Új rigmusok sora született a kispesti nyárestében, a címben jelzett kántáláson túl természetesen volt „Boti bebaszta, Boti bebaszta, Boti bebasztaaaaa„, továbbá „Szántsd fel a pályát, Eke szántsd fel a pályát, száááántsd fel a pááá-lyááát, Eke, szántsd fel a pályát„, no és „GeriGeriGeriGeri” a kisSikesdi cseréjekor. Ha meg ócsárlás helyett össznépileg játékosnév-rigmusok szállnak a Korzó felett, az már rossz meccset nem jelent. „Csa-tár Bo-ti, csa-tár Bo-ti!” bővebben
Címke: RW
Ez nekem (viszont) poszt
Az történt, hogy ma reggel bejöttem, leültem a gép elé, megnéztem, mennyi a meló (k. sok), bele tudok e sűríteni egy beharangot (nem), Hanta írt -e valamit a máról (igen), azaz kell-e valamit feltolni. A válaszok nem abba az irányba mutatnak, hogy bármire is szükség lenne részemről, ha egy, az újságírás és a professzionalitás mércéje szerint működő blogról beszélnénk, de a CSAK (asszem) még nem az. „Ez nekem (viszont) poszt” bővebben
Búcsúzni tudni kell
Tudni bizony, és ez csak a legnagyobbak kiváltsága, meg ilyesmik, tényleg. No ne ijedjünk meg, a cím elsősorban a csapatra és az idényre vonatkozik – bár, ha a korzóról lesétálva az étert belengő savanyújóska hangulatra gondolok, akkor meg is ijedhetünk, mert hivatalosan-nem hivatalosan, azért itt többen búcsúztak, mint csupán az idény. Felemás érzések következnek. „Búcsúzni tudni kell” bővebben
A nap, amikor nem vagyok hajlandó siránkozni
Tegnap tehát megannyi, hol patetikus, hol pátosszal telített felvezetés után (az elmúlt hetek kb. összes posztjában erről elmélkedtünk vagy sírtunk) végleg véget ért a hosszúra nyúlt »bajnoki év«, most már hivatalosan is. (A szemfülesebb olvasók mindezt a blogfejlécben is észrevehették, hisz KW tavalyi, ünepi kreációja helyett most újat rendelt arculatfelelősünktől a jó Hanta úr). Ilyenkor jó magyar (és RW, de kb veghhantá-t is írhatnék, a blogtárs elmúlt egy évbeni korzóskorlátos öntemetése miatt) szokás szerint most valami brutális síróposztnak kéne jönnie – aki ilyet vár, térjen vissza holnap, én most inkább méltó búcsút veszek a legszebb kispesti évemtől, alapvetően vidáman. „A nap, amikor nem vagyok hajlandó siránkozni” bővebben
Egy hétig állt a Mezőkövesden épített reményszobor
Az egyébként is relatíve halovány bronzérmes terveink egy hete némileg erősödni látszottak, legalábbis a lelki tényezőket tekintve: végre ismét idegenbeli siker, klasszikus Eppel-Lanza gólduó, Bognár finom részrehajlásának kivédekezése a záró 20 percben, végre kisimult arcú Supka nyilatkozat, satöbbi, satöbbi. Vidáman jöttünk haza, na. Sőt, tegnap mind jómagam, mind Tesóm, mind az örök pesszimista Fater, de még a szimpatikus salgótarjáni drukkerkollega, akivel a meccsen szoktunk összefutni, egyetértettünk abban, hogy itt ma, nem tudjuk hogyan, de nyerni fogunk. Szívesen írnám, hogy Hanta is osztotta ezt az érzést, ki is olvasom valamennyire a tegnapi beharangjából, de mégsem merek nyilatkozni a nevében. No, hát ilyen előzmények után, jó kispesti forgatókönyv szerint nem is jöhetett más, mint amit tegnap átéltünk.
„Egy hétig állt a Mezőkövesden épített reményszobor” bővebben