Szerző: vh

Ilyen meccset ha egyszer látni egy életben, vagy legalábbis nagyon-nagyon kevésszer. Csaknem nyolcvan perc emberelőny (mínusz Faggyas), két kihagyott büntető, a második félidőben ötven-hatban métereket előretörő Debreceni, és csőd, totális csőd, úgy a pályán, ahogy a pálya mellett is. Mert …

… kedveljem bármennyire is Supimestert, ezt a tegnapot nem fogja tudni kimagyarázni nekem sehogy. Az alapprobléma egyértelműen Tchami lehozatala volt. Ügyes próbálkozás, és valahol el is fogadom a mindenféle megposszanás-elméleteket a jó Tchamiról, de ettől még fenntartom, maradnia kellett volna. (Bakker srácok és lányok, most tényleg egy Tchamiért sírok?) Tchami gyors, a Kaposvár emberhátrányban, szétfutni, szétfutni és szétfutni őket a délutáni hőségben. De megposszant, vagyis a sárgája utána attól féltek, benne lehet a piros. Legyen. De akkor …

… miért a Bobál-gyereket kellett behozni a helyére? Vécsei ki szélre, támadóban Bobál és Délczeg, Gege pedig előrébb jöhetett egy sorral. Az addig még a fülével is jó passzokat adó Vécsei hirtelen kikerült a játékból, légüres térbe navigálta az edzői ukáz. Egész meccsen megfigyelhető volt, hogy a széleket alig-alig használtuk, de erről majd később, mert itt is bőven van téma. Szóval Bobál be, Tchami le, váltás a korábbi 4-2-3-1-ről 4-1-3-2-re. Stimmt, fogadjuk el, hazai pályán, emberelőnyben, a Kaposvár ellen, miért ne? Hogy miért ne? Mert az alapjátékunk jó volt ehhez a meccshez, felesleges volt beletúrni. Sőt …

… úgy tűnt, erre Supimester is rájött, mert a Délczeg-Faggyas cserét nem tudjuk másra vélni (hacsak le nem sérült Dél, ami mellett szól, hogy valóban volt egy pillanat, amikor erősen húzta a lábát, de ellene, hogy a cseréje előtt még ő végezte volna el a második büntetőt). Szóval Délczeg le, Faggyas be a szélre, Vécsei középre, vissza az egész, amit alig 20 perce próbáltunk – teljesen haszontalanul. Amúgy ebben a pillanatban lehetett volna megfogni a meccset …

… de ahogy jó szokásunk, kihagytunk még egy büntetőt. Kész. Az elsőn még túltettük magunkat, játék nélkül is uraltuk a meccset, mert az ellenfél halovány volt, mindössze egy kószanégert hagytak csak elől a felvágott labdákkal kezdeni valamit, amiből pedig nem volt túl sok. Nem is maga a kihagyás ténye fáj igazán, az benne van a játékban, akár kétszer is egy meccsen, sokkal inkább az, hogy az ilyen – és hasonló – apróbb hibák tömkelegének köszönhetően állunk ott, ahol. Mert …

… lehet, hogy objektíve szarok vagyunk, de a mezőnyhöz képest semmiképp. Az elmúlt négy fordulóban úgy szereztünk négy pontot, hogy abban simán benne volt a 12 is. De a 10 mindenképp. Érdemes ránézni a tabellára, hol lennénk, ha nem magunkat akarnánk megverni? (Esküszöm, kitalálok rá valami módszertant, és bebizonyítom, hogy a Honvédot elverő Kispest önmagában is dobogós lenne, képzeljük el, mire mennének, ha egyszer nem egymás ellen játszanának?)

(Most tartunk félidőnél.)

A másodikban az volt a szép, hogy az érthetetlenséget, a magunk elverését szándékoló momentumokat a végletekig fokoztuk. Szinte az utolsó pillanatig bennünk volt a klasszikus tavaszi Kispest-faktor, hogy egyszer hagyjuk az ellenfelet 2-a-2-ben támadni, majd gólt kapunk belőle. Most megúsztuk valahogy, miközben …

… elől konzekvensen nem voltunk hajlandók használni a széleket. A jobbon Iván néha-néha kapott labdát, de a beadásai szánalmasra sikeredtek, és vagya az első emberhez érkeztek térdmagasságban, vagy jöttek a szokott hosszú és magasak az átellenes oldal – mögé. Fagyi inkább összekötőben kereste a helyét, hátha lőni tud, a szélen alig-alig tűnt fel. A másikon egy hirtelen ötlettől vezérelve Hajdú és Czár helyet cserélt, hogy majd (a küzdés és az alibizés között ingázó) Norbi megoldja a gólpassz témakörét.  Egetverő …

… butaság volt ez. Amint visszacsinálták, Czár máris kapott három labdát (vajon miért csak ennyit, és miért csak ekkor?), majd csinált belőle két helyzetet, hogy …

… két perccel később Bozsóra cserélje Supimester. Miért, Attila, miért? Igaz, hogy Czár picsafos volt az első félidőben, és igaz, hogy Norbi mögött sem lett jobb, de pont ebben a tíz percben kvázi a hátán vitte a csapatot. Bozsóval amúgy …

… visszaváltottunk a kétcsatáros játékra, bízva abban, hogy majd erőből megoldja. Távolról persze ez nem buta gondolat, hiszen addig mindent középen erőltettünk, Bozsó meg nagydarab, de ha jobban ránézünk máris két apró ellenérvet találunk: adegy, épp a behozatala előtti percekben kezdtünk éledezni a széleken; adkettő, Bozsó nagydarab, de/és nem virtuóz, aki 5-6 kaposvári védő között majd megoldja a lehetetlent. Szóval maradt a …

… nyomás, az erőlködés, és a végén a teljes kilátástalanság.

Ilyen meccs márpedig nincs, vagy ha van, akkor tuti, hogy azon nekünk kell lennünk a szenvedő félnek.

Egy biztos, Lantos Peti ezt a szülinapját sosem feledi. Gratulálnánk innen is, és még sok kispesti meccset, túrát, címeket kívánunk neki! (Ajjaj, mi lesz velünk, hiszen Peti – alig láthatóan – máris hetven, Jani ötven, és mi is elmúltunk már harminc.)

Mementó:

Interjú Supka Attilával a meccs után:

Azt hittük, Újpesten abszolvált önszopatásunk vendégjátékunk után már eldőlt erre a tavaszra “a félszezon idióta meccse” cím, de nem, ma sikerült valahogy annak is fölé lőni (azaz: alálőni). Ami, valljuk meg, nem könnyű. A 15. perc körüli kis show (szokásos Tchami-tizi, a sértett önjelölt ítélet-végrehajtóként kapufás-fölérugós előadása, majd Dél a labdáért futva kibicsaklítja a saját bokáját)  egyfajta zanzaként mindent elmond a mai délutánunkról. Érdekes módon azonban az újpesti gázos derbivel szemben, most nem vagyok mérges a csapatra, inkább sajnálom őket – és magunkat is. Nem tudom, melyik a jobb. Supka az interjúban -majd halljátok- elmondta: sokadszor sem léptük túl az árnyékunkat – úgy látszik, ez az év erről szól. Nem repesünk tőle – noha helyezésünk továbbra is messze magasan az elmúlt 15 év eredményei fölött van. És mégis, a tudat hogy ez lehetne jobb is…

KEMENES: Szabinak sok dolga nem volt, 2-3 alibivetődést és 2 komolyabb tornagyakorlatot kellett bemutatnia, a legnagyobb Kapos ziccernél pedig csupán szemmel vert, de ez is elég volt az ex-cukorgyáriak fogalmatlan csatára ellen. Megkapja a 6-ost ennek ellenére, mert a foglalkoztatlanságtól lemeredve is rendre biztosan avatkozott közbe, ha nagy ritkán kellett.

LOVRICS: Jól kezdett, majd bénázások, sérülés, visszatérés, javulás, romlás… folytonos hullámzásban töltötte a meccset, és ami tavaly ilyenkor az erőssége volt, azaz a gyenge csapatok elleni vezérszerep, jó játék és gól, az sajna úgy fest, a múlt ködébe vész. Reméljük nem örökre… 4.
BOTIS: Nagy hajtás, és az utóbbi hetekben megismert bizonytalankodás. Volt melléfejelés, összerogyás, de utolsó pillantbani tisztázás is. Ha tényleg elhagy minket, sajnálom, hogy ilyen dicstelen-szerűség felé hajlik a búcsú… 5.
DEBRECENI: Volt egy nagy hibája, viszont a második félidőben felvállalt (mondjuk tökéletesen ártalmatlan) előretörések miatt mégis kijár neki a védelem mai legjobbja cím. 5.5.
HAJDÚ: Védőként kevesebbet, elöl annál többet hibázott. A régi, kreatív HajdúNorbi is a múlté, nagyon úgy tűnik. Több megoldása kapcsán rugdostuk tehetetlen dühünkben a korlátot. Kár, és sajnos valahogy szimbolikus leképeződése az ő vesszőfutása is a csapat egész idénybeli karrierjének. 4.

CZÁR: Ricsi kezdőszerepének nagyon örültünk, ám az általunk korábban megkedvelt, vállalkozószellemű, távoli lövésekkel tarkított, agilis balszélső-játékából ma nem sokat láttunk viszont. Nem is volt persze könnyű dolga egy önmagát saját gödrébe módszeresen belelökdöső csapat fiatal játékosaként… amikor pedig 2 jó beadással jelezte, hogy valamit kezd érezni, le is hoztuk. Ennél jóval több van benne, hozzuk hát ki. 4.5. Cseréje, Bozovics helyzetét nem könnyíti, hogy durván előítéletes vagyok vele szemben, ma délután Hanta is többször megfeddett, hogy miért szidom, amikor azért volt 1-2 normális megmozdulása. Majd’ fél óra alatt. Nem tudom. Lassú, darabos, és nem látom benne a fejlődés szikráját sem. Mondjuk ma nem lógott ki ezzel…4.5.
IVANCSICS: Gege ma jobbik arcát hozta. Az utóbbi hetekben kissé hátrább lett vezényelve, és mélységi labdái Pakshoz hasonlóan most is jobban ültek. Amikor viszont a második félidőben a totálisan szétzuhanó csapatnak kellett volna valamiféle vezér, az a szerep most megint nem jött össze neki. 5.
MARSHAL: Muflon úgy kezdett, ahogy az utóbbi hetekben. Biztos szűrés, kevés hiba. Aztán ahogy a csapat egésze is lejtőre tette magát, úgy a derék nigériai skac is úgy érezhette: ha ez a vonal, akkor őneki is illik besülni. Ezt meg is oldotta, szinte alig értékelhetővé téve mai teljesítményét… 4.
VÉCSEI: Bálint csodásan kezdett, egy remek zsugával fényezve tovább saját karrierkilátásait és a mi belénk vetett hitét. Aztán a Tchami-szeánszot követően a Supka által megvariált felállásban a szélre került, ezt felejtsük el nála, rossz edzői ötlet volt. Arra mindenesetre elég, hogy a kihagyott tizivel együtt tovább demoralizálja a fiatal srác önbizalmát. A második félidőre aztán lassan magára kapott, mikor visszakerült középre, de az önpusztító csapattal együtt süllyedt ő is a mocsárba. Azonban sokadszor is leírom: hiba egy frissen beépített, holnap érettségiző arctól várni a megváltást. Bárányos anno ígéretesen kezdett, de könyörgöm, ő Pisont, Illés, Stefanov és Durci mellett kellett beépüljön. Szegény Vécsei meg… nem is sorolom a neveket. 5.
TCHAMI: Remek kezdés, trademarkos tizikiharcolás, majd utána egy lövéssel p*csánrúgta magát és a csapatot. Hantával mi azt fejtegettük a korlátnál, hogy cseréje így is kár volt, hisz ő legalább szétfuthatta volna az emberhátránnyal küszködő somogyiakat, de jobban átgondolva, Supkának is igaza volt: a posszanás jeleit mutató, sárgát is begyűjtő megmakkanó afro arcnak jönnie kellett lefele. 4. Cseréje, Bobál Geri egyszerre kapott óriási esélyt (emberelőny egy gyengusz Kaposvár ellen) és került nem túl irigylésre méltó helyzetbe (egy morálisan és önbizalmilag szétesőfélben lévő csapatba kellett beszállnia). Az eredményt elnézve sajnos az utóbbi faktor volt az erősebb: egy remek labdaátvételt és -leosztást leszámítva a srác sajnos még csak kereste magát a felnőttek között – mint Vólent 2009-ben. Jó lenne őt még érettebben is látni 1-2 év múlva NÁLUNK, de ki tudja, erre lesz e még esélyünk. 4.

DÉLCZEG: Rossz lépésbe lesérülni, hát, ebben is benne volt Gergő és a csapat egész éves története. Noha félig sérülten nyomta le a fél félidőt, azért az egy szem lövés, ami kapura ment tőle, így se sok… 4. Cseréje, Faggyas most is nyomta a gyalogkakukk keveredik Forrest Gump-pal jellegű flúgos futamát, egy szép lövéssel, több jó passzal, számos kapkodás okozta labdavesztéssel, majd egy buta pirossal – bár akkor már ki tud tiszta fejjel gondolkozni? 5-2=3.

* * *

Hát ez van. Az utolsó négy fordulóval előzetesen úgy számoltunk: a Kapost ütni kell és lehet és fogjuk (hacsak nem Kispest-faktor de hát csak nem), Diósgyőrben és Pécsett a tavaszi halovány away-forma miatt 0 vagy 1 vagy 2 pont jöhet össze, a DVSC elleni pedig a többi meccs függvénye. Vagyis: a zöld-fehérek elleni, mai meccs volt a legkönnyebben hozható a 4. helyért folytatott ádáz küzdelemben, innentől már csak neccesebb ellenfelek/meccsek jönnek. Sokadszor ebben a szezonban magunknak tettük nehézzé az idényt, így nem is kell felelősöket keresnünk… mi magunk vagyok azok. Legszívesebben azt írná hirtelen felháborodásában és dühében a posztszerző, hogy hagyjuk is a fenébe az egészet, de

• ilyet nem mondunk
• az üldözőink permanens szerencsétlenkedése miatt MÉG MINDIG itt az esély a szub-dobogós helyezés elérésére.

Ha már ennyire nyújtogatják felénk a sajtot, legalább próbáljuk meg elvenni, legalább tegyünk egy kísérletet. 3 forduló van még, a Sió elleni második félidős játékot ha hozzuk, akkor senki egy rossz szót nem fog szólni, kapjunk ki akár akárki ellen. Menni fog, srácok?

Meglátjuk.

Címkép: wmcomix.wordpress.com.

Hosszú és fárasztó nap volt ez, ki is kaptunk és a torkom is megfájdult estére. Mégis, ez a túra valahogy a jó emlékek közé masírozik be majd a privát Honvéd-annaleseimben, ugyanis végigröhögtünk egy oda- és egy hazautat, betoltuk a Hanta által már reggel vizionált gasztronómiai védjegyet (kicsit túldimenzionálták benne a sót és az erőspistát, de összességében korrekt volt), és az ország leghangulatosabb megye II-es stadionjának speckó hangulatát is kiélvezhettük a tyúkszaros ülésektől kezdve a tényleg minden tekintetben szolgálatkész és riszpektes helyi rendezők hozzáállásáig. Már csak három pont kellett volna… az viszont nem jött meg. Nyilván túl kerek lett volna vele a nap…

KEMENES: Az első félidőben egy veszélyes paksi lövés jött mindössze a kapunk felé, az be is surrant a jobb alsóba. Szabi ezt talán bravúrral foghatta volna, talán nem, messze ültem a korrekt ítélethozatalhoz. A második félidőben megint 2 kisebb és egy hatalmas bravúrt szállított le. Ma sem rajta múlt a vereség, lassan rátalál a tavaly ősszel még meglévő fonálra. Ami nagyon jól is van. 6.

LOVRICS: Jól kezdett, látszott, jót tett neki a Sió elleni második félidő, a gól, s az ott látott jó játék. Aztán a paksi gól után a csapattal együtt besült, a második félidőre pedig hullámzó (gyenge vs. átlagos) teljesítménnyel rukkolt elő. A Kapos ellen ezért legalább egy fejesgólt kérek jóvátételként! 4.5.
DEBRECENI: Szokásos teljesítmény jött tőle az első félidőben, a jobb verziók közül. A másodikban a gólnál megint bolygó hollandit játszott, majd a záró paksi kontráknál is inkább csak nyomozta az ellent, s a labdát. Hát, hát… 4.5.
BOTIS: A meccs háromnegyedében biztosak voltak Debivel hátul, de inkább a tavaszi jobb teljesítmény-változatokat értve ezen a biztosságon, semmint a tavaly őszi nyugodt hátsó betonozást. A második félidőben ő is bizonytalankodott nem egyszer. 4.5.
HAJDÚ: Úgy fest, amikor esélyt kap, hogy kiszorítsa aktuális posztellenfelét, valahogy sose megy neki a nagy villantás, de ezt valahol meg is értem: nem lehet jó érzés úgy játszani, ha nem érzed az edző bizalmát. Norbi ma is szétgörcsölte magát, és a játék amúgy se ment neki, de a nagy baj az, hogy ezzel nem is nagyon lógott ki az egész védelemből. 4.5.

FAGGYAS: Milánról bebizonyosodott hogy vállalható cserejátékos, de kezdőnek még kevés. Bár a tiszántúli gyalogkakukkról legalább elmondható: néha lövésre is vállalkozott. Összjátékba bevonhatósága ma nagyon gyenge volt, viszont ami utána jött, az még őt is felértékelte. 4.5. Cseréje, Vernes Ricsi ugyanis szokás szerint hozta azt a se íze se bűze, akaratgyenge előadást, amit a Vasas ellen ősszel és tavasszal is már láthattunk tőle. Noha technikailag az egyik legizgalmasabbnak tűnő akadémistánk, egyszerűen a felnőtteknél úgy szerepel, mint egy elkényeztetett kiscsávó, akinek ha nem jönnek be az első húzásai, inkább megsértődik és leáll. Cseréje, bár megalázó volt, ami egy fiatallal szemben nem mindig kifizetődő, sajnos teljesen jogosnak mondható. Kár. 3.5. Bozsovics váltotta őt tehát a végén 5 percre, és hozott mindent, ami kell a Bozsó show-hoz: kemény kapura fejelés helyett erőtlen bólintást, labdaátvétel helyett összeesést, lusta poroszkálást. Nyáron adjuk ki az útlevelét, ne is lássuk többet (-).
IVANCSICS: Gege küzdött, hajtott, de lassúsága ma még szembetűnőbb volt mint a közelmúltbeli meccseken. A második félidőre el is készült az erejével, Supka le is kapta őt a pályáról. Némethért könyörögnék a posztján, ám Norbit még nem érzi formában a Mester. Bár ennyi talán neki is menne, megkockáztatom – igaz nem én látom őt edzéseken. Gegének tehát 4.5, cseréje, Hadzics pedig kapott egy jó 20 percet, és két, a felkészülési periódus biztató elemeit idéző kiküzdött labdaszerzésén kívül nem sok vizet tudott zavarni elöl. Továbbra is talány, de ha nem tud bizonyítani a hátralevő meccseken, akkor nem irigylem a nyári keretátalakítás előtt… 4.5.
MARSHAL: Egy nagyobb hibája volt az első félidőben, különben korrektül hozta a z alapjátékát. Ebbeli örömömben egy alkalommal odáig merészkedtem, hogy vastapsot csalt elő belőlem a lelátóról, ám a kedvemet némileg rontotta a csapat körül mostanság ólálkodó (újabban épp  Bobálék kiközvetítésében jeleskedő), alattunk folydogáló olasz koleszterinmenedzser reakciója, aki szintén üvöltve éltette játékosát. A második félidőben egy fontos mentést mutatott be rögtön az egyenlítő gólunk után, majd kicsit elszürkült a  gárda egészével együtt – hogy a végén majdnem egyenlítsen. Ha kicsit hosszabbra hagyja irokéz punk taraját, most 2:2 a vége… 5.
VÉCSEI: Bálint szimpatikusan játszott ma is, igaz, egy fokkal gyengébben, mint az utóbbi hetekben megszokhattuk. Vernes pályatársával szemben azonban végig csatázta a meccset, felvállalta a párharcokat, és egy szép indítást most is prezentált. Persze ennél több kell, de nehogy már tőle várjuk el a húzóemberséget – épp elég baj, hogy sokszor  ő emelkedik ki magasan a csapatból. 5.
HORVÁTH ADRIÁN: Küzdős, rakkolós játékát most is hozta, az pedig nem az ő hibája, hogy támadójobbszélsőként erőltetjük, amihez nem elég labdaügyes – mindezt tizenhatos-környéki totojázásaival bizonyította is. Aztán olyan történt a második félidőben, ami valószínűleg valamilyen az univerzumban bekövetkező error eredménye: csukafejelt egy egyenlítő gólt. A mislényi terrier tehát feltette a koronát a mai teljesítményére – aztán bár a csapat szintjére szürkült vissza, ma a jobbak közé tartozott így is. Ez persze senkit sem dicsér. 5.

DÉLCZEG: A Sió elleni második félidőben mutatott teljesítményét dicsérte Supka és dicsértük mi is, tényleg úgy tűnt: elkezd előre játszani, ahogy egy csatárnak kell. Az első félidőben ma ehhez képest nyomott egy sztornót, és minden ment tovább a régi mederben: a ’98-’99-es Borgulyát idéző tökölészések, állandóan kapunak háttali játék, illetve a szögletzászlóhoz levezetett, majd elvesztett labdák… A második félidőben a gól előtti jó helyezkedést leszámítva ugyanezt hozta, első kapura lövése 10 perccel a lefújás előtt jött. Mondanám, hogyha a Kapos ellen felpörögne, még minden kijavítható, de hetek óta ezt ismételgetjük, és szinte sehol semmi. Sajnálom… 4.

* * *

Nyerhető, de legalábbis ikszes meccsen játszottuk el a szebb eredmény esélyét, úgy, mintha a csapat nem is nagyon hitt volna magában. Nagy kár. És ami még zavaróbb, az az: nem tudom azt mondani, hogy e teljesítmény mellett a vereség nem volt jogos.

Addig ne is várjunk hosszabb távon változást, amíg:

• beszarian játszunk, noha ez korántsem volt egy világverő Paks;
• a gerincét vesztő csapatunkban a kvázigerincet alkotó játékosok képtelenek huzamosabb ideig az erősebbik arcukat mutatni – ez a szinuszgörbe (itthon oké, idegenben besülés) kezd kicsit unalmas lenni;
• a minden valamire való oktatóvideón is alapkellék MITNEMSZABAD szitukból a védelem üzembiztosan lehoz megint kettőt (egy jó célzókával bíró Böde ne lőjön szabadon… egy beívelésnél miért van tök üresen az ügyeletes paksi cserególvágó?)…

Kár ezért a meccsért. Ha a presztízs-negyedik pozíciót tartani akarjuk (állítólag akarjuk) akkor a nyakunkon lihegő Paks leszakítása defaultból kellett volna megtörténjen. Nem tettük meg. Jön a Kaposvár, amit verni kell, aztán még 2 nehéz és kiszámíthatatlan túra, meg érkezik hozzánk a Debrecen. A kínálkozó esélyt ezeken sem lesz könnyebb megragadni. Pedig ha minél előrébb szándékszunk végezni, most már ezeket kell.

Nem lesz sétagalopp.

Fotó: Lovi – 1909foto.hu.

Pénteken volt a meccs, hagytuk kicsit ülepedni. Mondjuk nem nagyon volt mit, mert láttunk már ennél jobb focit, vagy élvezetesebb stadionhangulatot, de talán még a sör is hidegebb volt régen. Most azonban csak a formában lévő Siófok jött, és kivételesen nem a szokott null-nullt, esetleg null-egyet szenvedtük ki magunkból, hanem picsáztunk – igaz, amolyan honvédos módra. És nyertünk – de valójában nem csak egy meccset.

Mert valóban, mit is nyertünk a Siófok ellen?

1. Tartást

Hogy képesek vagyunk. Az első félidőt nagyjából ott folytattuk, ahol Újpesten abbahagytuk. Mentünk előre, akartunk, de semmi sem jött össze. Helyzetünk, momentumunk sem nagyon volt, a Siófok kapufát is lőtt, mi – nézők – pedig bosszankodtunk, de megedződtünk annyira az elmúlt hetekben, hogy ne nagyon akadékoskodjunk a látottak miatt.

Aztán jött a második félidő, a védelmünk összehozott egy parádés gólt (Botis – Vidovic – Lovric, fontos: ezúttal az ellenfél kapuja előtt!), ami talán kissé feledtette, Botis és Lovric is rettenet formán kívül, utóbbi ráadásul hetek-hónapok óta. Szeretem Ivánt, de lassan eljutunk oda, hogy feltesszük magunknak a kérdést: miért? A válasz pedig nem lesz más, mint az elkeserítő: dehát tavaly tavasszal jó volt, sőt házigólkirály. Ennyi? Ennyi. Miközben sokkal, de sokkal több van benne.

Vezetünk, de a Siófok nem adja fel, nekik van játékuk, amit  valamiért játszani is akarnak, de úgy, hogy 90 percen át ragaszkodnak hozzá. Jogos, ennyi van bennük, ezt tudják, bármi másból gond lehetne. (Élő példa: Mezeyt kérdezték a 0-6-nál, hogy félidőben miért nem változtatott? A válasz ugyanaz volt, mint a siói: ezt tudjuk.) Szóval kontrázgat a Siófok, helyzetei vannak, Szabinak bravúrral kell védenie, és akkor, valamit teljesen váratlan történik. Hore passzát Gege vágja be a bal alsóba, úgy, ahogy az tőle elvárható lenne. És ez az a pillanat, amiért a sportot, és azon belül a labdarúgást szeretni tudjuk. Ahogy Gegében valami felszabadul, ahogy rohan a kispad felé, ahogy mindenki a nyakában … és ahogy a szurkolók egy pillanat alatt elfeledik a múltheti bakit, az első félidős betlit, a fordulók óta mutatott kilátástalan játékot. Szép pillanat volt, na.

Közben Szabi véd egy újabb hatalmasat, hogy bevezethessük vele az utolsó gólunkhoz kapcsolódó bekezdést. Vécsei. Tudtuk, hogy van a srác, és tudtuk, Supimester – ha lehet – csak végszükség esetén játszatna minden előzmény nélkül egy fiatalt teljes meccseken, de most, hogy a körülmények rákényszerítették, és Németh Norbi hiányában, valamint Gege gyenge formája miatt, gyorsan kellett egy instant bevethető, előrejátékban használható belső középpályást. Sikerült, és valljuk be, az elmúlt fordulók alapján: parádésan. Bálint a tavalyi bajnokságban került fel egyáltalán az U17-ből az U19-be, és ezzel párhuzamosan az NBII-es csapatba, hogy ősszel már ott legyen viszonylag stabil alapember. Szinte Thomas Müller-i pályaív – kicsiben. Ha valakiről hisszük, hogy megragadhat, az talán ő (és a látottak közül Czár Ricsi), mert a fizikuma, tehetsége megvan hozzá, és ha ráérez az élvonal tempójára, hangulatára, akkor semmi gond nem lehet.

(Persze épp az apropóját hagytam ki az előző bekezdésnek.) Vécsei olyan labdákat szór már hetek óta a társaknak, amiket viszonylag ritkán látni a Bozsikban, de talán még az NBI-ben is, vagy ha nagyon klubsovén akarnák lenni, idebiggyeszthetnék egy Elbától keletre alapmodorosságot is. Amit Délczeg elé tálalt a védők között, az olyan volt, hogy előbb torkomon akadt a serital, majd, mint az a rajzfilmekben is történni szokott, sűrű permetként hagyta el a felpüffedt pofazacskómat. (Én így szoktam ilyen szituációkban elképedni.) Kár, hogy Délczeg elől felszedte Rybansky, vagyis a fene tudja, mert jött Faggyas, és brutálisan felvágta a ficakba a kipattanót. WTF? A bajnokság kezdetekor még a miért? kategória középmezőnyébe sorolt Faggyas második gólját szerzi, biztatóan játszik, és ha a labdáit elsőre képes lenne megjátszani, nem pedig valamit bénázni, majd a visszaszerzettből (becsületére váljék) megindulni, akkor még több lehetne benne.

Tehát tartást hozott nekünk a Siófok elleni győzelem. Csináltuk tovább azt  – még ha némi kényszerű módosításokkal is -, amit elterveztünk a tavaszra, hoztuk az újabb fontos pontokat, győztünk, miközben ebben a meccsben – kis pechvogellal- még az is benne lehetett volna, hogy kapunk egy hármast.

Érdemes megnézni a lefújáskor a pályán lévő csapat összetételét: Kemenes, Lovric, Botis, Debreceni, Vidovic stimmt, velük számolunk, ennél jelenleg nincs jobb és több a keretben. Előttük viszont Marshal, Hidi (10 perc, Gege helyén), Hore (jobbszélsőként!), Faggyas, Vécsei és Délczeg. Gondoltuk volna? Gondoltuk volna, hogy ezzel a csapattal is stabilan tartjuk a negyedik helyet?

2. Újraértelmezést

Kezdjük a (majdnem) sajnos résszel. Délczeg az egyik kedvencem a csapatban. Vagyis az egyik, akibe beleláttam nyáron mindent, ami kedvenccé tehet valakit egy csapatban, kiváltképp a Honvédban. Szeptemberig tartotta magát az álláspontom, szimpatikus volt a küzdése, ahogy a saját ötösünkön szabadít fel, szimpatikus volt az alázata, ahogy elfogadja, néha bizony a jobbszélen kell majd játszania, és szimpatikus volt a bizonyítani akarása, ahogy testi épségét sem kímélve odatette magát. Csak épp az a nyamvadék gól hiányzott belőle, amitől csatár lesz valaki. Szeptember végére még csak kínos volt, Torghelinho érkeztével – és padra szorultával – időlegesen befagyott a státusz, de tavaszra már kellemetlen lett.

A Pápa előtti meccs előttre tettem le róla végleg. Én. De, hogy mekkorát tévedtem, azt épp az elmúlt három meccsen bizonyította: talán várnom kellene még egy kicsit. Mostanság ha labdát kap előre fordul, ha mást nem, faultot próbál kiharcolni, továbbra sem kíméli magát, és néhanapján még helyzetbe is kerül – saját jogon. Tőlem kap újra néhány meccset, mondjuk az idény végéig. Délben benne van/lenne a potenciál, csak valamiért nagyon nem akaródzik kijönni.

Második delikvensünk Hadzic, akitől nem keveset vártam a tavasz elején. Az állandó sérülései (a műfüves felkészülés utóhatása?) és a töketlensége, – amit együtt mutatott a csapat többi tagjával -, kőkeményen kikezdte a vele kapcsolatos szurkolói elvárásokat (is). Mostani visszatértéig simán képes voltam védeni akár egy-egy korzótól a hátsó mosdóig tartó sétán oda-vissza, esetleg a büfé előtti sorban állva röptében, de a Sió elleni első félidő után talán a maradék hitelüket is elvesztették kósza mondataim. Egyelőre fogadjuk el Supka érvelését, hogy sérülésből tért vissza, játszania kellett volna a második csapatban, és majd utána jó lesz – és hagyjuk egyelőre az Esados, Arsenijevices és hasonló hasonlítgatásokat, sőt, azt külön kérném, Bozsóhoz végképp ne. Vagyis Hadzic, ahogy Délczeg is, megkapja tőlem az idény végéig hátralévő meccseket.

Muflon viszont nem! Mufi, akiről én magam írtam le az őszi kaposvári döntetlen után, hogy Honvéd-mezben ennyire szerencsétlen rossz futballistát még nem láttam, és már azt tippelgettem (mondjuk tartom, hogy jogosan), hogy Supimester csak azért játszatta, mert átnyúltak a feje felett és játszatnia kellett. Szóval ez a Muflon (Marshal Johnson, de mi középső neve – Mfon – után Muflonnak hívjuk) lassan az egyik kedvencemmé növi ki magát! Így, felkiáltójellel a mondat végén, és igazat adva RW-nek, valóban szeretnék egy piros-feketébe öltöztetett muflon-plüssállatot.

Az első félidőben egy Vidofic-féle okos bedobásra (hihetetlen, hogy ezt külön ki kell emelni, de ha egy játékos körülnéz a támadóharmadban a taccs előtt, és az üresbe futó embernek dobja, akkor azt bizony ki kell emelni – szánalom, de itt tart a magyar futball) úgy érkezett, hogy kapcsiból-dropból lőve alig ment el a jobb felső mellett, pedig már vágódott lefelé. Később volt még két gyengébb próbálkozása, néhány indítása, labdaszerzése, vagyis hozta azt, amit ezen a poszton minimum kell, miközben mind Horénál, mind Hidinél és mind Akassounál tud előrébb játszani, nem tapad rá a felezővonalra, ha támadásba lendül a csapat. Jó lesz ez Mufi, lassan sajnálni kezdem, hogy csak kölcsönben vagy nálunk.

És végül Faggyas(ról röviden). Tavasz elején úgy képzeltük, hogy lesz egy Ceolin-Tchami szélsőpáros, nekünk meg csupa jóság. Ceó azóta a keret közelében sincs, Tchami pedig hol a jobb, hol a balszélen tűnik fel, mert univerzális, vagy legalábbis neki és nekünk mindegy. Lement néhány forduló, és megjelent a Faggyas néven futballozó jelenség, a csatárból lett szükségszélső (vagy valami hasonló), és ettől valami jobb, de legalább más lett. Milán többet van labdával, a barátságuk nem csak a “nagynehezen leveszem, majd futok vele a vonalig és meglátjuk mi lesz, dehafelvágnaktizi”-féle megoldásokra korlátozódik. Benne van a csel, a váratlan, és furamód a gól is. Három és fél évre írtunk vele alá, és most jutottunk el arra szintre: kezdünk kíváncsiak lenni, valójában mit tud?

3. Lehetőséget

A Siófok elleni győzelemnek bizony a lehetőség maga is egy hozadéka. A lehetőség a negyedik helyre. Lassan 20 éve a közelében sem voltunk a dobogónak, de még a felsőháznak sem, most pedig itt a lehetőség.

4. … és az ehhez kapcsolódó értetlenségemet

Az elmúlt években talán egyszer sem szidták annyira a csapatot a szurkolók, mint mostanság, talán soha nem maradtak annyian és tüntetőleg távol, mint mostanság, pedig most a negyedik hely a cél – és nem az évek óta megszokott 10-12.

Rendben, a tulaj egyre inkább kezdi elvetni azt a bizonyos sulykot, amit nem illik ilyen pozícióban, és rendben, ezzel párhuzamosan a csapat játéka is közelről súrolja a kiábrándító határát, de ettől még a Honvéd éri el az eredményt. Amikor majd valamikor visszagondolunk erre az idényre, nem fog érdekelni a tulaj, nem fogunk emlékezni a mutatott játékra, Marek Kostolani vagy Harmony Ikande csak egy rossz emlék lesz (ha lesz), viszont a negyedik hely megmarad, az kőkemény statisztika, az eredmény. Körökkel verünk mindenkit, aki számít. Hol a Fradi, az Újpest, a Vasas? A sokszoros költségvetéssel működő Videoton mennyivel van (csak) előttünk?

Kifutott idény? Az! De kit érdekel? Hadd örüljek végre a sikereknek úgy, hogy ahhoz helyezés is társul, és hadd ne kelljen szégyellnem magam a negyedik helyen, és hadd ne legyek attól nagyobb honvédos, hogy a stadion közelébe sem megyek, csak mert valami nem tetszik, amikor épp pont valami tetszik.

Tudjuk, sok dolog kell ahhoz, hogy valaki kitartson. Fontos a tulaj, fontos a hangulat, fontos a létesítmény, fontos a csapat játéka, fontos a csapat játékosaihoz való kötődés, fontos az eredmény, fontos a táblázaton elfoglalt helyezés, fontosak a barátok, fontos még annyi minden. Tudom, ebből talán csak a helyezés van meg jelenleg, de aljas módon nem említettem a mérlegen lévő súlyok legnagyobbikát: a honvédosságot, a kispestességet. Az már rég rossz, ha a szurkolói lét alapkelléke kopik meg!

Én ezért fogok kitartani a csapat (klub!) mellett. Ha a tribün oldaláról elnézek a vasgyár mellett kissé jobbra, akkor a távolban, három utcára a stadiontól meglátom azokat a jegenyéket, amik annak a háznak a kertvégében nőnek, ahol az egész gyerekkoromat töltöttem, ahonnan napi program volt kijárni a Bozsikba, nézni a fakót a hátsó füvesen, vagy csak Gyimesiék edzéseit. És igen, ha egy-egy meccs el is tud bizonytalanítani, sörtől mámoros tekintettel még mindig oda tudok nézni a vasgyár mellé (kissé jobbra), és megnyugszom. Amíg azok a kurva jegenyék ott lesznek, addig én is!