Az én Kispest-Honvéd sztorim – 0. rész

kispsztori0Nem, nem tűntem el, kedves nézőnk, kedves hallgatóink, nem azért írt Hanta egyszemélyben poszt-áradatot az elmúlt három hétben, nem azért Karácsonyoztatta és szilvesztereztette meg az olvasókat egyedül, nem azért írt megint szólóban már jó ideje, mert RW kiszáll. És még csak nem is a szokásos indokom (meló, meló) volt a némaságom hátterében. Az elmúlt két hetet a régóta hallgató sorozatunk újraélesztésével töltöttem, és most tartok ott, hogy a következő x hétben minimum 7, esetleg 9 részt tudok majd prezentálni, mindannyiunk boldogságára. Remélem legalábbis, hogy nektek is boldogság lesz, nekem mindenképp, hogy végre, 2 évi szülés után kiírtam magamból.

Az új évad első része pedig pedig egy amolyan előtörténet-szerűség, ami még a sorozat kezdése elé megy vissza. Kell ez az egész szériához, hogy lássuk, hogy lett a kis RW-ből Honvédos, hogy aztán később, évtizedek múltával ilyen visszatekintéseket írogasson. Ehhez pedig egészen a ’80-as évek közepéig-végéig kell visszanéznünk, amikor még viszonylag új volt a kispesti panelrengeteg, a Határ úton csak oldschool Ikarusok álltak a 66-os és 154-es végállomásán, a 42-es vonalán UV-k repesztettek a Bozsikig, Wekerle még nem volt annyira sikk, a drukkerek pedig Máncsó mozdulatain való sírás helyett Gyimesiéknek tapsoltak, nem is keveset. (A sufnibuher címképet pedig Hantának küldöm szerettel, mert tudom, hogy imádja az RW-minimálstílust :) ).

Persze a fenti dolgokról, főleg a focis vonatkozásokról mit se tudtam én akkor. Maga a foci érdekelt, mint játék, nyilván előbb kezdett izgatni a golyó kergetése, és az, hogy Apu mekkora gyertyákat tud rúgni rendelésre a Kóson (akkor: Petőfi tér), mint a rém unalmas meccsek, amit ő és nagyapám érthetetlen módon végig tudott nézni a TV-ben hétvégente és szerdánként. Ami érdekelt a fociban, az a kedvenc bordó és kék rövidgatyáim voltak, amik a tavaszt jelezték, ha végre felvehettem őket, meg a magas szárú Puma sportcsukám, amit használtan kaptam valami unokatesótól, de nekem nagyon tetszett és jól lehetett vele rúgni az udvaron a Balázsékkal, vagy a téren az amúgy roppant idegesítő kis Gyurkoviccsal előbb a gumilabdát, később a bőrt. (Igen, nagy rohadt egy outfit-gigerli voltam már akkor is, tudom.)

A TV-s meccsek azonban abszolút kívül estek az érdeklődésemen, illetve… a klubok már valahogy kezdtek megragadni. Főleg a budapestiek. MTK-VM, FTC, Újpesti Dózsa, Vasas, Bp. Honvéd, Bp. Volán, Csepel… megannyi izgalmas név, és megannyi izgalmas klubszín, ez már érdekes témakör volt. Kértem is Aput, mondja már el, hogy melyik pontosan milyen színkombinációval is bír, mert lassan kedvencet illene választanom, és hát mégiscsak ez a legfontosabb faktor. Ő pedig türelmesen sorolta. Én pedig döntöttem. A lila-fehér a legszebb, társasjátékozáskor is mindig lilával szoktam lenni, Dózsás leszek. Fater csak mosolygott. 5 éves voltam ekkor – és lila drukker lettem.

4 hétig, utána rájöttem, a kék-fehér még izgalmasabb klubszín. Átnyergeltem hát libásnak egy jó 14 napra, utána pedig életem szégyenfoltjaként egy hétig a zöld-fehér színekre esküdtem. Ezt most bevallva, szinte méltatlanná válok e sorozat írására, belátom. Mindegy. Egy hét letelte után, erre emlékszem, komolyan elgondolkodtam: Nagyapám Honvéd-szurkoló (illetve ő még anno KAC-os volt, atletizált is a klubban), Apu is Honvédos, hát milyen rosszul esne nekik, ha én ellenük drukkolnék, amikor elég nagy leszek ahhoz hogy a brutál unalmas meccseiket velük nézzem a TV-ben (merthogy egyszer azokat nézni fogom abban biztos voltam: a tojásrántottát is utáltam két évesen és kedvenc lett ekkorra, a gombapörkölt dettó, ez lesz a meccsekkel is. Végül is, bejött). Miután meghoztam a fontos döntést, hogy szín-preferenciáimat szembeköpve, önfeláldozóan Kispest-drukker leszek, nagy délczegen bevonultam az udvarról a kis wekerlei konyhánkba, ahol Apu épp bodzaszörpöt főzött, és bejelentettem neki a nagy döntést. Ő pedig megint csak mosolygott, de nem szólt semmit. Ennél nagyobb hozsannára számítottam, duzzogtam, de akkor már nem változtattam. Maradtam Honvédos. Ez 1986-ban történt.

Czibor, a "Bolond" a korzón a Vasas elleni meccsünkön. Legendát láthattam, igaz, ezt akkor fel sem fogtam még...
Czibor, a “Bolond” a korzón a Vasas elleni meccsünkön. Legendát láthattam, igaz, ezt akkor fel sem fogtam még…

Két év telt még el innentől, részemről igen felületes foci-érdeklődéssel, és bár onnantól bárki kérdezte, én mondtam, mint egy papagáj, hogy a Bp Honvéd a kedvenc csapatom, ez azért még nem osztott, nem szorzott sokat bennem. Viszont ’88 őszén Apu megkérdezte, nem akarok vele kimenni egy meccsre, ha már két éve ilyen nagy horderejű bejelentéssel támadtam őt le, merthogy a Vasassal játszunk aznap, a KAC valami évfordulója alkalmából kivételesen piros-feketében a szokásos piros-fehér helyett, + kinn lesz egy-két öregfiú is. Fater nagy debüt-szervező arc egyébként, az első sörömre is ő hívott meg gimi vége fele, az pedig egy König Pilsner volt egy csodásan gyöngyöző falú korsóban egy roppant száraz nyári napon. Csodálja valaki, hogy évtizedekre sörissza lettem?

Apu idolja Apu fotóján. No comment. (A háttérben szerintem Pisont Pista).
Apu idolja Apu fotóján. No comment. (A háttérben szerintem Pisont Pista).

Az első Honvéd-meccs (oké, tényszerűen az első akkor volt, amikor még Anyu hasában voltam kinn egy 1980 őszi meccsen, Fater már akkor tudta, mi kell terhes kedvesének: egy jó Honvéd-meccs az állóhelyen. Nem semmi. Csoda, hogy megfertőzödtem már a születésem előtt, tudat alatt?) azért nem hozott rögvest ekkora sikert, bár az első 20 percre konstans elvarázsolt a miliő, a(z akkor még) tömeg, a szotyolaszag,a  közelről látott játék és játékosok, első kedvencem a legmegjegyezhetőbb fizimiskájú Szíjjártó lett, nyilván! Az annalesekből kilesve, így álltunk fel: Disztl P. – Csuhay, Csábi, Csehi – Szíjjártó, Pisont, Sikesdi, Cseh, Sass – Zsinka (Nagy), Gregor (Füle). A mester Both József volt. “Reméljük, Disztl Peti ma nem kap sok gólt a kistáskájába” – mutatta Apu mosolyogva a szakállvokál kapus kis neszeszerét a jobb alsó sarokban. A fehér felső – fényes világoskék gatya kombinációban feszítő Vasasban Mészöly Gézu söprögetett, számomra az egzotikumok egzotikuma pedig a mokány  “Klód”, Jean-Claude Mbemba volt elöl. Plusz az olyan névcsászárokra, mint Pecha, Schmidt, Zvara, Nyúl, akkoriban még fel se figyeltem. Az első félidő második felére azonban lelkesedésem lelohadt. A meccs ugyanolyan vontatott lett, mint a TV-s borzalmak, gól a kanyarba se nincs még, így amikor Apu a szünetben megkérdezte, menjünk-e haza, először szerényen hallgattam, másodszori kérdésére azonban már bólintottam hangtalanul. Úgyhogy Apu még gyorsan lejattolt gyermekkori idoljával, az ő Warzychájával, Tichyvel, le is fotózta Lajost, illetve a szintén kinn lévő Czibort (e nevek nekem semmit nem mondtak akkor, te jó ég…), majd irány a kijárat. Taxiba ültünk és irány haza, otthon kiszállás, de Apu még kéri a taxist, hogy ugyan lökje már be a körkapcsolást, és mikor hozzánk ér a szpíker, közli, hogy vezet a Honvéd Csehi góljával, “nem igaz”, kezdtem fészkelődni, majd a lakásba érve rohantam a TV elé, és láthattam az ismétlést, amint Füle tiziből megszerzi a második gólunkat a melegítőgatyás Andrusch felett a hálóba emelve.

Összeomlottam, türelmetlenségem íly büntetése láttán. Szerintem ott lettem én igazán Honvédos, megfogadtam, hogy sose jövök el még egyszer meccsről, ha kijutok.

Hónapok múltán, már tavasszal, a kiesőzóna felé haladó lejtőnkön a Veszprém csapatát fogadtuk Kispesten, és ekkor már én kértem Aput, hogy menjünk ki, ezúttal Öccsöt is víve magunkkal. A következő képhez szinte nem is kell kommentár:

A kis RW és Öccse a korzókorlátnál. Előbbi ma a blogot írja, utóbbi a designunkért felel. Röpül az idő, 'átzeg...
A kis RW és Öccse a korzókorlátnál. Előbbi ma a blogot írja, utóbbi a designunkért felel. Röpül az idő, ‘átzeg…

Azazhogy de. A koratavaszi derbin az akkor erős középcsapat Veszprém simán leoktatott minket, másnap a Vasárnapi Hírek, amit akkoriban (kizárólag a hátsóoldali sportrovatot persze) rendre olvasgattam, “A Veszprém megáljjt parancsolt a kispesti kiskatonáknak” címmel büntetett. 0:2 lett, bűn rossz meccsen, a képen a portréink mögött  az akkor nálunk vörösködő Puglitsot, hátul Bánfit, az épp felé passzoló Szíjjártót is felfedezhetitek csecse Hummeljeinkben. A veszprémi ászokat nem fogom feismerni, ne is kérjetek, Plotár az, aki talán tuti játszott. Apu pedig a 75. percben kitalálta, hogy tesóm biztos fáradt/meg fog fázni, ideje indulni. “Nem fázol? Ne menjünk? ” -kérdezte tesómat, akinek a magyar hangjaként azonnal rávágtam: “NEM! NEM FÁZIK!”. Ez azonban nem hatotta meg Fatert, tesóm bólintására leléptünk. Iszonyat mérges voltam. Pedig ez a Disztl – Puglits, Bánfi, Csábi, Szabados – Szíjjártó (Pisont), Sikesdi, Fodor, Csehi – Kámán, Orosz (Molnár) csapat azért nem a Best of Kispest-élmény, valljuk meg!

A szezon végét ismerjük: majdnem kiestünk, a Kazincbarcika elleni osztályozós izzadás mentett meg a szégyentől, de csak alig. A már akkor is szívvel-lélekkel a Honvédnak “drukkoló” szpíker, Gundel Takács kb hússzor mondta el az esti összefoglalóban a bennmaradást hozó borsodi 2:2-es meccs napján, hogy Gregor mekkora lesen volt az első egyenlítésünknél, és fájdalmát nem enyhítette, hogy a következő szezonban is első osztályú maradt a Kispest. Első osztályú, a szurkolói gályájának fedélzetén pedig egy új arc jelent meg, egy sovány wekerlei kissrác, akit a tavaszi Veszprém-meccs, az osztályozós összefoglaló és az apja által szidott, valami ex-szövetségi kapitány Mezey érkezése annyita megőrjített, hogy onnatól egészen máig a Honvéddal kel és fekszik. De ez már az igazi történet kezdete, az én tényleges Kispest-Honvéd sztorimé.

A jövő héttől pedig ott folytatjuk, ahol anno abbahagytuk: a az első ligába való visszajutástól. Az első részek kicsit szürkébbek, kicsit savanyúbbak lesznek, de tartsatok ki, jön még 1-2 szebb epizód, kispestiekkel teli Megyeri úttal, győrieket némító Abrahammal, ezüstös félszezonnal, szóval érdemes velünk maradni. A sorozatot terveim szerint 2010 őszig, a blog indulásáig viszem majd el, az új évadban már félidényes epizódokkal a több és frissebb emlék miatt. A kommenteket pedig ugyanúgy várjuk, mint eddig.

Mostantól tehát januárban a kispesti emlékeké a terep. Hajrá!

“Az én Kispest-Honvéd sztorim – 0. rész” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Szerintem az első képen a haja és izomzata alapján nem Pisont,hanem Sass Jani van!

    1. Jogos! Ő lett volna a másik tippem, a comb tényleg nem Pisontos (pironkodok)

      1. Sajnálom, hogy csak ilyen karriert futott be, sokkal több volt benne szerintem. Tőlünk elment az MTK-hoz és vége is lett a pályafutásának. Annak idején volt szerencsém még Egerben látni a bemutatkozását (Csank János volt akkortájt az edző) és számos mérkőzését, kevés olyan gyors játékos volt mit Ő abban az időben. Fogalmam sincs mi lehet vele, nem hallottam, olvastam semmit róla.

  2. Gratulálok az íráshoz és a Magam részéről nagyon várom a folytatást!

    Annyi szubjektív elemet írnék az “Én Kispest sztorimhoz” hogy nekem is emlékezetes volt (igaz más szemszögből) az a Honvéd-Vasas mérkőzés ahol (ismét) először piros-feketében játszottunk. 1988-ban éppen nagy lelkesedéssel a kötelező sorkatonai szolgálatommal töltöttem az időmet és a Verpeléti laktanya kies épületei között nekem is csak az első félidő megtekintése adatott csak meg, Egy idióta katonatiszt elvtárs úgy döntött, hogy a mérkőzés első félideje után az állomány az alakuló tér söprésével kell, hogy eltöltse a hétvégi szabadidejét. Majd felrobbantam akkor a dühtől és a tehetetlenségtől……és még mondja valaki ezek után,hogy mi a “Honvédség csapata” voltunk :)

  3. Klassz írás, várom a többit is!

    +a fotókkal együtt pedig tényleg fantasztikus remélem a többihez is lesz, szuper lenne

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.