Tavaszi életérzés-túlcsordulásos beharangozó ide, “a Diósgyőrt mindig verjük itthon” múlt oda, a tegnapi meccs égi forgatókönyvírói megvonták a vállukat, oldalra kiköptek egyet, és egy váratlan fordulattal mindent borítottak. Most az ember hajlamos is egyszerre sötéten látni a dolgokat: ami a múlt héten még pici kisiklásnak tűnt, most akár hullámvölgynek is tetszhet, és nem segítik a józan értékítéletünk a közvetlen vetélytársak remeklései sem. A pár hete még nehéz munkával és kis szerencsével elérhetőnek tűnő bronz (ezüst) érem egyszerre úgy fest, mint kiránduláskor a hegycsúcs – mikor azt hiszed, még 200 méter és ott vagy, kiderül, hogy közben még két-két völgyet és gerincet is keresztezned kell, lesz az 2-3 km is. Kérdés, mi vár ránk az út végén – odaérhetünk-e még a saját kis csúcsunkra, vagy meg kell elégednünk egy közbenső turistaházzal?
Ahogy a bevezető sorai utaltak már erre, most inkább a fékezett habzásúbb végeredmény tűnik valószínűbbnek a bajnokság zárásakor, ami, tegyük hozzá rögvest, igazából a reális helye (5.-8.) ennek az idei Honvédnak. Sokszor végigzongoráztuk már a tavalyi tavasz pro és kontráit, és kétségtelen katartikus vonásai mellett azt a veszélyét, hogy mintegy elvárássá tette az egyszeri csoda ismétlődését, ami még ebben a Bohócligában sem egyszerű feladat egy olyan anyagi korlátokkal masszívan behatárolt egyesületnek, mint a miénk. Persze pont a hazai pontvadászat kiszámíthatatlansága eredményezi az olyan csodatavaszok lehetőségét, mint a tavalyi, ez is igaz, szóval minden kettős.
Tegnap nálunk erősebb csapatot fogadtunk, akiket ráadásul rendre ütünk itthon, még én is győzelmet vártam. Csakhogy a Diós nem esett nekünk, a meccs elejétől mi domináltunk, ez a szokásos veszélyes hazai forgatókönyvünk, csóváltam a fejem, az erősebbek ellen a fegyelmezett védekezés és abból indított kontráink a mi jó fegyverünk, ebből megint gond lesz… Erre egy Hidi szabadrúgás érkezik, Zoli bá tanítani valóan fejel gólt érő pipakapufát, a kipattanó Zsivány elé hullik, aki nem hibáz. Na mégis erősebb az “itthon_mindig_Diót_törünk” faktor, mint a taktikai mellényúlásunk? Álomszerű kezdés, nyugodt folytatás képét vetítve elénk.
Sajnos nem így történik. A vezetéstől megnyugvó csapat rövidesen bealszik és egy elrontott Job beadást követően Diós kontra indul, mintaszerűen mennek végig rajtunk, Gosztonyi, majd Bacsa (?), végül Futács a labda útja, ziccer és gól, melybe belesérül King és a miskolci center is, 1:1. És innen kb. ennyi volt az első félidő.
Aztán a második is. Egy említésre méltó esemény a Gosztonyi szabadrúgás volt, kapufa, Kemi azt se tudja, merre hány méter, a kipattanó ráesik az akkor beállt Kosztics térdére, és bepattan. 1:2. Innentől egy ollózott Lupoli felső kapufa, egy rontott fejes Bóna ziccer, illetve a ‘kövesden és a Kapos/Paks ellen itthon látott meddő faszongás mezőnyfölény. Küzd, megy előre a csapat, de a beszürkült Vécsein kívül, aki az utóbbi hetekben olyan tompa, mint Őze Tibor 2003-mas taktikája, szóval Bálinton kívül itt senkiben sincs szikra, így a csapat lassan erőteljesebben szürkül, mint Gálhidi ’99 tavaszi borzalomcsapata. Hidi szűr és rendre szarul indít hosszan ívelve, Job elfut és nem tud beadni, Zsivány a szürke nemhogy 50, de 500 árnyalatát mutatja be hetente, Nagy Geri jól száll be, majd eltűnik, Prosser meg-megvillan, de egyedül kevés, Holender most nem kap lehetőséget, de így legalább megkímél minket az önzés megtestesülésétől a pályán. Nem, nem akarom bántani a csapatot, ne legyen félreértés, csak az elmúlt hetek most gyűltek föl bennem is, és rossz látni, ahogyan a reményeinkkel együtt a csapat is lassan, de biztosan laposodik el a szezon közepére-végére. (Legalábbis most így tűnik, én se akarok azért átesni a ló túlsó oldalára…)
Igazából nagy megfejtést nem is kell keresni azokon túl, amiket már pedzegettünk az elmúlt hetekben. Kreatív ember kéne, amely tulajdonságot lassan kiölik Bálóból, vagy a posztja rossz, vagy a taktikai utasítás, vagy ő fut gyengébb heteket csupán? Ki tudja. De amíg tavaly ilyenkor Lanza húzóemberség mellett sokat átvállalt Bálinttól csapatmozgatásban is, addig az ő mai (többé-kevésbé, mert tudjuk, hogy mások) ekvivalense, Bóna bátyó sokkal statikusabb és lassabb, tehát az ilyetén tehermentesítésre nem képes. Neki mások az erősségei, nézzük meg, hány igazi és kvázi-gólpasszt nyomott ki idén tavasszal, és nyugodtan ennek vehetjük a tegnapi kapufáját is. Ezt tök jól csinálja és labdái is 90%-ban remek helyre mennek. Csak hát ne őt akarjuk futtatni és hosszabb labdákkal ziccerbe hozni, mint Lanzát. Az nem fog menni. Lupoli is Martinez pótlék lenne, lassabb, de talán még gólveszélyesebb az argento-olasz elődnél is: másfél meccs, 3 kapufa, nem rossz mutató, de őt is ki kéne szolgálni. Kiszolgálónk meg nincs. Milyen jó lenne most a 3 évvel ezelőtti Lukas Pelenka, ugye, aki állóhelyből osztaná a taljánjainknak és a gyors süvölvényeknek (Daud, kicsiFilip, Proszi) a koronás labdákat? Vagy egy jó Szabó Tibi? Vagy mint a képen a Baráth Botival kezet fogó úriember? Egy ilyen karakterű ember kéne nagyon. Mert azt jól látja Rossi, hogy a 16-osig eljutunk, a helyzetközelig eljutunk, csak a beadás, az utolsó passz, az nem jön, késik, vagy elvész a védőlábak gyűrűjében.
A másik fájó dolog nekem tegnap -sajnos nem először- Rossi posszanása volt. Sokszor leírtuk már, hogy kedveljük az őrült taljánt, minden baromságával, érzelmi hangulatingadozásaival együtt, továbbra is tartom, hogy az egyik (ha nem a) legjobb edző az idei MB1-es mezőnyben (még ha ez kemény bizonyítványt állít is ki a tréneri kollégiumról, hisz Rossi is szigorú mércével nézve egy erős közepes mester). Eddigi kiakadásait általában megértettem. De tegnapi besértődése, miután nemhogy megrázza a pofonfát, de buldózerrel megy rá azzal, hogy az utolsó 5 percre, amikor gól kéne, de annyira, mint egy jó flamand-magyar tolmács az újpesti Szélesinek, akkor küldi be a kis Manciót, ez már megmagyarázhatatlan. Érthető is a gyógyszer-elgurulás néhány drukkerünknél, akik be-bekiabálnak Rossinak – de mit is? “Rossi, Rossi, Holendert” – ennyi… majd miután kisManció bemutatkozásként villámgyors habtestével 2 méteren 10-es hátrányt szed össze az emberétől, hát úgy rántja vissza a miskolci kollegát, mint kövér kisfiú az ellenfelét a panelek közti betondühöngőben, jön is a sárga, a korzóról meg 2-3 embertől a Mancini-Mancini kórus, na ezen akadt ki a tar talján, de annyira, hogy a sajtón megint bedobja a “még 7 meccsig bírjanak ki, aztán lelépek, ha én vagyok a gond” műsorát. Komolyan, ez szánalmas. Miért kell véberi szintre süllyedni, mister? Ez mi volt? Ha legalább anyázza őt a közönség, vagy tényleg az olasz kontingenst szidják kórusban (Supka vagy szegény Sisa tréner ehhez képest mit kapott… akkor nekik kb. ki kellett volna vándorolni az országból), akkor én is azt mondom hogy azonnal leszállni az edzőről, mennyi örömöt okozott már nekünk, miért szidják, na de könyörgöm, 2-3 ember találta meg egyedül a kis harisnyás aranyifjút, nézzük meg, mi a közvélemény a mindig hajtó Alciról, Bóna Zoli báról, vagy Lupoliról? Vagy tavaly Lanzáról, Martinezről? Olasz-üldözés? Ugyan már… Szóval hagyjuk ezt a hisztit. Megéri ez a cirkusz a kis belassult keresztfia miatt (nyilván nincs ilyen kapcsolat Marco és Andrea közt, csak más ötletem lassan nincs arra, hogy miért állandó kispad-szereplő, és 2-3 meccsenkénti csere a zoknihuszár ezzel a teljesítménnyel)? Nem, nem éri meg. Szomorú zárása volt mindez ennek a szomorkás meccsnek, és sikerült is a hangulatot beültetni szinte az év eleji mélységekbe.
Pedig még koránt sincs veszve minden, ad abszurdum még a legmerészebb álmok is élhetnek a liga körbeverésre való hajlandóságát nézve, de ha elengedjük az éremvágyat, egy rakás jó meccs jön még idén, és szép győzelmekre ugyanúgy rámehetünk, aztán ki tudja, mi lesz a vége. De ehhez jó hangulat is kell, csapaton belül és csapat-szurkolók, edző és szurkolók viszonylatban is, nem teátrális jelenetekre van szükség a nyilván fájó vereségek után, hanem józan értékítéletre, és valami taktikai váltásra a középpályán, hogy a kreatív mag valahogy minimálisan mozduljon meg legalább a csapatban, mert anélkül tényleg év végéig sírhatunk, hogy “nincs minőség elöl, rosszak az utolsó passzok, ha én vagyok a probléma, elmegyek“.
Jövő héten Hali, borzalmasan nehéz meccs lesz, ők felívelőben, mi torpanóban, sok mindenbe nincs kapaszkodnunk, talán abba, hogy ilyenkor szoktuk megrázni magunkat, hátha most is így lesz. Viszont két hét múlva már nincs apelláta, ott fog összeszorít, hiszti a polcra téve, és meg kell mutatni Dollnak is, hogy miért nem tudott a géniusz Moniz egyszer sem nyerni ellenünk. Ezért kedvelünk, Marco Rossi, erre koncentrálj és akkor megint lehet könnyes szemmel integetni a nevedet skandáló közönség felé. A többit meg felejtsük el. És persze mindez ránk, szurkolókra is vonatkozik, sőt rám is, aki ezt írja – hagyjuk az egyik meccsen a fellegekben járást, utána meg a legmélyebb poklokban busongást – lényeg a realitás, azon felül pedig minden csak bónusz.
Fotók: Babar – 1909foto.hu.