Megjött a tavasz – 3 hét késéssel

Végigszenvedett, végigbrusztolt meccs, kevés fantázia, görcsös akarás, egy adag szerencse (igaz, ez nagyrészt kiérdemelve), 1-2 kulcsemberi villanás, végül behúzott meccs.

Csodás futballidő, hol borongós, hol napsütéses, de alapvetően száraz április délután. Fű- (mármint gyep-), szotyola, zsírosdeszka- és hagymaillat a Bozsikban. Megjött a tavasz.

Ha ezt a két bekezdést 3 hete írhatom le, most már kiegyenesedett csapattal, vidáman készülünk az MK-elődöntőre és élvezzük az évszakot a maga teljességében. Kár, hogy mindkét aspektus késett jó 21 napot.

Most már persze kár nyavalyogni az MK-n, azt a “legszebb” kispesti balfaszkodások hagyományának oltárán áldozva engedtük el a Nagyerdőben. Vagyis úgy jártunk, mint az az egyszeri rocker arc, aki 1 éve csak legyintett a koncertfelhozatalra, hogy ennyiért hülye lesz megnézni a Metallicát, hakni már, öregek már, larsúgysetuddobolni és különben is – most meg szomorúan olvassa a beszámolókat, hogy hogyan ment át a Papp Lászlón a kurszki tankcsatát idéző mennyiségű szónikus lánctalp.  Így már mi is hiába tanakodunk azon, hogy mit kellett volna máshogy művelni kupafronton, maradt a nehezebb út a szezon megmentéséért, amin tegnap kellett elindulni – kiábrándult szurkolók, bennmaradásért fogcsikorgatva küzdő Balmaz, és lélektanilag földön lévő keret mellett.

A tavasznak való tiszteletadást mindenesetre elég korán kezdtük tegnap, már kora délután a Füvészkertben téve tiszteletünket, a Sakura (=cseresznyefavirágzás) Japánból importált kis ünnepén. Nos, a Füvész cseresznyefái a pesti tavaszhoz illően kissé bealudtak idén, és az egyhetes fesztivál startjára még csak 2 nyilasztott virágokat a kábé tucatból, de az autentikus (nak szánt) dobszólók, a zöldellő bambuszligetecskék és a csöndes csobogók közt sétálva az alaphang azért meg lett adva a szívemben a tavasznak, amihez a fő összetevő persze egy győzelem lenne, sóhajtottam, de mikor itt volt az idő, azért kellemes hangulatban szálltunk fel a pótlóbuszra, kizötyögni Kispestre, ahol egy Templom tér környéki kertvárosi séta, és némi baráti beszélgetés után következhetett a Bozsik.

Vendéggel az oldalamon érkezve a jegyvételi huzavonát most én is végigálltam, mit mondjak, nem volt egy népünnepély, és rá is ment az első negyed óra, de miután beértünk és felkaptattam a régi sztenderd lépcsőmön a WC mellett a korzó sáncára, végigtekintve a tavaszi délutánban fürdőző kis pályánkon, átjárt a jóérzés. A többiek ráadásul azzal fogadtak, semmi érdemlegesről sem maradtunk le, hisz egy Nagy Geri dugót leszámítva inkább csöndes gyürkőzéssel folyt a meccs.

Sajnos  ez a látlelet a továbbiakra is igaz volt, a félidő legnagyobb eseménye egy, a mögöttünk lévő sorból kolosszálisat a nyakunkba perecelő helyi erő volt, aki sűrű elnézést kérések között közölte, hogy “berobbantam a köztudtatba“, ennek mondjuk az alattam ülő, az eset nyomán csigolyáját fájlaló kolléga kevésbé örült.

Csak a szokásos: Kassai óberkodik (új kedvenc szavam, hihi). Fotó: Babar – 1909foto.hu.

A félidő végül elcsorgott, néhány Kassais feltűnési viszketegségi jelenetecskén túl sok minden sem maradt meg az emlékeimben. A második játékrészre így fel is másztunk a régi törzshelyre a többiek mellé, ahol minden a régi kerékvágásban folyt, a legnemesebb csakblog-hagyományok szerint: Hanta magasröptű, ám random észrevételeket szúr be 10 percente, Ábel és Salvatore felajzva éltetik Toncsi Kukokcs Petrocsellit, Gyuri csöndesen sírdogál mögöttük. Közben a két jómadár Kukocs minden megindulásakor extázisban üvölt egy odanézz-t, én csak hüledezek, mert a jó Toncsi mozgása és arca elég furi, Salvatore jön is a megfejtéssel, kora délelőtti szórakozóhely-látogatást gyanítva a háttérben, én inkább asztmát sejtek. Öcsém sztoikus nyugalomban áll és néha fejet ráz, néha azt sem. Lassan csorognak a percek.

A félidei (szerencsére csak sérülés miatti) Boti-Kossuth csere nem nyugtat, bár a szabadságharcos igazolás ma nem kockáztat, sallangmentesen rugdalja seggbe a labdákat a védősor belső bal oldalán. Supi cserét jelez közben, gondolom Kukocs jön le, mert Toncsink arca már olyan, mintha Tangara ülne a tüdején. De nem, King és Gazdi érkeznek le a kispadra, a pályára be pedig egy komplett jobbszárny, Luki hátra (?!), Dániel Ló előre. Hát, hajrá.

[Mindeközben csodás jelenetsorra figyelmeztet Fanta. Az előttem álló korzós bajtárs már 60 perce süvölti be a pályára Supka felé: “Attila nem látsz?” “Attila, cserélj!!!” “Attila a Heffler nem érti ezt a játékot, látsz?” “Attila, csere!” “Heffler kérj cserét!” “Attila, frissíts, hallod?” “Attila, cserélj már…!” – erre kettős csere, nyilván mi a reakció? “LEHOZOD a KINGET? Takarodj“. Priceless.]

Dániel Paripa rögvest egy jobbról fölé pörköléssel kezd, fáradtan suttogom magam elé: már nem a régi a jó öreg Ló. A King-Lukács cserén megoszlanak a vélemények, nem is tudok győztest hirdetni. A meccs csorog tovább, mígnem…

2011 ősz újratöltve, Dani csavarodik ki, a gól csavarodik be. Fotó: Babar – 1909foto.hu.

….mígnem hirtelen félelmetes időutazás kezdődik. Egyenesen 2011 őszére repülünk vissza, amikor is -jól emlékszünk- az Újpest elleni meccse az addig csak tizenegyesből eredményes Danilót Zelenka indította háttal megcsúsztatva a labdát, a braszileró csatár pedig kapuig száguldva Henry-zett egy remekbeszabott, kifacsarodott testtel a bal alsó kapufás sarokba tekerős gólt. Erre most mi történik? Előrefele ívelődik egy labda a bal oldalon, és a Zelenkát is homályosító idei játékmesterünk, Lenzfém Dévid csúsztat háttal a nagy haverja felé, Dániel, mit keresel ezen az oldalon, de amúgy jó, hogy itt vagy, Danipaci megindul, rajta egy védő, de bakker, megelőzi, mi az, fogyott a brazil?! Úgy látszik igen, mert begyújtódnak a rég elfeledett danilói rakéták, és a visszeresnek gondolt Pacicsülkök lendülnek, a törzs tekeredik, a labda pedig csodás kifliben vágódik a bal alsó kapufa mellé, 1:0, végre.

Ha nem is az év extázisa, de nagy boldogság a lelátón, Horváth Fecsó ólábai is sóbálványba dermednek egy percre, mi is örvendünk odafönn, pedig már 0:0-ra engedtük el lelkeinkben a meccset.

Ha már Metallica is volt a héten, tisztelegjünk nekik képcímmel is: “HERO(ES) OF THE DAY”. Fotó: Babar – 1909foto.hu.

De még nincs vége. A  kilátástalanabbnál kilátástalanabb balmazi akciók közül egy eljut a bal oldalukra, Luki üldözi Uzamát, már 10 méter óta rángatja, nem kéne, majd a 16-oson belül össze is akasztja a lábát  az ellenfélnek, jogos tizi. 85. perc. Bázzeg. Ez kellett. Supka szerintem már lomfűrésszel nyiszatolja nem létező bajszát. De az elmúlt hetekben topformát futó Gróf (tuti elmegy jövőre, kezd nagyon jó lenni, hehe) máshogy véli, és jó ütemű vetődéssel fogja a középgyenge próbálkozást. A lelátó egy óriási, kakofón “Gróf Gróf Gróf Gróf Gróf Gróf Gróf “-ba üvölti magát, szemben velünk a Kanyar egészíti ki a kánont.

És még mindig, de mindig nincs vége. A 90. minutában Dani beadását próbálná lekezelni Banó, akit felborítanak kb. véleményesen, Kassai pedig meglepő módon most ide ítél, el sem hiszem. Lanzát követeli a közönség, Lanza odaáll, és hát, nem élete tizije, a kapus is belekap, de bemegy a jobb alsóba, bevánszorog, a kövek zuhanása kihallatszik a lanzai szívről, rohan is ki a Kanyarhoz a talján, nyakában Nagy Gerivel, csodás.

Innen már csak a lefújás volt hátra, majd a hetek óta hiánycikk győzelmi ugrálás az Északi előtt, még Supka is kimegy, utoljára Rossitól láttunk ilyet, vidámabban indulunk haza.

Hát, így jött meg a tavasz Budapestre, és a legszebb kerületébe, annak is a ‘mizsei sorompó melletti szegletébe és a Honvéd öltözőjébe. Kicsit késett, kicsit hagyta elmenni mellettünk a fociszezont, de megjött, és ez a lényeg, most már tartsuk itt, amíg lehet.

Én pedig megmetszem a mályváim az ablak előtt, talán még időben leszek ezzel.