Címke: beszámoló

Igen, ez a meccs pont olyan lett, kell-e írnom egyáltalán valamit erről többet? Hanta emlékezetes beharangjában már pedzegette, hogy mindig unalmas, mindig tré és mindig iksz, és ez tényleg így van, hát pont az első csakblogos meccsbeszámolónk a legjobb példája ennek, nómen est gólem, de az elmúlt hetek győzelmei, a tavaszi 2:1 emléke persze hogy arra sarkallta vörös-fekete szemüveggel és csőlátással elvert elméinket, hogy bízzunk egy sikerben! És a sors furcsa játéka miatt egy ideig úgy is tűnt, fohászaink meghallgattatnak. No de azért Honvéd-Győr a Honvéd-Győr, hogy koppanjunk – az axiómák ezért axiómák, a novemberi eső ezért hideg (nem csak Axl Rose óta) és egy random Martinez ezért érkezik a 84. percben. Így megy ez.

Hosszú és pihenős-fürdőzős hétvégén voltunk túl, melynek egy csodás lezárását adta volna egy Győr elleni siker, de az amúgy is hangulatdeficites Bozsikot sajnos még inkább megnyomta a több órás esőfüggöny által távol tartott, még kitartó szurkolók hiánya, és mindez bizony nem a feledhetetlen katlan-élmény irányában hatott. Én magam azért nem voltam rossz kedvű, velünk tartott ugyanis a már e blogon is többször emlegetett Doki, aki 1-2 évente kijön megnézni második kedvenc hazai csapatát, meg úgy anblokk jól érezni magát másfél órára barátokkal, borzalmas hazai ipari sörrel és fékezett habzású korzós beszólásokkal dúsított estét kérve, amit rendszerint meg is kap. Most ráadásul bejósolt egy 1:1-et is, hát fene a nagy ráérzőképességét.

Hanta tehát már szombaton prejudikált egy ultimatívan nézhetetlen futballélményt (összetett szavunk utótagjához tegyünk hozzá egy erős idézőjelet), és valóban, az első negyvenöt perc során csak annak örülhettünk, hogy Szabi többször is jól jött ki a kapuból, uralva a légteret, így van, ez a Kemenes Szabi az, akit piedesztálra helyeztünk tavasszal… ráadásul az első 45 percben egy, a másodikban pedig még egy bravúrt is bemutatott hálóőrünk, így a szokásos, ezúttal a 60. perc körül érkező „hihetetlen_nyugalommal_nézek_egy_felettem_átszálló_majdnemgól_labdát” jelenését is megbocsátottuk. Szóval Szabi az eddigi idei legjobbat hozta, de igazából rajta és a megszokott minőséget toló Ignján, és az ezúttal nem csak jól szűrő, de többször remekül indító és egy gólt erő suvasztást is prezentáló Hidin kívül nem nagyon indukált tapsot a csapat a lelátóról. (Még Nagy Gerit sorolom azért a jó teljesítmények közé, ő ezúttal is hozta a szépen, finoman, de egyre fejlődő formáját, illetve a valami hihetetlen formában kerülni látszó csöppnyi Uralkodó, aki pedáns szerelések sokaságával kergette őrületbe a vendégtámadókat).

A meccs első fele így inkább saját szórakoztatásunkkal telt, abban pedig sosincs hiány, ezért szeretek a srácokkal meccsre járni, mert egyik se normális, hol egyikükből, hol másikukból jön a pikírt hülyeség, és még egy iszonyat tré meccset is elviselhetővé tesz mindez, hogy az ember társasági életet él a korlátnál, és visszaidézi a tinédzserkor „annyira jó egy kicsit tét nélkül hülyülni” életérzését.

A második félidőre aztán Rossi menetrendszerű cseréivel (Job, majd Perea Czukk) hirtelen a csapatot is mintha valami áramütés érte volna, Job mester remek felfutások sorozatát kezdte meg a jobb szélen, és ezekből  második egy ihletett  Perea-labdaátlépést követően Daud elé került, aki szépen passzolt a kapuba. „Abszolút feledteti a gyerek Martinezt” -örvendeztünk egymás közt, mire Pinyő rögvest pályára is küldte  az emlegetett argento-olasz oriundit, Doki barátom pedig gondterhelten jegyezte meg 5 perc elteltével, hogy Leo folytonosan üresen áll, ebből baj lesz. Előbb azonban egy újabb remek kombináció az ETO tizenhatosánál, Perea ismét főszereplő, végül mellédurrantunk, ezért nagy kár, pedig a játék már több, mint bíztató…

…de mit érünk ezzel, ha előbb egy szabadrúgást még megúszunk, azonban rögvest utána a helyzet nélküli Győr helyzet nélkül találja meg egy lecsorgó labdával Martinezt és exünk a léc alá heggeszti a remit eredményező gólt. Nálunk már Vernes is pályán, talán ha Rossi kivár és inkább Godoyt küldi be, jobban levédekezzük a zöld-fehéreket, de fociban sincs ha, marad az iksz, noha a végén még Hidi vagy Bálint melléver egy egészséges lövést. Kár.

Solymosi rengeteg szidást kapott a meccsen, és bár hozta a szokásos érthetetlen ítéletekkel tarkított átlagformáját, nem őt kell ekézni (magához képest nem vezetett rosszul, mindkét oldalra tévedett). Itt nekünk kellett volna jobban felmérni az erőnket: ha enyit bírtunk, akkor védekezzünk ezerrel a 80. perc után, ha viszont még van szufla, akkor viszont határozottabban támadjunk, a helyzeteket pedig rúgjuk be. Nem örülök az iksznek, hisz az MTK ellen rendszeresen rollerezünk, utána a DVSC is lutri, és bár persze akár mindkét meccset behúzhatjuk, az is lehet, hogy… hogy nem, akkor meg méginkább hiányzik az itt elhullajtott kettő. Mert bár a bajnok ellen (lehet, hogy gyenge ez a Győr, aktuálformáját tekintve, de azért itthon erős csapatnak számít, bárennyire is bullshit ezzel takarózni) szereztünk egy pontot, ez a meccs nyerve volt a második félidőben. Vagy egy jel volt ez, hogy ne szálljunk el várakozásainkban sem az elmúlt hetek eredményeitől? Meglehet, ebben is van valami – a focisors mindent kiegyenlít, minden csapatot helyére tesz. Nem tudom. Kíváncsi leszek az MTK ellen, nagyon igaz, hogy az a meccs az évvégi helyezésünk szempontjából fontos értékmérő lesz.

A meccs végén a sajtón még meghallgathattam Pinyőt, amint kifejti, hogy volt egy gyenge 15 percük az első félidőben, de ezt leszámítva végig domináltak, sok helyzettel, hát nem tudom, Rossi a végén kérdezte is, mit mondott a kollega, majd válaszomra csak annyit jegyzett meg: más meccset nézett a győri mester. Ezzel nem tudok vitatkozni. Ezek után már csak a csuromvizes kabátos, ázott hazaút volt hátra, egy vidám Dokival, akinek a korlátmenti hangulat ismét tetszett, a még mindig Pintért szidó Faterral, és a csöndben elköszönő kellemes fociidővel, mely helyett idén előszőr jött be a későőszi-koratéli ótvarság, mintegy ráfordítva minket a Bohóc őszének célegyenesére, a gyapjúzoknik, kesztyűk, forraltborok és gőzölgő ajkak világára, mielőtt téli álomra küldjük a csapatot.

Addig viszont még van négy bajnoki. Hogy megalapozzunk a reménybeli extra tavaszt, most nem szabad idejekorán kezdeni ezt a téli álmot.

Fotó: 1909foto.hu

Már a meccsen nyilvánvaló volt, aztán a végkifejlet ezt még inkább aláhúzta: tisztán kirajzolódnak az a pontok, melyek az utóbbi hetek sikereit megalapozzák (erős párhuzamot mutatva a 2013 tavaszi nagy meneteléssel). Nem kell itt extra megfejtéseket keresnünk, elég csupán visszanézni saját sirámainkat év elejéről: nincs góllövő csatár, nincs elöl tapasztalt, labdatartó ember, a középpálya átjáróház, a védelemben a tavalyi kulcsemberek betliznek. Nos, e hibapontokat kezdtük felszámolni, vagy legalábbis mérsékelni az elmúlt hetekben, és fehérvári sikerünk okai is vastagon az ebbéli előrehaladásunkban keresendők. A megszokott értékelő jellegű posztunkban így most is az embereken való egyenkénti végighaladás helyett inkább ezen fejleményekről elmélkedünk, kiemelve random ismét egy-két játékost, akikről bővebben van mondanivalónk.

Javuló védelmi forma: már többször leírtuk, hogy Ignja mester visszatalált az elhagyott útra, az utóbbi hetekben Lovrics is hozza a megbízható arcát. Ők ketten tegnap előtt is oroszlánrészt válalltak a sikerből (bár Sandró beállása után leizzadtak rendesen), és szerencsére most Szabi sem betlizett mögöttük. Alcibiade egy-két kivételtől eltekintve hanyagolta hülye labdavesztéseit, az első gólban pedig kulcsszerepet válallt, King pedig elképesztő arc, olyan mint a korai Dobos, vagy Nagy Geri: hatalmasakat küzd, sokat hibázik, de szinte rögvest javít, viszont erősebb csapatok ellen nem az igazi a védőjátéka, labdavesztései gondokat okoznak. Ezt persze rögvest cáfolhatom is, hisz pont a Fradi ellen radírozta le Waalportot, és a sóstóiban pedig a végén három pontot ért eddigi legjobb kispesti szólója. Mégis azokkal értek egyet, akik őt középpályán, a jobb oldalon, Job cseréjeként látnák szívesebben, de Rossi máshogy látja, és úgy tűnik, neki van igaza.

Már a beszámolóban is pedzegettük, hogy a tavalyi szezonhoz hasonlóan az évkezdeti variálásokat követően Rossi ismét beállt egy alaptaktikára, ami picit más, mint a tavalyi, de abban egyezik, hogy ehhez is kőkeményen ragaszkodik a maestro. A defenzív élét tekintve rendesen megerősített középpálya, azaz a 4-3-3-mas felállásunk középső triója mára csak védekező (vagy megengedőbben: védekezőbb jellegű) arcokból áll, Hidi csak rombol, bár egyre többször és bátrabban kísérletezik indításokkal is; Godoyban van előre-fantázia, de egyelőre ő is inkább marshalmufi-zik,  biztosra menve, a kaposvári és válogatottbeli hosszú és pontos keresztlabdáit kissé hiányolom; Nagy Geri pedig a supkai 2011-es tavaszi debüt támadójobbszélsőjéből lett végleg át (vagy vissza-?) képezve szűrő/ütköző embernek, amit egyre jobban csinál, és benne az a remek dolog, hogy a támadóvénája sem lett kiölve, gondoljunk csak relatíve sok góljára (tavasszal Debrecen, Eger, most Vidi), melyek nemcsak szemfülesek, de szépen kivitelezett lövések, ráadásul Geri nagyon érzi az összjátékot Vécseivel, Holenderrel, Vernessel. Riszpekt! Hidit is kiemelném még egyszer e sorból. Kis társaságunkban rendre az a szereposztás, hogy én védem, a többiek ekézik őt, és a kommentelőink között is megfigyelhető ez az 1:4-hez arány. A sok, részben jogos kritikában viszont nagyon is benne van a reflex, kicsit olyan ez, mint a Metallica sztorija: a kilencvenes évek közepi Load/ReLoad korszak idején tőlük elforduló rajongók csalódásuk okán azóta csinálhat bármit a banda, csak szidják az egykori thrash-bálványt, noha pl. 2008-as utolsó albumuk egy az egyben a ’80-as éveket hozta vissza kiváló minőségben (OFF: igaz pont eredetiségének hiánya és rajongók felé való megfelelési kényszer miatt én azt sokkal kevésbé becsülöm, mint a sokat szidott Load érás opuszokat) – azaz tehetnek ők már bármit, az „áruló és pénzéhes” zenekar maradnak sokaknak. Patriknál is ezt látom, felejthető első két-három idénye úgy beleégett a szurkerekbe, hogy ma már azt se veszik észre, hogy Hidi is hozza azt az egyre biztosabb és sallangmentes szűrést, amit mondjuk Marshal vagy Akassou is megtett. (Benji vagy Milinkovics sose lesz persze a srácból, de pl. Horváth Adriánt simán túlnőheti, a pintérzoltáni karrier is ott figyel benne). Szóval türelem és nyitottság, amit javaslok, és lesznek még szép meglepetések Hiditől felénk.

A másik döntő faktora a recens sikereinknek a standardizálódó taktika mellett a kispadnál keresendő. A kispadnál, ami bizony meghosszabbodott. Az év eleji, „épphogy kiáll a csapat, a padon meg 6 akadémista” felállás, bár fiatalokat kultiváló hozzáállásunk miatt örömteli volt, csak épp nem sikeres, a tapasztalatlan juniorok nem tudtak meghatározó szereplőként beszállni, vereségre állás esetén nem tudtak plusz lendületet adni, Kozma vagy Prosser ideje majd 2-3 év múlva jöhet el. És bizony látványos volt, hogy a tavaly már be-bepróbálgatott Vernes, vagy Holender sem bírta még el hosszabb távon a nemhogy kezdő-, de húzóember címkét amit Rossi kényszerűen rájuk oktrojált: a kecsói, vagy a hazai pápa elleni meccsek szomorú mementói e korai túlvállalásoknak. Nem pusztán a kezdő pozícióról beszélek, vigyázzunk, hisz Filip most is kezdett és milyen hasznos megmozdulásai voltak! De más a helyzet, ha a csaptban van melletted 3-4 olyan ember, aki átsegít a holtponton, ha esik a teljesítmény, mintha 18-19 évesen neked kell átsegíteni a többi még nálad is fiatalabb srácot vagy a nálad idősebb lámereket. A már egy vagy két éve stabilan kezdőként edződő Vécsei és Baráth mellett (de emlékezzünk Debrőre, Torghellére vagy Hidire, hány idény kellett, hogy stabilak legyenek…2-3-4…). Ritka az egy év alatt alapemberré váló ember, régbbről is csak Bárányos, Németh Norbi, vagy Vadócz rémlik, kb korosztályonként egy ember….

Nos itt jött be az örömteli változás. Daud és Job fékezett habzású diósgyőri debütje óta egyre stabilabbak: Daud személyében megvan az új Martinez, gyors, rafkós, amúgy semmi extra, szóval tiszta Leo II; Job pedig valóban egy rutinos, kissé szürke spíler, de tapasztalatából adódóan egy megbízható átlagot hozó, labdát tartani és megjátszani képes arc, kellett előre, mégha a középcsatár kényszerposzt nem is fekszik neki mindig, ő jobbszélen lehetne -és lesz- az igazi. Godoyt már dicsértük többször is, nagyon kellett középre stabilizátornak, és a variálási lehetőségek is nőnek vele a középpályán, Diarrát cserének szorítva vissza, amire jó megoldás is a mali középpályás – kezdőként én annyira nem kultiválom szürke és keveset vállaló attitűdje miatt. Perea lehet az ékköve igazolásainknak, remekül kezdett, persze a folytatás lesz a lényeg, beszürkül-e, a lassúsága dominál -e majd, ami miatt kikezdi a lelátó, vagy remek helyezkedésével és technikájával berobbantja magát a szurkolói szívekbe egy 2010-es évekbeli ében Sasuként? Jobb lenne a második forgatókönyv, de még ne kiabáljuk el, annyi csalódás-sztorit éltünk már meg Kispesten!

Annyi viszont elvitathatatlan: jó volt nézni Székesfehérvárott, ahogy végre nem rutintalan fiatalokkal és a Testardi/Mancini duóval „van tele” a pad, hanem igazi cserejátékosok ülnek rajta, akik bejőve tényleg lendíthetnek is a szekéren. Persze a másik oldalra se essünk át, jó lenne, ha Rossi továbbra is figyelne arra, hogy ahogyan tavaly Holendert és Bobált kezdte beépíteni, most Csábinak, Prossernek, Lőrinczynek (!!), Botkának továbbra is adjon negyed órákat, húsz perceket, hogy tavaszra vagy jövő őszre meglegyenek azok a következő Holenderek, akik akkor már kezdőben is bevethetők! Főleg a védelemben nem mer a srácokhoz nyúlni a mister, de Bobál jegelése is kissé érthetetlen elöl, mégha most csatárposzton túlkínálat is van. Ne feledjük: fegyelmezett taktikája , jó húzásai mellett Rossit azért kedveljük, mert eddig jól építette be az ifjoncokat. És nyilván az a véglet se jó, hogy csak ifikkel állunk ki, mert abból az lesz, amit augusztus elején láttunk, azért az se jó, hogy most meg az új légiósok miatt elfelejtjük a „kicsiket”. Középút, aurea mediocritas, amit kérünk, és most kissé optimista vagyok, mert Rossinál hosszabb távon eddig valahogy mindig kiegyenesedtek a dolgok. Hátha most is így lesz!

Fotó: focimagazin.hu.

Valószínűleg az idei év utolsó „jóidős” túrája bélyeg ég majd rá a tegnapi fehérvári kalandra, hisz a vánasszonyok nyara jó 30 nappal megkésett „támadása” eredményeképp szépre sikerülő októbervég adta az időjárási kereteit a bajnoki cím fő esélyesének tekinthető koronázóvárosi alakulatnál tett látogatásunknak (mert valljuk meg, a szezonvégi, szombat este 8-as pápai vizit jó eséllyel a szétfagyott kezeinkről és lábainkról marad majd emlékezetes). Ha jó idő, akkor pedig általában a csapat is megadja a módját az utóbbi években (debreceni túráink, kaposvári őszi szonettünk vagy épp a szintén kaposparti idei tavaszi jelenésünk mind eklatáns példái ennek). Erre most olyan sok esély azért nem mutatkozott, optimista beharangunk ide, hantai számmisztika oda. Sebaj, a nap csodásan süt, nekünk pedig menni kell, játszik a Kispest, így ebéd után már indulunk is Öccsel a kispesti panelalji találkozóhelyre, a tardicionál indulóhelyre, ha a Babar Tours-szal megyünk, és nem saját szervezésben, ráadásul a hívogató napsütés arra csábít, hogy ne is szálljunk villamosra, úgyis időben vagyunk, legyalogoljuk a lakótelep parkjain át a Wekerlét a célponttől elválasztó távot, s Hanta már ott áll egy kapubeállóban, Ábel is csorog be a másik útiautóval, lassan tényleg indulhatunk.

Lefele nagy az optimizmus, bár inkább csak bohóckodás ez, Tesóm pl. 5:0-át jósol ide, Perea triplával, de a többiek is vallják: három pontért jövünk, különben kár is elindulni… idősb Babar úr Kemivel való hétközi beszélgetését idézi, mely szerint Szabi is győzni indul a csapattal az állami klubhoz, hát akkor mi tényleg mit szöttyögjünk… komolyra fordítva a szót, belül azért mind tartunk az otthon szárnyaló Videotontól, de ezt nem mondja ki hangosan senki. Mit is írtunk a beharangban? Javíthatalanok, álmodozók a szurkolók? Hát, igen, de csak így lehet.

Pont kezdésre esünk be, a főlelátó rendesen megtelve, elégedett hazai drukkerek pásztázzák a míves légiósokkal felhízlalt csapatukat, a magabiztos mosolyok, bigyesztett ajkak egyértelműen sugallják: laza győzelemre készülnek. Nálunk a szokásos kezdő, mínusz Boti, aki helyett Alci kezd a szélen, Hanta szerint az előrejátékban hasznosabb(nak vélt) olasz a felfutásai miatt került be a defenzívebb Boti helyett, kérdés, mi lesz a legendás labdavesztéseiből? Középpályán a szokott Hidi-Nagy Geri- (és a meccset ismét térdelő imával nyitó) Godoy fémjelezte megerősített komplett szűrősor, ismét 7 védő 3 támadó, Rossi alapvetése ez idénre. A maródiak közül Job már padon, és a papírok szerint Perea is, Öccs örvendez is nagyon, ő úgy várja a kolumbiai golyót, mint én anno Zelenkát – hát, ha úgy bejön ez a pályaív is, mint a cseh sörfazonszabászé, akkor tényleg jó hónapokl jöhetnek. De bejön-e a remény? 

A kezdésünk sajnos olyan, ahogy jósoltuk negatív hangulatunkban… a Vidi megindítja az álmosító fárasztását, őrölnek, őrölnek, kisKovács fickándozik és rendre a bírónál hőzöng, Nikolics lopakszik, a védelmük áttörhetetlen. Elöl haloványak is vagyunk, csak Vécsei húz szokott formájában, Daud fakó, Holender sokszor eltűnik, viszont ha villan, az remek. A Vidi nyom, nyomogat, előbb Nikolics ver mellé egy űberziccert – mi már bent láttuk, nem lesz ez így jó… majd Kleinheisler villan, betör a jó szokása szerint egyszer bealvó védelmünk vonalán a büntetőterületre, centerez, Nikolics érkezik, 1:0. Addig optimista Öcsém szája legörbed, „na ezért jöttünk le, gyufáért” szomorkodik, Hanta rezignált, és hát én is, ez van, tudtuk, sejtettük, de hát bízzunk a csodában, más nem marad.

Azonban a Vidi elköveti a Fradi hibáját, visszaáll, megnyugszik ez ellen a lomha Honvéd ellen – noha ez a Honvéd annyira nem is lomha, nem is tompa, mint mutatja. A zöldek ellen 20-25 perc kellett az ébredéshez,  most a gól után 5-10 perccel már mi kezdeményezünk, no nem nagyon dominánsan, de annyira épphogy, hogy középpályán átvesszük az irányítást, bár alig észrevehetően. Aztán Alci iramlik a baloldalon, hogy megy el, a csele is jó, és nem esztelenül bombáz, hanem Filipnek adja, aki végre nem önző, hanem leheletfinoman készít le a hátulról, kb Várpalota felől érkező Nagy Gerinek, a csöpp középpályás pedig zsínóron húzott gólt rajzol a bal alsóba, ez milyen támadás volt, aztaqrva No#1… ilyen bizony, gyönyörű, le is ülteti ez a Vidit, a félidőben már csak halovány próbálkozások jönnek, majd szünet.

A második 45 percet változatlan felállásban kezdjük, mi is, a Vidi is, és jönnek tovább a hazai helyzetek, Kokó durrant fölé hihetetlen helyzetben, és jön számtalan beívelés, közben elszórtan mi is jelentkezünk, a legszebb momentum Hidi remek lövése messziről, amit a pipából kap ki Catalyaud. Bálintot közben lerúgja a néhol túl agresszorba váltó fehérvári védelem, a sérülésébe belefáradó karmesterünket így Job váltja. Később érkezik Diarra a tompuló Godoy helyére, majd a szépen faragott, és görcsöt is kapó, látványosan fáradó Holender is lejön, és az Öcsém által egész meccsen félig brahiból, félig vakhitből bekövetelt Perea gurul a pályára. A kolumbiai czukk kissé lomhának tetszik elsőre, de ha ugrania vagy fordulnia kell, meglepően fürge, állapítjuk meg, s a labdát is jól fedezi, csak a gyorsaság nem a sklillje így első blikkre. Viszont majdnem leesünk székeinkről, mikor gyakorlatilag első labdába éréséből a kinn álló spanyol cerberus felett ívelve mepróbálja zárójelbe tenni Alexis Sanchez el clásicós zseniálgólját, nem sok hiányzik Edixon 1 perc alatti megdicsőüléséhez.

A percek csorognak, a Vidi egyre idegesebb, akárcsak a hazai drukkerek alattunk, egyre több a megposszanó szimpatizáns, a Kispest lassan szitokszóvá érik a lelátón, de a csapatuknak ez nem használ: egyre görcsösebb a piros-kék alakulat. Nikolicsot szerencsére megkésve közben Sancika váltja, egymaga több gondot okozva Lovricsnak és Ignjának, mint gólja óta  kisNemanja (ahogy m.sámán bohócliger animgif guru nevezi a fehárvári éket), meleg helyzetek, de tartjuk magunkat, meglesz tán az iksz, nem semmi pontszerzés lenne, hajrá… és akkor letelik a 90 perc.

Utoljára ilyen időperiódusban a Pécs elleni hazai Sanyikás-extázisos pontmentés idején voltunk hatékonyak, és Sándor most már a Vidi színekben építi le kispesti szobrát. És mégis, most újabb csodaszellő libben át a sóstói katlan felett. King barátunk érzi úgy a szélen, hogy neki most meg kell indulni, és így tesz. 3 embert hagy le, az utolsónál megkerülős csellel próbálkozva, ilyenkor szokta elveszteni a fonalat és a labdát, most is…no várjunk, nem, nála marad, betör a 16-oson belülre, Perea belül már csendben lopakszik centerbe, nyakán Vinicius-szal, a csöppnyi uralkodó még egy cselt megenged és talán először kispesti pályája során nem rontja el a legfontosabb utolsó passzt, sőt, zseniálisan tálal középre, és ott Perea áll, aki, hát nem Délczeg, hát nem Diaby, ő még a passz előtt elmozdul, leválva védőjéről az üres területre, kapja is tisztán, és mint a reklámvideóin, szépen berakja a kapu közepébe, olyan természetességgel, mintha a Digi brazil fordulóösszefoglalóját nézném és ott valamelyik villanást – aztán fáradt átugrás a reklámtáblákon és széles mosollyal futás a szurkerekhez…ez meg végképp milyen támadás volt, aztaqrva No#2…. Öcsém mellettem a fellegekben, hát én is, egyszerre ordítunk gólt, egy felajzott pubertás fehérvári fel akar jönni hozzánk, hogy jövünk ehhez, itt ünnepelni?!, rohadjunk meg, de hát az van, hogy acsarkodsa csak emeli az gól fényét…

…még egy infarktusos 4 perc, egy Gyurcsó szabi az égbe lőve, és kész, vége, katarzis Fehérváron, fegyelmezett, taktikailag remekül lehozott meccsen, nem szépen játszva, jó adag szerencsével legyőztünk egy jobb csapatot, mégis megérdemelten, mert sokat tettünk érte. És 10-ből 8-szor, vagy 9-szer itt kikaptunk volna, de szerencséje annak van, aki tesz érte, ahogy az ordas közhely mondja, mi tettünk, és ezért nem kérünk elnézést, azt hiszem, jogosan! A helyiérdekű hőzöngő még felszól nekünk: „azért idén bennmaradtok?„, mi ignoráljuk, nem kell a balhé, de Tesóm azért megjegyzi nekem csöndben, mosolyogva: „hát, így igen…”.

Innentől megint a mámor ereszkedik ránlk, hazafele obligát sörmegálló a kis csapatunknak, majd a sztrádán tépünk haza, Határ útnál búcsúzkodás, az utolsó langyos őszi vasárnap este pedig hazakísér minket a wekerlei platánok alatt az ágyig. Nagyot látszik fordulni a világ 3 hét alatt – a nehéz sorozatunk előtt a kiesőzónába csúszástól féltettük a csapatot, ám eddig a jól ismert Kispest-esztrádműsort látjuk: a gyengék elleni betlik után az erőseket elkezdjük ütni, Fradi és Vidi skalp már az övön, de ne higgyjük, hogy könnyebb lesz a folytatás: a győr-MTK-Loki meccstrióban ugyanúgy ott a zakópotenciál, mint eddig. Csak egy a különbség: az önbizalom és a jóhangulat-faktor most erősen ott figyel a Bozsik-beli öltözőben. Várjuk hát a folytatást, és köszönjük a tegnapi estét, srácok.

Fotó: vidi.hu.

Szebb és boldogabb időszakainkban az ilyen meccseket kedveltem valamiért, nem is a rangadókat. Azok előtt nagy a stressz, és bár a győzelem összehasonlíthatatlan érzés az ilyen derbiken, amíg oda eljutunk, az kínszenvedés a magamfajta ideg-szurkernek. Viszont a tipice évközi meccsek, amiket könnyen kell behúzni és könnyen be is húzunk (na jó, legalább eredményszinten, ha játékilag nem is), na azok, azok igen, ott biztosra lehet menni, ott nyugodtan lehet korlátnak dőlve nézni a három pont besöprését. Hogy miért írom ezt most? Mert nyomokban a tegnap ilyen volt. Nyomokban, mert nem volt ez egyszerű meccs, nekünk idén egy meccs sem az, és nyomokban, mert rohadtul nem nyugodtan dőltünk a korlátnak. És mégis, a 3:1-es végeredményre most visszanézve mégis valahogy ott az érzés: be kellett húzni, behúztuk. Azért ez nem rossz.

Hogy mennyire csak képletesen vegyük a bevezetőmet, főként a „könnyed győzelem” kitételt, arról a tétova védelem, és az idén kijönni egyszerűen elfelejtő Kemi gondosodott, a 8. perc körül benyalva a szokásos figyelmetlengólunkat. Húztuk is szánkat rendesen a korzón: nem ilyen kezdésről álmodoztunk az amúgy szép, napfényes szombat reggel, úgy 8-10 órával a meccs előtt… Ocsúdásunk aztán el is vett 20 percet a meccsből, de szerencsére a Pécs olyan volt, mint az elmúlt 3 év kispesti vendégjátékain mindig: halovány és elképzeléstelen. Így megébredhettünk, s a félidő végére már egy-két támadáskezdeményre is futotta, mi pedig megint el-elmélkedhettünk azon, hogy idén Vécsei és Ignja mennyire hozzák a standard jóformát és ez mennyire jó, hogy King mennyire meg van lepődve azon, hogy akit le kéne futnia (Uzama), az igaziból egy King II, hogy Diarra most egész értékelhető, hogy Hidiben RW mindig lát valamit, Hanta, Babar, RW Öccs, kis hazánk leghonvédosabb arsenalosa (vagy legarsenalosabb kispestere?) Gyuri és Ábel barátunk viszont nem és ezen még évekig vitatkozunk majd, de hát erről szól a meccsrejárás, ha épp nem a XX. század történelméről, vagy Hanta Gurigás élményeiről szól a fáma, illetve hogy Kovács Jánost talán sose látjuk Kispest mezben bajnokin, pedig milyen szimpi bemutatkozó nyilatkozata volt a honlapon…

A szünet sztárja (a melegítés helyett ezúttal is 10 perces sportszár-hossz mérő szeánszot prezentáló, zokniját elképesztő műgonddal húzogató kis Manción kívül) kis társaságunk számára Perea lett, aki a tribünről lecsorogva kedélyesen elbeszélgetett egy decens milffel jó 10 percet, majd elslattyogott az öltöző felé. Civilben sokat nem lehetett róla egyebet megállapítani, max azt, hogy ilyen X lábat utoljára Vámosi Csabánál láttunk, és hogy tankszerű testalkata egész focistásnak tűnik, így mi úgy döntöttünk: bízunk benne, és zelenkai progressziót szeretnénk belelátni. Veszélyes az ilyen hurráoptimizmus, tudjuk, de ki vagyunk éhezve valami igazi nagy csattanóra, pozitív értelemben: Daud és Job is jók, de most jöjjön egy kiváló arc! Szegény Edixon barátunkon így nem kicsi a teher, meglátjuk, ebből mi lesz.

A második félidőben viszont megláttuk, hogy mi van, mégpedig akkor, ha megrázza magát idei csapatunk. Nos, meglepő dolgok! 2-3 olyan pofás, gyors támadást is letoltunk az első negyedórában, sok labdaérintéssel és váratlan, villám, de pontos passzal, hogy arra csak csettinthettünk. Miért nem megy ez végig? E percekben Holender, Vécsei, Baráth, Nagy Geri remekeltek, a jól ismert akadémiker összjátékokkal, melybe Daud szállt be sokszor jókor, jól. Aztán mikor lanyhulni kezdett volna az iram, Filip középre adását Lovresz csúsztatta a hálóba. Örömködés, vidám percek, majd pécsi szabadrúgás, Szabi sztoikus nyugalommal ismét kapufára nézi (jó 5 méterrel a gólvonal előtt strázsálva, ejj!), s ismét megfáradtabb percek. Aztán a végén mégis öröm a jussunk, hogy a bevezetőben megénekelt nyugalmat legalább a záró tízpercre megkapja szerzőnk: előbb pécsi önsorsrontás Holender tök felesleges fellökése képében, Daud negyedik meccsén harmadik tizijét értékesíti, összesen negyedik bohócligás góljaként, majd Holender ismét beível, és az amúgy ma sok hibával játszó, ám ezúttal is rendeset küzdő Hidi Patya is lemásolja Lovresz fejesét, 3:1, jöhet a hármas sípszó.

Hazafele az őszi este így azt a fajta kellemes szájízű, elégedettséggel telt szívvel jellemezhető szombatot hozta, amit annyira kedveltem a ’90-esek során, jó volt megidézni magamban azokat az emlékeket. Persze ezek távoli párhuzamok, és meglehet, rajtam kívül más ezt nem is érti vagy érzi pont e meccs kapcsán, azért ez így volt jó. A nehéz sorozatunk igazán hardkór szakasza viszont csak most indul, jön a Vidi elleni vendégjáték, ha ott is folytatni akarjuk az őszvégi minimenetelést, akkor kulcsembereink extra teljesítményére lesz szükség, hogy legyen kikhez felpörögni a fiataljainknak, és hát nem ártana a kolumbiai ász olyan módon történő beválása ahogy arról fantáziáltunk a szünetben.

Telhetetlenek vagyunk? Hát meglehet. De a Honvéd kapcsán, azt hiszem, ez érthető és megbocsájtható. – kacsintott ki olvasóira RW, és elindult megengedni a fürdővizet magának.

Fotó: Babar – 1909.hu.

Tegnap az idény eddigi legfontosabb győzelmét arattuk, aminek jelentősége a Fradi elleni mivolton túl abban is áll, hogy egy nehéz sorozat első elemének tekinthető (már ha az erős középcsapat Hali ellenit nem vesszük amolyan pre-nyitánynak). Ez a Fradi idén bajnokesélyes, bár nem lesz az szerintem, de attól még a dobogó egyik elvitathatatlan várományosa. Őket verni mindig nagy dolog, dobogóesélyest pedig dettó – így szinte csak dicsérhetnénk. De nem mehetünk el szó nélkül egy-két dolog mellett.

 

 

Erős ellenfél? Legjobb!

Ismét bebizonyosodott a tavaly már helyt állt axióma: a jó, vagy azt ne mondjam, nálunk erősebb keretek ellen mindig partiban vagyunk, sőt, nem meglepetések az ekkori győzelmeink sem. Ilyenkor nem nekünk kell kezdeményeznünk, dominálnunk, eszesen és kreatívan támadást építenünk, hisz ezekhez a skillekhez Vécsein kívül nem nagyon van emberünk: Lőrinczyt hanyagolja újabban Rossi sajnos, Vernes meg egy sorral előrébb mozog. Diarra, Godoy vagy Hidi pedig inkább egydimenziósan védekező-arcok, még talán Anibálban mozog némi előrefele is használhatóság, de (még) ő sem az igazi. Mondjuk az kétségtelen, a Fradi vezetése után nekünk kellett menni az eredmény után, tehát annyira azért nem az elejétől nyomható kontrajáték volt ez, de alapvetően e meccsen is kijött, hogy kissé egyprofilú gárda vagyunk.

Persze a Bohócban ezzel is meglehet élni, a tavaly példa mutatja, hogy nem is rosszul. Azonban kicsit már várnám Rossitól az alternatív taktikát, mert bár igaza van, hogy a játékot – taktikát a mindenkori keretre kell szabni, azért egynél több szabásminta nem ártana, feldobná kicsit a néhol sematikus kispesti ruhatárat.

A nap hőse? A CSAPAT.

Egyénekre bontva a tegnapot? – nincs értelme így szemlélődni. Tegnap igazabb volt az eddigieknél „bármikorabban”, hogy a csapat nyerte a 3 pontot. Ha kérdeznétek, hogy ki volt a man_of_the_match, hát nehéz lenne döntenem (aztán Vécseire böknék). Igen, Bálint. Az első huzamosabban játszó akadémistánk volt ő, s lőn az eredmény: fáziselőnnyel a többiek előtt, ő már idén beállt a viszonylag stabil szintre, rosszul nem nagyon játszik, s a szürkébb performanszai mellett egyre több a remek mutatvány (Újpest, Kaposvár, Haladás, Fradi). Tegnap is remekül harcolt, egyre kevésbé tudják elnyomni, jól használja fizikumát, passzai pedig hájjal kenegetik szívünket! Ezt várjuk rövidesen, ezt a stabilizálódó formát Ricsitől, Nagy Geritől is. Baráth Boti egy nüansszal van Bálint mögött, neki a káprázatos első féléve után tavasszal néhány kisebb, idén több sorsdöntő hibája is volt, de nem irigyeljük szegényt, Rossi meccsek között és alatt is ide-oda teszi, ahelyett, hogy hagyná szerintem a neki legjobban álló szélső-hátvédben. Tegnap Boti is a jobb kűrjeinek egyikét hozta, minő meglepetés, főleg a második félidőben, mikor kikerült balra a megsérülő Alci helyett.

A látható légió.

A légió – ez a másik örvendetes pont a tegnap kapcsán. A DVTK ellen a debüt minden gyermekbetegségét felmutatta mind Daud, mind Job, ráadásul csereként érkeztek akkor, beleszippantva a Bohóc áporodott levegőjébe és tüsszögtek is rendesen. A Hali ellen már mindkettő biztatóbb volt, főleg Job, tegnap viszont Daud hozta a nagyobb show-t, góllal és szinte csak jó (nem zseniális, de jó) labdába érésekkel. Kár, hogy kissé kákabelű a srác – technikailag viszont nem rossz, remélem úgy járunk vele mint Martinezzel, aki szintén a megkapott játéklehetőséggel együtt lendült be. Job ugyan nem hozta a Hali elleni alacsony hibaszázalékát, különösen Gersonnal bírt nehezen (illetve inkább sehogy) az első félidőben, hogy aztán gólpasszt adjon és egyre több jó csellel alázza a zöld védelmet a másodikban. Iyock barátunkon látszik a rutin, olyan Genito kalibernek gondolnám így első (azaz harmadik) blikkre, nem lesz egy Zelenka/Warzycha, de Geni/Miro még lehet. És az sem utolsó dolog. Godoy pedig Kapos után most játszott a második legjobban, mióta itt van, voltak hibák is, de ezeket nem egyszer maga is javította ki, alapvetően jó a passz-százaléka, és gondolom tavasszal már nem fárad el a meccsek végére, bár lehet, az a jó ha elfárad, hisz az azt jelenti, hogy szárnyal a válogatottjával, és állandóan hívják haza. És ne feledkezzünk meg a gólszerző Alciról, akit annyit ütöttünk, hogy -bár tegnap se volt egy Pesotto, azért – most jár neki egy baráti barack. Fradi elleni gól az sok mindent feledtet.

Védelem, most fókuszon.

Még egy örömteli tény: Ignja és most Lovresz ügyeskedése mellé végre Szabi is felnőtt, az első gól előtti, Mezőkövesdet idéző szerencsétlenkedést leszámítva 2-3 biztonsági mentés mellett Holmannra végre remekül jött ki, szóval nála is kezd megkerülni a fonál, ami nagyon fontos dolog, hisz a csékánk akkor az igazi, ha optimista és duzzad az önbizalomtól, ahhoz meg kellenek ezek az apróbb és nagyobb védések.

És ennyi.

Ez volt a tegnap osztályzókönyvet helyettesítő retrospektíviája, a csapatnak és Rossinak adva ki egy szép 8-ast a fegyelmezett játékért, nem elfeledve, hogy a tavaly tavaszi sikersorozat közelébe kerülésig egy ilyen meccs és egy taktikai séma nem elég, tovább kell dolgozni, keményen. Az más kérdés, hogy végre ez a hét vidáman telik majd a Bozsikban – jogosan!

Fotók: Babar – 1909.hu.

Az utóbbi napok szinte novemberi hidege meglepően alábbhagyott vasárnapra, Hantával szombati összefutásunkkor bloggerkollegám is rég látott optimista fényében tündökölt („szoros győzelmet érzek„), mindig pesszimista Faterom pedig szintén ráült a derűlátó székére, mert vasárnap úgy bocsájtott utamra, hogy „ezeket ma leverjük kettő egyre!„. Micsoda jó előjelek. Babar fölkapva a Határ úton, és már autózunk is a Puskás felé, ezúttal csak kettesben, hisz Lovi kézilabdán funkcionál, Hanta sztrájkol az MLSZ döntése ellen, az idősebb generáció pedig inkább a TV-n nézi most a meccsünket. A kocsiablak is leengedésre kerül, hadd dőljön be az idén elmaradt vénasszonyok nyarát valamelyest pótolni próbáló langyos középőszi szellő, és máris itt a Hungária körút, a villamosmegállókban egyre több szórványos zöld-fehér sál tűnik fel, közeledünk… A Puskás felé sétálva aztán az Ősz apoteózisa egy csodás fényhatás-posszanat képében vág minket mellbe, homlokon és arcon, még nekem is megjön az utóbbi hetekben veszni látszó meccskedvem (azért a Hali elleni két tizis siker még nem volt teljes gyógyír), szóval kezd jönni az ismerős bizsergés, és hát mégiscsak a Népstadiban játszunk, ami már legendánk (a MI LEGENDÁNK) nevét viseli, még így romos állapotában is büszkén, szóval érezzük át a jelentőségét. Érezzük.

Mert ez azért más mint egy szokvány meccs. Persze a Fradi ellen mindig és mindenkor más, de most ezek a kulisszák még inkább kitépik meccsünket a Bohóc szokott medréből. A hely szelleme? Igen! És nekem ez külön speciális nap, hiszen én még nem voltam Kispest bajnokin a Stadionban. A Stadionban, amit imádok. A maga idejétmúltságával, rossz lelátói szerkezetével, és pont ezekért, mert egy időkapszula ez a stadion, a 20. század második felének az időkapszulája, egy ma már mesevilágnak tűnő kornak (politikai áthallásoktól most tekintsünk el). A magyarfoci egy más korának. Amből én kimaradtam. Amikor a ’80-as évek kettős rangadói mentek, amire Hantát már cipelték családilag, én még focisemleges kissrác voltam. Aztán, mire jött a Honvéd-kattanás, addigra a kettős rangadóknak is vége lett, amikor meg néha a Népstadionban vizitáltunk, a Fradi ellen jellemzően (bajnokik, SZK-döntő), akkor Fater még nem akart minket vinni Öcsémmel a „veszélyes meccsekre”. Tőle viszont számtalan sztorit hallottam a régi „kettősökről”, és nem ám a ’80-as évekbeliekről, hanem a ’60-as, ’70-es évek időszakából, mikor a barátaival ő Wekerléről járt ki, csapatostul mentek, mint egy békebeli kis Nuova Guardia, hehe, olyanok lehettek az ő korukban, szóval sok a sztori, például a Szepesis meccsről, amikor a riporterlegenda félidőben taxibaülésre és kijövetelre buzdított mindenkit egy Fradiverésünk (7-2 ide) alkalmával, vagy amikor egy öreg Kispest vezérszurker a Fradi egy erőteljesebb legyalázása (4-1 ide) után az Üllői út 129. előtt gyászmisét celebrált a zöld-fehér klubról, Ferencváros, élt 2*45 percet, ilyesmi, és ezt Faterék akkor látták, mikor meccs után pár órával a Stadionból odaértek gyalog, de hát sok volt a krimó a Hungárián, ez van…

…szóval megannyi emlék, történet, és irigykedve hallgattam ezeket, nekem még hiányzott a nagy Népstadionos, ma már Puskásos fellépés, válogatott meccs persze volt számtalan, de a válogatott az nem Honvéd, az más. Hát ilyen előzmények után bizseregtem rommá magam amint a főépület alatt felnéztem a világítótestekre, már a pass-szel a nyakban. Induljunk.

Benn még üres a stadion, szinte, csak néhány zöld ül a lelátókon. Hírlik, hogy az eltiltások, bezárások és bojkottok miatt az UTE elleni 22.000 fő töredéke jön csak, és ugye olvashattátok -tapasztalhattátok, hogy minket is szétszívatott az MLSZ bürokrácia, így részünkről is max 200 kitartó arc volt várható, ha egyáltalán megáll a busz a Határ úton…szerencsére megállt. Így is foghíjas volt a nézőtér mind a vendégben, mind a főlelátókon, szóval kár ezért,  remek fociidőben kihagyott ziccerért.

Mi érkezünk elsőnek melegíteni, Szabi, Patrik intenek is nekünk, hát igen, a sok interjú eredménye. Erős koncentráció ül az arcokon, csak Baráth Boti dúdolgat valami slágerrefrént, de hozzá ez illik pont, valljuk meg, ő nem az a megszeppent archetípus. Rossi elgondolkozva sétál, közben puszikat dobál egy nőnek a lelátó felé (itt az asszony, úgy fest), majd interjúk, és kivonulás. Himnuszok, kezdés.

Remek kezdés… nyom a Fradi, mi engedelmesen beállunk bokafogásba, Szabiról megint kipattan egy ártalmatlan löket, Ignja is szarul ér bele, visszajátsszák Gyömbérnek, ő felbőrözi Kemenest, 1-0 oda. Ebből mészárlás lesz. Kellett nekem bízni.

Aztán mégis kiderül, hogy kellett. A Fradi beáll, visszaáll, visszavesz, befékez és még fokozhatom… de álmosító játékkal rukkolnak elő, mi pedig úgy 30 perc után rájövünk, hogy valamit kereshetünk is akár, pontot, pontokat, hogy Supka mester örökbecsűjét idézzem, és előbb Lovrics és Vécsei véti el egymást is zavarva minimálisan a kaput, majd Daud szögletét a sokat szidott Alcibiade fejeli a kapuba, de szinte Botis-i erővel, mint egy makkant faltörő kos, aztán makkan maga Alci is, rohan ki a táborhoz, nagy a mellveregetés, gondolom ő se örült a sok cikizésnek a lelátóról az elmúlt hetekben, csókolgatja is a Honvédmezt mint egyszeri belarusz pópa az ikonosztázt. Alci, ki hitte volna? Szép fejes volt, szép helyzetfelismerés.

A gól meg is zavarja a Fradit, szünetig csak hal-a-szatyorból effektus, aztán a folytatásban Holman majd Böde veszélyeztetne, előbbit Kemenes, utóbbit kollektív blokk hatástalanítja, Keminek örülök, kellett már egy nagy védés, és most jött. Aztán a légiónk varázsol: Godoy szerez olyan godoyosan labdát középen, teszi Jobnak, a gyűrött arcű kameruni beadását kifejeli Mateos (asszem), de vissza a gyorsan eszmélő Job felé, aki rástartol, remekül ad most már be, Daud fejel, gól, nem, gólvonal, de bepörög, GÓÓÓL! Akkorát csapok a sajtóasztalra hogy jön a szokásos rosszalló nézések sora, még jó hogy nem Szendrei Sex Action Zsolt szpíker mögött ülök, tán még le is fejel a derék Szasza.

És innentől ismét kiderül hogy a legjobb hobbit választottam magamnak a Kispest személyében: egész héten szétstresszelt gyomromnak mi másra van szüksége, mint egy Fradi által végigtámadott fél órára? Az élet császára vagyok. De ez a délután most happy end-es. A nap utolsó sugarai még megcsillannak csalafintán a Földtani Intézet szecessziós cserépzetén, azt kacsintva felém: Atesz, nyugi van, ma nincs para. Mert jöhet előre a végén Jova, tankozhat Böde, próbálkozhat az ezúttal halovány Jenner, jöhet csereként Waalport, úgy leszedi őt a csöppnyi Király, hogy momentuma sincs, bent pedig Kemi, Ignja, Lovresz észnél vannak, jó ezt látni. Ami viszont nem jó látni, az a finoman szólva is nagyvonalú támadásvezetésünk, sok helyzetet szórunk el pontatlan utolsó passzok, vagy rossz döntések miatt (de szép lett volna például, ha az amúgy ezúttal megsüvegelendően önzetlen Vernes Ricsi Jova szeme közé hegeszti Vécsei passzát), Job, Daud fárad, Diarra jól száll be, a végén viszont már támadni se akarunk, úgy fest, az ilyet mindig utálom, kapunk egy gólt és annyi nekünk, de nem, ma nem, most nem.

A vége mint mindig, most is katartikus egy Fradi ellen, jó nézni a káromkodó Jennert, ahogy jön le, a szomorkodó hazaiakat, de nem ez a lényeg, bocsánat, a lényeg a tábor előtt ugráló csapatunk, hogy most végre lehet egy ízeset gratulálni a szemmel láthatóan boldog Szabinak, Ricsinek, és a többieknek. Jól van srácok, ez szép munka volt.

Rossi mister háromból harmadszor állította megoldhatatlan feladat elé Monizt, akit én is az egyik legjobb edzőnek tartok itthon -riszpekt! Azért méginkább, hogy a sajtón arra is kitért a talján: ez a Fradi az Akeem ügy miatt nem a 3 héttel ezelőtti. Szép gesztus. Ilyenkor amúgy imádnivaló a talján, szeret mindenkit, előzékeny, igazi czukor. Kár, hogy vereségeinkkor úgy viselkedik sokszor, mint egy óvodás. De valahol ezzel az attitűdjével együtt kedveljük.

Mire Viktorral kiérek a sajtóról a küzdőtérre, minden kihalt, mindent szerelnek szét, a 7-8000 néző eltűnt az alkonyatban, mint a kámfor, meg is értem őket…az Omega Éjféli koncertje jár a fejemben, miközben a Kerepesin haladunk a kocsi felé, az ég sötétlilán terpeszkedik fölöttünk, a messzeségben pedig a BS, a Stadion, a Földtani Intézet csúcsai előzékeny mosollyal kísérik utunkat. Valami visszacsempésződött ma nekem abból az eddig kimaradt érzésvilágból, amiről eddig csak hallottam, valahol összehasonlíthatatlanul persze, hisz hol van a mai nézőszám és hangulat a klasszikusokhoz, de valahol meg mégis, hisz csak egy pesti derbi volt ez, a nagy ellenfél ellen, aki idén azért nem lesz bajnok, mert oda vissza megint zakózik a Kispesttől.

No ezt persze vissza is szívom, ilyenkor szokott baj lenni, ha optimistulok – de az az egy biztos, ez a szép őszi délután és este bemasírozott a nagy meccsemlékeim közé.

Fotók: Babar – 1909.hu.

A régi jó Csakblog slágerek szerint most jönne a megszokott osztkönyv/értékelés rovat, jön is, de kissé máshogy. Annyiszor leírtam már, hogy XY „szokás szerint”, „menetrend szerinti teljesítményét hozva”, „a szokott módon”, stb., hogy a copy paste-ekbe belesajdult már a mutatóujjam összes perce. Ráadásul a tegnapi este nihilisztikus bukéja sem abba az irányba tolja a pennát, hogy oldalakon keresztül értekezzünk a tulajdonképpen 1-2 mondatban leírhatókról. Bekezdtünk, meddők voltunk, kaptunk egy pöcs gólt, meddők maradtunk, kaptunk még egy pöcs gólt, oszt’ csokólom. 0:2. A következőkben így inkább generális csapatértékelés-szerűség következik, 1-2 játékosunknál bővebben elidőzve.

Hangsúlyozom: nem kipécézések következnek, csupán a szolgai kezdőcsapaton végigmenetel helyett részletesebben taglaljuk a kulcsteljesítményeket. Nothing personal…

Maga az alapfelállás és taktika nem volt egy elvetélt ötlet. A két héttel ezelőttihez hasonlóan megerősített-defenzívesített középpálya, persze úgy, hogy két tag bármikor át tudjon dobódni támadásba elméleti síkon abszolút üdvözlendő. A Mező a Kaposvárhoz hasonlóan gyenge alakulat ugyan, de mi most még alakulóban vagyunk, így a fene nagy pressinget majd tavasszal várjuk, most elég egy biztos győzelem, annak meg a biztos középső csapatrész a kulcsa! No és Somogyországban láttuk: ha időben jönnek a gólok, bármi is lehet. Szóval védekezősített középső részleg. Múltkor Nagy Geri és Godoy, most Nagy Geri és… és Diarra. Itt volt az első potenciális hibapont. A jó Drissa egy éve elvileg kezdőembernek jött, ebből lett egy hol játszó, hol nem játszó csere, amolyan Zsivány II, csak kevesebb játéklehetőséggel. Igazából erre oké is, a 60. percben beálló stabilizáló emberként, hisz keveset hibázik, látjuk is létjogosultságát a kerettagságának. Az arc valahol támadóbb jellegű, mint Mufi vagy Akassou voltak, tehát nem az echte szűrő, és a skilljei (tud gyors lenni, néha cselezni, és elméletileg jól lő messziről) arra predesztinálnák, hogy előre fele használhassuk, Svájcban állítólag irányítószerűség is volt ő (tudom hogy ez a klasszik poszt már nem létezik, de máshogy nem tudom körülírni a central attacker midfielder-t, vagy mi a szösz. Csak egy a gond. A jó Drissa vagy nem hozza ki azt, ami benne van, és az baj, vagy ennyi van benne, és az még nagyobb baj, de szürkébb ő, mint a legszürkébb Zováth a ’99 tavaszi csapatunkban. Tegnap a Zsóry ellen pont egy (nincsenek nagy vágyaim, legalább) Godoy szerű, előreindításokat, és előrepasszjátékot bevállaló agy-szerűség kellett volna a középső sorban, és ez kínosan hiányzott. Mert Diarra ment végig becsülettel, hozta is a szokásos 10/5,5-ös átlagát, de ennyi, noha itt most 7-es vagy 8-as  kalkulus kellett volna. Tévedés ne essék: itt nem Diarrán kell elverni a port. Inkább azon, aki a keretet összerakta felelőssége teljes tudatában, azt mondva, ez így remek lesz!

Nagy Gerit emelném még ki e sorból, Kaposvár után ismét remekül játszott, megtalálható volt a lasztikkal és sokat vállalt, és amiért mindig sírok, hogy menjen előre bátran, azt is megtette. De hát egyedül ő még kevés a megváltáshoz.

Főleg, ha a kulcsposztokon, a gerincben jönnek a hibák. Gerinc… már ha van még nekünk olyan. Kemenes Szabi tegnapi bakija sajnos döntő volt. Nehéz ezt írni nekem, mert Szabi azon kevés játékos közé tartozik, aki a mai sanyarú korban is méteres léptekkel halad a (legalább kis helyiérdekű) klubikonná válás felé. Ritka az olyan arc, mint ő, a szimpatikus, értelmes focista, aki nem csak beszélni tud értelmesen, de tartalma is van a mondanivalójának, kommunikál, na. Viszonya a szurkolókhoz és a klubhoz mintaszerű, már-már azt várja az ember, hogy mikor derül ki valami illúziórombolás e téren, mert ilyen idilli helyzet manapság nincs is… Persze mit ér a szimpatik jellem, a kiváló nyilatkozatok és őszinte gesztusok, a showman-i mivolt, ha valaki gyenge focista vagy szürke kisegér a pályán. Nos, Szabi elmúlt három éve pont azt mutatta: ő nem csak kedvelhető arc, de kiváló játékos is. Meccsek tucatját húztuk be miatta, nevelőegyesülete ellen rendre extázisban védett, Supka és Rossi alatt is volt, hogy egyedül hozott meccseket a gólvonal előtt ugrálva. Idén tavasszal ihletett formáját Fortuna is honorálta, tizi-védésekkel jutalmazva a vagány hálóőrt. Aztán jött az idei szezon, és mintha Szabi bealudt volna a rajtnál. A mai meccsig ugyan nem voltak szemet szúró, katasztrofális hibái, de a Celik meccs elején sztoikus nyugalommal beragadva végignézett gól, Kecsón vagy Pápán az elmaradt kijövetelek eredményeként benyalt gombócok, valahogy kezdett ez kulminálódni. És akkor most egy ilyen hiba. Én még mindig azt mondom: nincs vész. Csak föl kéne ébredni. Vagy tisztázni a háttérben azt, ami miatt ez a formahanyatlás látszik. Ha véletlen olvassa ezt, csak annyit üzenek Szabinak: mi szurkolók sokan, de én különösen ragaszkodunk a kedvenceinkhez. Az elmúlt 15 év kapusvándorlása után szeretnénk egy 6-7 évet, amikor állandóság van, ráadásul egy ilyen remek arc képében manifesztálódva. Úgyhogy drukkolunk a fonal megtalálásárt Szabi, és a türelem is megvan. De kell az a fonál.

Aki még kiemelésre érdemes tegnap, az Ignjatovics. Szerb barátunk Kemeneshez hasonló megfáradást mutatott a szezonelőn, de azóta a tavalyi backbone-ból ő az, aki egyedül visszatalált a helyes útra. Újpest, Paks, Kaposvár, és most Tállaiék ellen is tanárian tolta hátul, az személyes pechje, hogy egy rosszabb labdába érése után Harsányihoz pattan a labda és abból kapjuk a másodikat. De Alex felkapta az előbb emlegetett fonalat, ő már tavalyi énjénél jár és ez kell is, nagyon kell, mert Tandia meg kikopni látszik mellőle, miért, kérdeznénk, de a klubkommunikáció tesz ránk magasról, kitiltás-indoklás az jön fél órán belül a verdikthez képest, de a kerettel hogy mi van, végül is mit érdekli az a szerencsétlen szurkolókat, jönnek úgyis, majd elmondjuk fél év múlva hogy Tandia, ja hát ő eligazolt mert magatartás gondok voltak, ja, hogy erről nem szóltunk, majd rendezzük a klubkommunikációt az illetékesekkel. Szóval Ignja egyedül marad, vagy Lovresz vagy a még zsákbamacska Kovács János lehet a párja idén, mert Botit tegyük vissza szélre, Mister.

Rossira még egy szó. Elgurult megint a nyugtató a sajtón, ez várható volt, már a meccs alatt legyintgetett a lelátó felé a csizmaországbeli különítmény megtalálása okán. Erről már írtam az előző posztban, érthető a szurkolói keserv, de érthető Rossi reakciója is, ráadásul ne is vegyük őt véresen komolyan, hisz vesztes meccseket követően majdnem mindig bezizül a tar mester, győzelemkor meg általában kenyérre lehet kenni, máskor meg pont inverzen viselkedik. Őrült olasz, na.  Nem örülnék ha távozna, mert az idei helyzet kísértetiesen emlékeztet a Morales-időszak végi állapotokra: elment a kapitány, itt hagyva az általa gründolt, az ő arcára igazított keretet, és ilyenkor nehéz mondjuk egy hazai edzőnek gyorsan tüzet oltani, kezdeni valamit a helyzettel, amire jó esetben rámegy az egész idény.. Hazai edző… Supkán kívül bevált valaki az elmúlt években? Nem. Hagyjuk is ezt a vonalat. Külföldi edző? Hatalmas zsákbamacska. Rossival óriási szerencsénk volt, hisz minden tapasztalatlansága és néha ordító bakijai ellenére alapvetően egy jó szellemiségű közösséget is építeni képes, nem egy esetben jól taktikázó fiatal trénerről van szó, akivel működik a dolog, aki úgy fest, Supi mellett egyedül tud úgy együtt dolgozni az Öreggel, hogy néha még értelmes igazolásra is futja, szóval szükségünk van rá, úgyhogy ő meg higgadjon le és ne Hemy úrhoz küldözgesse a szurkolókat, hanem kicsit álljon jobban a sarkára, amikor Testardi-féleségekkel akarják kiszúrni a szemét. Vagy a kis Mancióval, aki külön sztori. A fatert én anno nagyon csíptem, a Sampból is ő volt a kedvenc inkább, egészen addig, míg Vialli a számomra „mindenidők” Juvéjába át nem jött, a Fehér Toll, és Roby Baggio, majd Del Piero mellé. Szóval Roberto Mancini császár volt. Ehhez képest az alma nemhogy messze esett a fától, de egy DNS vizsgálatot is megjátszanék Mancini Senior helyében. A gyerek tegnap csak a szünetbeli melegítésen tűnt fel, melynek 10 percéből 8-at ismét zoknija basztatásával töltött, hát igaza van végül is, megfelelő magasságig érjen az a sportszár, Lipcsei Peti óta ilyen harisnyamegoldást úgyse láttunk. Szóval ilyen téren érthető a közönség cívódása, és Rossi mester, minden tiszteletünk, de ilyenkor nem hörögni kell, hanem nem hagyni támadási felületet. Amúgy hajrá, ahogy az előbb is írtam!

Ennyit mára, innen a Wekerle-napok zsivajától zúgó telepről, annak is egy parkjából ahol az őszi napsugár legalább picit enyhíti a tegnapi rossz emlékek súlyát. Bízzunk a jövő heti jobb folytatásban!

Fotó: Babar – 1909foto.hu.

Legalább az eső elállt estére… ennyi.

Ennél azért valamivel többre számoltunk, mint amit végül is kaptunk tegnap – úgy összességében. Mert egyes alkotóelemeit tekintve minden tegnapi történésnek megvan a maga magyarázata, nem is éppenséggel valami ördöngős dolog – de ezek ez egyenként érhető és logikus negatívumok együtt egy olyan konstellációban alkottak negatív szinergiát, hogy szerzőnk is csak ilyen idegen szavak sorjázásával próbálja valahogy eladhatóvá tenni a szombat estét.

Tudjuk, tudtuk hogy a tavalyi bronz jó eséllyel egyszeri csoda, hogy az idei, elviekben már a fiatalok húzóerején alapuló keret a csikócsapatok összes gyermekbetegségét hordozni fogja magában: a hullámzó teljesítményt, a gyakori formaingadozásokat, a „nincs két ugyanazon tónusban lenyomott egymást követő meccsünk” jelenséget, a lelátói, szinuszgörbéket idéző hangulathullámzásokat. Mert akárhogy magyarázzuk magunknak az alaptézist, a korzó az korzó marad, és miután Kaposvárott rommádícsértük a srácokat, tegnap este egy gyengébb meccs elég volt a soron következő dehonesztáláshoz. Még ha ennek jelentős részét a tényleg év eleje óta halovány olaszok is kapták, és ha valahol érthető is a lelátói elkeseredés, hisz itt mindenki a klubért aggódik, csak épp nem úgy fejezi ki, ahogy azt várná… mondjuk Rossi. Aki posszant a sajtón, úgy üvöltve a „ha a szurkolóknak baja van az olaszokkal és az olasz edzővel aki beteszi őket, menjenek Mr Hemingwayhez, oké, én lemondok, elmegyek, van ajánlatom máshonnan, más országból„, hogy én inkább elhúzódtam egy méternyit, nehogy engem is tarkón somjon a hadonászó talján. Szóval neki is igaza van, ők mindent megtesznek, a lelátónak is igaza van, ők nem rakás szerencsétlenségeket akarnak nézni Kispest-mezben, ugyanaz a helyzet, mint a tegnapi beharangban: mindenkinek igaza van, senkinek sincs igaza. A szurkoló azért van, hogy szurkoljon ÉS kritizáljon, az edző azért van hogy csöndben dolgozzon a vörös fekete színekért, viszont anyatigrisként védje is a játékosait. Alapesetben nem is kellene ez ügynek akkora feneket keríteni, Rossi úgyis lehiggad hétfő reggelenként, és egy következő győzelmünk után megint nagypapájáról regél, aki miatt Honvéd edző lett és az oly mértékű szurkolói szeretetről, amit még sose kapott másutt. Alapesetben – de a mostani hetek nem annyira „alapeset”.

Mert nem tudunk semmit. Pár hete úgy festett, kiegyenesedik a keret: Tandia befogva, Dél hosszabbít, jön 2 új, ígéretes pedigréjű légiós. Tandi Pakson beáll, minőségi változás a védelemben. Dél is felveszi a kesztyűt. Na. Erre ma ott tartunk, hogy Tandia a fácsén búcsúzgat Pandúr szertárostól („sose felejtelek el”), Dél Pakson („rosszul éreztem magam Kispesten”) a Kaposvárott remekül bekezdő Godoy hova lett a válogatott meccsei után, ki tudja, Daud sérült, persze. És megkoronázva a történéseket, persze menetrend szerint érkezik a Boss-Ultras csörte újabb felvonása, nyilván, most már hangulat se legyen a stadionban, ez biztos segít.

És akkor megint jön egy ilyen borzalmasan gyenge ellenfél, mint volt a Kecsó, aki a rajt óta szopóágon van, vagy a Pápa, ahol egyre múlik Tóth Bálint mágikus klottgatyájának hatása, szóval a ‘kövesd, és az utóbbi évek fájdalmasabb hazai forgatókönyv-változata: egykapuzunk, de meddőn, beh’ kár, majd egy észveszejtő hiba (Szabi, bakker, ideje lenne felébredni idén), a második félidőben ugyanez, küzdünk, majd talál egy gólt a Tállai-team, és vége, nincs a padon húzóember, mit a padon, a kezdőben sem, hiába játszott tegnap kiválóan Nagy Geri, ha Vécsei a kaposvári álommeccse után most csak fogcsikorgatva küzd szegény, de nem megy neki, Vernes tompa, inkább csak az ellenoldali lábakra csúszik rá, neki se megy pedig nagyon kéne a Ricsi-fikcsi… Ignja ugyan császár hátul nagyrészt, de Kemenes megint az álommanóval randevúzott… és ez erre elég, sajnos, a semmiből  nyer semmi taktikával a Mezőkövesd, Véber Gyuri megdicsőül, és meg van sértve mikor Rossi azt mondja, az első félidőben felbillent a pálya. Pedig de. És ezzel mit sem érünk.

A beharangban búfelejtő Kispestet kértem – kövesdi kokit kaptam. A meccs végére az idő is tejesen lehűlt, társaságunk egyik tagja jelzi is, még 2-3 hét és a nézhetetlen játék mellé megkapjuk a szétfagyós időjárást is az elgémberedett lábujjakkal, lila kézfejekkel, mit ne mondjak, várjuk. Valahogy varázsütésre megint 2009 lett ismét, Pölős, Sisás nemtudjukmerretartunk feeling a lelátón, ahol a csúcspont sajnos nem egy Hidi dugó vagy Vernes csel, Vécsei álomassziszt vagy egy kedvelt légiósunk remeklése, hanem az, amikor szünetben egy bekapcsolt mikrofonból Maros szpíker elhaló hangja jelentkezik be az éterben „Kálmán szóljatok az oroszlánnak, jöjjön már fől…„, vagy a találkozó eleji mintapárbeszéd, a bemelegítés során szóló Hendrix – All along the Watchtower” alatt, mikor Faterom beközölte, hogy ez a kedvenc száma Jimmytől, mire Hanta rögvest kontrázott, hogy neki meg a „Nézz le rám, Istenem„. Ezek egy győztes meccsen, egy jó éránkban megkoronázzák a hétvégét, de így, hogy a legsivárabb szakaszainkat idézően ezek jelentik a fénypontot, kissé sovány.

Reméljük a hullámzás olyan téren folytatódik, hogy Miskolcon ismét a jobbik arcunkat mutatjuk. Különben az esős tájképeket defalultból linkelhetem az összes idei beharangozónk elé…

Fotó: Babar – 1909foto.hu.

Lehetett akármilyen harmatos a Prukner-legénység, azért amellett ne menjünk el szó nélkül, hogy most nagyot játszottunk. Nyilván a ló túlsó oldalára sem kell átesnünk, és egyből az „évtized kerete” jellegű jelzőket aggatni a csapatra, de mértéktartással fogalmazva, a biztató jelekből most nem volt kevés. Kérdés, mire lesz elég, illetve hogy jön ki ez a tartalom belőlünk a félszezonvégi flúgos futam idején, mikor az élcsapatokkal találkozunk? Jó kérdés. Addig is viszont jöjjenek a dicséretek, amikért tegnap megdolgoztak a „gyerekek”.

A kapuban Kemenes Szabinak sok dolga nem volt, talán két komolyabb kifutást ha kellett produkálnia… ami viszont kicsit aggaszt minket, az a showman-i skilleken talán már kissé túlnövő sztoikus nyugalom. Ugyan nagyot röhögtünk a kapufás-ölbe visszapattanós produkciónál – ilyen epic fejjel ezt csak Szabi tudja lereagálni, az biztos – viszont másik oldalról az, hogy sokszor el sem indul az ilyen labdákra, picit ijesztő.  Két ilyen szitu volt most is, ezeket leszámítva viszont magabiztos volt hősünk, szóval reméljük, csak én parázom túl a dolgot.

A hátsó alakzat ezúttal rendben volt, igaz, a somogyiak sem késztették életük harcára a defenzív arcainkat. Védelmünkből a Pakson már visszatérni látszó Tandia ismét hiányzott, talán Rossi még mindig érezteti vele a tüskét, vagy hét közben nem pörgött az edzéseken? Mindenesetre most a „B-védelem” is elég volt. A csöppnyi Király nagyot harcolt, rendre jó (sőt, a tanári jelző sem túlzás) szerelésekkel, rendesen kifutva magát. Ignja egyszerűen professzor hátul, pont Hanta boncolgatta, hogy alig-huszonévesen hoz rendre botis-i, szmicsói játékintelligenciát és nyugalmat. Most is. Baráth Boti nem belsővédő, de ezúttal ő sem hibázott, viszont továbbra is tartjuk: a szélen igazán hasznos ő, és most, hogy van Ignja, Tandi, Kovács, Lovrics, kisBobi, talán nem az értelmes szélsőhátvédet kellene bent pazarolni, mikor azokból meg hiány mutatkozik… Alci barátunk szokása szerint sok kis hibával játszott, az ellenfél minősége miatt ezek most szerencsére nem döntők, csak bosszantó nüanszok maradtak, de a Damoklészkard ott lebeg a teljesítménye felett… A hajrára ebbe a szekcióba beálló Csábi Misu számomra biztatóan mutatkozott be, bátor szerepválallásokkal és elfutásokkal, a végére kicsit beüléssel, amolyan tipikus akadémiker kezdéssel, amiből recens tapasztalataink szerint nem kevés jó szokott kisülni. Hajrá, Misu! A sérült Botit váltó Lovrics a kispadról beszállva némi mozgáskoordinációban manifesztálódó bizonytalanságot leszámítva hozta a szokott Lovrics küzdést, ráadásul fejelt is egy gólt, úgyhogy az ő vállát is lehet lapogatni. Az ilyen légiósainkat mindig is csipáztuk, nincs ez másként a horvát cárral sem.

Középpályánk elsőre meglepő módon most három védekezőbb jellegű kollegával állt fel, még nagyobb meglepetésünkre pedig az elmúlt év legjobb játékát hozta le. Hidit évek óta sikk szidni, és most is volt egy-két hajmeresztő megmozdulása de egyik sem döntő helyzetben, viszont sok-sok labdaszerzés, jó szerelések…Patrik szép lassan beért, és ez egy-két éven belül még sokaknak le fog esni. A nap meglepetése viszont egyértelműen Anibal Godoy. A panamai skac olyan természetességgel ízesült a Rossi-féle gépezetbe, hogy csak csettinthettünk a posszant somogyiak között a lelátón. Mintha 3 hónapja itt játszana… Noha védekezőközépnek törzskönyvezték, nem az Akassou/Marshal Mufi/Hidi féle „labdát szerzek, és rögvest továbbadom, jellemzően hátra” jelszót a mellkasára tetováltató változat, sokkal inkább a Benjamin/Genito/Vadócz jellegű „esze van” szűrőjátékot hozta, jól megjátszott labdákkal és youtube-videóiból már ismert pontos hosszú labdáival. Persze ne essünk hanyatt, ez még csak egy meccs volt, várjuk a folytatást is. Ha azonban az ezen a látott  nyomvonalon megy tovább, akkor ismét megdicsérhetjük az igazoló szekciónkat, és ugyanakkor feltehetjük a kérdést: miért nem lehetett már az EL-selejtezőkre is így készülni? Nagy Gergő végre teljes meccset kapott, nem is érdemtelenül (nekem eddig se volt vele bajom, de Rossi mindig cserélte őt mostanság). A kis középpályás ütközött, csípett, rúgott, harapott, persze a szabályok adta kereteken belül, és nem sok párharcot vesztett. Továbbra is egy árnyalattal támadóbb verzióban látnám szívesen, de lehet, csak idő kell neki, és Godoy mintájára ő is többet mer majd vállalni.

Csatársorunk ezúttal is vegytiszta kispesti nevelésű sor volt, és hogy a három kezdőember hinti is az első három gólunkat, hát körülbelül ezek azok a képek, amikről egy valamirevaló Honvédos álmodik. Holender érdekes meccse volt ez. Az első félidőben a kapufáját leszámítva nem játszott jól Filip: labdakezelési hibák, rossz passzok, lassú döntések jellemezték játékát, a szünetben cseréltük volna… de az edző nem a Hanta-RW duó, hanem Marco Rossi, aki valamit nagyon érez Holendernél, és ennek most a forduló gólja lett a jutalma, mondhatott bármit is a léc alatt számolatlanul szálló Puhl-sutkáktól megfáradt Nyíl a Harmadik félidőben. Rossz játék és csodagól – ezzel szezon végéig kiegyezhetünk meccsenként, mondhatjuk viccesen, de Filipnél tudjuk, hogy nem ez a cél…és messze a végállomás. Vernes Ricsi a legkellemetlenebb tagja a csatárszekciónknak az ellenfél szemszögéből, küzdős, fifikás és jól cselező támadó, akinek a szeme sem áll jól. Most kevesebb vernesi trükköt, ellenben a védelmet folyamatosan stresszelő jelenlétet hozott le, büntetőgóllal koronázva meg játékát. Jó volt, de benne is még több van, nem lepne meg, ha a következő fordulók valamelyikében egy duplával jelentkezne… Vécsei pedig az ász. Nagyon él, mióta előrébb tette őt Rossi, korai gólja mestermunka volt, lövőerő, helyezés, helyzetfelismerés – semmire nem lehet szavunk. Meccs végére kicsit eltűnt, ekkor például jöhetett volna Lőrinczy váltótársként, de nem… kár. Ez az év Bálint éve lesz, már most hosszabbítanék vele 2022-ig. A cserepadról beszálló birodalmi lépegető Testardi semmi meglepővel nem állt elő, csetlett, botlott, lassan fordult és szarul helyezkedett. Nem tudom lesz-e ebből formajavulás. Gyanítom, télen sok sikert kívánunk a további pályafutásához, hacsak Rossiban nem éled fel a nacionál-szolidaritás.

Kispadunkon Mister Marco ezúttal jó kezdőt talált ki, a megerősített ütköző-középpálya, és Godoy jó indításai megteremtették a bátor összeállítású csatársornak a lehetőségeket a fickándozásra. A kötelező Testardi cserét bántuk mindössze, de hát semmi sem fenékig tejfel, így a bohócliger drukkerek élete sem… Két hete van most a tar taljánnak a további finomításokra, és ha nem jön sérülés- vagy eltiltáshullám, a tavaly őszi szintet elvárhatjuk minimumcélkitűzésként a következő hetekre. Posztzárásként ez azt hiszem elég is.

Fotó: Babar (1909foto.hu).

Védjegyes szeptemberi vasárnap, megkapó kulisszák, sok kispesti gól, emlékezetes produkciók – így foglalhatjuk össze idei második kaposvári vendégjátékunk históriáját. A hajtás után költői képekkel tarkított őszi sanzon a somogyi túráról.

Szeretem az őszt. Tudom, írtam ezt már egy évekkel korábbi posztban, de sebaj, most ismétlek – mert ez egy kedves téma. Szóval az ősz erősen kedvelt évszak, mióta már „csak” dolgozom, és nem a sulikezdés, és ezzel együtt a munka melletti pluszteher beindulása fűződik hozzá, mint ahogy tette azt a korai munkáséveimben. Azóta viszont az ősz a legjobb kirándulások, túrák, Wekerle-napok, borfesztiválok, kerti munkák ideje, és ez jó. És ami még jobb: a nyári bágyadt forróságban, idényeleji formában, szinte még tét nélkül („messze a vége!”) átporoszkált első fordulók után a hűvösebb őszi szellők elhozzák az izgalmasabb meccseket is a Bohócban. Nem, nem feltétlen színvonalban, de legalább izgalomfaktorban. Meg abban, hogy mi, drukkerek is most már tényleg elhisszük, hogy ez az új szezon, nem az előző bajnokság valami bónusztrekkje, hanem egy önálló entitás, de tényleg, és az utóbbi Honvéd-évek sajátos fícsörjeként eddigre beesnek az utolsó igazolások is, és valahogy ilyenkor lesz igazi a keret, élesednek be a játékosok és lesznek jobbak a vidéki túráink is. Hát ilyen reményekkel indultunk el Kaposvárra.

Legalábbis én, mert Hanta hívott délelőtt, hogy persze jön, de kicsit kedv-válságban van, nem kívánja annyira a vidéki túrákat, mi van, ilyen nem létezik, Hanta-válság, ami sosincs elvileg, de most már ő is, én néha megfáradok, az okés, de Hanta, hát ez mégis hogy? Persze lefele menet már nyoma sincs a fásultságnak, szóval lehet, hogy Hanta is most kapcsolt át őszi üzemmódba, ahogy én is, és még az örök pesszimista Fater is „ha most nem győzünk, akkor soha” jellegű monológokat prezentál a hátsó ülésről, kicsit a nap is szebben süt, ahogy begurulunk Kaposvárra, túl a szórvány záporokon, amik a Balatonnál szórták meg autónkat. A város hangulata igazi, kopott fényű, vidám szeptemberi, a bezárt boltok rácsain és cégérein ledéren csillog és csorog a napfény, a vasárnap délutáni sziesztáját töltő utcák csöndesek, és a platánok lombja méltóságteljes árkádot von föléjük, itt még Hrabal is szívesen sétálgatna… És ugyanakkor zizeg a város: évnyitók városszerte, fekete pantallók és ünneplő cipők és szemrevaló gimnazista és egyetemi czukkinák sorjáznak a járdákon, mindegyik vidám, mindegyik pezseg az évkezdés előtt, mint ahogy a Bohóctól is várjuk a legalább enyhe pezsgést, pláne a Kispestünktől. De hát Kaposvár, sose könnyű, itt kiszámíthatatlan minden, hol ikszelünk, hol kikapunk, nagy néha nyerünk – reméljük a futball Fortuna asszonya nem ítéli elégnek erre az évre tavaszi támogatását és most is rásegít a vendégszereplésre…

A rövid kis másfél órás városnézés (ilyet is régen csináltunk, és határozottan jól esett picit kilépni a Kispest-random vidéki stadion-Kispest szigorú végpontokhoz rögzített utak sémájából, és hát Fater nagyon rápörgött az idegenvezetésre, hisz nyomdászváros a somogyi megyeszékhely félig-meddig, ő pedig tradicionál wekerlei nyomdászfamília tagjaként -elvégre minden ős-wekerlei vagy postás, vagy nyomdász, vagy tisztviselő volt, ez már csak így ment- sok szakmai úton vett itt részt) irány a Gödör és a meccs – ami pedig megkoronázta ezt a koraőszi remek napot. Erősen kezdünk, előbb Hidi ad  álompasszt Holendernek, kár, hogy Filip melléfejeli, kár, hogy les. Nem sokkal ezután Vécsei csap le egy rossz felszabadításra, kezd befele húzni, kínálja magát a bal alsó, ahol ülök, onnan egyenesen feltárja magát Bálintnak, aki remekül lő, Ranilovics olyan ranilovicsosan (=nem rosszul de sose elég jól) eldől, de el nem érheti! Felugrunk a lelátón, a helyi erők sem bánják, elég kereszt nekik idén a saját csapatuk, és innentől elindul a két évvel ezelőtti, zalaegerszegi kalandunk reload-ja, saját csapatukat szidó hazaiakkal, és szép komótosan hengerlő Honvéddal. Mert az első félidőben ugyan „csak” egy Holender sistergős kapufára futja és annak megállapítására, hogy Anibál Godoy bizony nem lesz rossz, a második 45 percben előbb egy buta tizi, Vernes nem helyezi tökéletesen, de elég erős szerencsére a löket, Ranilovics is későn indul… Ricsinek is kijárt a gól ismét, jól játszott… aztán az általunk virtuálisan már lecserélt, az első félidőben a fonalat a kapufa ellenére nem találó Filip is varázsol, megmutatva, hogy nemcsak Kiskokó és Radó van az NB1-ben, ezért a szólóért érdemes volt leutazni Somogyországba, Fater már állva tapsol, majd a szögletünknél berendeli az újabb gólt: „Ricsi a Lovresznek íveld a hosszúra, fejre…!„, és Ricsi a Lovresznek íveli a hosszúra, fejre, benn is a fejes a hálóban, idősb Babar úr is küldi a maksziriszpekteket Ivánnak „így visszatérni betegcsiből, nem semmi” (a fura szó a mondatban jó eséllyel a maródiságra utal, a szerk.). Fieszta, minden szép, minden jó, még Lőrinczyt kérnénk, hogy teljes legyen az öröm, ehelyett Testardit kapjuk, „a kosaras gyerek” ahogy Öcsém hívja, és tényleg, mint általános hatodikban a Dani, az egyetlen arc aki utált focizni, csak a kosár, azon állt így a gatya és ő mozgott így. De most ezt se bánjuk (illetve dehogynem, de majd máskor sírunk).

Meccs végén sztending ovésön, Rossi is kiint felénk vidáman, mi pedig memorizáljuk a ruhadarabjainkat, hisz győztes szetten ne változtass… sajtón Rossi most úriemberkedik, hisz jó a kedv, rommá dicséri a hazaiakat és Prukit, nem sokan fognak itt 3 pontot így elvinni, összegez, szerintünk viszont nagy a baj a Kapos partján… Hanta  például eddigi leggyengébb látott Kaposvárjának aposztrofálta a zöldeket a meccs vége fele, és ezt nem a találkozó előtt lehúzott bőcsi sörszégyen Rákóczi utóízei mondatják vele, sokkal inkább a látvány. Prukner tanárnak itt lesz dolga bőven, ha még kap türelmet. Dolga lesz persze Rossinak is, két hetünk van tovább csiszolni a most már végleges formát öltő keretet, egy biztatóan indító Godoy-jal, egy még számunkra sötét ló Dauddal, és úgy anblokk mindenkivel. Annyi viszont biztos: bármíly gyenge is volt a Kaposvár ezen a vasárnap estén, önbizalmunknak biztos nem ártott a siker, és szurkolói elemeink is rácsatlakoztak a rég keresett töltőre. Így amikor némi autóműszaki gondok adódtak hazafele a koromsötét somogyi éjszakában, idegeskedés helyett inkább a meglepően tiszta égen kirajzolódó Tejutat csodáltuk és Holender szólóját idéztük vissza, miközben az ősz beköszöntött, és az Élet minden terét beborító természeténél fogva a Bohóciligára is rátette vörös platánlevéllel díszített névjegyét – ezúttal egy emlékezetes vasárnapot szerezve nekünk.

Fotók: Babar (1909foto.hu) és cqn.pflag.eu