Csak a Kispest!

Tegnap véget ért  a tanév, bár még egy nagyon fontos osztálykirándulás vár a 2012/13-mas évfolyamra, egy Vas megyei erdei iskolába kihelyezett záródolgozattal körítve. A bizonyítványokat a tanári osztályozókonferencia azonban már nagyrészt kitöltötte, és az ötösök mellett sok hármast is tartalmazó félévi bizikhez képest bizony a tavasszal igen nagy elmozdulás történt a legmagasabb kalkulusok felé.

Tegnap az Eger ellen egy kötelező győzelemért sétáltunk ki a kispesti sorompó mögé, és ezt meg is kaptuk. Néhánnyal több gólt ugyan elviseltünk volna, de egy raklapnyi Lanza helyzettel most be kellett érni, viszont legalább a végén volt nagy boldogság és Kispest-család hangulat, ami kárpótlás volt az elmaradt gólszüretért. Különben is, megyünk a bronzra, ne sírjon a blogger és a szurker szája. Nem is sír… inkább vigyorog.

Kapu

A showman cséká most kevésbé izzított közönséget, sőt, amikor a tizi elvégzésére kapacitálta az ezerfejű cézár, akkor is józanul kiintett: „kösz srácok, de tudom a helyem„. Ezért tudjuk nagyon csípni a derék hálóőrt. Meg azért, amikor Vidovics remekbeszabott szabadrúgását tolja ki mesteri repülés után a jobb felsőből. Ezek mellett a pillanatok mellett egy rossz kijövetel áll a statisztikalapján, amely arány az egész évére jellemző: soha rosszabb idényt neked és nekünk, Szabi!

 

Védelem

Mostanában már nem nagyon lepődünk meg azon, hogy nem kapunk gólokat a meccseken, kivéve, ha néggyel megyünk Újpesten. Micsoda őrült szabályok ezek, nem igaz? És mennyire tudjuk szeretni e szabályokat! Baráth Boti tétmeccsen talán másodszor kezdhetett eredeti posztján a nagycsapatban (anno még pont egy Eger elleni haza, műfüves MK-meccsen láttam őt jobbhátvédben, a felnőtt debütjén), és annyira megszoktuk őt a kényszerposzt balhátvédben, hogy meg is lepődtünk. Magabiztos, nyugodt teljesítményén annál kevésbé. Lovresz apó, ahhoz képest, hogy régebben tudott rendesen hajmereszteni belül, most ismét középre lett rendelve, és a Győr elleni siker után zsinórban másodszor hozott le remek, hibátlan teljesítményt. Ignja kapitány zseniális, az egész idénye az volt. Amikor már épp indult volna egri kontra a kapunk ellen, valahogy mindig érkezett a cacaki tábornok egy remek becsúszással, vagy tekintélyt parancsoló, még épp szabályos odalépéssel. Remélem megtartjuk jövőre – benne kincsre leltünk… Alcibiade jól elalcibiadéskedett a bal oldalon, kullancskodásban hibátlanul, amikor viszont már építkezni kellett volna, akkor eleinte katasztrofális ostobaságokat felmutatva – aztán mikor rájött, hogy az Eger ellen belefér némi kombinatorika is, akkor már hozva biztatóbb dolgokat is – persze csak nyomokban. Összességében nem lehetett panasz e csapatrészre ma sem, mint ahogy a tavasz túlnyomó részében sem. Gratulálunk.

 

Középpálya

Zsiványt oly sok hozzászóló dicsérte a kommentekben, hogy most kettőzött erővel figyeltem, de annak ellenére, hogy szimpátiámat lassan végleg elnyeri, teljesítményileg továbbra sem tudok elvakult dicshimnuszokat zengeni róla. A szokásost hozta – fáradhatatlan küzdelem (hol fér el ennyi sztamina ebben a kákabélű gyerekben?), váratlanul jó és váratlanul rossz megoldások elegye. Cseréje jogos volt, de a taps is, amit kapott. Vécsei ma sem volt a csúcson 8saját maga állította magasra a mércét), de azért több jó labdát is feljegyezhettünk tőle, és az idény során Rossinál is alap kezdőember lett Supka után, ami egy ilyen fiatal játékosnál nagy szó. Ahogy a mi reményeink is nagyok vele kapcsolatban. Hidi becsülettel szűrt, a Győr elleni előre is remekbe szabott játékát most nem sikerült hoznia, a mélypont egy támadásindítás helyetti ferde hátrapassza volt, amiből, ha Boti nem eszmél gyorsan, bedobás lesz…- de alapvetően ő is sokat fejlődött idén. nem egy fénysebességű karrier az övé Kispesten, lassabb, de annál biztosabb, én mindig drukkoltam neki és most is így vagyok ezzel – alapember vagy biztos kiegészítő lehet az elkövetkező évek keretében. A cserék közül Nagy Geri a Győrhöz hasonlóan jól szállt be, Hidi fennhagyásával ezúttal a támadóbb belsőjobboldali emberként, sokszor törve be az ellenfél büntetőterületére vagy annak zónájába és egy szemfüles gólt is összehozott két másik fiatal társával. Továbbra is tartom, hogy Gergőnek a következő évek egyike lesz a nagy idénye, de az idei gólgazdag tavasza már több, mint biztató. Ahogy több, mint biztató volt Lőrinczy Ati negyedórás debütje is. A srác bemutatkozásként rögvest bekígyózott az egri tizenhatoson belülre, kísérletét meg hárította a szlovák cserekapus, ám Nagy Geri már nem kegyelmezett. Lőrinczy mozgásán, passzain a gyerekbetegség-bizonytalanságok ellenére látszik a talentum, ha felnő Vécsei mellé, jövőre ezen a poszton két saját nevelésű zseniálirányítónk lehet, el sem hiszem, el sem hiszem…

 

Csatársor

Hantával régi vágyunk teljesült, Diaby a kezdőben, és bár nem hozta önnön maximumát a srác, labdatartása, megindulásai és passzai rendre jó helyre mentek vagy biztatóak voltak, nem is értjük a közönség miért szidja sokszor egy emberként, talán flegmatikus attitűdje miatt… kár, érte, de úgy fest, ő már nem találja meg a számítását Kispesten. Meglátjuk. Lanzáért viszont azért kár, hogy nem marad. Az arc emblematikus csatára lett a tavaszunknak, és bár mai két góljával együtt „csupán” ötnél jár tavasszal, szerepe remek hadjáratunkban alapvető. Ilyen képességekkel támadó Bogdanovics volt itt utoljára nálunk, légiós meg Zelenka. Tőlem ennél nagyobb dicséret nem jöhet… Martinez barátunk korrekten lehorváthgyulázta ezt a tavaszt: itthon alig, idegenben viszont szórja a gólokat. (Minden egyéb összehasonlítás a kanizsai kaszinókirállyal természetesen értelmetlen, más a szint.) Gól ezúttal sem termett neki a Bozsikban, de Lanzával közös villámakcióik szép pillanatokat hoztak a szurkolóknak. A cseresorból pályára lépő Vernes ügyesen kavirnyált a szélen, majd összehozott egy tizit, amolyan trademarkos vernesricsisen: büntetőterületre betörés, szenvtelen húzás, fölborítják, sípszó… mint a DVTK ellen. Jövőre ő is oszlopos kerettag (kezdőcsapattag) lesz, nagyon úgy fest.

 

Kispad

Rossira nem tudok rosszat mondani most sem: a csapat kellően motivált volt, nem néztük le az Egert (a sajtótájon edzőnk külön köszönetet is mondott a hevesieknek a kiállásért és a végighajtott meccsért), próbáltunk támadólag fellépni, csak a hatékonyságon kell még kalibrálni valamit jövőre. Humorából is megcsillantott valamit, amikor az egyik ns-újságíró kérdésére („most, hogy győzelmükkel a 3. helyre jöttek fel…„) félbeszakítólag lecsapott: „bocsánat, de amíg a Vidi nem játszik másodikak vagyunk„. Persze a humor semmit nem ér ha nincs mögötte teljesítmény, idén pedig volt mögötte, még ha a korona egyelőre hiányzik is, reméljük jövő hétvégén az is bekerül a buszunk csomagtartójába az esti órákban.

* * *

Bizonyítványok tehát kitöltve, de egyelőre az igazgatói iroda széfjében pihennek elzárva, az ünnepélyes kiosztás majd egy hét múlva, az említett erdei iskolában, Szombathelyen. Addig a kispesti kisdiákokra még egy hét figyelem-összpontosítás és komoly készülés vár, mert a vakáció akkor lesz igazán örömteli, ha még az az utolsó felmérő is sikerül. Mi innen a monitor mögül csak annyit mondhatunk: ott leszünk veletek a szombathelyi lelátókon, srácok, gyerünk! Meg kell, hogy legyen.

Fotó: Babar/Lovi (1909foto.hu).

 

„Jól van. Megvan.”
Kb. ez az érzés csapott meg a lefújáskor – meg még sok más is.

Sok minden más is, régi emlékek és hangulatfoszlányok, a klasszikus Bozsik-beli idényzárók, amik azt hittem, már sose térnek vissza, de tegnap egy picit megint belengte ez a szép érzés a Bozsik légterét, kicsit időutazhattunk – jövő héten pedig nem utazhatunk hanem utazni kell, mert ezt a csapatot bele kell hajszolni abba, hogy elérje azt amire egész tavasszal vár (és amire mi 20 éve várunk) – a dobogós helyet, a bronzot… Rég látott szép tavasz vár méltó zárásra – az eső felvonás teljesítve.

Alapból még mindig él bennem a régi, ’90-es évek eleji reflex az ilyen meccseink előtt, hogy „tök jó, most rúgunk egy laza négyest„, de hát ez már rég nem ilyen egyértelmű, még a gyengécske csapatok ellen sem, (és ugye régen is tudtunk betlizni, az említett hőskorszakban is ilyenkor, csak ritkábban…azóta meg sokszor). Mi, az erős csapat. De már régóta nem vagyunk AZ erős csapat. Idén sem egészen – mégis a dobogóért megyünk. Szóval a szétesett Eger ellen kötelező hazai három pont. És meg is lett – simán. És mégis… a 73. percig azért mindegyikünknek ott volt az a bizonyos zabszem azon a bizonyos helyen. Szerencsére most fölöslegesen. A csapat megtette, amit meg kellett, és utolsó hazai bajnokiját behúzva a bronz főesélyesévé lépett elő, saját kezében a saját sorsával! És ez a lényeg, semmi más.

No azért persze ne sarkítsunk ennyire. Lényeges itt más is. Lényeges, hogy ugyan továbbra is él az alaptézis, ami a Hemy-éra nagy részére, de legalábbis a Morales óta tartó időkre igaz: „nagy” csapatokat előszeretettel ütünk meg, gyengébb ellenfelek ellen, ahol nekünk kéne szabni a fazont, szenvedünk. A tegnapi meccs is jóval nyögvenyelősebbre sikerült, mint a Fradi, Győr vagy Újpest ellni tavaszi szép győzelmeink. De hoppsza, álljunk csak meg! Végül sikerült, és ez a kulcsszó! 3:0-ával. És lehet ez az Eger a padlón, ez akkor is örömteli! (Ennek ellenére a probléma él, ezt meg kell majd oldania Rossinak jövőre).

Örömteli a meccs közben néha-néha,  a lefújás után pedig percekig tapasztalt hangulat, ami nekem nyomokban már a korakilecveneseket, de legalábbis a ’96-os kupagyőztes idény kulisszáit idézte. Tapsoló kanyar és korzó, a stadiont körbepacsizó játékosok, mezrablások, aláírás-osztogatások (Vécsei, Nagy Geri, Kemenes Szabi, Vernes Ricsi, Ignja…) – gondolták volna fiatal akadémistáink, hogy bemutatkozásukat követő 1-2 éven belül a csapat húzónevei lesznek a szurkolói szívekben? Szép start, reméljük, nem romlik el. E meccsvégi képek, és a felbillenő pálya, a kidolgozott sok helyzet, a lelátó „úgyis mindjárt lövünk egy pár gólt” hangulata teljesen visszavitt a gyerekkoromba, és ezt köszönöm, mert jól esett.

Jól esett, és bearanyozta (bronzbarnára festette? azt remélem majd jövő hétvégén!) az egész hétvégémet – hétvégénket. Tegnap este még obligát BL-döntő nézés, utoljára 2001-ben nyert kedvenc csapatom, mert akármekkora nagy bohócliger vagyok, de azért van külföldi kedvenc is, szóval meccsnézés, és nagy csatában, 12 év után ismét az egyik európai főkedvencnél a BL-serleg, eufória Münchenben, és én is nagyon örülök, hogyne tenném, régi kedvencek a bajorok, még a ’94-95-ös, Scholl-os, Witeczek-es, Kreuzer-os, Sternkopf-os, Strunz-os, Zickler-es keret óta kedvelem őket, nem a mostani hype tett bayernessé, szóval mondogatom is magamnak, hogy „micsoda remek nap, BL-győzelem és Honvéd-győzelem„, és ekkor jövök rá, hogy még a BL-döntő alatt is, a konfettiesőtől és vakuvillanásoktól szikrázó Wembley képei alatt is a fejem igazából a Bozsikban jár, meg gondolatban már Szombathely fele buszozok, mert lehet BL-győzelem ide, „SuperBayern, Deutscher Meister” oda, ott mindig csak szimpatizáns leszek csupán, a távoli műértő műkedvelő, én kispesti arc vagyok és maradok mindörökké, és ezért van az amit sokan fel sem fognak szerintem, hogy Robben csodapörgetésénél, aminek amúgy úgy örültem, hogy két méterre ugrottam helyből a fotelomból (a fotelból: itt a kulcsszó), szóval lehetett ez a gól akármilyen csoda és akármennyire szurkoltam Arjennek, hát ezerszer többet ér a szívemnek Lovrics egy kókadt melléfejelése, vagy Nagy Geri előretörése, az, hogy Lőrinczy személyében egy újabb tehetséges irányítókezdeményt láthattam tegnap, és az, ahogy Kemi kitornássza Vidovics szabadját.

Nem vagyok normális?

Hát nem nagyon. Az nem. De KISPESTI az vagyok. HONVÉDOS. És erre most megint büszke lehetek kicsit, nem stigmaként ég rajtam a jel, mint a sötétebb években.

Szóval jövő héten Szombathely, jön a mi BL-döntőnk, csak azt bronzmeccsnek hívják és a Wembley-nket Rohonci útnak. És a sikerért a Bayern tegnapi sikerét is odaadnám…

Fotó: Babar/Lovi (1909foto.hu).