Honvéd Divides Us, Honvéd Unites Us

Romokban heverő feljutási álmok és szurkolói társaság várt haza közel egy hónapos „meccs-távollétem” után, és szívemben a levantei nyárral nem is volt könnyű átállni a klasszikus októberi vasárnapi nyomasztásra tegnap. Aztán egy zsáknyi fonál, a szemfüles Kerezsi, a nagy formát futó Ábel-Gyuri-Hanta-Viktor kvartett és este az intézményesített szomorkodás ír és angol nagymesterei segítettek vágányra állni.

Amikor elkezdtük a blogot 2010 végén, évekig működött egy jó és természetes dinamika. Amikor Hantának sok dolga volt az egyéb népsportos cuccokkal vagy bármivel, automatikusan, kérés nélkül is én toltam a főbb posztokat, Kispest-Honvéd sztoriról, játékosinterjúkról, életérzésről. Amikor felettem csaptak össze a civil munkahullámok, vagy elfáradt az ihlet, Fanta farolt be a hátsó udvarra statisztikákkal telt furgonjával. Tényleg úgy működött minden, mint a dalszerzés a csúcsidőszakos Dark Tranquillity-nél: amelyik album idején a dobos Jivarp és a billentyűs Brandström szárnyalt épp a puhább ötletekben, akkor jött a zseniálisra polírozott Haven, amikor pedig Sundin és Henriksson gitárosok érezték az ívet, akkor érkeztek az olyan keményvonalasabb cuccok, mint a Character vagy a We are the Void, amikre Ábelbébi úr is bőszen és rémülten hányta a kereszteket a kocsi hátsó ülésén amikor egyszer azt hallgattam hazafele Dunaújvárosból még 2014 végén.

Na most megint ilyen pillanatot érzékelek: Hantán olyan Kispest-depressziót látok elhatalmasodni, amit még soha, szegény hetente feljutást próbálna kiparancsolni az erre alkalmatlan vagy akaratlan klubvezetésből, aztán két nap múlva lézengést állapít meg magáról szurkolói anamnézisként és egyben gyógymódként. Ilyenkor az a paradox helyzet áll elő, hogy nekem kell optimistábbnak és céltudatosabbnak lenni, cikkekben és élőben is, hogy valahogy maradjon meg a lendület mind blog-, mind lelátói honvédossági szinten. Ismerve az én világhíres vidámságom, ez nem egy magától értetődő szereposztás, de hát néha beválik, amikor a 2017-es bajnoki cím után egy nappal pl. Hanta, Ábel, Salvatore, Gyuri és kisBabar kórusban temették a jövőnket Rossi távozása miatt, én próbáltam egyedül érvelni, hogy legalább pár napig azért örüljünk is. Valamennyire sikerrel jártam.

Mikor elindultam a kivételesen hosszú szabimra a Győr meccs után, úgy éreztem, az utolsó szalmaszál elkapásával a jó eséllyel leendő NB2-es bajnok hősies (és szerencsés) leverésével végre áttör a gát, és ha nem is diadalmenet, de a feljutásig, vagy annak közvetlen közeléig tartó szívós menetelés indul el, és szökken szárba, mire visszaérek. Még picit sajnálkoztam is magamban, hogy pont most van a közel-keleti expedíció (na jó, azért annyira nem), amikor ilyen pöpec túrahelyszínek sorjáznak itthon, mint Soroksár, Dorog , Szeged, vagy épp olyan egzotikumok jönnek Kispestre, mint a Budafok, vagy a M’óvár. Aztán amikor a keraki meg a shoubaki keresztes várak tetején azt olvastam, hogy délczegen szereztünk 2 pontot a 3 bajnokin, akkor már 1%-nyira sem sajnáltam, hogy inkább azt a tájképet nézem magam alatt, amit az agyfaszos Reynald the Chatillon láthatott, amikor Salah ad-Din (nem egy elfelejtett algír-belga Hemy-légiós, hanem a volt egyiptomi-szír szultán 1184-ből) seregei vészjóslóan közeledtek a végtelenül kopár völgyben.

No mindegy, lényeg az, hogy nagy vidáman és élményekben fertezve értem haza arra, hogy a csapat a pályán és a szűkebb csapatom a lelátón egyaránt kiégettebb, mint a fű az említett keraki lejtőkön: Gyuri úr pl. 0%-os Heinekent kortyoló Ábelről mutatott fotót nekem üdvözlésképpen a szegedi túráról (ami már jelezte, hogy zavar van az erőben). Fanta úr is olyan lelkesen fogadott, mintha egy Fekőbe oltott Illésbéla lennék, és fel is dobott egy egy adag izgalmas témát a porított üdítőitalok spektrumától kezdve az olyan bonmotokig, hogy mire hazajövök a Szentföldről, ki is tör az Intifáda, mit műveltem én ott?! Gyuri mester Ábel úr párjának valami rég megbeszélt ajándékként egy szakadjmeg-szatyornyi fonalat hozott a meccsre, amit a furfangos Ábel nem vett át, ellenben beslisszolt a forgókapun, míg  szegény Gyuri kinn maradt a 10 kiló spulnival, kivívva a szekuk „Gyuri a varrónő?!” oltását.

Maga a meccs olyan volt, mint minden idén. Szoftosan erőteljes kezdés, szép labdafelhozatalok a tizenhatosig, majd egy jó beadás 10 perc után, Bobál czukor emelkedik, fejes, gól, kb. 10-12 évvel a felcsúti ifikorszaki alázás után megvan az első hivatalos Bobi-gól (a nagycsapatban – a szerk.) Tíz plusz év után, a másodosztályban. Ha valaki anno ezt jósolja, leköpik a Korzón.

Utána persze még két helyzetecske, majd berosálás, az exeinkkel (Puktieiev, vagy kicsoda, meg a Stefán Deák, emlékeztek még?) felálló Moson 20 perc után egyenlít. Szenvelgés, majd szünet. Köreinkben mindenki ki van lúgozva, kisBabar fejhangon óbégat, hogy Kocsis Dominik adja neki a mezét, Ábel szeretetteljes dalokat költ a klubunkra romlást hozó vezetőkről és közszereplőkről. Három hete megfogadott absztinenciáját gyorsan áttörte Hanta úr egyik sztenderd angol vendége, aki mindenkinek olyan előzékenyen hozza a söröket, üdítőket, mint a Smiljanic-féle védelmünk az ellenfeleknek a gólokat a sötét korszakban. Az Ultras Trógers Ábelékkel megerősített kórusa Holmant is megtalálja, állítólag ez már pár hetes sztori, érdekes, nekem nincs bajom eddig a hórihorgas karmesterrel, ő még az erősítések közé tartozik, nem úgy, mint a kezdőben bérelt hellyel bíró, Pilikkel átszőtt Hidi-nagydíjas szürkületvilágbajnok, Adorján. Bobál becsülettel hajt elöl de olyan sebességgel és kínnal, mint a végét járó Ivancsics Gege már puhindzséró és royalvodka korszakában. Aki pozitív nekem, az még Lőrinczy, okosan irányít és passzol, ő is 10 év szünet után csak beváltja a hozzá fűzött reményeinket. És osztom Koncsik KLTE elnök úr véleményét is: Kovács Nikolasz valóban az idényünk egyik pozitív meglepetése.

A szünetben emelkedett pillanatok: a ’93-as Bajnokcsapat tagjai a gyepen. Sajnos nem sikerült mindenkit elhozni, múmiaarcú Béla és Halmai nem jöttek, Vincze Pilu sem volt itt és Brockhausert is hiába kerestem Tarlósival együtt a sorfalban. Helyettük viszont egykori gombfoci csapatom olyan peremberei, mint Árki Gábor, vagy a Mágus által a Vasas ellen betett Flórián Tibor (a ’93-as Villám Bazsi, óóóóóriássi) is itt sorjáztak. Én a legjobban Kovács Ervinnek örültem, óriási kedvencem volt az 1990-93 közt nálunk két aranyat és egy bronzot nyerő védekező-középpályás. Óriási tapsot kapott a szpíker által „technikás liberóként” beharangozott  Márton és Plókai Atti is (a régi kor Lovricsa kb., bár a meghatározás fordítva illik), ahogy a videón bejelentkező Csábi Józsi, a csapat kapitánya (barcikai kispad miatt igazoltan távol) és Kuusela mester is (a kor kezdi megtörni Marttit, de így is jó volt látni, MUNKA, MUNKA, MUNKA üzenete magyarul szintén standing ovationt eredményezett). Ahogy körbevonultak a tagok a lelátók előtt a szűnni nem akaró tapsban, a Kanyar „Dicső múlt, méltatlan jelen” molinója előtt, az nekem egyszerre volt emelkedetten torokszorító és mélyen elkeserítő.

A második félidő szerencsére nem lett ilyen jelzőkkel illethető, kivételesen nem húztuk magunkra az ellenfelet. Előbb Kerezsi lőtt cimbalomból egy szemfüles gólt (le a kalappal Zalán előtt, remélem még marad nálunk pár idényt) és Lötyike is vert egy tizit, hogy kilenc évvel a debreceni gólja után ismét megzörgesse a hálót vörös-fekete mezben. Innentől az ’óvár fel is adta gyakorlatilag, nyugodtan csordogált a hátralevő 25 perc, mi is inkább már a pécsi túra tervének részleteit vitattuk meg.

Meccs végén dicséretet azért magamban kiosztom Zalán mellett Nikolasznak, a védelemben stabilan teljesítő Pekárnak, Lőrinczynek, és hogy szítsam a feszültséget, Holmannak is. Dúzs pedig szokás szerint remek. Remélem, őt sem csak idén látjuk.

A kezdődő alkonyban sietve indultam haza, hiszen este még az őszi szél tépázta Csepelen volt jelenésem, hogy az idei szánalomra méltó idényünknek megfelelő háttérzenét találva az egyszerre fennkölt, ám éjsötét; monumentális, de lélektépázó szimfóniáját hallgassam meg az eddig általam csak leírásokból ismert ír Primordialnak (van ilyen, hogy kimarad egy stílusbeli alapzenekar), és az egyik legnagyobb kedvenceimnek, a Paradise Lostnak. Nos, a Paradicsom egyelőre csak Kispesten veszett el, Nyugat-Yorkshireben szerencsére már vagy 30 éve megtalálták, és kisebb nagyobb (de egyaránt csodálatos) zökkenőkkel kitartóan egyensúlyoz is a goth-doom banda Európa trónján ebben a zsánerben. És hát mit mondjak, az olyan vidáman a jövőbe tekintő szerzeményeik, mint a No Hope in Sight, Requiem, Embers Fire, The Enemy, bizony mintha csak az idényünkről szólnának.

Összességében voltam már jobb PL bulin (2017 Budapest, 2019 Dunaújváros, 2013 Balatonszemes, 2012 Josefov) és Honvéd meccsen is, mint a tegnapiak, mégis egy kellemes vasárnap öltött testet a hideg október eleji szélben Budapesten tegnap. Ha ezt a szintet tudnánk tartani csapatilag és kulturális élményekben, jó év várna ránk. Félek azonban, az elmúlt hetek, hónapok hektikusságát és jószándékú, de amatőr klubház döntéseit nézve Pinezits kinevezésétől kezdve a kapkodva, menet közben összerakott keretig, akkor félő, hogy

„It's a battle
As the years start to fade
It's a battle as the years start to fade
No hope in sight
Daylight before them dies
Enshrined the horrified
No hope in sight”

Osztályozókönyv

Címkép forrása: paradiselost.co.uk

kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
támogatni // pedig így tudod a munkánkat.