Az idei Bohócliga-csörtéink közül talán a mai volt az, amelyiket a legnagyobb óvatossággal, már-már kétkedően, de minimum ambivalens érzésekkel vártam. Tudjuk, hogy az idénnyitóink az utóbbi időben az országos szipka kategóriába tartoznak, így a Győr ellen tulajdonképpen nem volt kérdéses, hogy szopórólleren suhanva hagyjuk el a szentélyt. A következő négymeccses sorozat igen könnyeddre sikerült, a Kecskeméti betli viszont rózsaszínről egy szempillantás alatt vérpirosra színezte a világot az egyszeri Honvéd-szurkoló szemében. A mai kérdés tehát – ahogy azt Hanta kolléga már a beharangozóban deklarálta – az volt: sikerülhet-e tovább nyújtanunk a szánkban tartott, oszlásnak indult, ízre azonban még édes győzelmi rágógumit, vagy éles pukkanással léket kap-e a lufi, melynek maradványait csak fejmosással távolíthatjuk el. A hajtás után kiderül.
A Bozsikba megérkezvén nem is egy, első blikkre meglepőnek nevezhető körülményt tapasztaltunk Rob kollégával. Ami egyből feltűnt, az a Fradi-meccshez képest gyengusznak nevezhető nézőszám volt, amelyet a tikkasztó hőség és a tévéközvetítés magyarázhat. Ha jobban belegondolunk, teljesen érthető, hogy sokan a hűs szobát, a puha fotelt, a habos sört, a csinos asszonyt, esetleg a magyar tenger ízléses betonstrandjait választották az izzadtságszagú tribün helyett.
Kisebb-nagyobb változások a csapatösszeállításban is fellelhetők voltak. Abass már a kecsói meccset is bordatöréssel brusztolta végig (jó ezt megtudni egy héttel a rendezvény után), szerepeltetését így nem kockáztathatta meg mesterünk. Helyette Délczeget vezényelte a jobbszélre, míg a csatársorba az eddig hamisítatlan próbázó-pörformanszot bemutató Sekulicot jelölte. Irányítóban is a frissítés mellett döntött Attila, Kispest ostora, így az idén kevesebbet szereplő Lucas Zeli került a pálya középpontjára.
Nem vádolható meg azzal a tizenegy oroszlán, hogy kifejezetten magas színvonalon indították volna a bajnokcsapat elleni derbit. Az első percekben csupán tutyimutyi tilitoli folyt a pályán (tele volt a nadrág – mondta erre Supi a sajtótájon), vagyis a küzdelem, dominált, a játék a két tizenhatos között folyt. Amikor ez az állapot az első negyedóra vége felé megváltozott, akkor sem a Vidi kapuja előtt záporoztak a jól belöbbölt Luca-szögletek, vagy a mindig méregerős Danilo-bombák. Brazil csatárunk és vele együtt montenegrói fenegyerekünk is kissé besült a meccs elején, és bár előbbi sokat volt játékban, nem alakult ki egyetlen helyzetünk sem a játékrészben. A szélen Délczeg kevés labdát kapott, ugyanakkor a védekezésből olykor-olykor kivette a részét, akárcsak hátsó alakzatunk, melynek tagjai ezúttal minden kritikus Vidi-kiugráshoz hozzá tudtak szagolni. Gólt így csak lesről szerzett a jó öreg Alves barátunk (süveg le azért a Fradi-verésért), ikszes állásnál jöhetett a szünet.
A szünet, amely után végre megvalósult az idény előtt általam olyannyira óhajtott összeállítás, a csereként érkező Németh jó fél órát töltött együtt a pályán Zelenkával. A taktikai váltásnak azonnal meg is lett a foganatja, sokkal kraftosabban kezdtük ezt a negyvenöt percet, mint a megelőzőt. Kulcsjátékosunk az addig halovány Dani lett, aki előbb Délczegnek adott használható labdát (amelyet Geri kisodródva durrantott mellé), majd maga indult meg egy kiugratással, és harcolt ki sárgalapot az egyik vendégvédőnek. A győztes pillanat akkor jött el, amikor Németh Norbi fantasztikus labdával találta meg a brazilérót (már ezért megérte a zöld gyepre bocsátani a sokat megélt játékmestert), aki ezután tizit és pirosat érően bukott, az idei hatodik büntetője értékesítése után pedig önfeledt szambázásba kezdhetett a szögletzászlónál.
No de ki gondolta ekkor, hogy az ember- és gólhátrányban leledző Fehérvár újjáéled hamvaiból, és ismét átveszi a kezdeményezést? Valószínűleg még Sousa mester, Pannónia Mourinhoja sem fogadott volna rá milliós nagyságrendben, hogy fiai végigrohamozzák a hátralévő fél órát, a Kispest pedig a jól bevált „a gyors embereinkkel majd jól lekontrázunk titeket, oszt kiskeziteket csókoljuk” taktikát alkalmazza. Pedig így történt. Először egy fejes utáni kapufával zavarták meg a hazai lelátó nyugalmát a vendégek, tíz perccel a vége előtt pedig egy pontrúgás után Kemenes védett közel akkorát, mint a Fradi elleni végjátékban.
A kilencvenedik perc környékén, a ráadást jelző tábla negyedik játékvezető általi felmutatása után aztán mindenkinek elgurult a gyógyszere. Először az időhúzásért reklamáló Nikoliccsal összekülönbözött Supka Attilát küldte el a kispadtól Kassai, majd ugyanezt megtette a helyi czukkal (copyright RobWarzycha), Lőrincz Emillel. A pályán eközben a lekönyökölt, ápolásra szorult Akassout egy vendégjátékos irányába történt nyálürítés miatt szintén idő előtt elnyelte a játékoskijáró, Hajdú Norbira pedig ráesett a partjelző zászlaja. A Saskőy-féle MTK-meccsre hajazó végjáték ezúttal szerencsére nem hozott gólt (bár egy ordító Tchami-Délczeg-ziccerből mi is betalálhattunk volna), így megszületett az újabb három pont. A sajtótájon érdekes módon már nyoma sem volt az indulatoknak, Sousa mester a saját csapata játékát méltatta (!), és Attilának sem kellett Sas-kabarét vetíteni jókedvhiány okán.
Mivel csak tizenöt percig játszottunk szemre is tetszetősen (és így is aláztunk), elmondhatjuk, remekül tartalékoltunk a két hetes bajnoki szünetre. Rögzíthetnénk ehelyütt azt, hogy a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt, a múlt hét szombati zacsi után azonban nem lenne teljesen korrekt magunkkal szemben e haszonállattal muriskodni.
(képek: jómagam – 1909foto.hu)
A héten hallottam egy nem kicsit erős mondatot, idézem: szombaton a Bozsikban az idei(!!!) bajnok veri a címvédőt. Előreszaladt cseppet a kollega. Bár, ha utánaszámolunk, az 1-4-1-4-1-stb ütem összesen 72 pontot hozhat, ami bőven elég lehet. Mindössze annyira kell figyelni, hogy a Győrrel, a Lokival és a Videotonnal ne épp az egyesek alkalmával találkozzunk. Ilyen egyszerű lenne?