Egyelőre csodálatosan indul az év. Akkora trash a Honvédka, amilyet hosszú évek óta nem tapasztaltunk. Jó, volt közben egy Cor$$$-éra, azonban az képtelen volt hozni a szerethetően szánalmas megoldásokat, helyette bálákban gondolkodott.
Bezzeg 2006 ősze Csepelen, olyan nevekkel, mint Baranyai Tibor, Pomper, Disztl Dávid, esetleg egy jó Bartyik Norbert, és persze ne feledjük Sándor Istvánt. Hozzájuk csapták a saját neveléseket, mint Mészáros, Koós, Zana, az akkor már rutinosnak számító Takács Zoli, és tessék, csináld, Aldo!
Vagy a kilencvenes évek vége, amikor nagyon sokan otthagyták ezt az egészet a francba. Azt sem tudtuk ki a tulajdonos, volt, hogy Komorának kellett leülnie a padra, Gálhidi, Reszeli Soós, Tornyi, Szurgent, Glázer, Détári, Őze, Duró, volt itt minden. Egy átmenti időben Kovács Kálmán(!!!) volt a klub valamiféle igazgatója, és neki kellett például pénzért szaladgálni, hogy jövő héten is legyen Kispest.
Ezzel szemben, manapság csodálatos időket élünk. Felelős tulajdonosa van a klubnak, aki megteremtette a környezettől független anyagi biztonságot, nem vagyunk kiszolgáltatva senkinek és semminek.
A klub töretlenül halad egy előre megtervezett út mentén, és bár vannak benne bökkenők, hiszen ilyen a sport, a főcsapástól nem vagyunk hajlandóak letérni. Kőkemény a profizmus és a hozzáértés.
Bárki mást mer állítani, az hazudik, és ellensége a Honvédnak! – csak szólok, hogy ne legyen ebből később konfliktus.
Soha ilyen jó világ nem volt még Kispesten, mint most. Minden viszony tiszta, egyedül azok a fránya eredmények nem akarnak jönni, dehát, ugyebár, ellenfelek is vannak a bajnokságban, akik szintén nagyon profik, nagyon tőkeerősek, és nagyon komoly játékerőt képviselnek. Itt már ennyihez is csoda, és emberfeletti munka kell.
Manapság már nem számít, hogy te vagy a Nagy Honvéd, csakis a befektetett munka mennyisége és minősége. Ebben pedig utolérhetetlenek vagyunk, messze-messze felülmúljuk az elvárásokat és a lehetőségeket.
Na, de félre a tréfát komolyságot: őszintén, mi a fene változott? Tényleg elő kell venni az évtizedes rutint, amikor minden a napról-napra élésről szólt, mert most ugyanaz van, csak jóval nagyobb tétekkel?
Akkor se tudtuk, hogy mi miért történik, illetve annyit értettünk belőle, hogy kényszerpályán mozgunk, mert a legfőbb szavaink a nincs és a hiány voltak. Főleg pénz nem volt, meg szakmaiság, meg játékos, meg értelmezhető utánpótlás, mert feléltünk mindent, nem terveztünk előre, és eleve: miből terveztünk volna? Ha néha beesett valami, akkor rögtön száz tenyér nyúlt felé: kérem a részem! Ha egyáltalán beesett valami, és nem tűnt el útközben mindenféle zsebekben.
Most elméletileg pénz az van (volt?) szarásig, és hova jutottunk? Három év alatt háromszorosára növelt költségvetés, gyönyörűen csomagolt látszatprofizmus, Gomis.
Áhhh, mindegy, inkább mondom a lényeget, mert még sokáig írhatnám körül, hogy
mennyire jó lesz ez az év a lelkemnek,
a generációnk kicsit visszakapja a fiatalságát, amikor a kilátástalanság volt az életünk. Nem volt még munkahelyünk, iskolába, egyetemre jártunk, hétköznap kocsmába, hétvégén meccsre, úgy igazán semminek nem volt célja, és pont ezt a nihilt képviselte a klubunk is. Nagyon könnyű, és egyben kényelmes volt elmélyíteni a kapcsolatunkat.
Persze, tökre megértem, hogy sokaknak ekkor lett végleg elég. Ha végignéztünk a lelátón, sok estben pofátlanság volt egyáltalán az ezer nézőt is behazudni. A gaz derékig ért a kanyarban, bokáig a korzón, és ebben a tartományban valahol a pályán. Az évek, amikor Dorel Balint jelentette a reményt, és Sasu volt a Lanzafame. Sőt, a mából visszatekintve, Kovács Bélában is mintha lett volna egy kis Détári.
Ha mást nem, ezt az abszurditást, koncepciótlanságot, kilátástalanságot sikerült visszahoznia az Új Érának – kibebaszott drágán.
És ha valamihez, akkor ehhez elképesztő bravúr kellett, de megcsinálták. Jogosan jár a taps.
címlapkép: csapatkép 1999/2000-ből, amikor még létezett ez a műfaj Kispesten. (nagyobb méretben ide kattintva lábadhat könnybe a szemed, például az isteni Váczi Zoli, vagy Füzi “Redondó” láttán)
Vezeti: Vad kettő
A szurkoló már csak olyan, hogy szereti gyűlölni a játékvezetőket. Mindenféle gúnyneveket akaszt rájuk, és onnantól csak ezen a néven hajlandó emlegetni őket.
Egy dolgot viszont általában nem néz meg: a számokat.
Igen, az Új Érában, tehát amikor 100 bajnokiból 43-at elveszítünk, és az átlagpontszámunk egy megalázó 1,19, akkor van olyan bíró a rendszerben, aki
- kellően sok meccset vezetett nekünk, és
- alatta jöttek össze azok a pontok, amik feltétlenül szükségesek a bentmaradáshoz.
Vad II. 7, Erdős 6, Pintér 10 meccset fújt nekünk a lista elejéről, míg Karakó 10, Bognár 9, Solymosi 8 a túlvégről.
Bármilyen furcsa is, a mi szintünkön is létezhetnek házibírók, azonban pontosan tudjuk, hogy a Bohócliga nem így működik, és ha valakire rámondanánk esetleg, hogy házibíró, mint tettük azt Erdősre nem egyszer, akkor hirtelen elkezd veszíteni vele a csapat.
A Vad II-féle két pontnak minden esetre örülnék ma.
megjegyzés: amióta van videóbíró, Vad II. háromszor is ült nekünk a konténerben, és ezeken összesen két pontot szereztünk, vagyis egyelőre nyeretlenek vagyunk vele.
megjegyzés megjegyzése: az MLSZ csak meccsnapon teszi ki a játékvezetők neveit az adatbankra, viszont csak a játékvezetőét, a tartalékét és a partjelzőket, a videóbírókat nem. Érdekes megoldás.
