mert célunk csak egy van
Kb. ezért az egy mondatért megérte megcsinálni az interjút.
Komolyan, ha valaki a hozzáállása, a szellemisége miatt megérdemelné, hogy sikeres legyen Kispesten, az Csábi Jocó. Csupán attól félek, hogy utoljára ennyire szimpatikus és Kispest-érzelmű ember Sisa személyében ült a padunkon, és annak a sztorinak is mi lett a vége. Kispest nem szereti a szép meséket.
Hátha most máshogy lesz.
További anyagaink a meccsről:
Itt a vége. A „fuss el véle kitétel” pedig talán sose volt ennyire igaz egy szituációra, mint most. Ezzel az ősszel tényleg fussanak el a felelősök, de jó messzire, mert ilyen kiábrándító, nihilista fél szezonunk már régen volt. Illetve… nem is olyan régen… Konkrétan 2014 tavaszán, emlékszünk. Szóval, ha pillanatra elhagyjuk az idényekben gondolkozó szurkolói énünket, és egy pillanatra visszavedlünk naptári évben számoló átlagos homo sapienssé, rögvest borzasztó a kép: két, egyaránt 8-9 meccsre rúgó nyeretlenségi (és jobbára vereség-) széria egyazon évben, azaz volt egy rövid, pár győzelmes Rossi-s március, egy Simon Mikis kifutott debreceni csodaest, pár elszórt nézhetetlen Vérhód siker, és…
…és ennyi. Erősen felejtős év, igaz? “Szezonzáró, széles spektrummal a legrosszabb emlékek újratöltésétől a pozitív hitig” bővebben
Ma a Győr ellen végre lezárjuk az elmúlt évek egyik legsivárabb őszét. Mit mondjak, ideje már. Hogy a zárás javít-e az összképen, esetleg egy totálisan indifferens, sorrendben harmadik iksz jön, vagy Miriutáék felteszik a töviskoronát az izzó trónon szép lassan elszenesedő oroszlánra?
Ez derül ki ma kora délután. “Véget ér a móka mára, zárul az ősz roller-tára” bővebben
A ma reggeli Csábi-interjús posztunk rövid, kétsoros felvezetőjében már lényegében megírtam a mostani poszt vezérgondolatát is. Tegyük hozzá: sajnos.
Mert ez a vezérgondolat az, hogy most egyszerre kegyetlenül elegem lett ebből az egészből. “Tűréshatár” bővebben
Nem bizony, hanem Józsi is. És ez így van jól, érjen már véget ez az ősz, ami nálam az 1997- és, a 2002-es, és a 2009-es mellett benne van az ÓTVAR TOP4-ben.
Amúgy Csábi megint jókat mondott, hallgassátok meg.
– ezt nem Csábi Józsi kérdezi szegény, hanem én, mert kezd lassan elképesztő lenni az utóbbi hetek fricska-sorozata. Látni, hogy mit akarunk játszani, olyan edző van a padon aki átérzi ennek a Kispest-sztorinak a lényegét, végre nem a gianlucadimarzio.com-ról, vagy a spaghettigrande.it oldalakról kell megtudni a kezdőcsapatot, stb., stb. szóval jó irányba látszanak menni a dolgok, így szép magyarosan fogalmazva.
Csak közben lassan az egyik fő kiesőjelöltek leszünk ha nem vigyázunk.
“▶ Dunaújvárosban vajon a 94. percben kapunk tizit?” bővebben
Amikor először voltam lenn Pápán, még a Brightos dugóval megnyert meccsen, nagyon bejött a lefele út hangulata, a kellemes tavaszi idő, a Pápáig vezető, lankás dombhátak között, platán allék alatt futó autóút és a mellettünk elterülő erdők vagy élénkülő zöldbe hajló legelők látványa, a Marcali völgyében egyszer csak felbukkanó templomtornyos város-látkép, és a Perutz ligetes környéke. Ráadásul győztünk is, Véber dülledt nyaki erekkel üvöltve “disszidens g..i“-te le Supkát az öltözőépületben, mi kell még egy jó szombathoz? Jó kis út volt, na.
Nos, azóta a meccseink mindig az őszi szezon végére (de legalábbis a második felére) esnek, az idő egyre kriminálisabb, tegnap a jégeralsó-duplazokni kombó ellenére is úgy koppant a fagyott prosztatám a földön 15 perc után az oldalvonal mellett, mint az előre megírt tuttomerkátówebes cikkek skiccei a talján zsírigazgató zsebéből egy-egy óvatlanabb mozdulatot követően… Persze legalább ónos ködszitálás most nem volt, mint tavaly. Viszont évről évre szopító van, vagy ha összejön véletlenül egy pont, mint tegnap, hát abban sincs sok köszönet.
Úgyhogy Szente Vajkkal ellentétben én nem tudom őszinte modorral üvölteni, hogy “Pápa, szeretlek!”. “Pápa, szeretlek!” bővebben
Négy év az négy év. És az olyan, az életében is a határozott pontokhoz, mérföldkövekhez kötődő arc, mint én, az ilyenekre mindig figyel, ragaszkodik, igazodik. Megemlékezik róla a blogon. Mert négy év az mégiscsak négy év, egy olimpiai ciklus, egy kijárt középsuli teljes ideje, egy egész VB- (vagy EB-) periódus, majdnem egy egyetemnyi idő, és több, mint egy végigküzdött főiskola, munkahelyen ennyi idő sokak szerint már sok is.
És mi ennyi deje csakblogolunk már. Erre mondaná Richard Pryor a Vaklármában Gene Wilder-nek: “bazmeg, ez kemény!“. “Négy év” bővebben
Ilyeneket mondott nekünk tegnap a meccset követően Csábi mester, amiért már alapból kijár a vörös-fekete standing ovation, plusz megköszönte a szurkolóknak a felé irányuló sok-sok szeretetet, beszélt az ő alapvetően pozitív hozzáállásáról, és ennek eklatáns részeként arról, hogy jövő pénteken meg kell verni a Fradit. Úgy legyen! Hosszú interjú következik (a honvedfc.hu-s extended versionje).
Szóval: Hajrá Kispest, hajrá Csábi Jocó!!!
Ha most a bajnokság elején lennénk, én határozottan optimistán tekintenék a jövőbe. Van egy határozott elképzelésekkel bíró edzőnk, egy legalább felerészben saját nevelésekre épített kezdőcsapat és sok-sok új ifjonc a padon, hosszabb távon gerinccé alakulni képes – alakítható – rutinosabb légiósok és magyarok által alkotott oszlop a kezdőcsapatban. Nem jönnek az eredmények az erős csapatok ellen? Sebaj, majd a 6.-7. fordulótól legkésőbb az is meglesz…
Most végülis kábé ugyanez a helyzet, csak sajnos már a 13. fordulónál tartunk, és az elpazarolt, irányzék nélkül letolt első 10 forduló most hiányzik nagyon: mikor már lassan a “nem hibázhatunk” fázisba érünk, nekünk akkor kellene megtanulni nyerni is és gólt lőni, mert a szimpatikus vesztes pozíció az már megvan a bekkelős vagy a balfasz-csapati mivolt helyett, de ebből a játékosoknak, szurkolóknak és szemmel láthatóan szegény Csábinak is már nagyon elege van. “Megint majdnem – II. rész” bővebben
