Van egy pont, a posszanáspont, amikor, mint egy holtponton, átlendül az ember, és onnantól már nem megy felefele a stressz, nem szorul jobban össze a gyomor, nem csapkodja hangosabban a tenyér a korzókorlátot. A ’90-esek végén az ilyen holtpontok elérése után nem szidta többet az adott meccsen az Esernyős tovább az ellenfél bal- vagy jobbszélsőjét (aki épp a törzshelyéhez, a korzóhoz közeli oldalon rohangált) artikulátlan hangján – pedig amíg szidta a delikvenst, az nem volt egy gyenge dolog. De utána filmszakadás, kifulladás, néma csönd. Na ez a holtpont jött el tegnap nekem, és ahogy hallottam (azaz: nem hallottam) – sokaknak. A végén már a meg nem adott gólunknál is csak néztem, mint hal a szatyorból. Szóval megfogalmazódik szépen az emberben, illetve már rég megfogalmazódott, de mostanában egyre inkább egy csatornabűzű nápolyi sikátor szagát idéző hulladékkupacként konkrétan manifesztálódik előttünk a kérdés: hát mi a sz*r folyik itt? „Arrividerci Amore…?” bővebben
