szép meglepetéseket okozhat nekünk. Sztokics abszolút vállalhatót játszott középpályán, kérdés, erősebb ellenfelek ellen is menne- e ez, bár Moralestől esélyt sem kapott a bizonyításra, ami a maiak fényében némileg érdekes. Rufino két gólja önmagáért beszél, de a második félidőre eltűnt, Cséke és Debrő pedig biztosította hátul a biztosítani valót (sőt előbbi két gólt is az egri hálóba), de az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egri attakkok azért nem állították őket életük erőpróbája elé. Hajdú szívósan zakatolt a bal oldalon, többször is egészen a 16-osig törve előre, egy-két szép lövése tapsot is aratott.
Eger tehát kipipálva, pénteken jön a hó meg a Vasas, egyik se lesz könnyű ellenfél, de ha nyugodt telet akarunk, ütni kéne őket – reméljük sikerül. A forralt bort meg lehet készíteni a vendéglátórészlegben, szükség lesz rá.
Mindenkinek megvan a saját eredettörténete a csapatával kapcsolatban. Béla azért lett dózsás, mert már az apja és a nagyfaterja is az volt, Józsi azért lett Vasasos, mert Angyalföldre járt suliba, és nem volt más választása, Totya meg egyszerűen rossz társaságba keveredett, és fradista lett. Nálam viszont a pillangóeffektus hatása érvényesült.
Ha Nagymuter nem fogyott volna ki a vöröshagymából, valószínűleg a hétvégéimet manapság nem a Bozsik lelátóin tölteném, pláne nem Szolnokon, másnaposan. Írd és mondd, a családom engem megelőző generációjában a futballfanok száma nem több, nem kevesebb, mint 0. Én még a mexikói Waterloot is csak Pilisszentivánon, az osztálytársaim elbeszéléseiből hallottam, aztán megvontam a vállam, és mentem kirakózni vagy biciklizni. Aztán egyik hétvégén Muterék lepasszoltak a Nagyinak és Mostohanagyfateromnak, Endre bácsinak. Szombat reggel, megvolt a reggeli mesefilmadag, és éppen egy Dolly Roll kazettába készültem beleásni magamat, amikor megjelent Endre bácsi a kisszoba ajtajánál: “Nagyanyád leküldött Budagyöngyére a piacra bevásárolni, jössz velem, öcskös?” Akkor még nem sejtettem, hogy a válaszommal egész életem lefolyását fogom meghatározni. A következő kép -mint a filmeken- , hogy kászálódunk le a 22-es buszról, és szemben velünk elterül az akkor még bódékkal zsúfolt piactér, amelynek egyik viskójában ott lapult “AZ A DOLOG”… Belevetettük magunkat a Kádár-korszak szolidan visszafogott vásári forgatagába. És akkor eljött az én időm: “Hú, de kib…tt kemény leszek egy meztelen nős kulcstartóval a szentiváni parasztoknál.”. Mostohanagyfateromat éppen a zöldségesnél kaptam el, és elkezdtem rinyálni a hőn áhított céltárgy miatt: “Endre bácsi, vedd meg nekem azt a kulcstartót, légyszi-légyszi!” Az öreg tudta, hogy nem hibázhat, Nagymuterom átka végig kísértette volna, ha belevisz a fertőbe. “B…meg, Szabolcs, ha ilyet veszünk, Nagyanyád kinyír engem.” OK, kompromisszum: nincs szőke nős kulcstartó, de valami kompenzációt mindenképpen kapok. Be a trafikba, ahol fürtökben lógnak a különböző színkompozíciójú és annál változatosabb alakú pénztárcák a bejáratnál. Mivel akkor rá voltam állva kiscímletű érmék gyűjtésére, mutogattam, hogy egy olyan kéne, és aztán az Öreg reakcióját meg sem várva rávetettem magam a Sandokanos matricákra. A következő, amire emlékszem, hogy állunk a butik előtt Endre bával, és a kezembe nyomja a szuvenírt. Egy labda alakú pénztárca volt, színösszetételét ma úgy jellemezném, hogy Árpád-sávos, és két szó volt ráírva:”Hajrá, Honvéd!”. Kérdőn néztem Endre bácsira, hogy OK, pénztárca, az király, de mi az a Honvéd? (folyt.köv.)
Szalai Lászlót alig egy hete nevezték ki a vörös-fekete pilótaülésből katapultáló Morales mester helyére, a pályafutása során első ízben NB1-es felnőttcsapatot irányító, szimpatikus edzővel, az MFA igazgatójával a lefújást követően beszélgettünk.
Pályafutásod során első ízben vezetsz felnőtt keretet az első osztályban az ismert és nem éppen idilli körülmények között. Ennek fényében hogyan értékeled a mai mérkőzést?
Igen, valóban nem könnyű a helyzetünk jelenleg, de igyekszünk helyt állni. A mai találkozón is próbáltunk támadólag fellépni, úgy érezzük hazai pályán kötelességünk egy támadójátékkal kiszolgálni a közönséget, némileg szakítva az elmúlt hetek taktikájával. Ma is megpróbáltunk minden tőlünk telhetőt megtenni, de gratulálnom kell a Siófoknak bár hozzá kell tennem, egy véleményes tizenegyes szituáció mellett nem mehetünk el szó nélkül- igaz nem ezen múlt a végeredmény. Tudtuk hogy a Siófok alkalmas kerettel rendelkezik a kivárásos taktikához amit sikerre is vittek. Azon dolgozunk, hogy a hibákat kijavítva egy tisztességes teljesítménnyel zárjuk a szezont.
Sadjo nagyon csúnya sérülést szenvedett mi a helyzet most vele?
Épp a lábát jegeli az öltözőben, ami csúnyán feldagadt. Kiválása jelentősen átrajzolta a cserelehetőségeinket, kényszerpályára téve minket. Gyógyulása elképzelhető, hogy hosszabb időt is igénybe vesz, majd a z orvosi vizsgálat után többet tudunk.
A Vasas és az MTK ellenében két komoly fővárosi rangadóval folytatjuk. Mit várhatunk ezektől a meccsektől?
Nehéz bármit is mondani, jósolni, hiszen csak most ismerkedünk a kerettel. Próbáljuk a legjobbat nyújtani, ma is ez volt a cél, és ezen leszünk a továbbiakban is! Nem lesznek könnyű meccsek a hátralevő találkozók, de mindent megteszünk hogy a klub hagyományaihoz méltóan szerepeljünk.
Végezetül egy, a keretre vonatkozó kérdés. A Vasasnál az olasz edző eltávolítása után két lépcsőben játékosoktól is elköszöntek, míg nálunk ma már a sérülés miatt kimaradó korábbi alapemberek mellett más, Moralesnél stabil csapattagok sem voltak a meccskeretben, ellenben akadémiás fiatalok ültek a padon. Ez jelzésértékű a jövőre nézve?
Valóban voltak olyan játékosok akik nem sérülés miatt nem voltak ma a keretben hanem mert úgy gondolom hogy nincs ott a helyük. Most a jelenlegi meccskeret tagjai tették a hét közben a legtöbbet azért, hogy ma itt lehessenek. A jövőről nehéz beszélni, a mi megbízatásunk a szezon végéig szól, majd az újonnan kinevezett vezetőedző dönt a tavaszi keret összeállításáról, hogy kikkel akar együtt dolgozni. Mi addig próbáljuk a lehető legtöbbet kihozni a jelen lehetőségekből.
Köszönjük a beszélgetést és kívánom hogy vidámabb hangulatban beszélgessünk az Eger elleni MK visszavágó után.
Furcsa nap ez a mai, de nem feltétlen vészes. Egyrészt végre megszólalt, és megnyugtatókat mondott a tulajdonos, másrészt mentek és jöttek játékosok a keretből/be. A harmadik pedig egy tény, hogy egyetértünk a pályamizériás-halasztós cumóban is. Sorban akkor mindet.
2. Távozott Németh Gabi, Zsolnai és Cuerda, érkezett Hercegfalvi. Németh egyértelműen az NB1 egyik legjobb kapusa, érte kár, de nem tudjuk pontosan mi van a távozása hátterében. Zsolnai igazolása sajnos nem jött be, és állítólag ő sem érezte mindig jól magát Kispesten – bár erről mi, szurkolók is tehetünk talán egy kicsit, de tudjuk, a Bozsikban nagyon nehéz egy kívülről érkezettnek elfogadtatnia magát. Ha kölcsönben volt valahol épp, akkor ment neki a játék, nálunk talán a Fener elleni zártkapust kivéve soha. Nem kár érte. Cuerda vállalható képességű középhátvéd, de annyi butaságot követett el az itt eltöltött egy éve alatt, hogy azok örökre rajta maradnának. Érte sem kár. Visszajött Herceg, talán újra lesz támadósorunk. (Nála maradjunk egyelőre ennyiben.)
Szalai László büszke a tanítványaira és sajnálja a győzelem elmaradását – derül ki a vele való beszélgetésünkből.
Nem sikerült megtörni a hazai pálya “átkát” a Vasas ellen sem a pénteki, fogcsikorgatóan hideg estén. A képlet a még kitartó Kispest drukkerek számára a megszokott volt: meddő mezőnyfölényben nyomuló, becsülettel küzdő, ám a 16-os előtt jobbára tehetetlen csapatunk megtesz mindent, de nem jön össze a végső siker. Mindenképp pozitívum azonban Szalai mb. edző bátor hozzányúlása az MFA ifjú tehetségeihez: az Eger elleni hétközi MK-siker 3 akadémiker-debütje után ezúttal két kadét esett át az NB1-es tűzkeresztségen. Részletekért, osztályozókönyvért KATT.
…ahogy klubunk örökbecsű indulója is harsogja. Bizony, ez a mondat, azaz kívánalom, hogy azt ne mondjam, szándéknyilatkozat a mai fővárosi derbi előtt különösen helytálló. Még úgy is, hogy a Vasas ellen (sem) szeretünk játszani… 
Speciális retrospektív sorozatunk negyedik darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. A jelen epizód az utolsó „tisztán” nagycsapati identitással fémjelezhető idényünket hivatott megidézni, 1993-94-et. Kisebb buktatókkal terhelt ősz, Man. UTD elleni csúcsmeccsek, feltörekvő vidéki ellenlábasok, gyengusz tavaszi indítás és edzőcsere – Kuusela, Davidovics, Sallói Népsportos 10-ese, kardlapozós kupadöntő a hajtás után.
Bejutás után a tribünre felérve óriási volt a hangulat. Körülöttünk sok ángilus kolléga is tobzódott, legtöbbjük már nem volt szomjas, de még így is veszettül döntötték befele a söröket és énekeltek, mintha az életük függne ettől. A melegtő játékosok közt ott mászkált Kuusela is, profi, Colombo-t vagy ha a futballnál maradunk, Hitzfeldet idéző ballonkabiban. „Szegény Martti… arcára van írva, hogy tele a nadrág” jegyzi meg fater, és valóban igen gondterhelt a finn edző fizimiskája. Kezdés. A pályára kifutó csapatunk AXE hirdetéses új Diadora mezben, hát szebb volt, mint a Matchwinner, s a fehér gatya miatt egész Milanosan festettünk. Az MU sárga-zöld „away” fölsőjében, az elmaradhatatlan SHARP mezreklámmal (fotó kispestes kollega 
Az a mai füllel furcsa helyzet állt elő ugyanis hogy a skandináv klub csődbe ment, így a nigériai válogatott keretben is számba vett Emeka (vagy itt használatos becenevét használva, Emmy) állandó játéklehetőséget nyújtó és stabil anyagi háttérrel rendelkező csapatot keresve menedzserei tanácsára + DeVries közbenjárására a Kispest mellett döntött (mintha ma csak úgy megszereznénk egy Asamoah Gyant, kemény.). A TS egyik felkészülési riportja szerint egy másik fekete fiúról, bizonyos Alamo-ról is szó volt egy ideig, de őt nem igazoltuk le (csak én a gombcsapatba, ahol egy Öcsém-féle Milan elleni BEK-döntőn még pályára is lépett). Emmyről az a hír járta, hogy gyémántkeménységű védekező középpályás, ezt a tavaszi szezonban szerencsénkre (és az NB1-es ellenfeleink bánatára) többször be is bizonyította. Távozik viszont Halmai, 2 és fél év szolgálat után, ő a korszellemnek megfelelően Belgiumba kérvényezve munkavállalási engedélyt a DeVries Tours jóvoltából… 
Szalai Lászlót alig egy hete nevezték ki a vörös-fekete pilótaülésből katapultáló Morales mester helyére, a pályafutása során első ízben NB1-es felnőttcsapatot irányító, szimpatikus edzővel, az MFA igazgatójával a lefújást követően beszélgettünk.