Régi kívánalmam teljesült a mostani hétvégén, hisz végre valahára nem nekem kellett felvállalnom a vezetés ődiumát a győri autós kaland során. Az már a sors pikantériája, hogy az egészésgügyi megfáradás eredményezte önkéntes alkoholfogyasztási moratóriumom pont mostanság éli „virágkorát” így csak az ökölbe szorított kézzel valő szenvelgés és a Hanta kezében feltűnő sörösdoboz irányába küldözgetett sanda pillantások maradtak nekem. Hát nem egy örömteli indítás, mondjuk ki – szerencsére a csapat kárpótolt e kimaradt élvezetekért.
Ugyanis e győri túránk igazán remek is trippé avanzsált: a tömött kisbuszban való Honvéd-related emlékidézések Öcsémmel; a győri stadion környékén a Honvéd-tábor szórványainak felfedezése; az ETO Park decensen kihalt plázájában az építmény specialitásának számító két egymással szembeni fémcsúszdából a földre huppanó 1-1 kispesti és győri fanatikus szócsatája és a véget nem érő sztorizgatások – hát ennek van egy hangulata szombat délután. Jól megy idén a csapatnak, nő is a kedv a meccsnézéshez, nem a kötelező jellegú „megyek mert mennem kell” attitűd dominál, hanem jóérzésű izgalom bizserget az adott forduló előtt. Ilyenkor jó Kispest drukkernek lenni. (Ilyenkor is – közölné pikírten Hanta, ha látná hogy mit írok, és nem az esti pörköltözéséről ábránozna itt a kisbusz hátsó ülésén).
Nos, e délután-este Debrecenhez hasonlóan ismét úgy alakult, hogy a kezdő sípszó a sajtópáholyban talált minket, néhány budapesti, valamint egy adag kisalföldi kollegával, no és egy echte körkapcsolás-arculattal a rádióból. A közvetítés zaja mellett így csendben elszeparáltuk magunkat a tömött páholy sarkában, várva a kezdő sípszót, megilletődötten sutyorogva az esélyekről. Vajon Supka optimizmusa -melyet a hétközi interjúja sugallt – jogosnak bizonyul-é?
Jelentem, igen – gépelhettem be az adekvát választ a laptopba, hisz úgy kezdtük a meccset ahogy kell. Szigorú védekezés hátul, a kezdetektől jól teljesítő Sorinnal és Debreceni Művész Úrral, illetve 5-10 perces fáziskéséssel ugyan, de azért csak felpörgő Lovriccsal és Hajdúval. Hidi ugyan szokásos „tétova óda” jellegű performanszával riogatott a startnál, ám Sanyi elöl szintén a megszokott formát hozta. Szélsőink, Tchami és Abass rendre megfutották a győri védelmet – rögvest az első ilyen akciót Danilo pedig gólra is váltotta. Na, így kell ezt.
A folytatás mindenesetre néhány visszasságra is ráirányította a figyelmet. Egyrészt bosszantó volt látni, mennyire nem használjuk ki a tompa győri védelmet alázgató Dieng és Hervé sporik gyorsasága adta lehetőségeinket. Másrészt aggódva figyeltük a sommás értékű győri taktikát, melynek lényege Sanyi kiiktatása volt: eleinte a lerugdosásával, majd a CsertőiMortalKombat Level 2-es pályáján ékünk kiállíttatásának kísérletével borzolta idegeinket a kisalföldi csapat. Szerencsére Sándorunk a sérülést is megúszta (nagy csoda) és a kiállítást is (kisebb csoda), viszont a 30. perc körüli balhét követően tudatosan visszabb kellet vegyen a besárgulás okán, ami kihatott a saját és ezen keresztül az egész csapat veszélyességére. Szerencsére ez az állapot csak a második félidő elejéig tartott…
Ugyanis a második 45 perc az első gól lemásolásával (Abass elhúz, Dani beveri) indult, a Győr pedig előbb potenciálját, majd kedvét is elvesztette. Dudás indiszponált volt, Ahjupera eltűnt, Ji-Paraná besült, mint egy országhatárt átlépő Tököli. Reli dühöng, Supka nyugodtan áll, a tábor újabb és újabb mutációit zenésíti meg a Sanyit dicsőítő anagrammáknak, a győri érdekeltségű újságírók mellettem pedig permanensen szidják csapatukat és a napi bűnbak balhátvédet, utóbbi kapja is rendesen az ívet, már-már azt idézve fel bennem, amikor Benjamint fumigálta egy emberként a korzó és a kanyar az ébenfekete szűrő agyfaszos időszakai során. Ideges tehát a győri futballközeg a Kispest vendégkjátékakor – azért ezt az érzést el lehet viselni.
Ekkorra már az első félidőbeli megilletődött magaviseletünk is oldódni kezd, és egyre jobban kiengedjük a hangunkat. Gyakoribbá válnak az ideges felhorkanások, ha Sántának kell hárítani, és az öblös „UHHHH”-ok mikor Sanyi fölédurrant ballal… A 65. percben vörösesszőke csatárunk szóló kilépésénél pedig akkorát sikerült káromkodnom, hogy azt hittem, kivezetnek… hiába, ez történik, ha valaki drukker marad a VIP-ben is.
Egyedül Supka védekező jellegű cseréin húzzuk a szánkat. Nem értjük: addig sokkal jobban tartottuk, magunk míg elöl kreatívkodtunk a győri térfélen…Danilo és Abass lekapásával a gyors és ötletes támadójáték sérül, hisz Hore nem a szeme-van-passzok mestere és Délczeg is inkább csak keresi formáját. Ám ezen az estén ez sem okoz gondolt.
Hanta közben egy Staróval tér vissza a büféből -itt sajnáltam csak igazán megfáradó gyomrom miatti önkéntes sörszünetemet. A hazai stadionbüfék nagy tudora elégedett is a győri intézménnyel, s jelzi: meccs végén egy tejeskávéra is be kell ugranunk. 2:0, ünnep van, persze hogy megyünk kávézni, döntünk, mire a Segafredo márka egy másik nagy barátja, Gege is bever egy dugót Sztevanovicsnak, szépségdíjas akció végén. Fiesta lesz, gyerekek? Mi van itt?
Hát ha az nem is -egy győri gól belerondít- öröm azért akad. Rangadót nyertünk már-már az év eleji periódusunk jó formáit idézve. A meccs utolsó negyedére szinte Zalaegerszegen éreztem magam: néhol kreatív játék, biztos védekezés- csak most nem egy szétesett seregható, henem az egyik bajnokesélyes otthonában. Nem volt rossz érzés, mit mondjak… A 2. és 3. gólunk bizony minden volt, csak fércmunka nem.
Hármas sípszó, szedelődzködés, irány haza. A büfében még útitársaim letolják az obligát tejeskávét, miközben mellettünk Mátyus Jani és Vincze Ottó tart családi találkozót, feltűnik egy megsápadt Nicsenko és Hanta még egy jó Jäkl Antalt is látni vél. Megelevenednek a legendás ’90-es évek és ezt mi sose bánjuk, ifjúság, emlékek, Bohócliga. Aztán ez is lecseng, sajtótáj, elégedett Supka, sporszerűen gratuláló Csertői, busz mellett elkapott Danilo, majd diktafon a zsebbe és indulhatunk a kisbusz felé.
Most pedig, mire e sorokat írom, már Budapest fényei köszöntenek. Irtó szar hetem volt a mostani, egy adag túlórával, meg hasonló nyalánkságokkal – és ennyi kellett, egy jó Kispest, egy győzelem, és már töltődnek is azok a megfáradt cellák, legjobb. Győr tehát megmarad kedves helyszínnek: látogatásaim 3/4-e ért itt győzelemmel véget. S ha múltkor Debrecenre azt írtuk: keretbe foglalta 2011-es Honvédos utazás-évünket, akkor a mai meccs az idei őszünkre szűkítve tette ugyanezt: mely szezont ‘egerszegen kezdtünk (a Hali esküvői vendégeskedés miatt kimaradt) jó játékkal és gólzáporral – s most ugyanez Győrben is megvolt. A házigadánk először volt kénytelen kapitulálni otthon e szezonban. Szép volt, srácok.
Közben a kollégák oltani kezdenek hogy megint annyit írok hogy nem lesz aki elolvassa – be is fejezem. Hali ellen folytatjuk a sztorinkat…
Fotók: Babar (1909foto.hu).
Relikém!
Na, de nézzük, eddig mit nyújtott a Kispest! Kóklerek ezek. Nyolc tizenegyest kaptak az első tíz meccsen, az elsőt egyből ki is hagyták ellenünk a Hajdú Norbika jóvoltából. Hengereltek aztán sokáig. Otthon alázták a Vasast, a Vidit, a Fradit, meg az Újpestet is. Aztán jött a torpanat: a jó SZTK nem kímélte őket a Kupában, azóta csak egyszer győztek, mint én a válogatottal a rendszerváltás után. De csak altatnak! Ezek valójában profiból vannak: egyedüliként hoztak el pontot Debrecenből, nehogymá’ velünk is packázzanak, Reli!
Így valószínűsíthető, hogy az eddig is jól szuperáló Sánta – akit, Relikém, kár volt elengedni a nyáron – fogja hárítani a Dudás-bombákat, balbunkóban pedig Hajdú Norbi kezdhet. A szűrő Johnson mellett most Németh Norbit és Ivancsicsot tippelem a kezdőbe, elöl természetesen Dél-Amerika Hajszánja mellett Magyarország Zlatanja rohamozza a kapunkat.
Öt éve már, hogy nem vagy velünk, hogy érezzük hiányodat, hogy nem vagy kint a meccseinken, hogy örökre te lettél a tízesünk.
