mert célunk csak egy van
Ha egy mondatban kellene összefoglalni a tegnapi* meccsélményt, csupán annyit mondanék: a leguánok a szünetben a kezdőkörben, a csapat pedig egészében lángolt.
*_ egész pontosan: szombati, de csak most volt időm (vh) kitenni RW már vasárnap megírt posztját. illetve már tegnap feltöltöttem, de akkorát bénáztam, hogy nem nyomtam meg a publikálás gombot. amúgy pedig üdv Kolozsvárról.
Ne maradjon el a beszámoló ezúttal sem, mégha retrospetív is lesz a poszt
Mit tesz az idő, akár másfél nap, ami a vasárnap este (= egy vasárnap késődélutáni meccs esetében a beszámolóposzt klasszik ideje), és a kedd dél közt telik el… Főleg, ha olyan kulcsesemény fémjelezte másfél napról van szó, mint amilyen a tegnapi hétfő volt. Bizony, ha nem zuhanok bele Paksról hazaérve az ágyba, és inkább megerőltetve magam, gépelni kezdek, akkor egy szoftos világvége cikk íródott volna – azért csak szoftos, mert az optimista kicsengésű diósgyőri beszámolómat nyilván nem akartam volna zárójelbe tenni teljesen, másrészt borzalmak ide vagy oda, valahol még bíztam az átigazolási időszakban, főleg haloványan, és ambivalens érzésekkel, a Zsoldy visszahozatalában. Mióta ez pedig bekövetkezett, a „kurva nagy bajban lehetünk idén” kicsengése a paksi meccsnek hirtelen átváltozott egy „mikor lesz már szombat?!„-ba. De kicsit lenyugodva, most komolyan: tényleg minden megváltozott volna?
„Paksról utólag, egész más nézőpontból” bővebben
Emlékszem, a Mister „első eljövetelekor”, még 2012 nyarán az első hazai bajnokin, a DVTK ellen a mindig lelkes fő Korzópápa (aki saját bevallása szerint SOSEM szid saját játékost és edzőt) a kispadoknál nagy erőkkel capoeirázó Marco Rossit nézte, majd az akkor még számunkra meglehetősen új mozgáskultúrától kicsit meglepetten csóválva fejét, úgy döntött, azért beküld valami verbális biztatást. Néhány olasz lelátói alapszóból álló bonmot-ját 1 percig ismételgette, ám a díszbokrok túloldalán épp magát rommá Cazzo-zó Marco rá sem hederített, így a csalódott hangadó így zárt: „E tutti Avanti, Andiamo…. (szomorú legyintés) a kurva anyád„. Hát, pont ez a klasszikus jár az eszemben a Kispestereket napok óta lázban tartó hír kapcsán, annyira benne van minden.
„Én csak annyit kérdeznék, öreg: ezért érdemes volt lelépni?” bővebbenKorán kilőtt beharangozó Paksra, ahova általában halászléért és egy pontért megyünk. Szakítani kéne ezzel a hagyománnyal.
Hosszú hajrát nyitva már péntek reggel nekifutok a beharangnak, mert ma kora délutántól én már nem leszek gépközelben, és mert a XX. század egyik utolsó reliktumaként tablet és telónyomogatás nélküli ejtőzésre készülök Doki barátomnál a Ráckevei- (Soroksári-) Dunaág mentén, továbbá hogy Fanta úr cikkírás helyett nyugodtan mehessen maholnap sörvadászatra a pesti éjszakában, most enyém lesz a posztírás ódiuma. Csak kicsit korán.
„Paks-Kispest: amikor csak a helyszín és az időpont biztos, más semmi” bővebbenBármilyen fura ez most, de nem feltétlen rossz érzés most KISPESTINEK lenni, egy kupakiesés (?) és egy vereség ellenére sem…
A vállalható vereség az egyik leggyászabb fogalom a drukkerek körében – vagy legalábbis nálam biztosan. Ez a definíció az, amit akkor mondunk, ha valamivel vigasztalnánk magunkat akkor, amikor különben nincs más kapaszkodó. Valahol jól rímel a vállalható vereség a szerethető csapat naftalin- és egervárisanyibácsi szagú lózungjához, amiről mindig Hornby Focilázának egyszeri angol edzője jut az eszembe, aki azt sütötte el annak kapcsán, mikor sorozatos 1-0-ás, nézhetetlen győzelmek után ekézték, hogy ő nem szépen játszani, hanem győzni akar, bajnokságot azért adnak. Hát az biztos, hogy vállalható vereségekért és emelt fős kupakiesésekért max együttérzés jár, de most mégsincs rajtam az „utálok mindenkit hangulat„, biztos a szezoneleje teszi, de tényleg és őszintén elismerően tudok nyilatkozni a csütörtökünkről és a tegnapról.
„Utóhangok két vállalható bukáshoz” bővebben