Csak a Kispest!

Kilenc az egyhez. Ennyi volt az esélye annak, hogy az Európa Liga első selejtezőkörében olyan ellenfelet kapjunk, aki Macedóniából, Montenegróból vagy Albániából érkezik. Nem nagy sansz, de azért mégis valami, amiben lehetett reménykednem. A lényeg egyszerű, megszokott baráti társaságunkkal idénre egy albán körutat terveztünk be, gondosan (véletlenül) arra az időpontra, amikor a Honvéd talán idegenben meccsel.

A sorsolást tűkön ülve vártam, és amikor eljött a nagy nap, minden forrást egyszerre nyitottam meg a böngészőmben, hátha. És bejött! A gép kidobta nekünk a Flomurtari Vlorét, ami ugyan Közép-Albánia, és csütörtökön, mi pedig szombaton indulnánk, de egye fene, biztos lesz majd valami fuvar, és két napot ki lehet addig ott is bekkelni, amíg fel nem szednek a többiek az északi határváros Shkodrában. Azonnal szervezkedni kezdtünk, hogy jöjjön a rossz hír, tévedés az egész, idegenben kezdünk, vagyis egy héttel korábban. Hatalmas koppanás.

Az albániai túra ettől még állt, az korábban le volt szervezve, így sebaj, legalább a visszavágót még épp látom, hiszen azon a csütörtökön itthon leszek. Sőt, utólag azt mondom, jó ez így, Tchami gólját vétek lett volna bármiért is kihagyni.

Albánia egy csodálatos ország. Aki még nem volt, és már tervezi a jövő évi nyaralását, annak tényleg szívből tudom javasolni, legalább fontolja meg. Egy valóban szabad ország, ahol előfordulhat, hogy az autópálya belső sávjában szembe jön egy autó, ahogy az is, hogy teheneket vezetnek keresztül rajta, de mégis van valami sajátos bája. A biztonságérzet, ami egy-két nap után magával ragadja az embert egyáltalán nem látszólagos, az albán emberek tényleg kedvesek, barátságosak és mivel valami homályos történelmi kapcsolatot feltételeznek a két nép között, még külön szeretik is a magyarokat.

Szkander bég, az első önálló albán államalakulat megalapítója, annak ellenére, hogy egy kiugrott török janicsárvezér volt, barátságot ápolt Hunyadi Jánossal, aki – később soha meg nem érkező – seregeket ígért a megsegítésére a korábbi munkaadóival szembeni harcra. Innen a nagy szeretet, és hogy Hunyadi neve rendszeresen feltűnik a legnagyobb nemzeti hősüké mellett.

Külön érdekesség, hogy a modern és független Albánia 1912-es kikiáltásakor Magyarország (és a Monarchia) elsők között ismerte el az újonnan létrejött országot, hogy 1916-ban, a világháború hevében hirtelen meg is szállja azt.

Vloréba végül egy héttel a visszavágó után sikerült eljutnunk, a stadion környékén már nyoma sem volt a két héttel korábbi eseményeknek, az embereket egyáltalán nem foglalkoztatta a gyorsan jött kiesés. Itt kell megjegyeznem, az albánok nagyon, de nagyon szeretik a labdarúgást, a legtöbb kávézóban, étteremben, kifőzdében rendre kint van egy tévé, amin lehet követni valamilyen meccset, valamint még egy tévé, ahol teletext-adásként az aktuális fogadási ajánlatokat. (Jó, lehet, a piramisjáték-korszak után, inkább fogadni szeretnek, de azért a focit is.)

Azért ha már ott voltunk, a 3-0-ás összesítésről mindenképp meg kellett emlékezni.

A kávé mindenhol csodálatos, de mindez nem lehet véletlen, hiszen Olaszország az elmúlt száz évben legalább ötször szállta meg az országot. Szóval egy ilyen tévével és remek eszpresszóval felszerelt berati kocsmában néztük meg helyi szurkolókkal közösen a Korce-Debrecen meccset, és bár hamar kiderült rólunk, hogy magyarok vagyunk, és az is, hogy közös nyelvünk ott és akkor a kézzel-lábbal mutogatás, a kedvesség tapintható volt. Ahogy mi is, úgy ők is elismerték a faultokat, a sárgákat, egészséges szurkolással biztatták csapatukat. Ez volt az első találkozásunk a futballal az országban, és azonnal maradandó élményt nyújtott.

Másnap, ha már ott voltunk, ellátogattunk a berati stadionba is, ami nagyjából a Fáy utcai Vasas-pálya színvonalát hozta. A gaz ugyanúgy kinőtt a körlépcsős lelátó sarkaiban, a szórványosan felszerelt székek koszosak. Érdekes tapasztalat volt, hogy az albánok mennyire magukénak érzik a csapatukat. A sporttelep igazából nem is sporttelep volt, hanem egy klasszikus stadion, ahol a klubház és a tribün egyazon, utcafronti épületben kapott helyet, aminek aljában kávézók, kisboltok, burekesek kaptak helyet, előttük pedig a szimpatizánsok sörözgettek, ücsörögtek egymással beszélgetve. Amikor benyitottunk a klubházba és kisétáltunk a gyepre, senki hozzánk nem szólt, csak kifelé, de látták, turisták vagyunk, és hagyták, hadd nézelődjünk a folyosókon kihelyezett tárlatok között. Szimpatikus népek, na.

Stadion Beratban.

Rövid tengerparti kitérő után eljött sajnos a hazaindulás napja, amit gondosan úgy terveztünk, hogy két napra nyúljék el, így lesz alkalmunk megnézni Gjirokastra városát, ami nem különben egy másik, de arrafelé egyáltalán nem kedvelt történelmi legenda, Enver Hodzsa szülőhelye. A város gyönyörű, több domb belső oldalára épült, a tetőn lévő várból pedig csodálatos kilátás nyílik az egész tájra. Ugyanitt találjuk a fegyvermúzeumot, ahol megtekinthetjük az albán légierő legnagyobb hadizsákmányát, egy földre kényszerített, a légtérbe véletlenül betévedő meghibásodott amerikai felderítőgépet. Illetve a felderítőgépnek a kibelezett vázát, ami külön jó, hiszen a forró köveken való séta után nincs is jobb, mint egy forró bádoglemezt tapicskolni.

A Puskást emlegető bácsi ezen a sarkon dolgozott.

Gjirokastra amúgy nem csak ezért maradt emlékezetes számomra, hanem mert itt hangzott el először a mindig és mindenhol elhangzó szó, ha az emberről megtudják: magyar. Puskás! – mondta egy éltesebb öregúr, akinek az volt a munkája, hogy az egyik utcában, ahol sok burekes volt egymás mellett, ott ő volt az általános célú kisegítő. Volt, hogy sportfogadási tippeket adott az egyik kávézó teraszán ücsörgő fiataloknak, volt, hogy turistákat kalauzolt be az egyik étterembe, és volt, hogy csak úgy beszélgetni próbált bárkivel, akit meglátott. Velünk is. (Az úr egyébként Juventus-drukkernek tartja magát, de a világ valaha volt legjobb futballistájaként már Puskást nevezte meg, aminek mi persze örültünk, de azért elgondolkoztunk azon, hogy hol és mikor láthatta Öcsi bácsit játszani, valamint, hogy egyáltalán hol hallott róla egy olyan országban lehúzva egy életet, amelyik folytatólagosan egy sajátos izolációs politikát művelve, elzárta magát teljesen a világ többi részétől? Mindegy, Puskás neve egy és ugyanaz, a világon mindenhol ugyanazt jelenti.)

Albániával a magyar válogatott eddig ötször találkozott, és gólt sem kapva, egy döntetlen mellett, 18-0-ás gólkülönbségű örökmérleggel nyeri a párharcot. Az imént megénekelt Puskás Ferenc ezekből mindössze egyen, 1950 szeptemberében, a Megyeri úton rendezett 12-0-ás mérkőzésen játszott, és lőtt négy gólt.

Visszatérve Európába, a macedón főváros Szkopje főterén újra ámulatba kellett essek. A múltját frissiben kitaláló köztársaság most épülő, és mindenféle maguknak vindikált nemzeti hősök szobrával telitűzdelt centrumában az egyik szoborra vigyázó biztonsági őr kérdezte meg: honnan jöttünk? Mondtuk Magyarország, mire azonnal rávágta: Honved. Nem kertelt, és mi sem (én) árultuk el magunkat mondjuk egy jól elhelyezett piros-fekete sállal, hanem neki Magyarország egyenlő a Honvéddal. Ne feledjük, Macedónia a legutóbbi időkig Jugoszlávia része volt, amely ország azért elég komoly sportbarátságot ápolt hazánkkal, a focicsapataink rendre találkoztak egymással. És mégis a Honvéd maradt meg neki, holott alig lehetett több 40-45 évesnél. Aztán persze sorolni kezdte, és érdemes megfigyelni (mert én is felírtam magamnak) a sorrendet: Paksz, Videoton, Debrecsenyi, Fasas, Péksz – és végül, már utánunk kiabálva jó messziről: Ferencvárosz. Mit lehet ehhez hozzátenni? Érzi. (Nyilván, amikor bedobtuk a Vardar nevét, azonnal boldog lett, tovább mélyítve a népek közötti kapcsolatok egyetlen és valós formáját: a futballbarátságot.)

Tengerparti szigetek Ksamilban, az albán Riviérán.

Albánia egy csoda – jelenleg. Egy élhető, szerethető, meglátogatható ország, amiről sok-sok butaság kering jelenleg is a magyarországi közhiedelemben. Senkinek a veséje és egyéb alkatrésze nem volt veszélyben, hogy eladják gonosz szervkereskedők; amíg ott voltunk, egyszer sem keveredtünk olyan szituációba, ami vérbosszút vonna maga után; muszlimok ugyan, de sört nyugodtan ihatunk nyilvános helyen (ahogy az egyik bank biztonsági őre is, aki a fogadótér melege elől az utcára menekülve, egy fa árnyékában nyugodtan rápattintott egy üvegre); a 750.000 (hétszázötvenezer!) bunker sem feltűnő, mert alig látni közülük egyet is. Szóval szinte semmi sem igaz, amit hallani az országról, viszont ezzel szemben egy remek célpont, ha valaki olcsón, remek körülmények között, kedves országban, szép tengerparton szeretne nyaralni. Csak javasolhatom mindenkinek.

(Az pedig már egy külön szépség, hogy a hazaúton bekapcsolt telefonon megláttam, a csapat felkészülési meccset játszik az izraeli Ashdoddal, és mivel még csak az első félidő megy, mi pedig Kecskemét környékén járunk, simán meglehet az utolsó negyed óra. Meglett, vagyis sikerült a Bozsikba hazajönni.)