Mastodon

Agyonnyert meccsből bravúros pontmentés. Kispest-Paks beszámoló.

Ahhoz képest, hogy tegnap előtti beharangozónkban még a győzelem kötelezőségének problematikáját pedzegettük, és egy nehezen feltörhető paksi retesszel számoltunk kevésgólos meccsen, hát, a vasárnap este végül képében és fordulataiban egy egész más találkozót hozott. Egész más találkozót, igen, és mégis, a végeredmény pontosan az a megjósolt nyögvenyelős győzelemelmaradás lett – no de addig nem egészen szokványos út vezetett.

 

A meccs felvezetése amolyan átlagos magyar bajnokiként indult számunkra, a jobb hangulatú fajtából: meccstársaságunk majd egésze tiszteletét tette a meccsen, így a 90 perc előtti lekezelések száma is nagyobb volt a szokottnál (maga az össz-nézőszám inkább átlagos volt, alsó hangon, szóval örvendezésem inkább perszonál jellegű). A jó alaphang tehát adott volt, Hanta szokásos reális tippjei egyikével laza 4:3-mat várt (a meccs végeredményét és alakulását ismerve lehet, hogy a blogon is megénekelt albán túra során a delphoi jósdáig is lemerészkedett a kollega?), Babar persze nem tippel, sose szokott, de most ő sem borúlátó, én KisKárolyt hiányolom a pad mellől, Tomi barátunk Faggyasban bízik mint mindig, Fater pedig előadja a nálam is pesszimistább átlagszövegét, hogy ez a Paks ez nagyon veszélyes (neki az óvári MOTIM is az lenne egy MK-meccsen). A nyitány emelkedettségét fokozta Faragó Lajos köszöntése, ehhez fogható tapsorkán rég volt a Bozsikban, még kis könnycsepp is majdnem megjelent a szememben, szinte. Faternak nem csak szinte, gyanítom. Neki nagy kedvence colt az Öreg, élőben is látta védeni… Boldog Születésnapot, Lajos bácsi!

Az első félidőt egész jó kezdővel indítjuk. Vécsei ismét a kezdőben! Nagy kedvencünk a srác, örülünk hosszú idő utáni első kezdetésének. Rossi végre jobb belátásra tért…? Debivel, Baráthtal és Czuczi Marcival együtt 4 saját nevelés a kezdőben, ilyen utoljára a Dolcettis ősz Takáccsal, Kováccsal, Lázárral, Zanával, Csobánkival, Mészáros Atesszal fűszerezett időszakában volt, ráadásul a mostani srácok igazi, évek óta Kispesten edződő arcok. Mégis jön a szerethető csapat idén?

Csak Kiss Tamás ne lenne. A mélynövésű atomic striker tavasz után most is beköszön egy „felhőfejessel” – ez mi volt? Ignja és Debi se volt középen a helyzet magaslatán, sőt, azt is megjegyezzük magunk között, csöndben, hogy a fiatal cerberus is mozdulhatott volna bátrabban a beívelésre, az ötösön belül legyen már úr. Nehéz lesz a meccs.

A csapat azonban nem pánikol. Lassan átvesszük az irányítást. Vécseit baloldalra helyezi Rossi, ezért kár, innen nem jön annyi Bálint-passz, bár becsületesen dolgozik a srác, és ha a szokottnál nagyobb hibaszázalékkal is, de megint úgy játszik, hogy lassan elfelejtem a cseh kedvencem egy évvel ezelőttről. Én megcserélném őket Gegével; Ivancsics balról is nyomhatná hosszú indításait, míg Bálint középről dobhatná akcióba Délt és Diabyt. Rossi másként látja sajna. De nem csak Bálint ügyeskedik. Az általam sokszor kritizált Ivancsics ma jobbik lábával kelt föl, ülnek az indításai, aktív, így kell ezt… Hátul Ignja felébred és elkezdi remek tisztázásait, Debrő is hozza a jobb formát, Baráth Boti…tanári amiket művel, nem előreb.szkodja a labdákat, hanem hátulról megjátsza a többieket, és a szerelései…! 4-4-2-ben nyomjuk amúgy, és jó ez a felállás. Boti aztán indítja Diabyt, a nyurga Souleymane nagy nehezen beéri a lasztit, Dubeczesen megáll, felnéz, és nem Dubeczesen ível egy Bicskei focisuli beadást Zsivanovics fejére, a nem épp égimeszelő szerb pedig bólint. 1-1! Mikor edzőmeccsen láttam a srácot, húztam a szám. Siófoki debütjén sírtam. A Diók ellen már hümmögtem, elégedetten, a Vidi ellen csettintettem, most meg…Bravó! Csak ez a „Sztojakovics ajánlott” sztori ne lenne.

És nincs vége. Szabadrúgások. Gege előbb fölé, majd gyönyörűen a kapufára ível. Uraljuk a meccset, a Paks sehol sincs. Egyszer jutnak el a kapunkig a félidő vége felé, Simon kavargat, lő, elég gyengusz lövés, Czuczi rajta…mi ez? Gól. Döbbenet a lelátón. A véleményes első után újabb levente gól, ez már sajna egyértelmű kapushiba. A „legendásan toleráns” korzóról rögvest mennek a bekiabálások hol a pályára, hol Hemy úr felé, miért kellett Sántát elengedni, miért nincs normális cserekapus. Nem irigylem Czuczi Marcit. 5 perc múlva még kevésbé. A Tóth Iván fodrászának számát elkérő Sipeki, aki decens mosómedvét növesztett a fejbúbjára, osonkodik a középpályán, ő nagy lövő, de most egy lapos kis közepes-gyenge svungot ereszt meg, Marci vetődik, jól van ez megvan. Nem, nincs meg! Púposodik a háló. BASSZUS. A lelátón forradalom, kapusunk belebikáz a labdába, szegény, teljesen szétesett. Elment a meccs. Elment a meccs? Jó eséllyel igen. És ez csak az egyik baj. A szezont deklaráltan Kemire építjük, mögötte Czuczival (és Ivánnal elvileg, bár ma Szemerédi ült a padon). Czuczi felépítéséről szólna tehát az évad, erre ő szegény az első meccsén leépíti magát. Ez bizony egy egész pályafutás romba döntése lehet rögvest a start mezőn – aggódik mellettünk egy pocakos öreg korzó-czukk, és aggodalmát én is osztom. Félidő vége, füttyszó, Szemerédi melegíteni indul. Én meg azért szorítok hogy ne cseréljünk, mert ez a meccs már szinte mindegy, és azzal tényleg kinyírnánk Marci önbizalmát.

Rossi is így érzi, nem váltunk. Sajna a játék képe sem – az uccsó 10 perc szenvedése folyik tovább. Megfogott minket a két ostoba gól, ne tagadjuk. Noha addig atomék a pályán sem voltak. Negyed óra telik el, meddők vagyunk. Rossi cserél közben, Vécsei lejön (miért…?) és Vernes be. Talán a kiszámíthatatlan megoldásaival Ricsi…? Nem tudom. Nos én nem tudom de ő igen! Előbb egy beívelés jön jobbról, s hogy Pokorni is égjen Czuczi mellett, ezúttal a Kiss Tamáshoz hasonlóan nem éppen Ibrahimovic-i magassági adatokkal bíró Vernes fejel, gólt! 2-3! Csodás öt perc kezdődik. Fagyi is veszélyeztet, nyomunk, majd egy olyan támadás, ami az idei eddigi csúcsunk: remek indítást kap Vernes, két lépés után a védők közé tálal, Dél ká üresen, ez les… nem les??? Nem fújják be, Dél megáll, majd berúgja Pokorni mellett! 3-3! Extázis a lelátón. Solymosi ivószünetet fúj, amit sajnálok, ha ez az 5 perc még tart vagy 3 minutumon át, fordítunk is…

Sajnos sejtéseim beigazolódnak, és a hátralevő 20 percet már eggyel alacsonyabb fokozatban pörögjük végig, igaz a Paksénál ez is 3 fordulatszámmal magasabb. A csereként érkező Fagyi remekül pörög, Gege még egyszer feltámad és csodás csel-beadás kombó után rajzolja a középcsatárunk fejére a zsugát, Dél nagyot hajt bár fárad, Vernes fickándozik, igaz a végére kissé leül, de gól, gólpassz… A zárásra megkapjuk Csámikánkat is a sérülése után, eleinte tétova a villámléptű skac, de egy befele csel után azért durrant egy egészségeset, ha Dél odaér rá, 4-3. Így marad a hármas sípszó és az egy pont.

Konklúzió: agyonnyert meccset, ahol a helyzetek aránya kb. 15:5 volt ide, adtunk döntetlenre, de úgy, hogy mégis mi hoztuk vissza az egy pontot magunknak, így a szájíz azért nem kell teljesen savanyú legyen. A meccs megmutatta, hogy az első 3 zsinórban behúzott meccs azért nem jelent bajnokesélyes csapatot, megint csak a Dolcetti érára utalnék vissza: a jó rajt ott is sokat számított, hosszabb távon azonban kijönnek a keret hiányosságai – tegnap délután pl. a kapuskérdésben. Ugyanakkor rengeteg a pozitívum is: mély vízbe dobott és csodásan helytálló (az a szóló a második félidő közepén…) Baráth Boti, magára találó Vernes, van egy Vécseink, kispadról már jól szállt be Nagy Krisztián… Van egy jó igazolás középhátvéd, mellette az idén jól kezdő Debrő. Esetleg egy Danilósodó Diaby. Dél megtalálni látszik a góllövő cipőt (vagy legalábbis a fűzőjét). Rossi pedig kialakítani látszik egy felismerhető játékot, egy nézhető játékot, és Moraleshez képest az, hogy előnyben-hátrányban a 60. perc táján szinte mindig 3 támadót cserél be, az riszpektes egy dolog.

Jövő héten Fradi, az Üllőin. Döme alatt úgy remeg a pad, mint alattam az MTK-pálya lelátója a ’99-es Metallica koncerten a Sad but True alatt, nagy ajándék lenne a sorstól ha mi rúghatnánk ki alóla – de ez minden lesz, csak nem könnyű.

[BRÉKING: a kisgösserek ismét előkerülhetnek az Ady pub bárpultjára, mi viszont nem buktatunk egykori nagy kedvencet, ugyanis ’80as évekbeli ikonunk kiszállt az Üllői útról mint a Szikraszemű az emlékezetes Ghymes számban. Kár.]

Rossi sajttájas szavaiból úgy vettem ki, Czucziban bízunk továbbra is, ami lutri: nagy beégést is hozhat, igaz, az is benne van, hogy a srác, érezve a bizalmat, egy ilyen rajt után most olyat művel az Üllőin, hogy csak… Hanta mindenesetre tart tőle, hogy a zőldek úgy intézik, a B-közép előtt kezdjen Marcink és akkor pokoli első félidő vár rá. Meglátjuk. Egy biztos. Kapusposzt ide vagy oda, borzalmasan nehéz lesz a fogcsikorgató Fradi, a sebzett sas elleni derbi, de az elmúlt hetek miatt nem egy fogatlan orszlán megy majd a zöld-fehér arénába. No nem is egy alfahím, nem mondom, de a sörényét már növeszteni kezdő, fiatal és sikerre éhes oroszlán.

És ez sokat érhet.

Fotó: Lovi és Babar – 1909foto.hu.

Kötelező?

No, újra itthon, Honvédért végigizgult szabiról visszatérve ismét a fedélzeten, mely tényt ünnepelve e beharangozó mellett hanta kedvéért sajátos paint-terrorjaim (ő mondta így) egyikével súlyosbítom a mai posztot. A posztot, melynek témája a kötelező győzelem axiómája, esetünkben a Paks ellen.

Egyik oldalon az NB1-et 100%-osan vezető Kispest, másikon a pont 50%-os Paks, a meccs a kispesti vágányok túloldalán, hazai pálya tehát adott, jó forma itt, közepes ott, tuti nyerünk. Ilyen egyszerű lenne? Persze hogy NEM!

Hajtás után részletezünk.

 

 

Blogunk kötelező pesszi-Miskájaként nyilván túl szép lenne, ha én is 1000%-ig hinnék a sikerben. Áhítom, sőt akarom, de hogy meglesz-e az más kérdés. Érveim kimeríthetetlenek.

  • Az utóbbi években bizony pont a kötelezőkkel szenvedünk, főleg, ha a keret nem szuperesélyesnek kikiáltott, erre pedig igazából az NB1B más viszonyrendszerét leszámítva csak 2007 őszén és kicsit a tavalyi ősszel volt példa – ezekben az időkben kb. be is húzogattuk a „tuti három pontokat” – 1-2 kivétellel (2007-Kaposvár, Nyíregy, tavaly ősszel Paks, Pécs, Hali). Viszont ha inkább becsületes iparoscsapatunk van az NB1  csapatainak erősségsorrendjét nézve, akkora bravúrgyőzelmek, helytállások mellé pont a nagyon várt, „gyenge” csapatok ellen dohog a gépezet.
  • A Paks ellen általában izzadunk itthon. Izzadunk Supival (2006 ősz, 2011 ősz), izzadunk Trénerrel (2009 tavasz) és senyvedünk Moralessel (2009 ősz). Nem szép emlékek, nem jó meccs-emlékfoszlányok.
  • Ez a Paks elvileg gyengült – örülne a felületes szemlélő. Nincs az atomvárosi brand-dé érő Böde, nincs a tavasszal szárnyakra kapó Hrepka. És nincs KisKarlo, a nógrádi Guy Roux sem, aki kis kockás füzetével pedig a csapat stabilitásáért nagyban felelt az elmúlt években. Helyette a csak Koemantolmácsként ismert eddigi segítő, Máté Csaba, és egy downgrade-elt keret, ami azonban eddig ugyanúgy hozza a tavalyi közepes teljesítményt, mint a 2011/12-es squad. Szóval nem mind smukk, ami nem fénylik.
  • Mi 100%-kal száguldunk eddig, év eleji tippjeim közül eddig az optimistább, a Dolcetti szcenárió irányába látszunk elindulni (a tulajnak és most a talján koleszterinmenedzsernek is úgy befekvő edző, hogy a csapat saját arculatára azért ügyel, érzi, hogy ez neki is lehetőség, kibújni az örök ManCity intendánsi, Mancini-sameszi pozícióból és a saját név alatt is elérni valamit). Bátran nyúl az ifjoncokhoz, bár tenné még bátrabban, Diarra és kasztja felejtős, ha csak azokat a legionárokat nyomnánk (Ignja, Diaby(?), Vidó) akik tényleg, de tényleg minőséget hoznak, és még inkább a Baráth-Vécsei-Nagy-Vernes vonal futna, már piedesztálra is emelném a tar olaszt. Most még kivárok, de az irány jó. VISZONT. Ez a fiatalított keret, a szűk számú rutinrókával (Debi, Gege, Dél, Lovresz) és egy meccseldöntő klasszissal (Szabi) hamar bajba kerülhet ha sérülés – vagy jelen esetben eltiltás nehezíti a szitut. A Kemenes-Czuczi-(TóthIván?) üggyel ez most be is jön.
  • Bírja a keret az esélyesség terhét? Eddig egy mindenmindegy meccs Sión, esélyesebb Diós fogadása itthon, ultraesélyes Vidihez látogatás – ezek nem voltak kötelezők. Sokan úgy vélik a Paks elleni már az. Mert győzelemmel kell hangolni az Üllőire. Mert ki kell csábítani a szurkereinket a Fradipályára. Mert egy Paksot itthon verni kell. Most, amikor nekünk kéne bizony támadni, ami már tavasszal is gond volt, sikerül-e , merjük-e, tudjuk-e? Személy szerint borzasztóan szurkolok a srácoknak hogy így legyen-. Pesszimista vagyok de belül a pesszimisták a legnagyobb reménykedők.

Szóval nem lesz ez könnyű, annyi szent. De menjünk,  szurkoljuk ki a sikert és tapsoljuk meg még egyszer a mi Rettegett Ivánunkat a védelem jobb oldalán a bemutatáskor, a meccs elején még egyszer érezve a fehérvári csoda utóízét a szánkban.

Aztán már csak egy mocskos kis sovány, keshedt egygólos sikert kérek, hogy legyőzzük a kötelezőség átkát.

Anyagyilkos kerestetik – egy értelmezhetetlen eltiltás margójára

Szabó János (Paks) 1, Kemenes Szabolcs (Honvéd) 4 és Rodenbücher István (Lombard) 1 soron következő felnőtt bajnoki mérkőzésre szóló eltiltást kapott.

MLSZ.hu – a Fegyelmi Bizottság határozataiból

Ennyi. Négy meccs, mindenféle indoklás nélkül. Pedig azt gondolnánk, ha valaki egy két sárga utáni pirosra négy meccset kap, akkor az meg lesz indokolva. Vagy nem, mint esetünkben.

Ha megnézzük a 91. percben történteket, akkor valamivel talán közelebb kerülünk a megoldáshoz. Szabinak volt már egy sárgája korábbról időhúzásért, majd amikor Torghelle megtolta mellette a labdát, akkor – Szabó sporttárs szerint legalábbis – elhúzta a lábát, vagyis újabb sárga és büntető. Az újabb sárga viszont egyenlő a pirossal, kivéve ha Ábrahám osztogatja Pandurnak Békéscsabán.

A televíziós ismétlések szerint levonulás közben – és itt a szájról olvasók előnyben – mondta a magáét Szabi, de ne legyünk már szemérmesek, 0-1-nél, a 91. percben, csapatkapitányként, egy véleményes büntető után nyilván senki sem fog lemenni zenbe, a lét értelmét kutatni, kitárni minden szívcsakráját a világra, hanem – és engedtessék meg – kurvaanyázik egy hatalmasat. Netán még a spori felé is.

De ez sem négy meccs! A pályán nem történt semmi olyan, ami négy meccset jelentene. A négy meccs valószínűleg a jegyzőkönyv alapján lett megítélve, amit viszont halandó ember nem láthat a földön, csak az MLSZ FB és a benyújtó bíró. A jegyzőkönyv amúgy nagyjából olyan írás, mint a Biblia vagy az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat, tehát szent és sérthetetlen. Ami abban le van írva, az úgy volt. Még ha esetleg nem, akkor is.

Kemenes eltiltásának valódi okát is valahol itt kell keresnünk, vagyis egy kis széljegyezetet Szabó kettő sporttárs jegyzőkönyvében. Felmerülhet, és volt már ilyenre példa, hogy egy játékos megvárja az öltözőfolyosón a bírót, és ott tettleg akar majd elégtételt venni a korábban elszenvedett vélt, vagy netán valós sérelmeiért. Stimmt, ha ez így van, akkor a négy meccs a minimum, egy szavunk sem lehet rá. Esetünkben azonban valószínűtlen, hogy egy ilyen helyzet állna fenn. Amikor Szabó sporttárs – a helyi drukkerek füttyszavának és néhány mellényes biztonsági őrnek a kíséretében – az öltözőbe vonult, akkor a mi csapatunk még bőven ünnepelt a vendégszektor előtt, vagyis Szabónak volt legalább hatvan-hetven méter, és két-három perc előnye Szabihoz képest, ha a megfenyítés esetét akarták volna fennforgatni. Ahogy azt is valószínűtlennek tartjuk, hogy Szabi, már beérve az öltözőbe, abbahagyja hirtelen azt az örülést, amit a győzelem és Lovric hihetetlen védése felett érez, inkább fogja magát, és átmegy balhézni a bírói öltözőbe. Képtelenség ugye mindkettő?


Kemenes Szabolcs jól láthatóan a vendégszektor előtt ünnepli a győzelmet.

Mi a négy meccs?

Maradjunk annyiban, hogy amíg nem állnak elő semmilyen egyéb bizonyítékkal, addig Kemenes Szabi négy meccsét sehogy sem tudjuk négy meccses kategóriájú eltiltásnak tekinteni, legfeljebb sima egyesnek, mert a két sárgáját azért megkapta, és még csak nem is visszaeső. A múltban azért voltak négy meccses dolgok, és csak a kontraszt kedvéért megemlítünk néhányat, hogy érezhető legyen a jelen helyzet teljes abszurditása.

2005 novemberében, egy Honvéd – Vasason Molnár Monyó Zolinak gurult el a gyógyszere a 89. perc környékén, és miután belerúgott a földön fekvő játékosunkba, majd a következőt lefejelte, a bíró jó érzékkel alkalmazva a szabályokat: kiállította. Molnár az eset után példás, két hónapos eltiltást kapott. Illetve kapott volna, de nézzük csak meg a mérkőzés dátumát: november. Vagyis alig kettő, vagy három meccset hagyott ki a bajnokságból, hiszen nálunk decembertől márciusig nincs forduló.

2011 október. Akassou visszatér egy hosszabb eltiltásából, majd az első meccsén a Paks ellen egy félidő alatt gyűjt be két sárgát. Példás büntetés, hiszen azonnali visszaeső volt, a bűnbánat minden jele nélkül: két meccs. Kettő.

2011 augusztus. Akassou az imént említett éppen letelt eltiltását egy valóban sportszerűtlen jelenetért kapta. A Videotont fogadtuk otthon, Danilo büntetőjével mentünk 1-0-ra, néhány perc volt hátra, amikor Horváth Gábor nemes egyszerűséggel felrúgja kegyetlenül Akassout, aki ezt sérelmezi és cserébe leköpi. Horváth az esetet megúszta lap nélkül, Akassout viszont kiállították, majd a Fegyelmi Bizottság egy teljes hónapra eltiltotta. Mondom, teljes joggal, még úgy is, hogy a köpéshez vezető út az ellenfél durvaságával volt kikövezve. (Érdekesség, Supka Attilát és Lőrincz Emilt is kiállította Kassai, ők 1-1 meccset kaptak végül.)

Láthatjuk tehát, hogy sportszerűtlenségért, szükségtelen durvaságért teljesen jogos a négy mérkőzés, ahogy egy egyszerű kétsárgás kiállításért, amit például a visszatérő Akassou gyűjtött be tavaly (visszesőként!) csak két meccset szokás adni. Vajon mi az igazi oka Kemenes négy meccsének, mit körmölhetett rá Szabó spori a jegyzőkönyvre?

Teljes az értetlenség.


A kiállításhoz vezető szituáció, kockáról kockára.

Fontos megjegyezni, hogy Szabi és a Honvéd meghallgatást kért a Fegyelmi Bizottságtól, hátha sikerült mérsékelni a büntetést. Amennyiben nem, úgy egy akadémista Czuczi Márton, és egy nagy öreg, Tóth Iván közül valamelyik fog védeni a Paks és az MTK ellen otthon, a Fradi és a Debrecen ellen pedig idegenben. (Feltételezve, hogy Iván a harmadik számú kapus jelenleg a keretben.) Kettejük között amúgy nagyjából húsz év van, vagyis korban az akár lehetne egy harmadik kapus is.

Update: Az összeesküvés-elméletek kedvelőinek csemege lesz, hogy a hétvégi fordulóra elkészült a bíróküldés, és az egyik legjobb magyar sporinak tartott Szabó II. nem kapott meccset.

Győztél értünk, csodálatos Kispest

– Hanta, a három ponttal együtt a múzeumot is hazahoztátok? – tette fel kedves barátom a kérdést rögtön a meccs utáni pillanatokban a Facebook-falamon keresztül. A kedves barátom amúgy műkedvelő honvédos, vagyis kedvel engem, ezért kedveli a hóbortomat is, hogy én honvédos vagyok. (Amúgy Arsenal-rajongó, ami azért külön vicces, mert az ő Diabyjuk pont ugyanazon a napon sérült le hosszú időre, amikor a miénk is, tavaly a Paks ellen, Torhelle visszatérése napján. Máskülönben az Arsenal egyenlő ágyú, vagyis szinte Honvéd, és még a bajnoki címeink száma is ugyanannyi, bár lehet, mi idén előzni fogunk.)

Egy Videoton elleni derbi mostanában valahogy mindig más, valahogy több, mint egy vidéki középcsapat ellen szokott volt, mondjuk ha a Tatabányáról, vagy a Békéscsabáról beszélünk. A Vidi most jó, nemrég bajnok volt, talán övé a legjobb keret a bajnokságban, mindenféle csatolmányai szabadon garázdálkodnak Puskás nevével, ráadásul a táborok sem igazán kedvelik egymást. Szóval rangadó, méghozzá fontos rangadó nekünk ez évről-évre. Amit most megnyertünk.

A beharangozót még úgy kezdtem, nincs olyan, hogy könnyű és nehéz Videoton, hanem csak Videoton van. Paulo Sousa tényleg csapatban gondolkodik, sőt, két csapatban, hiszen határozott célja, hogy az ‘A’ és ‘B’ címkével illethető sorok közel azonos játékerőt képviseljenek. Ne feledjük, az utóbbi időben begyűjtöttek az NB I-ből mindenkit, akit érdemes volt (Torghelle, Peric, Lencse, Haraszti, Kovács István, Szekeres), miközben külföldről is igazoltak, a magyar átlagnál jobbnak tűnő spílereket (Oliveira, Stopira, Neto, Vinicius). Jó keretük van, na.

Négy nappal a Gent elleni győzelem után, egy teljesen felforgatott kezdővel álltak ki ellenünk, de nyugodtak nem lehettünk így sem. A Vidinek van stílusa, van valami, amit játszani akar, és ehhez vannak játékosai is. Aztán teltek a percek, és kiderült: nekünk is. Rossi mester megszervezte amit meg kellett, összerakott egy védelmet, elétolt egy középpályát, és felküldött csatárokat is. Per definitionem ugyebár így néz ki egy csapat posztok szerint, és nálunk ez most működött. (Igen, tudom, van olyan is, hogy kapus, de Szabinak nem volt dolga egész meccsen, az egyetlen védenivalót majd a végén, Lovric tolja ki szögletre.)

Lehet, most szentségtörő leszek, de ezen a meccsen Ignjatovic volt a legjobbunk, Baráth a legkellemesebb meglepetésünk, és Lovric csak a hősünk. Elképesztő melót végzett Ignja, de tényleg. Torghelle, ahogy tavasszal is, ráhelyezkedett Debire, úgy gondolván, majd őt meg tudja verni. Néha sikerült is neki, de azzal nem számolt, hogy Ignja még mindig ott van, és nem csak ott van, kegyetlenül takarítani is fog a kapunk előtt. Félelmetes munkát végzett a szerb középhátvéd, félelmeteset. Talán ehhez fogható teljesítményt nem is láttunk még a legújabbkori Hemingway-érában Kispesten. Szinte hiba nélkül oldotta meg a feladatát.

Baráth Boti dettó. Az első félidőben még kicsit megszeppentnek tűnt, és volt, hogy tisztán állva, a túloldali lelátóra bikázott egy labdát, de ahogy lehiggadt, úgy lett egyértelmű, ezen az estén keresztbe szopatja majd a kis futógép Walter Leet. Megtette. Nálam mindketten legalább nyolcast, de inkább kilencest kapnának. (Érdemes kicsit visszatérni a korábban leírtakra, és elgondolkodni azon, hogy nálunk két (három) védő volt a meccs hőse, miközben a Videoton kvázi ‘B’ sora ellen játszottunk.)

És akkor Lovric. Bevallom töredelmesen, ilyet még nem láttam életemben. Iván úgy tűnt, megsérült a vége előtt néhány perccel, a partvonalnál egészen sokáig ápolták. Akik látták már Ivánt futballozni, tudhatják, soha, de tényleg soha nem szimulál, ha őt ápolni kell, akkor az minimum kulcscsonttörés, de lehet akár áttételes vakbél is. Stramm srác és szeret focizni, akar és tud a végletekig hajtani.

És ennek a stramm srácnak kellett a végén beállnia a kapuba, a 92. percben egy addigra agyonnyertnek tűnő meccsen, hogy megfogja a Gentnek három gólt lövő, a helyzeteit kegyetlenül kihasználó Nikolics büntetőjét. Megcsinálta, mit megcsinálta, parádés robinzonáddal tolta ki a jobb-középre helyezett szögletet az alapvonalon túlra. Talán Kemenesnek sem sikerült volna, hiszen ő mégis egy kapus, akinek van tudása és rutinja, aki ilyenkor tudja mit kell tenni, és akit át akarnak verni az ítéletvégrehajtók. Lovricot nem sikerült. Saját bevallása szerint csak erre tud vetődni, mást nem is tud a kapusok művészetéről, de most ennyi is elég volt.

Gondoljunk bele. A 91. percben fújta be Szabó „Kettő” spori a tizenegyest, volt még hátra négy perc az öt perces hosszabbításból, vagyis ha bevarrják, még mindig lett volna három percük fordítani, és – gondolom – meg is oldották volna. De nem, mert csodát láttunk. Olyan dolgot, ami egy szurkoló életében egyszer van, megismételhetetlen, örökké emlékezetes, amit majd az unokáinknak is el fogunk mesélni, ami néhány hónap múlva hasonló szintre nemesedik, mint – a szintén vészkapuskodó – Ádi Negrau fejese, amit ha Pagliuca nem tol ki hihetetlen mozdulattal, akkor … (nem Ronald Koeman, hanem Plókás lövi a BEK-döntő mindent eldöntő gólját Rómában.) Egy újabb mondattal, egy újabb történettel lettünk gazdagabbak, mi a Honvéd, ahol mondatból, történetből azért nem kevés összejött a 103 éves történelmünk során.

Persze ne feledjük, ezt a meccset nem csak kivédekeztük, hanem – és sőt! – végig is támadtuk egyszerre. Helyzetünk, kapura lövésünk szinte csak nekünk volt. Délczeg elképesztő labdát tálalt Zivanovic elé, aki megverte a valamiért odakeveredett Walter Leet, majd okosan a jobb alsóba helyezett. Nyolcvan perccel a vége előtt.

Lehetett volna megremegnünk, hogy majd úgyis fordít a Videoton, de nem, inkább rámentek a mű- és valódi esésre a tizenhatosunkon belül, miközben mi gyorsan kontráztunk, akár Délczeg, akár Diaby, akár Faggyas, netán Vernes is szerezhetett volna újabb gólt. (Külön szépség, hogy a támadásokat nemhogy feladtuk volna a végéhez közeledve, hanem ezzel ellentétben, inkább ráerősítettünk, és a védekező felfogású Diarra helyett behoztuk Vécseit, majd Faggyast és Vernest is.) Lovric védése után pedig majdnem megismétlődött a Fazekas-Lékai-affér, amit Izland ellen láthattunk kéziseinktől az olimpián, vagyis a büntető védéséből indított ellentámadás – góllal. Sajnos Fagyi kihagyta, de akkor már ünnepeltünk, szinte mindegy volt minden.

Rég volt olyan érzésem, hogy egy/ezt a meccset vétek lett volna kihagyni. (Jó, jó, minden meccset vétek kihagyni, ahol a Honvéd játszik, de ezt különösen az lett volna.) Azért az utolsó öt percért minden szenvedést el lehet viselni, mert ez az öt perc jelent nekünk mindent. Összesűrítve az egész lényünk, ahogy izgulunk, ahogy szurkolunk, ahogy akarjuk a sikereinket, ahogy szeretjük a klubunkat, csapatunkat, ahogy az viszonozza, hogy robbanhassunk, hogy az öklök az égbe csapjanak, hogy zúgjon a „Csak a Kispest!”, hogy érezzük, összetartozunk.

Köszönöm, srácok, ez most nagyon kellett.

Videoton – Bp. Honvéd 0-1 (0-1)
Bp. Honvéd: Kemenes – Lovric, Ignjatovic, Debreceni, Baráth – Marshal, Diarra (Vécsei) – Délczeg, Ivancsics (Faggyas), Zivanovic – Diaby (Vernes)
gól: Zivanovic

fotó: babar & Lovir @ 1909foto.hu

– Hanta, a három ponttal együtt a múzeumot is hazahoztátok? – tette fel kedves barátom a kérdést rögtön a meccs utáni pillanatokban a Facebookon keresztül. A kedves barátom műkedvelő honvédos, vagyis kedvel engem, ezért kedveli a hóbortomat is, hogy én honvédos vagyok. (Amúgy Arsenal-rajongó, ami azért külön vicces, mert az ő Diabyjuk pont ugyanazon a napon sérült le hosszú időre, amikor a miénk is, tavaly a Paks ellen, Torhelle visszatérése napján. Máskülönben az Arsenal egyenlő ágyú, vagyis szinte Honvéd, és még a bajnoki címeink száma is ugyanannyi, bár lehet, mi idén előzni fogunk.)

Egy Videoton elleni derbi mostanában valahogy mindig más, valahogy több, mint egy vidéki középcsapat ellen szokott volt, mondjuk ha a Tatabányáról, vagy a Békéscsabáról beszélünk. A Vidi most jó, nemrég bajnok volt, talán övé a legjobb keret a bajnokságban, mindenféle csatolmányai szabadon garázdálkodnak Puskás nevével, ráadásul a táborok sem igazán kedvelik egymást. Szóval rangadó, méghozzá fontos rangadó nekünk ez évről-évre. Amit most megnyertünk.

A beharangozót még úgy kezdtem, nincs olyan, hogy könnyű és nehéz Videoton, hanem csak Videoton van. Paulo Sousa tényleg csapatban gondolkodik, sőt, két csapatban, hiszen határozott célja, hogy az ‘A’ és ‘B’ címkével illethető sorok közel azonos játékerőt képviseljenek. Ne feledjük, az utóbbi időben begyűjtöttek az NB I-ből mindenkit, akit érdemes volt (Torghelle, Peric, Lencse, Haraszti, Kovács István, Szekeres, etc), miközben külföldről is igazoltak, a magyar átlagnál jobbnak tűnő spílereket (Oliveira, Stopira, Neto, Vinicius). Jó keretük van, na.

Négy nappal a Gent elleni győzelem után, egy teljesen felforgatott kezdővel álltak ki ellenünk, de nyugodtak nem lehettünk így sem. A Vidinek van stílusa, van valami, amit játszani akar, és ehhez vannak játékosai is. Aztán teltek a percek, és kiderült: nekünk is. Rossi mester megszervezte amit meg kellett, összerakott egy védelmet, elétolt egy középpályát, és felküldött csatárokat is. Per definitionem ugyebár így néz ki egy csapat posztok szerint, és nálunk ez most működött. (Igen, tudom, van olyan is, hogy kapus, de Szabinak nem volt dolga egész meccsen, az egyetlen védenivalót majd a végén, Lovric tolja ki szögletre.)

 

Inkább foglalkozzunk magunkkal

Tudjátok mi a különbség a szocialista lengyel autóipar és a Videoton között? A lengyelek legalább odaírták az olaszoktól másolt Fiat neve elé, hogy Polski, míg a Videoton akadémiája csak úgy natúrban, Puskás FC néven indít csapatot a másodosztályban, mintha Öcsi bácsi mindig is az övék lett volna.

Elismerem, szimplán demagóg a felcsapás, de ne legyünk szemérmesek, egy beharangozó a blogvilágban nyugodtan szólhat a hangulatkeltésről. A Videotont lehet szeretni, meg lehet nem szeretni, a Puskás név használata ehhez nem több egy töltetnél. (Amúgy a Videotont, de a vidistákat mindenképp lehet – és kell – sajnálni, vélhetően a hátuk közepére kívánják az egész rájuk telepedett mindent, ők csak szimplán szeretnének örülni az eredményeiknek.)

Amit viszont kell, az az aktuális ellenfelünk eredményeinek elismerése. Az Európa Ligában két ellenfélen is túljutva, két meccsre vannak a csoportkörtől, ráadásul egy nálunk valamivel magasabban jegyzett bajnokság képviselőjét búcsúztatták legutóbb meggyőző fölénnyel. Minden tiszteletünk. (Gyűjtögessék csak az UEFA-pontokat, jól fog az még jönni nekünk jövőre.)

A szép eredmények ellenére ne hagyjuk elbízni magunkat, hamisan beleringatni magunkat egy lehetőségbe, hogy majd a fakóval állnak ki ellenünk, és spórolnak a Trabzonsporra. Lehet, így lesz, de pont attól jók, hogy van egy hosszú padjuk, és onnan bőven okozhat bárki kellemetlenségeket nekünk. Elég csak Torghellére gondolni, vagy a mostanában rendszeresen becserélt fiatal Kovács Istvánra, esetleg bárki másra, mondjuk a tavalyi kupameccsekről Szolnokira, Gyurcsóra. Jók, nagyon jók idén. (Ugyanígy hagyjuk azt a Pápás hazai fiaskót is az első körből, egy olyasmi, rendszeren kívüli kisiklás mindig benne van, akár véletlenül is.)

Foglalkozzunk inkább magunkkal.

Egy olyan meccs előtt állunk, ahol nem kevés, az utóbbi időben felvetett kérdésünkre választ kaphatunk, vagy legalább közelebb kerülhetünk a lehetséges válaszokhoz.

Kemenes Szabi vajon tényleg ennyire jó formában van? Az láttuk az EL-ben és a bajnokságban, hogy nagyon elkapta a fonalat, és bár a Vidi nem egy Anzsi, de ettől még minden bizonnyal megpróbálkoznak majd (gyakran) a kapura lövéssel, vagyis lesz dolga.

Ignajtovic és Debreceni belsőpárosa vajon tényleg annyira stabil, mint hisszük? Az utóbbi időben mindig volt egy Már Bizonyított Nagy Öreg a védelem tengelyében (Szmiljanics, Botis), most viszont úgy alakult, hogy Debi lett a tapasztalat, Ignja pedig a szokásos betevő Ismeretlen Szerb, akiből még lehet valaki.

Zivanovic és Diarra vajon tényleg megéri a pénzét? Egyelőre mindkettejükről szemérmesen hallgattunk, úgy éreztük nem lenne korrekt egy felkészülési meccs és két bajnoki félidő alapján bármit is mondani, bár Zivanovictól egyszer már nem nagyon voltunk elájulva, de a Diósgyőr ellen még így is volt néhány jó megmozdulása.

Vernes vagy Vécsei, esetleg mindkettejük lesz idénre a stabilan játszó akadámistánk? Mindkettejükről tudjuk, hogy jók, Vécsei ráadásul pont az a fajta játékos, akit Kispesten különösen tud szeretni a közönség, hátha lesz végre és újra egy saját nevelésű irányító-középpályásunk. (Nyilván nem egy új Bárányos és világvándor, inkább egy Pisont.) Vernesről is tudjuk, hogy korosztálya egyik legnagyobb tehetsége, nála inkább mentális problémák lehetnek, lehettek, hogy csak szakaszosan és néhány meccset játszhatott a korábbi edzőknél. Reméljük ez lesz az az év, amikor végre átbillen, mert Rossi nagyon bízik benne. (Baráth és Nagy Krisztián szintén az Akadémiát képviseli a keretben, posztjukon egyelőre komoly konkurencia található a kezdőben, úgy érezzük, Rossi folyamatosan szoktatja majd őket az NB I-hez.)

Diaby és Délczeg valóban egy vállalható csatársor NB I-es szinten? A Nemzeti Sport számítógépes segítsége szerint: igen. Szerintünk pedig talán lesz újra egy Danilónk.

Mister Rossi vajon mire képes egy erős ellenfél ellen, egy előzetesen nyerhetőnek tűnő meccsen? Érdekes jelenség, hogy túl vagyunk hat tétmeccsen, Rossit mégsem kezdte ki senki. Mármint úgy értem, nálunk ilyenkor már rég szokták legalább néhányan szidni az edzőt, hogy ezért hülye, azért barom, miért nem játszatja a fiatalokat, miért játszat annyi fiatalt, miért a sok külföldi, miért az egy csatár, és miért, miért, miért? Rossi valamit vagy nagyon jól csinál, vagy ő maga a Jellegtelen és Feltűnés Nélküli Ember, aki eszünkbe sem jut, hogy van. (Az utóbbi lenne az igazi, mert az olyasmi, mint a jó spori, akinek az a jelzője, hogy nincs, vagyis itt azt jelentené, hogy jó a csapatunk, leköt minket a játéka.)

Vajon maradunk száz százalékosak?

Európától elzárva is van élet – és Honvéd

Kilátás Dhermiből az albán Riviérára.Kilenc az egyhez. Ennyi volt az esélye annak, hogy az Európa Liga első selejtezőkörében olyan ellenfelet kapjunk, aki Macedóniából, Montenegróból vagy Albániából érkezik. Nem nagy sansz, de azért mégis valami, amiben lehetett reménykednem. A lényeg egyszerű, megszokott baráti társaságunkkal idénre egy albán körutat terveztünk be, gondosan (véletlenül) arra az időpontra, amikor a Honvéd talán idegenben meccsel.

A sorsolást tűkön ülve vártam, és amikor eljött a nagy nap, minden forrást egyszerre nyitottam meg a böngészőmben, hátha. És bejött! A gép kidobta nekünk a Flomurtari Vlorét, ami ugyan Közép-Albánia, és csütörtökön, mi pedig szombaton indulnánk, de egye fene, biztos lesz majd valami fuvar, és két napot ki lehet addig ott is bekkelni, amíg fel nem szednek a többiek az északi határváros Shkodrában. Azonnal szervezkedni kezdtünk, hogy jöjjön a rossz hír, tévedés az egész, idegenben kezdünk, vagyis egy héttel korábban. Hatalmas koppanás.

Az albániai túra ettől még állt, az korábban le volt szervezve, így sebaj, legalább a visszavágót még épp látom, hiszen azon a csütörtökön itthon leszek. Sőt, utólag azt mondom, jó ez így, Tchami gólját vétek lett volna bármiért is kihagyni.

Albánia egy csodálatos ország. Aki még nem volt, és már tervezi a jövő évi nyaralását, annak tényleg szívből tudom javasolni, legalább fontolja meg. Egy valóban szabad ország, ahol előfordulhat, hogy az autópálya belső sávjában szembe jön egy autó, ahogy az is, hogy teheneket vezetnek keresztül rajta, de mégis van valami sajátos bája. A biztonságérzet, ami egy-két nap után magával ragadja az embert egyáltalán nem látszólagos, az albán emberek tényleg kedvesek, barátságosak és mivel valami homályos történelmi kapcsolatot feltételeznek a két nép között, még külön szeretik is a magyarokat.

Szkander bég, az első önálló albán államalakulat megalapítója, annak ellenére, hogy egy kiugrott török janicsárvezér volt, barátságot ápolt Hunyadi Jánossal, aki – később soha meg nem érkező – seregeket ígért a megsegítésére a korábbi munkaadóival szembeni harcra. Innen a nagy szeretet, és hogy Hunyadi neve rendszeresen feltűnik a legnagyobb nemzeti hősüké mellett.

Külön érdekesség, hogy a modern és független Albánia 1912-es kikiáltásakor Magyarország (és a Monarchia) elsők között ismerte el az újonnan létrejött országot, hogy 1916-ban, a világháború hevében hirtelen meg is szállja azt.

Vloréba végül egy héttel a visszavágó után sikerült eljutnunk, a stadion környékén már nyoma sem volt a két héttel korábbi eseményeknek, az embereket egyáltalán nem foglalkoztatta a gyorsan jött kiesés. Itt kell megjegyeznem, az albánok nagyon, de nagyon szeretik a labdarúgást, a legtöbb kávézóban, étteremben, kifőzdében rendre kint van egy tévé, amin lehet követni valamilyen meccset, valamint még egy tévé, ahol teletext-adásként az aktuális fogadási ajánlatokat. (Jó, lehet, a piramisjáték-korszak után, inkább fogadni szeretnek, de azért a focit is.)


Azért ha már ott voltunk, a 3-0-ás összesítésről mindenképp meg kellett emlékezni.

A kávé mindenhol csodálatos, de mindez nem lehet véletlen, hiszen Olaszország az elmúlt száz évben legalább ötször szállta meg az országot. Szóval egy ilyen tévével és remek eszpresszóval felszerelt berati kocsmában néztük meg helyi szurkolókkal közösen a Korce-Debrecen meccset, és bár hamar kiderült rólunk, hogy magyarok vagyunk, és az is, hogy közös nyelvünk ott és akkor a kézzel-lábbal mutogatás, a kedvesség tapintható volt. Ahogy mi is, úgy ők is elismerték a faultokat, a sárgákat, egészséges szurkolással biztatták csapatukat. Ez volt az első találkozásunk a futballal az országban, és azonnal maradandó élményt nyújtott.

Másnap, ha már ott voltunk, ellátogattunk a berati stadionba is, ami nagyjából a Fáy utcai Vasas-pálya színvonalát hozta. A gaz ugyanúgy kinőtt a körlépcsős lelátó sarkaiban, a szórványosan felszerelt székek koszosak. Érdekes tapasztalat volt, hogy az albánok mennyire magukénak érzik a csapatukat. A sporttelep igazából nem is sporttelep volt, hanem egy klasszikus stadion, ahol a klubház és a tribün egyazon, utcafronti épületben kapott helyet, aminek aljában kávézók, kisboltok, burekesek kaptak helyet, előttük pedig a szimpatizánsok sörözgettek, ücsörögtek egymással beszélgetve. Amikor benyitottunk a klubházba és kisétáltunk a gyepre, senki hozzánk nem szólt, csak kifelé, de látták, turisták vagyunk, és hagyták, hadd nézelődjünk a folyosókon kihelyezett tárlatok között. Szimpatikus népek, na.


Stadion Beratban.

Rövid tengerparti kitérő után eljött sajnos a hazaindulás napja, amit gondosan úgy terveztünk, hogy két napra nyúljék el, így lesz alkalmunk megnézni Gjirokastra városát, ami nem különben egy másik, de arrafelé egyáltalán nem kedvelt történelmi legenda, Enver Hodzsa szülőhelye. A város gyönyörű, több domb belső oldalára épült, a tetőn lévő várból pedig csodálatos kilátás nyílik az egész tájra. Ugyanitt találjuk a fegyvermúzeumot, ahol megtekinthetjük az albán légierő legnagyobb hadizsákmányát, egy földre kényszerített, a légtérbe véletlenül betévedő meghibásodott amerikai felderítőgépet. Illetve a felderítőgépnek a kibelezett vázát, ami külön jó, hiszen a forró köveken való séta után nincs is jobb, mint egy forró bádoglemezt tapicskolni.


A Puskást emlegető bácsi ezen a sarkon dolgozott.

Gjirokastra amúgy nem csak ezért maradt emlékezetes számomra, hanem mert itt hangzott el először a mindig és mindenhol elhangzó szó, ha az emberről megtudják: magyar. Puskás! – mondta egy éltesebb öregúr, akinek az volt a munkája, hogy az egyik utcában, ahol sok burekes volt egymás mellett, ott ő volt az általános célú kisegítő. Volt, hogy sportfogadási tippeket adott az egyik kávézó teraszán ücsörgő fiataloknak, volt, hogy turistákat kalauzolt be az egyik étterembe, és volt, hogy csak úgy beszélgetni próbált bárkivel, akit meglátott. Velünk is. (Az úr egyébként Juventus-drukkernek tartja magát, de a világ valaha volt legjobb futballistájaként már Puskást nevezte meg, aminek mi persze örültünk, de azért elgondolkoztunk azon, hogy hol és mikor láthatta Öcsi bácsit játszani, valamint, hogy egyáltalán hol hallott róla egy olyan országban lehúzva egy életet, amelyik folytatólagosan egy sajátos izolációs politikát művelve, elzárta magát teljesen a világ többi részétől? Mindegy, Puskás neve egy és ugyanaz, a világon mindenhol ugyanazt jelenti.)

Albániával a magyar válogatott eddig ötször találkozott, és gólt sem kapva, egy döntetlen mellett, 18-0-ás gólkülönbségű örökmérleggel nyeri a párharcot. Az imént megénekelt Puskás Ferenc ezekből mindössze egyen, 1950 szeptemberében, a Megyeri úton rendezett 12-0-ás mérkőzésen játszott, és lőtt négy gólt.

Visszatérve Európába, a macedón főváros Szkopje főterén újra ámulatba kellett essek. A múltját frissiben kitaláló köztársaság most épülő, és mindenféle maguknak vindikált nemzeti hősök szobrával telitűzdelt centrumában az egyik szoborra vigyázó biztonsági őr kérdezte meg: honnan jöttünk? Mondtuk Magyarország, mire azonnal rávágta: Honved. Nem kertelt, és mi sem (én) árultuk el magunkat mondjuk egy jól elhelyezett piros-fekete sállal, hanem neki Magyarország egyenlő a Honvéddal. Ne feledjük, Macedónia a legutóbbi időkig Jugoszlávia része volt, amely ország azért elég komoly sportbarátságot ápolt hazánkkal, a focicsapataink rendre találkoztak egymással. És mégis a Honvéd maradt meg neki, holott alig lehetett több 40-45 évesnél. Aztán persze sorolni kezdte, és érdemes megfigyelni (mert én is felírtam magamnak) a sorrendet: Paksz, Videoton, Debrecsenyi, Fasas, Péksz – és végül, már utánunk kiabálva jó messziről: Ferencvárosz. Mit lehet ehhez hozzátenni? Érzi. (Nyilván, amikor bedobtuk a Vardar nevét, azonnal boldog lett, tovább mélyítve a népek közötti kapcsolatok egyetlen és valós formáját: a futballbarátságot.)


Tengerparti szigetek Ksamilban, az albán Riviérán.

Albánia egy csoda – jelenleg. Egy élhető, szerethető, meglátogatható ország, amiről sok-sok butaság kering jelenleg is a magyarországi közhiedelemben. Senkinek a veséje és egyéb alkatrésze nem volt veszélyben, hogy eladják gonosz szervkereskedők; amíg ott voltunk, egyszer sem keveredtünk olyan szituációba, ami vérbosszút vonna maga után; muszlimok ugyan, de sört nyugodtan ihatunk nyilvános helyen (ahogy az egyik bank biztonsági őre is, aki a fogadótér melege elől az utcára menekülve, egy fa árnyékában nyugodtan rápattintott egy üvegre); a 750.000 (hétszázötvenezer!) bunker sem feltűnő, mert alig látni közülük egyet is. Szóval szinte semmi sem igaz, amit hallani az országról, viszont ezzel szemben egy remek célpont, ha valaki olcsón, remek körülmények között, kedves országban, szép tengerparton szeretne nyaralni. Csak javasolhatom mindenkinek.

(Az pedig már egy külön szépség, hogy a hazaúton bekapcsolt telefonon megláttam, a csapat felkészülési meccset játszik az izraeli Ashdoddal, és mivel még csak az első félidő megy, mi pedig Kecskemét környékén járunk, simán meglehet az utolsó negyed óra. Meglett, vagyis sikerült a Bozsikba hazajönni.)