Védjegyes szeptemberi vasárnap, megkapó kulisszák, sok kispesti gól, emlékezetes produkciók – így foglalhatjuk össze idei második kaposvári vendégjátékunk históriáját. A hajtás után költői képekkel tarkított őszi sanzon a somogyi túráról.
Szeretem az őszt. Tudom, írtam ezt már egy évekkel korábbi posztban, de sebaj, most ismétlek – mert ez egy kedves téma. Szóval az ősz erősen kedvelt évszak, mióta már „csak” dolgozom, és nem a sulikezdés, és ezzel együtt a munka melletti pluszteher beindulása fűződik hozzá, mint ahogy tette azt a korai munkáséveimben. Azóta viszont az ősz a legjobb kirándulások, túrák, Wekerle-napok, borfesztiválok, kerti munkák ideje, és ez jó. És ami még jobb: a nyári bágyadt forróságban, idényeleji formában, szinte még tét nélkül („messze a vége!”) átporoszkált első fordulók után a hűvösebb őszi szellők elhozzák az izgalmasabb meccseket is a Bohócban. Nem, nem feltétlen színvonalban, de legalább izgalomfaktorban. Meg abban, hogy mi, drukkerek is most már tényleg elhisszük, hogy ez az új szezon, nem az előző bajnokság valami bónusztrekkje, hanem egy önálló entitás, de tényleg, és az utóbbi Honvéd-évek sajátos fícsörjeként eddigre beesnek az utolsó igazolások is, és valahogy ilyenkor lesz igazi a keret, élesednek be a játékosok és lesznek jobbak a vidéki túráink is. Hát ilyen reményekkel indultunk el Kaposvárra.
Legalábbis én, mert Hanta hívott délelőtt, hogy persze jön, de kicsit kedv-válságban van, nem kívánja annyira a vidéki túrákat, mi van, ilyen nem létezik, Hanta-válság, ami sosincs elvileg, de most már ő is, én néha megfáradok, az okés, de Hanta, hát ez mégis hogy? Persze lefele menet már nyoma sincs a fásultságnak, szóval lehet, hogy Hanta is most kapcsolt át őszi üzemmódba, ahogy én is, és még az örök pesszimista Fater is „ha most nem győzünk, akkor soha” jellegű monológokat prezentál a hátsó ülésről, kicsit a nap is szebben süt, ahogy begurulunk Kaposvárra, túl a szórvány záporokon, amik a Balatonnál szórták meg autónkat. A város hangulata igazi, kopott fényű, vidám szeptemberi, a bezárt boltok rácsain és cégérein ledéren csillog és csorog a napfény, a vasárnap délutáni sziesztáját töltő utcák csöndesek, és a platánok lombja méltóságteljes árkádot von föléjük, itt még Hrabal is szívesen sétálgatna… És ugyanakkor zizeg a város: évnyitók városszerte, fekete pantallók és ünneplő cipők és szemrevaló gimnazista és egyetemi czukkinák sorjáznak a járdákon, mindegyik vidám, mindegyik pezseg az évkezdés előtt, mint ahogy a Bohóctól is várjuk a legalább enyhe pezsgést, pláne a Kispestünktől. De hát Kaposvár, sose könnyű, itt kiszámíthatatlan minden, hol ikszelünk, hol kikapunk, nagy néha nyerünk – reméljük a futball Fortuna asszonya nem ítéli elégnek erre az évre tavaszi támogatását és most is rásegít a vendégszereplésre…
A rövid kis másfél órás városnézés (ilyet is régen csináltunk, és határozottan jól esett picit kilépni a Kispest-random vidéki stadion-Kispest szigorú végpontokhoz rögzített utak sémájából, és hát Fater nagyon rápörgött az idegenvezetésre, hisz nyomdászváros a somogyi megyeszékhely félig-meddig, ő pedig tradicionál wekerlei nyomdászfamília tagjaként -elvégre minden ős-wekerlei vagy postás, vagy nyomdász, vagy tisztviselő volt, ez már csak így ment- sok szakmai úton vett itt részt) irány a Gödör és a meccs – ami pedig megkoronázta ezt a koraőszi remek napot. Erősen kezdünk, előbb Hidi ad álompasszt Holendernek, kár, hogy Filip melléfejeli, kár, hogy les. Nem sokkal ezután Vécsei csap le egy rossz felszabadításra, kezd befele húzni, kínálja magát a bal alsó, ahol ülök, onnan egyenesen feltárja magát Bálintnak, aki remekül lő, Ranilovics olyan ranilovicsosan (=nem rosszul de sose elég jól) eldől, de el nem érheti! Felugrunk a lelátón, a helyi erők sem bánják, elég kereszt nekik idén a saját csapatuk, és innentől elindul a két évvel ezelőtti, zalaegerszegi kalandunk reload-ja, saját csapatukat szidó hazaiakkal, és szép komótosan hengerlő Honvéddal. Mert az első félidőben ugyan „csak” egy Holender sistergős kapufára futja és annak megállapítására, hogy Anibál Godoy bizony nem lesz rossz, a második 45 percben előbb egy buta tizi, Vernes nem helyezi tökéletesen, de elég erős szerencsére a löket, Ranilovics is későn indul… Ricsinek is kijárt a gól ismét, jól játszott… aztán az általunk virtuálisan már lecserélt, az első félidőben a fonalat a kapufa ellenére nem találó Filip is varázsol, megmutatva, hogy nemcsak Kiskokó és Radó van az NB1-ben, ezért a szólóért érdemes volt leutazni Somogyországba, Fater már állva tapsol, majd a szögletünknél berendeli az újabb gólt: „Ricsi a Lovresznek íveld a hosszúra, fejre…!„, és Ricsi a Lovresznek íveli a hosszúra, fejre, benn is a fejes a hálóban, idősb Babar úr is küldi a maksziriszpekteket Ivánnak „így visszatérni betegcsiből, nem semmi” (a fura szó a mondatban jó eséllyel a maródiságra utal, a szerk.). Fieszta, minden szép, minden jó, még Lőrinczyt kérnénk, hogy teljes legyen az öröm, ehelyett Testardit kapjuk, „a kosaras gyerek” ahogy Öcsém hívja, és tényleg, mint általános hatodikban a Dani, az egyetlen arc aki utált focizni, csak a kosár, azon állt így a gatya és ő mozgott így. De most ezt se bánjuk (illetve dehogynem, de majd máskor sírunk).
Meccs végén sztending ovésön, Rossi is kiint felénk vidáman, mi pedig memorizáljuk a ruhadarabjainkat, hisz győztes szetten ne változtass… sajtón Rossi most úriemberkedik, hisz jó a kedv, rommá dicséri a hazaiakat és Prukit, nem sokan fognak itt 3 pontot így elvinni, összegez, szerintünk viszont nagy a baj a Kapos partján… Hanta például eddigi leggyengébb látott Kaposvárjának aposztrofálta a zöldeket a meccs vége fele, és ezt nem a találkozó előtt lehúzott bőcsi sörszégyen Rákóczi utóízei mondatják vele, sokkal inkább a látvány. Prukner tanárnak itt lesz dolga bőven, ha még kap türelmet. Dolga lesz persze Rossinak is, két hetünk van tovább csiszolni a most már végleges formát öltő keretet, egy biztatóan indító Godoy-jal, egy még számunkra sötét ló Dauddal, és úgy anblokk mindenkivel. Annyi viszont biztos: bármíly gyenge is volt a Kaposvár ezen a vasárnap estén, önbizalmunknak biztos nem ártott a siker, és szurkolói elemeink is rácsatlakoztak a rég keresett töltőre. Így amikor némi autóműszaki gondok adódtak hazafele a koromsötét somogyi éjszakában, idegeskedés helyett inkább a meglepően tiszta égen kirajzolódó Tejutat csodáltuk és Holender szólóját idéztük vissza, miközben az ősz beköszöntött, és az Élet minden terét beborító természeténél fogva a Bohóciligára is rátette vörös platánlevéllel díszített névjegyét – ezúttal egy emlékezetes vasárnapot szerezve nekünk.
Fotók: Babar (1909foto.hu) és cqn.pflag.eu
