Danilo már 13-nál jár!

Kérdés, utoljára ki lőtt legalább 13 gólt egy idényben a Honvéd játékosaként?

Szövődmény: ha felszorozzuk és arányosítjuk Danipaci eddig teljesítményét (15 mérkőzés, 13 gól), akkor év végére valahol 26-27 környékére is eljuthat. Tehát az igazi kérdés: ki nyert legutóbb Magyarországon gólkirályi címet legalább 27 góllal?

Távirat a Mágustól – Győr-Kispest beharangozó

Relikém!

Minden elismerésem Neked, kedves barátom! Persze nem mondom, hogy megváltottad a világot az őszi csodatétellel”. Tökéletesen bagatell dolog, hogy ez volt a klubtörténet legjobb szereplése, valójában kevés voltál, mint UEFA-meccsen az ágyas pálinka. Sose felejtsd el, hogy AZT az agresszív, letámadáson alapuló, igazi focit én hoztam be még a nyolcvanasokban, Reli. Akkor még volt futballunk, minden meccsünkön, húszezren voltak, nem lézengtek a népek, mint most a Parkban. Amúgy féljél a kispestiektől, mert nagyon atom formát mutatnak! Meg ott van az a Sanyika is, neki a válogatottban lenne a helye. De tudod mennyit ér a szakmai munka ott? Na, majd lerajzolom neked, Relikém. Nyomj egy továbbot, ott virítom a többi infó a Picipestiekről.

Voltam egyébként én a Honvédnál is. Nem mondom, hogy sikersztori volt. Maga volt az álom. Nyolc meccs öröm, a végén jutalomként egy jó Merci. De most látom a jutyúbon – mert haladok a korral -, hogy azért tőled sem teljesen idegen a piros mez, a Bozsik, meg az Imre bá’.

Na, de nézzük, eddig mit nyújtott a Kispest! Kóklerek ezek. Nyolc tizenegyest kaptak az első tíz meccsen, az elsőt egyből ki is hagyták ellenünk a Hajdú Norbika jóvoltából. Hengereltek aztán sokáig. Otthon alázták a Vasast, a Vidit, a Fradit, meg az Újpestet is. Aztán jött a torpanat: a jó SZTK nem kímélte őket a Kupában, azóta csak egyszer győztek, mint én a válogatottal a rendszerváltás után. De csak altatnak! Ezek valójában profiból vannak: egyedüliként hoztak el pontot Debrecenből, nehogymá’ velünk is packázzanak, Reli!

Azt mondjuk meg kell hagyni, hogy a sérülések nem kerülik el őket, mostanában, valódi játékmesterek estek ki még a héten is. Azt már megszokhattuk, hogy Zelenka, Diaby és Kemenes csak az ügyeletes klinika tévészobájából követi az aktuális meccset (egyébként nem tudom, miért nem a Léderer Ákika kommentál mostanában), de a héten begyűrűzött a nyavalyaválság. Szekulics kiválása nem okoz nagy felzúdulást, így akár még hamarabb felkerülhet a tulaj úr szignója a felmondólevelére. Az ősz hóhéra cím várományosa, Akassou, és az utóbbi hetekben visszafogott, de még így is alapembernek számító Novák már nagyobb érvágás, erre lehet építeni, vésd az agyadba Relikém, mint Mészáros Feri a keresztény tanításokat.

Így valószínűsíthető, hogy az eddig is jól szuperáló Sánta – akit, Relikém, kár volt elengedni a nyáron – fogja hárítani a Dudás-bombákat, balbunkóban pedig Hajdú Norbi kezdhet. A szűrő Johnson mellett most Németh Norbit és Ivancsicsot tippelem a kezdőbe, elöl természetesen Dél-Amerika Hajszánja mellett Magyarország Zlatanja rohamozza a kapunkat.

Hát, ennyi jó tanáccsal tudtam szolgálni, Relikém, most megyek, kiteregetem a mackóalsókat. Vigyázz a honvédosokkal, konvojban jönnek, köztük lesz a blogger, amelyik bitorolja a nevem. Bánj el vele is, mint Herczeg Miki a Bayern-öregfiúkkal! Sok szerencsét kívánok a csapatnak, szevaszszevasz!

Verebes Jóska

fotók: [origo]

Öt éve már

Öt éve már, hogy nem vagy velünk, hogy érezzük hiányodat, hogy nem vagy kint a meccseinken, hogy örökre te lettél a tízesünk.

Öt éve már, de mi azóta sem tétlenkedtünk, építjük, visszük tovább azt fantasztikus kincset, a Kispestet, a Honvédot, azt ami a Te örökséged is, amit ránk bíztál, gondozzuk legjobb tudásunk szerint.

Öt év alatt hazahoztunk a vitrinbe újabb két Magyar Kupa-győzelmet.

Öt éve már, hogy letettük a Magyar Futball Akadémia alapkövét, és száznál is több fiatal számára biztosítjuk a kulturált sportolási lehetőséget, valamint a modern ember előtt álló kihívásokhoz elengedhetetlen iskolázottságot.

Öt éve már, hogy megújult a legkedvesebb barátodról, Bozsik Józsefről elnevezett stadionunk, hogy ott jól, és ami talán még ennél is fontosabb, igazán otthon érezhessük magunkat.

Öt év alatt játszottunk számtalan mérkőzést, néha több, néha kevesebb sikerrel, és bár akadtak olykor a ránk hagyott örökségedhez méltatlanabb pillanatok, a vörös-fekete mez legújabb gazdái azóta is az első osztályban kergetik a labdát, próbálva tovább írni közös klubunk sikereinek történetét.

Öt éve már, hogy mindezeket a szép dolgokat nem tudjuk veled együtt ünnepelni, de azt tudjuk, ha lenézel ránk az égből, az egyik szemedet bizton rajtunk tartod, és azt is tudjuk, ha valami tetszik neked, kacsintasz ránk úgy, ahogy szoktál, elmosolyodsz úgy, ahogy szoktál, és csak remélni tudjuk – elégedett vagy.

Öt éve már, de örökre velünk.

Köszönjük a szolidaritást

Ezen az oldalon szeretnénk megköszönni a Népsport magyar szurkolói blogjainak, hogy együttérezve velünk, klubszimpátiától függetlenül kiállnak mellettünk a Puskás-hagyatékkal kapcsolatos kérdésben, valamint, hogy összehangoltan, egyszerre jelentkeztek egy Tiltakozunk! c. poszttal.

Ikonológia

Miután a múlt hét a Puskás ereklye-saga disszonáns hangjaival telt és mi is megtettük Hanta vezetésével a megtenni valót, a Győr elleni derbi előtti ráhangolódásként még egy kicsit pihenjünk el egy témán.

Puskás Öcsi nagy labdarúgónk volt, bálvány, sztár Kispesten – és a világon. Pont ez a jelenség indított e cikk megírására. Miért fontosak az ilyen ikonok egy klubnál? Miért lényeges hogy legyen a csapatodnak ARCA? Egyáltalán, miben rejlik az ikon-lét?

Erről elmélkedünk és arról, hogy most Kispesten hosszú évek után végre van egy arc. Nem egy újabb Torghelle-himnusz következik, de az is lesz benne. Meg sok minden más. Utána pedig, reméljük, a véleményeitek.

 


“Ikonokra márpedig szükség van”
(II. Anasztáz Czukorjev óörmény apostoli ortodox patriarcha kiáltványa, Kr.u. 882).

Szóval ikonokra szükség van. De miért is? Mert ők adják a habot arra a bizonyos tortára. Arra a tortára, ami a csapatunkat, a klubunkat jelenti, nekünk, szurkolóknak, akik esőben, hóban, örömben, bánatban és Piniben is követjük a a szívünknek kedves színeket – bárhová vezessen is a csapat útja.

Ikonok. Kik is ők? Azok a játékosok akik többek a “kedvenc” státusznál. Nekem számtalan kedvencem volt az 1988 óta datálódó, 1990-től beélesedő kispetdrukkerségem alatt. A Cs-betűs hátvédsor. Piroska. Milinkovics. Mátyus Jani. Szabó Tibi. És még sorolhatnánk. Ikonom annál kevesebb. Az olyan játékos aki a szívemben az adott korszakom Kispestjét jelentette, egy volt vele, cégére, logója volt a klubnak. Egy brand, amire lehetett építeni a márkapolitikánkat a szurkolói lelkekben. Aki Puskás Öcsi volt Nagyapámnak az ’50-esekben, aki Tichy Lajos volt Faternak a ’60-asokban, aki Döme volt popp bloggerkollégának a ’80-asokban, vagy sokunknak Pisont a ’90-esekben. Nem véletlen a fejlécünk összetétele sem- természetesen jó adag személyi szubjektumot is tükrözve, de azért az ott látható négy arc egyikére se hinném, hogy nagyszámú Honvéd-drukker követelné habzó szájjal eltávolításukat. Persze van, aki hiányolja innen Détárit vagy épp Bozsikot, de a hely véges volt és mondom, szubjektum.

Nekem ilyen ikonjátékos volt Kovács Kálmi, a kora kilencvenesekbe külföldi sikereit meg-megszakítóan hazatérő csatárcsillag, aki ha pályán volt és jó napja volt, azzal az érzéssel ajándékozott meg, hogy ma biztos a gól. Később ilyen kulcsjátékos volt számomra Bárányos aki egy új kasztot képviselt: A KISPESTI NEVELÉST aki sztárjátékossá ért az NB1-ben. Hogy belőle mi lett az ikonlétből, nem e poszt témája, de fájó momentuma a privát Kispest-Honvéd-sztorimnak.

Az első légiós aki elérte a belsőmben azt a státuszt, hogy nem egy kedvenc a csapatból hanem a nagybetűs favorit, az -gondolom sokakat “meglepek” vele- Robi Warzycha volt. Róla itt most ennyi legyen is elég, Ti is unjátok már a hozsannázásaim, s lassan nekem is fárasztó ezredik alkalommal is leírni hogy mekkora arc volt pályán és pályán kívül is a polák félisten. Ugorjunk.

Ínséges évek jöttek, ahol azért csapatokon, kereteken belül megvoltak a kedvelt arcok, de mindenek fölött álló kedvenc, jellegadó címerjátékos nekem hiányzott. Szerettem Németh Norbit, míg itt tolta, de ő nem nálunk teljesedett ki; bírtuk a kis Dobost, komáltam Genikét, de a kis mozambiki azért sose volt új Pisont, bármennyire is imádtuk őt. Aztán jött a korai Hemy éra, és Hercegfalvi visszatérése, aki meghatározó bohócligerré érett távollétében, s miután megbékélt a szurkerekkel 2006 őszén, felcsillant a remény hogy ő lehet az új brand. Ehhez minden adottsága megvolt – remek technika, Vasas ellen sarkazott csodagól, szakmányban termelt találatok, remek passzok, kispesti nevelés – és ő mégis más utat választott. Hát mit mondjak… márkanév lett ő is, de nem jó csengésű…

A kezdeti Hemingway-érás kisebb sikereket nyomasztóbb szezonok követték, Sisa tréner szerethető kiscsapatot próbált építeni, értelemszerűen ikonok nélkül. Morales filozófiája 11 szürke eminenciásról szólt, aki kiemelkedett az max azért volt, mert 8 méteren 100-at vert a magyar mezőnyre futósebességben. Igen, csíptük Abrahamot és a csöppnyi Diegót – de az utóbbi helye a “Büszkeségeink” táblán ma is csuklásra késztet.

És mégis, mi mentünk és szurkoltunk, ha kellett,  hát Schultz Lacinak, ha kellett, Hornyák ‘hentes’ Vendelnek, ha kellett, a borzalmas Rouani-Rufino sornak. Tavaly már BojtorLacit hypeoltuk… Azért ez mindent elmond. Én már letettem arról, hogy olyan játékosok is lesznek a keretünkben akinek a neve hallatán már megy fel bennem az adrenalin és aki nem csak megdöglik a pályán a színeinkért, de élvezhető focit is nyom nekünk. Pedig valahol erről szól a szurkolói lét szebbik oldala, csak nálunk ez valahogy elfelejtődött.

És akkor eljött az idei október, és ugye visszatért “a Sanyi“. És ez a Sanyi gyerek fél év partvonalon kívüli lét után úgy robbant vissza a kispesti kezdőbe, hogy… azt akartam írni, hogy “mintha el se ment volna 2003 nyarán“. De nem írhatom  ezt, mert a már nálunk is szárnyait bontogató, de még forrófejű, magát 2 meccsente kiállítattó vadócból mára egy érett játékos lett, az NB1 egyik legjobb csatára. Igen. Nálunk. Igen, saját nevelés. Igen, akit hívtak sokan és mégis hozzánk jött, igen akinek nem a pénz számított. Ilyen még létezik???

Kegyetlenül fontos egy dolog ez, emberek. Hogy a szurkolói fórumunkon azt olvasom, hogy a magyar fociról évek óta megkeseredett csömörrel író 1-2 arc is belelkesül. Hogy a sokszor szkeptikus Öcsém vörösre tapsolja a tenyerét, amikor a Paks ellen Sanyi kifut a gyepre. Hogy Fater arról beszél a Pécs elleni derbi után, hogy “el sem hittem, hogy honnan csapott le a labdára a Sanya“. Hogy Debrecenben egy stadion szidja a mi csatárunkat mert annyira fél tőle a 6000 derék, ámbátor hőzöngő cívis. Hogy a Kanyar már dalt költ neki. Hogy hazatérte óta minden meccsén, még amikor rossz napja is van, gólt vagy gólpasszt hoz. Origo-s interjújában pedig feltette az eddigi képre a koronát. Egyszerű válaszok, strict önértékelés, “tudnunk kell hol a helyünk” attitűd, egészséges önbizalom.

Még két dolog. 1) A múltkor az öltözőfolyospn odementünk hozzá gratulálni, mikor jött be a pályáról az egyenlítő gól után, mire ő a fejét rázva füstölgött, hogy ma katasztrofálisan játszott ezért ne gratuláljunk…  2) az interjúinkon ő sosem az a gazsulálós arc, nem köszönget nekünk 100 méter távolságból ha találkozunk, viszont őszintén és nyíltan beszél és belül az maradt ami volt, egy igazi délpesti srác.

Na, az van hogy Sanyival sokat nyertünk. Ha télen megy tovább, már akkor is. Sőt, fájó szívvel de azt kívánom, menjen is, ne üljön bele a hazai szürkeségbe… viszont ha marad, akkor továbbra kettőzötten érdemes lesz kijárni tavasszal a Szetélybe. Ha Kispest-meccs, akkor Torghelle -ez lassan alapmondat lesz és ez jó. Úgyhogy élvezzük ki amíg tart.

Ikonok. Ők jelentik ennek az egész őrületnek, amit futballdrukkerségnek, fociláznak hívunk, a savát-borsát. Miattuk van az, hogy legalább 10-ből egy meccsre átlagosan azért évek múlva is emlékszünk. És nyilván más szint a világklasszis Öcsi bá, a zseni Tichy, a nagy kedvenc Pisont Pista vagy most a mi Sanyink. De egy dolog közös bennük. A fejünkben élő kognitív Kispest-poszterünkön ott a helyük. Mindegyiküknek.

És most ti jöttök: nektek ki (volt) az ikonotok?

 

Tisztább fejjel, Puskásról, a számunkra felfoghatatlanról

Eltelt néhány nap a számunkra oly gyászos és egyben elfogadhatatlan bejelentés óta, miszerint a Puskás-hagyaték Felcsúton lelt megnyugvásra, és ma már talán kicsit higgadtabban, tisztább fejjel tudunk gondolkodni. Mert gondolkodnunk, sőt hallatni kell hangunkat, nem ránk vallana a meghátrálás.

Emlékezhetünk, volt gondolat, hogy a D-kategóriásnak minősített Bozsik-stadion helyén utánpótlásközpont létesüljön, mi pedig albérletben találjunk otthonra. Ahogy volt olyan is, amikor a Kispestet, a Honvédot kinézte magának egy-egy vidéki város, hogy telephelycserével, saját nevére véve az egyesületet, élvonalbeli tagságot vásároljon magának. Akkor hangosak voltunk, és ha megjelent a sajtóban egy város neve, mint költözési célunk, másnapra eltűntek az utak mentéről a várostáblák, hogy áthúzott felirattal, Kispesten legyenek demonstráció eszközei. Talán nem hazugság, ha azt írom, tettünk mi még ennél is jóval többet 102 éves klubunk hagyományaink, múltjának ápolásáért, és tettünk, hogy legyen jövője.

Most újra rajtunk a sor – mondhatnám, de felesleges. Példátlanhoz közeli szurkolói és emberi összefogás áll mögöttünk. Talán alig van ember az országban, aki felfogná, jó szívvel elfogadná, hogy Puskás Ferencet elszakítják otthonától, a Kispesttől.

Köszönetnyilvánítás

Az elmúlt 20 évben a Kispest, a Honvéd története tulajdonosok története. Magunkat keresve bolyongtunk a különböző szerencsevadászok, percemberek forgatagában, hogy 2006-ban végre némi megnyugvást találjunk, és egy igazi, felelős, a klubjáért felelősséget vállaló ember kerüljön az egyesület élére.

Sajnálatos módon a legújabbkori történelmünk első lapjai épp akkora datálhatók, amikor a Puskás-relikviák egy jelentős része kalapács alá került, félő volt, hogy szétszóródik a nagyvilágban, és együtt, a maga teljességében soha többé nem lesz látható. Sajnálatos módon ezekben a napokban, hónapokban, és talán években, senki nem volt a klubnál, aki hosszú távon tudott volna gondolkodni, aki ápolta, elmélyítette volna hivatalos kapcsolatunkat a családdal, a jogtulajdonosokkal.

Köszönjük tehát mindazoknak, akik ezekben a nehéz időkben ott voltak, és idejüket, pénzüket sem sajnálva megmentették, ami megmenthető volt. Soha nem múló hálával tartozunk nekik.

A felelősség

Ahogy nekünk kispestieknek, honvédosoknak felelősségünk a klub hagyományainak ápolása, úgy a Puskás-relikviák birtokosai is egy hatalmas felelősséget vettek a vállukra akkor, amikor úgy döntöttek, birtokukba veszik ezeket a számunkra, és az egész magyar (futball)társadalom számára is példátlanul fontos kincseket.

Az ő felelősségük, és talán egyben kötelességük, hogy ezeket a tárgyakat közszemlére tegyék, egy múzeum gondjaira bízzák. Egyszerűen azért, mert vannak dolgok, amik bár lehetnek magánkézben, lehet tulajdonosuk, de mégsem idegeníthetőek el a magyar (futball)társadalomtól. Közös értékeink, közös kincseink.

Ahogy a Szent Korona méltó helye az Országházban, az Aranybulla helye a Magyar Országos Levéltárban van, úgy Puskás Ferenc hagyatékának is országlása egy autentikus intézményében lenne a helye. Puskás Ferenc kispesti volt, itthon a Kispestben és a Bp. Honvédban, valamint a válogatottban játszott mindössze. Mindezekből következőleg, csak és kizárólag Kispesten a kerületben; a Bozsik-stadionban, ahol pályafutását kezdte; a nemzet stadionjában, ahol egy ország kedvence, bálványa lett; illetőleg és leginkább a nagyrészt erre a célra is megálmodott Sportmúzeumban tudjuk elképzelni, hogy méltó módon kerüljön elhelyezésre.

A mi felelősségünk, a kispestiek, a honvédosok felelőssége, hogy mindaddig elismerjük, Puskás Ferenc emléke, a Puskás Ferencről való megemlékezés joga kisajátíthatatlan, oszthatatlan és a magyar (futball)társadalom kötelessége, amíg azt nem látjuk, valakik mégis megpróbálják ennek ellenkezőjét tenni. Ha ez megtörténhet, ha bárki jogalapot érezhet arra, hogy saját maga alá gyűrje a Puskás Ferencre való emlékezés jogát, akkor ez a jogalap elsősorban minket, kispestieket, honvédosokat illet. Nem önzőségből, sokkal inkább féltésből.

Tudjuk…

Tudjuk, nem feltétlen voltunk jó gazdái azoknak a tárgyi emlékeknek, amiket most úgy tűnik talán némileg jogtalanul magunknak követelünk. Félreértés. Nem követelünk mi semmit, csak szeretnénk, ha olyan helyre kerülnének, ami egyetemes, ami közös, ami az országé. Például és legfőképp a Sportmúzeum. Tudjuk, nem voltunk olyan állapotban, nem volt meg arra a lehetőségünk, hogy ezekhez az tárgyi emlékekhez hozzájussunk, és talán azt is be kell ismerjük, nem tudtunk volna mit kezdeni velük. Megbocsáthatatlan bűn részünkről, és bár lennének mentő körülmények, most talán nem illendő azokra hivatkoznunk.

Tudjuk, lépéseket sem tettünk egy önálló Kispest-múzeum létrejöttének irányába, ahol – többek között – természetesen díszhelyen lettek volna a Puskás-relikviák. Voltak más, fontosabb dolgaink az elmúlt években, többek közt az, hogy próbáltuk, próbálták életben tartani a klubot, hogy egyáltalán legyen még valaki, aki hitelesen képviselheti az elmúlt 102 év hagyományát, történelmét.

Tudjuk, a család akarata szent, és ha a család így akarta, akkor ahhoz nekünk semmi közünk, nincs jogunk megkérdőjelezni szándékaikat. Mégis most hadd térjek vissza egy röpke gondolatra a felelősségről szóló részhez. Kedvezményezettként, a család akaratának teljesítőjeként talán illett volna, talán kötelességem lett volna jelezni, a kiállítandó hagyaték, az emlékápolás helye esetleg rangjához, múltjához méltóbb helyre is kerülhetne, mint a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia. (Félreértés ne essék, egyáltalán nem az Akadémia ellen vagyunk, annak feladata és tevékenysége példás, fiatalok számára biztosít sportolási lehetőséget, nyújt számukra jövőképet, ellenben továbbra is furcsálljuk névválasztásának apropóját, módját, valamint azt, hogy mint intézmény, magát tekinti Puskás Ferenc kizárólagos szellemi és spirituális örökösének.)

“Kicsit furcsán érzi magát az ember Felcsúton, amikor Puskás hagyatékát mutatjuk be, miközben van egy Budapest Honvédunk és egy Puskás Ferenc Stadionunk. De van itt egy csomó jóakaratú ember, akiket össze kell fogni. Megtaláltuk az építészt, megtaláltuk a helyet, az edzőket, a régieket, megkötöttük a szerződéseket – fogalmazott a miniszterelnök, hozzátéve, minden, ami itt van, önérdek nélküli jött létre.” – mno.hu

Önérdek nélkül, furcsa helyen, miközben van egy Budapest Honvédunk és egy Puskás Ferenc Stadionunk. Tudjuk, jó gazdái lesznek Felcsúton, csak azt megérteni nem vagyunk képesek, miért éppen ott?

Amit nehezen viselünk

Túllépve a hagyaték elhelyezésének kérdésén, vannak további dolgok, amik egy kispesti, egy honvédos számára egyszerűen felfoghatatlanok, hovatovább elfogadhatatlanok. Tátott szájjal állunk mindig, amikor azt látjuk, tapasztaljuk, Puskás Ferenc múltjából módszeresen kiírják a Kispestet, a Bp. Honvédot, azt a közeget, ahonnan ő származik, ahová még a legnehezebb napjainkban, a megszűnés, a lét és nemlét határán táncoltunkban is visszatért, ahol felülhetett a lelátóra, ahol nem múlhatott el úgy mérkőzés, hogy jelenlétében ne állt volna fel mindenki, hogy felé fordulva, tapssal köszöntse. És láttuk, ő ezt a tapsot sohasem igényelte, egynek tartotta magát közülünk, kispestinek, honvédosnak, szurkolónak, magyar futballistának. Épp ebből, az egyszerűségéből, a közvetlenségéből, az emberségéből ered az a nimbusza, ami máig körüllengi, ami legendává, legendánkká tette.

Egykor, amikor a Kispesti Munkás (majd Művelődési) Otthonban még voltak összeröffenések, és összejártak a korábbi kispesti játékosok, sportbarátok, rendszeresen feltűnt, sosem vágyva a középpontba, csak jól érezni magát, barátok között lenni. Egy intézmény volt, és egy intézmény mindmáig. Társaival – szinte akaratán kívül – kiemelte a szegény külvárosi Kispestet az ismeretlenségből, a pályán helyeztek fel minket a világ futballtérképére, tettek minket egy időre tényezővé. Van, amit nem lehet elég sokszor megköszönni, és van, amit nem lehet sehogyan sem megköszönni.

Volt azonban egy pillanat, egy cezúra, amikor talán élete legfontosabb, legnehezebb, és egyben legsúlyosabb döntését kellett meghoznia családjával, és akkor a távozás mellett döntöttek. Megérjük. Nem akart ő mindenképp menni, de úgy érezte, nem maradhat. Fájt a szíve, itt kellett hagynia szinte az egész életét, hogy máshol, másokkal egy újat építsen föl. És megcsinálta, egy világ hevert a lábai és maga az ember előtt. Egy harminc éves kispesti fiatalember, aki bármerre járt, a kedvét keresték, akiről tudták – ő egy valaki, egy valami, ami megfoghatatlan, megérthetetlen, egyszerűen úgy hasonló hozzánk, hogy több, mert ad, sosem kér; tesz, sosem elvár. Messziről indult, szegénységből, tudta, saját bőrén érezte, milyen az, amikor valakinek nincs, amikor valakinek rossz, és ezt nagyon nem szerette. Nem menthetett meg mindenkit, nem segíthetett mindenkinek, de hitet adhatott, hogy legyél bárki, látod, belőled is lehet valaki.

Most pedig

Marakodunk rajta. Úgy tűnik mint ha marakodnánk rajta, miközben ez az utolsó, amit megtennénk. Kispestiek, honvédosok vagyunk, és igen, van bennünk némi nehezen visszafogható többletigény, ha Puskás Ferencről van szó, mert vérünknek, egynek tartjuk közülünk. Tilos! Nem szabad a könnyebb, a rossz útra lépnünk. A mi feladatunk más, nehéz, és egyben fontos dolog. Ha nincs más, aki megtenné, aki önként és lehetőségei, valamint képességei tudatában elvállalná, akkor nekünk kell szólnunk, kiáltanunk, megvédenünk, mert ez történelmi és erkölcsi kötelességünk.

A minimumprogram

Mivel eddig nem léptünk, illetve ha lépni szerettünk volna, falakba ütköztünk, így nem maradt más, mint az, hogy legalább annyit elérjünk: az állandó Puskás-tárlat mihamarább vagy a Sportmúzeumban, vagy a róla elnevezett nemzeti stadionban nyerjen elhelyezést. Ennyi maradt, nem több, de ez a minimum számunkra.


Utólagosan is elnézést az erősen patetikus hangvételért, szóljon mentségünkre, hogy kispestiként, honvédosként nehéz máshogy fogalmazni egy ilyen esetben. Célunk továbbra sem a szükségtelen hangulatkeltés, sokkal inkább annak mederben tartása, a kispesti, honvédos lelkekben megfogalmazódó kérdések bemutatása.

Gazsó István
Babar Viktor

Sütő Attila


Kapcsolódó hivatkozások: (folyamatosan frissül)

Valamikor megálljt kell parancsolni!

Még mindig alig kapok levegőt, annyira ledöbbentett a Magyar Távirati Iroda híre, miszerint Felcsútra kerül Puskás Ferenc hagyatéka. Először csak hápogni tudtam, majd leesett a vércukrom, végül minden lehetséges fórumon megosztottam a linket. És most posztot írok, mert eljött a pillanat, amikor tényleg megálljt kell parancsolni a dolgoknak, mert nagyon-nagyon rossz irányba mennek!

Puskás Ferenc nemzeti kincs. Nem tagadjuk. Alig van a világon olyan civilizált ország, ahol Puskás nevét ne ismernék, talán tényleg a leghíresebb magyar emberről beszélünk. Puskás Ferenc emlékét kötelességünk ápolni, kisajátítani viszont tilos. Mégis, most azt kell mondjam igen, kispesti vagyok, és igen, ki kell sajátítanunk, mert különben kitagadnak minket belőle, megtagadják Puskás Ferenc múltját, életét.*

Mégis egyre inkább úgy tűnik, Puskás Ferenc emlékét, a Puskás Ferencről emlékezés jogát egyre többen és többen vallják sajátjuknak, miközben elfelejtik, Puskás Ferenc kispesti volt. 25 év után, mikor újra hazatérhetett, szülei sírja után szinte elsőként azt a kispesti pályát kereste föl, ahonnan elindult a világhír felé, ahol a szomszédos negyedet máig Lipták telepnek hívják, ahol a legendás Lipták grund feküdt, ahol felnőtt, ahol barátságokat kötött, ahol a klubunk egyik legnagyobb legendája lett.

Nekünk nem jár belőle! – látom, hiszem, és ez messze túlmutat a klubsovén hozzáállásomon, egyre inkább érzem, kitagadnak, kiírnak minket Puskás Ferenc múltjából. A Kispestet, a Honvédot, a mi családunkat, akik ha kéthetente kimennek a stadionba, és meglátják az utcatáblát, elhaladnak a klubház előtt, mindig és mindig eszünkbe jut, van mire büszkének lennünk.

És most fel kell emelnünk a fejünket, hangosnak kell lennünk, mert betelt a pohár. Most nem érdekel, hogy Puskás Ferenc nevének van jogtulajdonosa, nem érdekel, hogy ki és mennyi pénzt csinál Puskás Ferencből, csak az érdekel, hogy Puskás Ferenc helye Kispesten, vagy legrosszabb esetben is a Magyar Sport Egyetemes Panteonjában lenne. Hidegen hagy, hogy arcmásával ásványvizeket hoznak forgalomba, iskolákat, akadémiákat, reptereket neveznek el róla, de a hagyaték, az emlékének ápolása nem vehető el tőlünk, főleg nem a beleegyezésünk nélkül.

Milyen ember az, aki ha birtokában van ennek a páratlan kincsnek, akkor azt nem ajánlja fel a Bp. Honvédnak, meg sem kérdezi, lehetne-e, hogy a felújított klubházban egy szobát leválasszanak, és ott kialakítsanak egy látogatható Puskás-múzeumot?

Milyen ember az, aki ha birtokában van ennek a páratlan kincsnek, akkor azt nem használja másra, mint szervilizmusát még inkább bizonyítandó, elveszi tőlünk, kirekeszt minket belőle, és valahova olyan helyre viszi, amitől még talán maga Puskás Ferenc, az egyszerű kispesti vagány is berzenkedne?

Milyen ember az!?

Eljutottunk egy pontra. Gondoljunk bele, milyen reakciókat váltana ki egy ferencvárosi szurkolóból, ha az Albert-hagyaték Újpestre kerülne, vagy egy újpestiből, ha Benének az Üllői úton találnának helyet? Vagy manapság már az sem elképzelhetetlen, hogy Illovszky Rudolf az MTK legendájává nemesül, Hidegkutit megkapja a Debrecen, Nagymarosit a Pécs és így tovább? Mi a határ? Ez!

Követeljük vissza Puskás Ferencet! Ígérjük, mi is jó gazdái leszünk, ahogy jó gazdái voltunk eddig is az emlékeinknek, a múltunknak, annak, ami kispestivé, honvédossá tett minket. Ígérjük, mi sem feledkezünk majd el róla, ahogy nem feledjük Bozsik, Tichy vagy Kocsis Lajos emlékét sem. Mert Puskás Ferencnek Kispesten a helye.


Még mindig kapkodok a levegő után, a fejem vörös, szinte eldurran – dühös vagyok. Nézzétek el nekem, hogy a fentebbi mondatokat csak idedobtam, hirtelen jött, és kiírtam magamból azt, ami eszembe jutott. Talán kicsit később, egy kicsit nyugodtabb pillanatomban még visszatérünk a témára, mert van, amit nem lehet annyiban hagyni. És Puskás Ferenc ilyen téma.

* Az utolsó mondat utólag, az egyértelműség kedvéért került a posztba.

Poszt-Halloween horrorshow. Kispest-Pécs osztályozókönyv.

Bár Mindenszentek napján a hét elején túl voltunk, a kísérteties árnyak úgy fest, mára értek a Bozsik gyepszőnyege fölé. Bíztató kezdés után a Bajzát gól borzalmasan nyűgös órát indított útjára a Szentélyben, melynek a végén másodperceken múlt, hogy most nem végletesen magunkba fordult poszttal jelentkezünk. Ám a Sors, a nagy forgatókönyvíró, másképp rendezte.

Jött ugyanis Sándorunk, ki más, és a sötétített üvegű védőhemüt futtában felcsatolva a homlokára, már villantotta is a heggesztőpisztolyt, így Dibusz kapitulált. Kellett a csöppnyi katarzis a sivárba fordulni tűnő estébe. És megjött. Mi pedig osztályozunk.

SÁNTA: Szépen megismételte a Debrecen elleni produkcióját. A Pécs igazából egy veszélyes támadást vezetett, a gólon kívül inkább csak ilyen-olyan lövésekkel kóstolgatták őt, akkor pedig helyén volt az szíve, mint évekkel ezelőtt a szegény eladólánynak Balaskó Iván betérésekor az ominózus videotékába. Úgy fest, nem nagyon kell izgulnunk Kemenes hiányában sem – Győrben azért majd nehezebb meccs vár rá. 6.

HORVÁTH ADRIÁN: Örültem, hogy Hanta tippje ellenére ő kezdett a csapatra nézve önveszélyes Akassou helyén jobbhátvédben. Mai szürke teljesítménye azonban sajnos nem érte el a Diósgyőr elleni riszpektes produktumot, nem nagyon tudott előrefele hozzátenni a játékunkhoz. 5.
DEBRECENI:
A gólnál ő sem a legjobban helyezkedett, viszont volt több nagy mentése is. Ha a beszívott találatot inkább Marshal és Sorin számlájára írom, akkor Andrisnak ma megadhatom a 5.5-öst, sok pécsi veszély ugyanis nem jelentkezett a kapu előtt és ez az ő érdeme is.
BOTIS: Nagyrészt jól nyomta, ám szerencsétlen időpontban és helyen kivitelezett ollózása majdnem 3 pontunkba került. Így csak kettőbe, de ezért fájó szívvel a nagy hajtás és a védelem-összefogó szerep ellenére le kell vonnom egy súlyos pontot. 5.
NOVÁK:
Huhh, Alexisz, ez az idei leggyengébb muzsika volt… 2-3 nagyobb hiba az első félidőben, majdnem gólt érő a második végén, gyengébb előrepasszok, halovány kísérletek a feltörekvésre az oldalvonal mentén… úgy tűnik, az idény eleji kirobbanó forma a sérüléssel kicsit beragadt, mint idősb Mihalecz mester pályafutása a Zalaegerszeg-Nagykanizsa-Hévíz-Szombathely négyszögbe. Jó lenne egy idényeleje-reloaded, mert ez így Győrben necces lesz! 4.

HAJDÚ: Fantáziátlan és gyámoltalan volt az első félidőben. Amennyit sírtunk tavaly, hogy tegyük eggyel feljebb, annyira látszik, hogy stabilan csak balhátvédben jó ő. 4.5. Cseréje abszolúte jogos volt. Váltótársa, Németh Norbi végre pályára léphetett, bár ebben azért fene sok örömünk nem volt, lévén a régi kedvenc igencsak formán kívül, de a  hozzáállásra nem lehetett panasz. Megint kéne neki 1-2 gól, ezért is bántam a mellétrafálását az 50.p. környékén, akkor talán elkapná a szezonkezdetnél még meglévő fonalát. Többet játszatnám szívem szerint, de azokat is megértem akik erre csak csóválják a fejüket. A személyisége viszont kell a csapatba. Igaz, nem arra jár az osztályzat…5.

MARSHAL: Hát nyugat-Európának 1946-ban nagyon bejött a Marshal-segély – ez rólunk idén nem mondható el. Kaposvárott én nem láttam, de Hanta spontán szemöldökhervadást kapott a srác teljesítményétől, a Diós és a Loki ellen olyan semmilyen volt, ma meg harmatos. Alibipasszait most nem bírtuk el – ami egy erős csapat ellen hasznos (ti.: fegyelmezett labdaszerzés szabálytalanságok nélkül), az kevés akkor, ha itthon kreatív játék kell. Jogosan mehetett zuhanyozni 45 perc után. 4. Cseréje, Hidi valahogy nem akarja kinőni magát. Sokszor lámerkedik ahelyett, hogy keményen lépne oda, és ilyen lövőtechnikával, ami neki van, nem picsán kéne rúgni a labát 16-ról, már bocsánat. 5.
IVANCSICS:
Régen láttam így hajtani egész meccsen, de sajna amit a blogos kollegák megjósoltak, hogy szépen beérik irányítóba, és amit én is kezdtem elhinni a Kapos meccs összefoglalója és a DVTK derbi után, az sajna dugájába dőlni látszik. Egyszerűen kevés a pontos, jó passz, a kellő gyorsaság a gondolkodásban. Viszont amikor a második 45 percre kidobtuk szélre, határozottan tetszett, Hajdú és Tchami helyett elkezdhetjük ott erőltetni. 5.5.
ABASS:
Derék Diengünk megint ehetett a lábmakkantó csodagombájából, ugyanis ma se a gyors elfutások nem  jöttek be, se a normális passzok – bár az utóbbin nem tudom miért csodálkozom. Elöl egyszerűen kevesebben lettünk, ha hozzá került a labda, megint mindig rosszkor tolt asszisztot, és a cselek ezúttal nem működtek. Jajj. 4. Cseréje, Tchami épp, hogy bemelegedhetett, de 1-2 megmozdulását azért csöndesen megkönnyeztem (-).

DANILO: Házi kaszáspókunk ma igazán tré napot fogott ki. Az egy dolog, hogy a passzjátékhoz annyit konyít, mint saját bevallása szerint Vitár Robi bácsi az új iPhone-ok kezeléséhez: 2-3 ízben is csak be kellett volna gurítania Sanyinak a zsugát a tiszta helyzetért, de nem, ő inkább lő, vagy nyomja az egy szem cselét. Utóbbi dolgot Sasu is előszeretettel művelte anno, de neki legalább volt egy kis technikája hozzá. A labdát tényleg csak örökölni lehetett volna tőle, ez meg egy védelem kombinatív játékkal való feltöréséhez kevés! Ami az erőssége: gyors futás, kiismerhetetlen lábmozgás – azokkal ma nem nagyon élt. Ha Délczeg nem lenne ennyire formán kívül, akár már a szünetben is válthattunk volna…5.
TORGHELLE:
Nem játszott ma jól szegény, saját bevallása szerint sem: úgy ostorozta önmagát a játékoskijáróban a lefújás után, hogy csak néztem. Sajna a kihagyott korai ziccer nagyon rányomta a bélyegét a játékára. De Sanyi azért Sanyi, hogy menjen előre, de olyan elánnal, mint egy felpörgött Andrezinho-Liban Abdi duó a pesti éjszakában. És ő megy, és ha kipattan a labda Dibuszról 1 másodperccel a vége előtt, akkor ő ott van és akkor be is rámolja a labdát, és hiába volt ma indiszponált, ez megint egy nagy kövér 6-os.

* * *

Győr ellen folytatjuk, ott több játékosunknak fel kell pörögnie az idény eleji nívóra. Nem lesz könnyű – de van akiről példát lehet venni megalkuvást nem ismerés terén.

Fotók: Lovi (1909foto.hu).