Mastodon

Győztél értünk, csodálatos Kispest

– Hanta, a három ponttal együtt a múzeumot is hazahoztátok? – tette fel kedves barátom a kérdést rögtön a meccs utáni pillanatokban a Facebook-falamon keresztül. A kedves barátom amúgy műkedvelő honvédos, vagyis kedvel engem, ezért kedveli a hóbortomat is, hogy én honvédos vagyok. (Amúgy Arsenal-rajongó, ami azért külön vicces, mert az ő Diabyjuk pont ugyanazon a napon sérült le hosszú időre, amikor a miénk is, tavaly a Paks ellen, Torhelle visszatérése napján. Máskülönben az Arsenal egyenlő ágyú, vagyis szinte Honvéd, és még a bajnoki címeink száma is ugyanannyi, bár lehet, mi idén előzni fogunk.)

Egy Videoton elleni derbi mostanában valahogy mindig más, valahogy több, mint egy vidéki középcsapat ellen szokott volt, mondjuk ha a Tatabányáról, vagy a Békéscsabáról beszélünk. A Vidi most jó, nemrég bajnok volt, talán övé a legjobb keret a bajnokságban, mindenféle csatolmányai szabadon garázdálkodnak Puskás nevével, ráadásul a táborok sem igazán kedvelik egymást. Szóval rangadó, méghozzá fontos rangadó nekünk ez évről-évre. Amit most megnyertünk.

A beharangozót még úgy kezdtem, nincs olyan, hogy könnyű és nehéz Videoton, hanem csak Videoton van. Paulo Sousa tényleg csapatban gondolkodik, sőt, két csapatban, hiszen határozott célja, hogy az ‘A’ és ‘B’ címkével illethető sorok közel azonos játékerőt képviseljenek. Ne feledjük, az utóbbi időben begyűjtöttek az NB I-ből mindenkit, akit érdemes volt (Torghelle, Peric, Lencse, Haraszti, Kovács István, Szekeres), miközben külföldről is igazoltak, a magyar átlagnál jobbnak tűnő spílereket (Oliveira, Stopira, Neto, Vinicius). Jó keretük van, na.

Négy nappal a Gent elleni győzelem után, egy teljesen felforgatott kezdővel álltak ki ellenünk, de nyugodtak nem lehettünk így sem. A Vidinek van stílusa, van valami, amit játszani akar, és ehhez vannak játékosai is. Aztán teltek a percek, és kiderült: nekünk is. Rossi mester megszervezte amit meg kellett, összerakott egy védelmet, elétolt egy középpályát, és felküldött csatárokat is. Per definitionem ugyebár így néz ki egy csapat posztok szerint, és nálunk ez most működött. (Igen, tudom, van olyan is, hogy kapus, de Szabinak nem volt dolga egész meccsen, az egyetlen védenivalót majd a végén, Lovric tolja ki szögletre.)

Lehet, most szentségtörő leszek, de ezen a meccsen Ignjatovic volt a legjobbunk, Baráth a legkellemesebb meglepetésünk, és Lovric csak a hősünk. Elképesztő melót végzett Ignja, de tényleg. Torghelle, ahogy tavasszal is, ráhelyezkedett Debire, úgy gondolván, majd őt meg tudja verni. Néha sikerült is neki, de azzal nem számolt, hogy Ignja még mindig ott van, és nem csak ott van, kegyetlenül takarítani is fog a kapunk előtt. Félelmetes munkát végzett a szerb középhátvéd, félelmeteset. Talán ehhez fogható teljesítményt nem is láttunk még a legújabbkori Hemingway-érában Kispesten. Szinte hiba nélkül oldotta meg a feladatát.

Baráth Boti dettó. Az első félidőben még kicsit megszeppentnek tűnt, és volt, hogy tisztán állva, a túloldali lelátóra bikázott egy labdát, de ahogy lehiggadt, úgy lett egyértelmű, ezen az estén keresztbe szopatja majd a kis futógép Walter Leet. Megtette. Nálam mindketten legalább nyolcast, de inkább kilencest kapnának. (Érdemes kicsit visszatérni a korábban leírtakra, és elgondolkodni azon, hogy nálunk két (három) védő volt a meccs hőse, miközben a Videoton kvázi ‘B’ sora ellen játszottunk.)

És akkor Lovric. Bevallom töredelmesen, ilyet még nem láttam életemben. Iván úgy tűnt, megsérült a vége előtt néhány perccel, a partvonalnál egészen sokáig ápolták. Akik látták már Ivánt futballozni, tudhatják, soha, de tényleg soha nem szimulál, ha őt ápolni kell, akkor az minimum kulcscsonttörés, de lehet akár áttételes vakbél is. Stramm srác és szeret focizni, akar és tud a végletekig hajtani.

És ennek a stramm srácnak kellett a végén beállnia a kapuba, a 92. percben egy addigra agyonnyertnek tűnő meccsen, hogy megfogja a Gentnek három gólt lövő, a helyzeteit kegyetlenül kihasználó Nikolics büntetőjét. Megcsinálta, mit megcsinálta, parádés robinzonáddal tolta ki a jobb-középre helyezett szögletet az alapvonalon túlra. Talán Kemenesnek sem sikerült volna, hiszen ő mégis egy kapus, akinek van tudása és rutinja, aki ilyenkor tudja mit kell tenni, és akit át akarnak verni az ítéletvégrehajtók. Lovricot nem sikerült. Saját bevallása szerint csak erre tud vetődni, mást nem is tud a kapusok művészetéről, de most ennyi is elég volt.

Gondoljunk bele. A 91. percben fújta be Szabó „Kettő” spori a tizenegyest, volt még hátra négy perc az öt perces hosszabbításból, vagyis ha bevarrják, még mindig lett volna három percük fordítani, és – gondolom – meg is oldották volna. De nem, mert csodát láttunk. Olyan dolgot, ami egy szurkoló életében egyszer van, megismételhetetlen, örökké emlékezetes, amit majd az unokáinknak is el fogunk mesélni, ami néhány hónap múlva hasonló szintre nemesedik, mint – a szintén vészkapuskodó – Ádi Negrau fejese, amit ha Pagliuca nem tol ki hihetetlen mozdulattal, akkor … (nem Ronald Koeman, hanem Plókás lövi a BEK-döntő mindent eldöntő gólját Rómában.) Egy újabb mondattal, egy újabb történettel lettünk gazdagabbak, mi a Honvéd, ahol mondatból, történetből azért nem kevés összejött a 103 éves történelmünk során.

Persze ne feledjük, ezt a meccset nem csak kivédekeztük, hanem – és sőt! – végig is támadtuk egyszerre. Helyzetünk, kapura lövésünk szinte csak nekünk volt. Délczeg elképesztő labdát tálalt Zivanovic elé, aki megverte a valamiért odakeveredett Walter Leet, majd okosan a jobb alsóba helyezett. Nyolcvan perccel a vége előtt.

Lehetett volna megremegnünk, hogy majd úgyis fordít a Videoton, de nem, inkább rámentek a mű- és valódi esésre a tizenhatosunkon belül, miközben mi gyorsan kontráztunk, akár Délczeg, akár Diaby, akár Faggyas, netán Vernes is szerezhetett volna újabb gólt. (Külön szépség, hogy a támadásokat nemhogy feladtuk volna a végéhez közeledve, hanem ezzel ellentétben, inkább ráerősítettünk, és a védekező felfogású Diarra helyett behoztuk Vécseit, majd Faggyast és Vernest is.) Lovric védése után pedig majdnem megismétlődött a Fazekas-Lékai-affér, amit Izland ellen láthattunk kéziseinktől az olimpián, vagyis a büntető védéséből indított ellentámadás – góllal. Sajnos Fagyi kihagyta, de akkor már ünnepeltünk, szinte mindegy volt minden.

Rég volt olyan érzésem, hogy egy/ezt a meccset vétek lett volna kihagyni. (Jó, jó, minden meccset vétek kihagyni, ahol a Honvéd játszik, de ezt különösen az lett volna.) Azért az utolsó öt percért minden szenvedést el lehet viselni, mert ez az öt perc jelent nekünk mindent. Összesűrítve az egész lényünk, ahogy izgulunk, ahogy szurkolunk, ahogy akarjuk a sikereinket, ahogy szeretjük a klubunkat, csapatunkat, ahogy az viszonozza, hogy robbanhassunk, hogy az öklök az égbe csapjanak, hogy zúgjon a „Csak a Kispest!”, hogy érezzük, összetartozunk.

Köszönöm, srácok, ez most nagyon kellett.

Videoton – Bp. Honvéd 0-1 (0-1)
Bp. Honvéd: Kemenes – Lovric, Ignjatovic, Debreceni, Baráth – Marshal, Diarra (Vécsei) – Délczeg, Ivancsics (Faggyas), Zivanovic – Diaby (Vernes)
gól: Zivanovic

fotó: babar & Lovir @ 1909foto.hu

– Hanta, a három ponttal együtt a múzeumot is hazahoztátok? – tette fel kedves barátom a kérdést rögtön a meccs utáni pillanatokban a Facebookon keresztül. A kedves barátom műkedvelő honvédos, vagyis kedvel engem, ezért kedveli a hóbortomat is, hogy én honvédos vagyok. (Amúgy Arsenal-rajongó, ami azért külön vicces, mert az ő Diabyjuk pont ugyanazon a napon sérült le hosszú időre, amikor a miénk is, tavaly a Paks ellen, Torhelle visszatérése napján. Máskülönben az Arsenal egyenlő ágyú, vagyis szinte Honvéd, és még a bajnoki címeink száma is ugyanannyi, bár lehet, mi idén előzni fogunk.)

Egy Videoton elleni derbi mostanában valahogy mindig más, valahogy több, mint egy vidéki középcsapat ellen szokott volt, mondjuk ha a Tatabányáról, vagy a Békéscsabáról beszélünk. A Vidi most jó, nemrég bajnok volt, talán övé a legjobb keret a bajnokságban, mindenféle csatolmányai szabadon garázdálkodnak Puskás nevével, ráadásul a táborok sem igazán kedvelik egymást. Szóval rangadó, méghozzá fontos rangadó nekünk ez évről-évre. Amit most megnyertünk.

A beharangozót még úgy kezdtem, nincs olyan, hogy könnyű és nehéz Videoton, hanem csak Videoton van. Paulo Sousa tényleg csapatban gondolkodik, sőt, két csapatban, hiszen határozott célja, hogy az ‘A’ és ‘B’ címkével illethető sorok közel azonos játékerőt képviseljenek. Ne feledjük, az utóbbi időben begyűjtöttek az NB I-ből mindenkit, akit érdemes volt (Torghelle, Peric, Lencse, Haraszti, Kovács István, Szekeres, etc), miközben külföldről is igazoltak, a magyar átlagnál jobbnak tűnő spílereket (Oliveira, Stopira, Neto, Vinicius). Jó keretük van, na.

Négy nappal a Gent elleni győzelem után, egy teljesen felforgatott kezdővel álltak ki ellenünk, de nyugodtak nem lehettünk így sem. A Vidinek van stílusa, van valami, amit játszani akar, és ehhez vannak játékosai is. Aztán teltek a percek, és kiderült: nekünk is. Rossi mester megszervezte amit meg kellett, összerakott egy védelmet, elétolt egy középpályát, és felküldött csatárokat is. Per definitionem ugyebár így néz ki egy csapat posztok szerint, és nálunk ez most működött. (Igen, tudom, van olyan is, hogy kapus, de Szabinak nem volt dolga egész meccsen, az egyetlen védenivalót majd a végén, Lovric tolja ki szögletre.)

 

Inkább foglalkozzunk magunkkal

Tudjátok mi a különbség a szocialista lengyel autóipar és a Videoton között? A lengyelek legalább odaírták az olaszoktól másolt Fiat neve elé, hogy Polski, míg a Videoton akadémiája csak úgy natúrban, Puskás FC néven indít csapatot a másodosztályban, mintha Öcsi bácsi mindig is az övék lett volna.

Elismerem, szimplán demagóg a felcsapás, de ne legyünk szemérmesek, egy beharangozó a blogvilágban nyugodtan szólhat a hangulatkeltésről. A Videotont lehet szeretni, meg lehet nem szeretni, a Puskás név használata ehhez nem több egy töltetnél. (Amúgy a Videotont, de a vidistákat mindenképp lehet – és kell – sajnálni, vélhetően a hátuk közepére kívánják az egész rájuk telepedett mindent, ők csak szimplán szeretnének örülni az eredményeiknek.)

Amit viszont kell, az az aktuális ellenfelünk eredményeinek elismerése. Az Európa Ligában két ellenfélen is túljutva, két meccsre vannak a csoportkörtől, ráadásul egy nálunk valamivel magasabban jegyzett bajnokság képviselőjét búcsúztatták legutóbb meggyőző fölénnyel. Minden tiszteletünk. (Gyűjtögessék csak az UEFA-pontokat, jól fog az még jönni nekünk jövőre.)

A szép eredmények ellenére ne hagyjuk elbízni magunkat, hamisan beleringatni magunkat egy lehetőségbe, hogy majd a fakóval állnak ki ellenünk, és spórolnak a Trabzonsporra. Lehet, így lesz, de pont attól jók, hogy van egy hosszú padjuk, és onnan bőven okozhat bárki kellemetlenségeket nekünk. Elég csak Torghellére gondolni, vagy a mostanában rendszeresen becserélt fiatal Kovács Istvánra, esetleg bárki másra, mondjuk a tavalyi kupameccsekről Szolnokira, Gyurcsóra. Jók, nagyon jók idén. (Ugyanígy hagyjuk azt a Pápás hazai fiaskót is az első körből, egy olyasmi, rendszeren kívüli kisiklás mindig benne van, akár véletlenül is.)

Foglalkozzunk inkább magunkkal.

Egy olyan meccs előtt állunk, ahol nem kevés, az utóbbi időben felvetett kérdésünkre választ kaphatunk, vagy legalább közelebb kerülhetünk a lehetséges válaszokhoz.

Kemenes Szabi vajon tényleg ennyire jó formában van? Az láttuk az EL-ben és a bajnokságban, hogy nagyon elkapta a fonalat, és bár a Vidi nem egy Anzsi, de ettől még minden bizonnyal megpróbálkoznak majd (gyakran) a kapura lövéssel, vagyis lesz dolga.

Ignajtovic és Debreceni belsőpárosa vajon tényleg annyira stabil, mint hisszük? Az utóbbi időben mindig volt egy Már Bizonyított Nagy Öreg a védelem tengelyében (Szmiljanics, Botis), most viszont úgy alakult, hogy Debi lett a tapasztalat, Ignja pedig a szokásos betevő Ismeretlen Szerb, akiből még lehet valaki.

Zivanovic és Diarra vajon tényleg megéri a pénzét? Egyelőre mindkettejükről szemérmesen hallgattunk, úgy éreztük nem lenne korrekt egy felkészülési meccs és két bajnoki félidő alapján bármit is mondani, bár Zivanovictól egyszer már nem nagyon voltunk elájulva, de a Diósgyőr ellen még így is volt néhány jó megmozdulása.

Vernes vagy Vécsei, esetleg mindkettejük lesz idénre a stabilan játszó akadámistánk? Mindkettejükről tudjuk, hogy jók, Vécsei ráadásul pont az a fajta játékos, akit Kispesten különösen tud szeretni a közönség, hátha lesz végre és újra egy saját nevelésű irányító-középpályásunk. (Nyilván nem egy új Bárányos és világvándor, inkább egy Pisont.) Vernesről is tudjuk, hogy korosztálya egyik legnagyobb tehetsége, nála inkább mentális problémák lehetnek, lehettek, hogy csak szakaszosan és néhány meccset játszhatott a korábbi edzőknél. Reméljük ez lesz az az év, amikor végre átbillen, mert Rossi nagyon bízik benne. (Baráth és Nagy Krisztián szintén az Akadémiát képviseli a keretben, posztjukon egyelőre komoly konkurencia található a kezdőben, úgy érezzük, Rossi folyamatosan szoktatja majd őket az NB I-hez.)

Diaby és Délczeg valóban egy vállalható csatársor NB I-es szinten? A Nemzeti Sport számítógépes segítsége szerint: igen. Szerintünk pedig talán lesz újra egy Danilónk.

Mister Rossi vajon mire képes egy erős ellenfél ellen, egy előzetesen nyerhetőnek tűnő meccsen? Érdekes jelenség, hogy túl vagyunk hat tétmeccsen, Rossit mégsem kezdte ki senki. Mármint úgy értem, nálunk ilyenkor már rég szokták legalább néhányan szidni az edzőt, hogy ezért hülye, azért barom, miért nem játszatja a fiatalokat, miért játszat annyi fiatalt, miért a sok külföldi, miért az egy csatár, és miért, miért, miért? Rossi valamit vagy nagyon jól csinál, vagy ő maga a Jellegtelen és Feltűnés Nélküli Ember, aki eszünkbe sem jut, hogy van. (Az utóbbi lenne az igazi, mert az olyasmi, mint a jó spori, akinek az a jelzője, hogy nincs, vagyis itt azt jelentené, hogy jó a csapatunk, leköt minket a játéka.)

Vajon maradunk száz százalékosak?