Igazából nincs mit mondanom a meccs előtt magáról a meccsről. Tényleg nincs.
Az elmúlt napok sorozatnézéssel (ez hatalmas hiba volt), politikai komédiával, podcastek hallgatásával (#todo: ezt pótolni!), olvasgatással, könyvkereséssel, Flickr-ből kiköltözéssel, meg úgy mindenféle aprósággal irtózatosan gyorsan elteltek, a hétvégi meccsre szinte gondolni sem maradt időm. És nincs ezzel semmi baj.
Azt már korábban megállapítottam (a vonatkozó posztot, posztokat majd alkalomadtán kikeresem és hivatkozom), hogy valószínűleg engem nem is a labdarúgás, hanem a szélesen vett foci, a játékot körülvevő miliő, az emberek, a közösségek dinamikája, az elköteleződések formái és hálózatai nyűgöznek le, miközben belül iszonyatosan szurkolok azért, hogy a végén ne rajtam, a kispestesen/honvédoson röhögjenek az ismerősei. Gyerekként még talán tisztán a csapat sikerét akartam, azonban pár évtized alatt sikerült felfogni, társadalomban, közösségben élek, ahol nem mindig én nyerek, nem mindig a mieink nyernek, és nem mindig nekem, nekünk van igazunk, néha el kell viselni a vereséget, vagy akár a kárörömöt. Ilyen ez a móka.
“Úgy látszik, elfelejtettük hogyan kell beharangozót írni, már amennyiben érdemes egyáltalán ilyesmivel foglalkozni” bővebben
