Nem véletlenül féltem attól, hogy hiába az erősítések, az első pár fordulóra inkább gyengült a Honvéd kerete. Az érkezőkkel még nem, a távozókkal már nem, a sérültekkel pedig egyáltalán nem számolhatunk. Baráth, Eppel, Mézga, Nagy Sanyi, Ugrai, Kálnoki-Kis, Nagy Dominik, Bardea és Klemenz együttes hiányát azért nálunk komolyabb csapatok is megéreznék.

Hiába neveztünk tizenegy játékost a padra, minőségi cserének mindössze az egyelőre kb. egyfélidős Bőle számít, de erről majd a posztban.

A Zete ellen nem az őszvégi Honvédot láttuk. A Zete ellen az egy ponthoz is szerencse kellett. Csúnyán le voltunk focizva. Márpedig tavasszal az ilyesmi nem fog beleférni, ráadásul az ún. verhető ellenfelek is fordulóról-fordulóra fogynak.

És a legszörnyűbbön minden különösebb kommentár nélkül essünk túl még a a poszt elején: nem tűnt úgy, hogy a csapat valóban átérezte volna a helyzetet, egyáltalán nem látszódtak a valódi akarás, küzdés apró jelei. Nem köszöntük meg a picit hosszú, amúgy jó ötletnek tűnő passzokat, nem köszöntük meg, ha valaki kisegített nekünk, nem hajtottuk egymást, vezérszerep(ek) nélkül lébecoltunk a pályán. Szétesetteknek tűntünk.