Félidőben azt magyarázta nekem G., aki egyáltalán nem akart sörözni a meccsen, viszont mégiscsak úgy alakult, hogy ezek simán fordítanak. Támadóbbak, nem lehet lelkesedésből végigcsinálni. „Hülye vagy.” – gondoltam magamban, azonban hangosan nem mertek kimondani, mert bár a lelkem mélyén ugyan bíztam benne, az agyam mégis azt diktálta, lehet, igaza van. „Meglesz, nyugi” – böktem ki végül valamiféle magamra erőltetett magabiztossággal, „a Kecsó ikszelt a Mezőkövesddel, jó nekünk az egy pont is.”
Alig húsz perc múlva már a „dehogy jó” álláspontját képviseltem, miután Pekár befejelte a másodikat. Helyzeteink vannak, ezt meg lehet csinálni. Elképesztő az a támogatás, amit a lelátóról kapnak, szakad az eső, mindenkinek szar, itt most nem lehet elfáradni. Ha csak egy nagyon kicsi kell, akkor azt a nagyon kicsit nekünk kell kifacsarni belőlük.
„Easy” bővebben
