nem hiszek az ultimátumokban a futballban. akkor sem, ha állítólagos, mondjuk mert kiszivárogtatott, és akkor sem, ha tényleges. a futballban ugyanis nincs olyan, hogy nézzük meg még egy, két, három meccsen, és ha akkor se megy, akkor engedjük el.
ha már egyáltalán felmerült, hogy valakit el kell engedni, akkor a felmerülés mögött kell legyen gondolat, mondjuk egy teljesítmény értékelése; egy idősor, ami mutat egy nem kívánt irányba; egy tapasztalat, bármi, hiszen különben nem merülhetne fel az az elengedés, illetve az elengedést megelőző ultimátum, mint utolsó lehetőség.
én csak azt nem értem, hogy miért játszanak egyes vezetők mégis ultimátumosat? miért nem vallják be, hogy fingjuk sincs épp mit kellene tenniük; esetleg nem mernek felvállalni egy döntést; vagy egyszerűen váratlanul érte őket a kialakult helyzet. jó, ilyenkor mi is feltehetnénk a saját kérdésünket: akkor eddig mi jóval foglalatoskodtál, bélám?
az ultimátumozás egy vicc, legyen az valós vagy állítólagos. sőt, továbbmegyek: ha valaki a futballban ultimátumot mer adni, azzal csak azt bizonyítja, hogy ő a valódi ALKALMATLAN.
ui.: per definitionem (l. címben: Bakos, 1973) ultimátumot nem is lehet egynél több meccsre adni. egyre viszont tényleg minek?
ui. kettő: a sajtó megírta, hogy Bódog egy meccset kapott. állítólag.
