Csak a Kispest!

Minden szürke kinn, elkezdődött a december, mindig így kezdődik, beköszönt a tél, bár ilyenkor a karácsonyi készülődéssel még valahogy el lehet ütni a mélydepót, de aztán már azzal se, hosszú a tél, nem szeretem, én ilyen tavaszi ember vagyok, a fociban is mindig a tavaszi idényt szerettem jobban, gyerekkorom óta, a már e blogon is sokszor megénekelt zöldellő jegenyékkel a szembeszektor mögött, meg az orrmagasságig beálló fűszaggal (nem félreérteni, legyen akkor inkább „gyepszag„), és a valahogy felviduló arcokkal a korzón…

Na ez most elég messze van.

Szóval december, a szezonnak vége, hirtelen megszűnt a heti elfoglaltság, hirtelen üresek a szombatok, és bár Faterom kapacitál a kedvenc kanapéján héderezve, hogy nézzük meg a Newcastle-Chelsea-t, én rájöttem hogy mióta bepörgött ez a Honvéd-ügy, mióta riporterkedek a klubnál,  és pláne, mióta megy a blog, hát azóta szinte nem érdekelnek a külföldi kedvenceim, a ’90esekben még körülrajongott Juve, az Atleti, a Bayern… Még ilyenkor holtidényben sem. Jobban izgat hogy marad- e Sándor, vagy az IRÁNYÍTÓNK, mint hogy milyen szép gólt heggeszt a Kalou vagy hogy hívják… ahhoz képest hogy a régi gombfocis időkben Lexikonnak hívtak a barátok, mert a Nice-től kezdve a kijevi Arszenalon át az NK Zagreben keresztül a Norköppingig minden csapatról mindent, de tényleg mindent… ez ma már a múlt ködébe vész…Szóval télen is CSAK a Kispest.

És bizony más is hiányzik. Hétvége, én meg nem írok? És bármennyire jól jött most a kis szünet, bármennyire is zord a helyzet munkatéren, kipréselik belőlem az utolsó szuszt is, energiám alig marad valamire, csak nézem hantát aki meg bepörgött, ez a fazon kegyetlen, ide feldob 4 posztot a héten aztán szakmányban gyártja a szösszeneteit ide-oda, és nem bír leállni, riszpekt de tényleg, hát igen, kicsit adhatna nekem is abból a taurinkoktélból amit néha lopva bever, félrecsapva a legendás golfsapkáját mert máshogy ezt nem is  tudom hogy lehet…

Tehát pörgés a melóban, pörgés a blogon – vannak pillanatok, amikor úgy érzem, fárasztó a dolog. Úgy vagyok vele mint a nagy kedvenc cseh íróm anno a regényírással saját bevallása szerint. Amíg nem jön ki az adott anyag, nincs kész a poszt,  addig szenvelgek, vajúdok, az egész egy kínszenvedés, mert hiába van meg relatíve hamar a megírás, ha előtte a gondolatok cikáznak ide oda a fejben, de hát ezt nem kell részletezni, az öreg Bohus leírta sokkal szebben… Na ezt élem meg én is, pl. a vidéki túráinkról hazafele. Tudva hogy otthon még órákat lehet ezen kotlani…írni, fényképeket Babaréktól bevárni, aztán fényképet feltölteni, aztán Hantától a feddést bevenni hogy már megint túl nagy a méret mert nem vágtam meg, aztán ha mindez kész, vége is a hétvégének kis túlzással.

Szóval hosszú hetek óta a mostani hétvége volt az első „pihenős” (lett volna, ha nem ül rám a civil munkahely) – amikor a kevés szabadidőbe ezt nem „kellett” besűríteni. A meccsre kimenetelt, a 90 perc végigizgulását, aztán pedig a fentebb említett folyományokat. És máris hiányzik. Hát ki érti ezt?

És ahogy az elvonási tünetek a meccsrejárás kapcsán már előjöttek, így egy héttel a szezonzárás után, úgy jön elő a posztolással is, és most is, lopva, két anyagvéleményezés között felugrok ide, és gondolkozni se kell, csak jön minden, így megy ez, ez már azt hiszem nem normális, illetve mégis, ez csak az igazán normális, már olyan ez a blog nekem, mint… nem, nincs rá jó hasonlat, de kell.

Úgyhogy szürke december ide, monoton hétköznapok oda, azt hiszem mi, drukkerek már csak így vagyunk ezzel éve óta és így leszünk még sokáig… ilyenkor e borongós napokon is már az első márciusi szellő jár az eszünkben, az új igazolások nevének tanulgatása, a távozókon való kérődzés a korlát mellett, nekem pedig az édes zsörtölődés szombat este, a Fáy utcából hazafele tartva, hogy „na ma még megírhatok két posztot”, kinek kell ez…

Nekem.

Fotó: zivatar.hu.

Hosszú ideje vártunk egy olyan játékosra, mint van most nekünk ez a vörös fürtű Zeli gyerek. Régebben valahogy megszokott dolog volt, hogy szaladgált errefelé egy Détári, majd Pisont, aztán maga Bélakirály, hogy átadják helyüket és posztjukat egy minőséggel gyengébbnek, a hozzánk minduntalan visszataláló, egyébként a maga módján valóban zseniális Bárányosnak. Amikor viszont épp nem volt senki, akkor nyúltunk olyan stimulálószerekhez, mint az ex-csabai Major Laci, vagy az állandó váci kölcsönjátékos Bánföldi, esetleg egy félév erejéig az isteni Váczi Zoli. Kispesten mindig volt egy fineszes tízes, vagy ha nem, legalább volt valaki, akire ráfoghattuk kínunkban.

Márciusban láthattuk először egy Fradi elleni hazai derbin, bár sok köszönet nem volt benne. Mentek eggyel a zöldek, fél óra volt hátra, mikor bejött a cseh spíler, hogy majd ő lesz az, aki ment valamit a helyzeten. Emlékszem, néztünk egy nagyot, mert bár láttuk már korábban, és sokat is vártunk tőle, azért valahogy furcsa volt a srác, ahogy feszült, mit feszült dagadt rajta a mez. Illetve ő dagadt valami olyat a mez alatt, amit a köznyelv sörhasnak szeret definiálni a maga természetességében. Pedig Zeli nem kövér, csak valamiért kisebb mezt hord, mint ami megfelelően takarná azt, ami pályára Bácsi Sanyi óta nem való, még ha az a valami ténylegesen nem is az. Mármint.

Annyit rögtön levágtunk miután bejött, hogy nem kacsolunk eggyel nagyobb sebességi fokozatba, hogy ezt a jól bejáratott alapmodorosságot majd másnap hasábjaira véshesse a sportlap. Ellenben láttunk néhány passzt, mert Zeli egy dolgot tud, de azt annyira nagyon, hogy talán párja nincs szerte a magyar mezőnyben. A tudása a következő: van egy labda (játékszer), ami ha nála van, akkor azt ő úgy juttatja el A-ból B pontba, hogy a labda által megtett utat jellemzi a tudatosság, valamint a B pontot a csapattárs helyzete. Magyarán: emberhez passzol. De nem ám úgy passzol emberhez, mint mondjuk egy gyengébb napot kifogó Hidi Patrik, tehát hátrafelé, öt méteren belülre; hanem felnézve, előre, játékhelyzetet teremtve, ráadásul mindezt tudatosan. Mert Zeli egy ilyen játékos.

Egerszegen – már az idei szezonban – volt egy meccs, ahol mentünk 1-0-ra, de izgultunk, hogy kevés lesz az előny (akkor még nem lehetett tudni, hogy a Zete ennyire fos lesz). Ekkor is az utolsó fél órára jött be, mi pedig sutba dobtunk minden illendőséget, és már a második labdaérintése után boldogan verdestük egymás vállát, éljeneztünk, attól sem zavartatva magunkat, hogy mindezt az egerszegi főlelátó kellős közepén tesszük, körülöttünk néhányezer bánatos hazai drukkerral. Aznap valami olyat művelt, ami még a mi sokat látott egyesületének történetében is szépen néz majd ki, ha alkalomadtán visszalapozzuk az összefoglaló kötetet. Szinte nem volt rossz labdája, minden oda és úgy érkezett, ahogy azt eltervezte, ahogy annak történnie kellett.

És ez csak a játékos játékbeli része. Egy futballista, ha igazán futballista, akkor megvan benne az a többlet, amitől egyfelől közönségkedvenc lesz, másrészt ami őt erre fel is jogosítja. A siófoki idényzárón a vendégszektorból nézve úgy tűnt, szórakozik a játékvezető-hölggyel, kergeti, odaszólogat neki, miközben mosolyog, szinte flörtöl vele. Tette, mert megtehette, hiszen uralkodott a pályán. Itt most érdektelen, hogy talán klasszisokkal felette állt mindenkinek, aki vele együtt mezt öltött azon a napon és kifutott a gyepre, fontosabb, hogy élvezte, érezte ezt a játékot, szórakozott és szórakoztatott. (Megjegyzés: alig fél óra után lecserélte Supka mester.)

Mi pedig szépen, fokozatosan beleszerettünk. Egy arc lett, a szó legnemesebb értelmében. Voltak rossz napjai, mindenkinek vannak, ilyenkor megértettük, ha lecserélik; és voltak olyan beszállásai, amikor azért szidtuk a mester, hogy miért nem korábban lépett, holott ezt még ő sem tudhatta előre. De akkor is! Féltünk, a szintén nem gyorsléptű, szintén nem nagy munkabírású Németh Norbival hogy fognak majd elférni a középpálya közepén? Talán Norbi kimegy a szélre, lassítva minket Abass, esetleg Tchami hiányával? Egy szűrő elég mögéjük, mondtuk, ezek megtartják majd a labdát, nem lesz itt ellentámadásból sok. Aztán úgy alakult, hogy együtt csak ritkán voltak fent, de – ha jól emlékszem – az idei őszön azok a negyedórák, netán húsz percek voltak a legjobban sikerült periódusaink. Abass, Németh, Akassou és Tchami a középpályán, előttük kissé visszahúzódva Zelenka, ékben pedig Danilo. (Meg kellene pontosan néznem, de ilyen felállásban talán egy percig sem játszottunk.)

A kérdés viszont nyitva maradt: Zelenkával, vagy nélküle? Mellette szól, hogy nála szeme van a labdának, bárkinek odateszi, és ha megvan mögöttünk sebesség, azt jobb helyeken helyzetnek nevezi a szakirodalom. Ellene, hogy lassú, lassúcska, és egy ilyen rohanós csapatban nem feltétlen előny, ha valaki más ütemben védekezik. Az ilyen kérdések eldöntésében segíthetnek a számok, tehát most statisztikázunk egy kicsit.

Márciusi bemutatkozásától szeptember végéig a 23 lehetségesből Zeli összesen 19 mérkőzésen lépett pályára a Honvédban. A 2070 maximálisan elérhető percből 1219-et játszott, ami az egész időre nézve 58%-ot jelent.

Azokat a meccseket nézve, amelyeken Zeli egyáltalán pályára lépett, 27 pontot gyűjtött a csapat (1,42 pont/mérkőzés). Ha úgy vizsgáljuk viszont, hogy külön vesszük a vele és a nélküle eltöltött percek mutatóit, akkor azt kapjuk, hogy vele 32 (1,68/mérk.), nélküle 11 pont (0,58/mérk.) a teljesítményünk, vagyis egyértelműen látszik, hogy a gyakori lecserélése után már korántsem úgy ment a csapatnak, ahogy addig. Szerencsénk talán csak annyi van, hogy a vele nyerésre álló meccseket egyetlen alkalommal sem sikerült leadni a lehívása után. Ellenben a nélküle lejátszott percek nettó eredménytelensége ettől még igencsak fájó marad.

Nézzük meg statisztikailag azokat a legendás passzait is, mert itt találjuk az igazi érdekességet. Az előbbiek türkében akár azt is gondolhatnánk, hogy ha nélküle ennyire eredménytelen pontokban a játékunk, akkor bizony gólokat sem lövünk hozzá. Tévedés! Zelivel a pályán átlagosan 64 percenként lőttünk gólt, míg nélküle 53 percenként. Tíz perc, hatalmas difi, és egyben érthetetlen is.

Ahogy a mutató másik fele szintén, hogy még érthetetlenebb legyen a dolog. Amíg a pályán volt 101 percenként kaptunk gólt (figyelem, 90 perc egy mérkőzés!), nélküle viszont 53 percenként. Számoljunk csak: vetítsük a jobban számíthatóság kedvért az egészet két mérkőzésre. Zelivel (átlagosan) 3 gólt rúgnánk, és másfelet kapnánk; míg hiányában 4-4 lenne az összesített végeredmény. Mecsoda különbség! Megdőlni látszik tehát a korábbi elméletünk, hogy Zeli védekezésben nem igazán hasznos a játékunk szempontjából. Lehetséges bár, hogy ilyen szituációkban valóbban gyengébbet nyújtott, de amíg a pályán volt, a taktikát is hozzá kellett igazítani, vagyis a körülötte lévő emberek jobban oldották meg a feladatukat. Hoppá.

Nem tisztünk eldönteni Zelenka hasznosságát, de annyit mindenképp ki merünk jelenteni, hogy a blog szerzőinek egyértelműen az egyik legnagyobb kedvence lett az elmúlt egy év során. Igen, ki voltunk éhezve magára a stílusra, és ki voltunk éhezve egy hasonló kaliberű figurára. Szeretjük málén bambulni a játékát, mert belőle kinézzük, hogy a következő pillanatban történni fog valami váratlan – valami futball. Netes nyelvezettel szólva azt kéne mondjuk: sunáznánk, de inkább választjuk a klasszikus köznyelvet és maradjunk annyiban, hogy maradjon.

… félünk tőle, egy hatalmas szerelem múlik el, pedig még hol van a tavasz, hogy jöjjön a következő

* * *

Kiegészítés RobWarzychától, mert az nem létezik hogy egy Zelenkás posztban néma maradjak. Itt a sima kommentelés nem elég.

Ez a poszt két dologban is retro érzéseket keltett bennem. Egyrészt kb 1 éve volt jellemző hogy rendre ugyanarra a témára kattantunk rá Hanta bloggertárssal és amikor valamelyikünk épp meg akarta kezdeni új posztját, látta, hogy a másik 1 perce jött ki a „megelőző szereléssel”. Másrészt maga Lukas Zelenka – ahogy Hanta is írja – a legszebb irányítóemlékeket élesztette újjá 2011 naptári évében a Bozsikban. Az ékes felsorolásba még a nicknevemet számomra kikölcsönző lengyel arculatot ha betesszük, megkapjuk azon játékosok sorát akikről a múltkori ikonológiáskodásunkban értekeztünk. Akikért érdemes kijárni. Igen, a Zeli ilyen volt. És a fent említett Zete meccs mellé betenném az Újpest elleni őszi hazait, ahol a privát blogtörténetem legmagasabb osztályzatával (8.5) jutalmaztam a szárnyaló prágai gyereket, aki a végén Ikandéval egy olyan akciót hozott össze, amire az Illés-Pisont-Hamar-Vincze négyszögelések óta nem volt példa a XIX. kerületben. Többet nem is kéne mondanom Zelenka ügyben, az a helyzet önmagáért beszélt.

Volt? Vagy még lesz? Nagy kérdés. Még nem tudunk semmi biztosat, az ember csak találgat, fura sérülés-sztori, hazarongyolás autóval a Paks meccs kezdete előtt, Köki terminálban mászkálás míg a csapat Győrben. Persze megműtötték, csontkinövésről szól a fáma de a szurkoló már csak ilyen. Kombinál, gondolkozik, retteg, hogy a nagy kedvencek ne hagyják ott a csapatot.

Idén ősszel egy nagyon jó kis gerinc alakult ki, arccal és nézhető skillekkel bíró játékosokkal a csigolyák helyén. Nagy kár lenne elkezdeni ennek a megbolygatását, leépítését. Lesz akit visznek, lesz akit küldünk – utóbbiaknál legalább gyémántot ne szórjunk ki az ablakon.

Igen, én egy pesszimista alapállású drukker vagyok, tudom, nem ez az üdvözítő hozzáállás, de nem tudok kibújni a bőrömből. Bízom benne hogy nem lesz igazam és a felek -bár valljuk meg, nagy valószínűséggel sem a szakmai stáb, sem a játékosaink nem olvassák e blogot, így plátói a kérés-  még egyszer átgondolják az átgondolni valókat. Az igazán nagy edző arról ismerszik meg, ha kellő pedagógiai érzékkel kezelni tudja a problémásabb eseteket… – és itt most be is fejezem. Minden más csak találgatás, majd ha a hivatalos honlap megszólal az ügyben akkor okosabbak leszünk.

Én csak egy dolgot szeretnék. Nem a Hrabalban üldögélve a félbarna söröm fölött emlékezve Hantával és Viktorral meg a többi focis baráttal arra hogy ugye mekkora volt  a Zeli szabadrúgásgól a Vidi ellen, vagy hogy milyen lasztikat tudott tenni a kis potrohos cseh… Nem. Én tavasszal úgy szeretnék állni a korzó korlátjánál, hogy újfent csettinthetek egy-egy jobb akciónk után, és nem meccsenként kétszer, hanem legalább 5-6 esetben. Ehhez meg kell a fazonszabász – hát miért töltsük akkor a telet egy ilyen felkutatásával, ha már itt van a kezünkben?

fotók: babar