Mastodon

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz a Twitteren, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor a Telegramon keress. ||

A sörben következő: Kecskemét-Honvéd beharangozó

A posztcímben szereplő gyenge szóvicc kettős indíttatású. Egyrészt, a Borsodi Sörözz a csapatordért játékában nem állunk vészesen rosszul, büszkén tartjuk a bajnokságban frissen elnyert helyezésünket – a hetediket. Előttünk némi fórral a Kecskemét menetel, akik ugyebár gyenge szóvicces címünk másrészt opcióját is viszi, hiszen Csernobil 25. évfordulóján (kedden) délután hatkor éppen náluk vendégeskedünk. A tovább után némi statisztikai adalékkal megfűszerezett beharangozónkat olvashatjátok.

A múlt: Kezdjük mindjárt a legkegyetlenebbel: az élvonalban eddig ötször találkoztunk, és még soha nem sikerült nyernünk a pálinkavidék labdazsonglőrei ellen. Három vereség mellett mindössze kétszer döntetleneztünk, és a 6-10-es negatív góldifi sem arra vall, hogy történetét tekintve melyik fél volna a hagyományos élcsapat. Talán nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: bizony a Kecskemét ellen a legsilányabb a mérlegünk az NB1-ben, ever. (Érdekesség, hogy a kupában hagyományosan jól megy ellenük, amikor eddig találkoztunk, kivétel nélkül mi jutottunk tovább.)

Az aktuális forma: Nem lennénk igazi kispesti háziblog, ha nem próbálnánk meg kapaszkodni bármibe, amikor beharangozót írunk. Az elmúlt hetekkel ellentétben ezúttal valamivel (jóval!) könnyebb a helyzetünk, lévén három győzelem sorozatban azért mégiscsak három győzelem sorozatban. Nincs még messze a téli átigazolási szezon, amikor a szerzőgárdát is erősen megosztotta a tavaszra összeszedett keret minősége. Volt aki reménykedett – és egyre inkább úgy tűnik, neki lesz igaza. Az MTK, Fradi és a kupás Videoton elleni meccsek keserű tapasztalatai alapján mégis derülátóak tudtuk maradni, és bejött. Supka mester felismerte a törvényszerűségeket, és egy stabil védekezésen megágyazva, korrekt kis kontrafocit rakott össze, a csanki szintet is meghaladó pontrúgás-hatékonysággal. Alakulunk. (Érdekesség: az NB1 idei szezonjában eddig mi hoztuk le a legtöbb kapott gól nélküli meccset, egész pontosan 10-et a 24-ből.)

Az ellenfél: A Kecskemét az elmúlt négy bajnokijából mindössze egyet tudott megnyerni, igaz, az épp a legutóbbi hazai volt, és egy komolyabb 4-1-es kiütés a jobb sorsra érdemes Rákóczi ellen. Menet közben volt még egy ötösük az egerszegi hálóban, de az nem számít a bajnokság szempontjából, mert bármekkora is, legfeljebb kupadöntőt érhet. Formában azonban nem rossz.

Néhány versus:

Rúgott gól: a 24 meccsen 28-ra nem lehetünk igazán büszkék (13. hely összesítésben), főleg, ha a kecskeméti 40-el vetjük össze (3. hely).

Kapott gól: erre viszont nagyon is. A 27 beszedett dugónknál (2. hely) csak a Videoton kapott kevesebbet, míg a Kecsó hasonló mutatója 44 (15. hely) és nála csak a kiesőnek tűnő Szolnok nyalt be többet.

Gólkülönbség: Nem mondhatjuk, hogy hatalmas kiütéseket, valamint vereségeket hoztak volna az eddigi meccseink. Kettőnél többször sosem kaptunk ki, és kettőnél többel sohasem nyertünk. Sőt! 17 meccsünk volt egy gólon belül ide, vagy oda, ami messze a legkiegyensúlyozottabb teljesítmény a ligában. A Kecskemét ezzel szemben még egyszer sem döntetlenezett, kapott már ki hárommal, néggyel, és nyert is kétszer hárommal. Ha ennyi nem elég, az utolsó pontban azt is bemutatjuk, mennyire gyökeresen eltérő karakterű csapatok meccse következik a 25. fordulóban.

A mérkőzéseken esett gólok száma: Mondjuk ki: unalmasak vagyunk. A meccseinken átlagosan 2,29 gól született, ami alig jobb, mint a csontutolsó Siófok 2,21-es mutatója, miközben soros ellenfelünk éllovas egy jobbféle 3,5-el. Mindössze 10 olyan találkozónk akadt, ami meghaladta a kétgólos meccs jelzőt, szemben a Kecskemét brutális, 18-as értékével. Érdekesség, hogy két csapat nem játszott még idén nullás meccset, az egyik a Fradi, és – minő meglepetés – a második épp na, ki?

Azt hiszem, ennél fényesebben nem is lehetne igazolni, hogy a keddi kecskeméti derbi az érdekesnek ígérkező meccsek sorát gyarapítja, aztán majd meglátjuk, hogy melyik felfogás jut végül érvényre. Ha a pápai tapasztalatokból indulunk ki, a célfutball üti a támadófocit de mivel ismerjük az ulti alapigazságát: a piros terített betlinél van legalább jópár nagyobb bemondás, tutira nem mehetünk.

További kimutatások kihámozhatók táblázatainkból.

Bejött a babona: Paksot vertünk. Kispest -Paks beszámoló

Zsinórban 3 győzelem? Hát ilyen is régen volt, legutóbb múlt szeptemberben. Akár a forduló meglepetésnek is titulálhatnánk tehát az aktuális második helyezett legyőzését a Bozsikban, ha…ha a kedvező előjelek már nem utaltak volna erre nagy erőkkel. Tegnapelőtti beharangozónkban már több mint optimistán tekintettünk a találkozó elé, s a saját meccsmúlt-babona jellegű jóslatok mellett maga a szombati nap is olyan hangulatban telt már reggel óta, hogy itt nem is lehetett más az eredmény. Nem is lett!

 

A reggeli kelést követően a Húsvétra készülő Kispest-szurker útja hova máshova vezethetne, mint a Kossuth téri piacra, az otthoni sonkakészletet 1-2 ráadás ínyencfalattal kiegészítendő. Mi is így tettünk, s mikor a savanyúság-szekcióból a húsosok felé haladva a derék Szuri bát láttuk nagy vidáman csapatni a már beszerzett áruval tőlünk mintegy 100 m-re, optimizmusom tovább nőtt. Ha én Honvéd-játékost vagy klubalkalmazottat látok napközben az általában jót jelent. Ennek örömére még egy gyors Vásárcsarnok-rájd következett a Fővám-téren, majd a pénteki szétesést gyógyítandó egy obligát gyógysör a Puskin utcai Hrabalban, és az alaphangulat tökéletesen adott egy Kispest siker kiküzdéséhez-kiszurkolásához.

Maga a találkozó az évad eddigi legszebb időjárásában, verőfényes késődélutánon startolt a Bozsikban, az utóbbi időkhöz képest hajszálnyival több néző előtt. Csapatunk ismét az elmúlt hetekben jól bevált fehér dresszében vetette bele magát a küzdelembe – mint később Supka a kérdésünkre megerősítette: a mezbabonában való bizodalom részeként. Úgy festett: az ötlet bejön, hisz a meccs első helyzete a nevünkhöz fűződött: Zelenka tolta Bright elé a labdát remek ütemérzékkel, ám a borostás zélander a múlt heti brutálgóljánál jóval kecsegtetőbb helyzetben ezúttal fájón hibázott. Ekkor az addig őt még bíztató („Gyerünk, Brájt…” „ez az Brrrájt…” „menj rá Brrrrájjt”) vén korzós hang-imperátor is keményebbre váltott és (gyaníthatóan deficites) angol-szókincsét megcsillogtatva egy „Brájt sztyupid” örökbecsűt vakkantott bele az éterbe. Köszönjük, már ezért érdemes volt kimennem. Ekkora már a Bohócliga második helyén száguldó, friss Ligakupa-győztes Paks meglepően indiszponált futballt mutatott be (melyet Kis Karlo később sérülésekkel indokolt, igaz a szimpatikus mester rögvest ki is hangsúlyozta: nem erre fogja a történteket).

A félidő végre aztán ébresztőt fújtunk a tavasz legszebb akciójával: Zelenka a ’96-os RobWarzycha-i magasságokba emelkedve dobta támadásba Hajdút a bal oldalon, csékánk élesen középre lőtt labdáját pedig az oktalan Moreira verhette volna kapura, ám a labda ereje sok volt a mélynövésű brászilerónak, úgy fektetve meg a csöppnyi futsal-élharcost mint egy csúcsformás 2003-mas Budovnszky-löket az egyszeri sorfaltagot. Kár volt ezért.

Nem sokkal később szöglettel következhettünk – ekkor egy igen szép 10 percet produkált a csapat, beszorítva a zöldeket a saját térfelükre. A szöglet szállt is befelé, Lovrics emelkedett és már-már védjegyszerű erőfejeseinek egyikét a léc alá küldte. Szolid hangrobbanás(ocska), öröm a korzón, öröm a tribünön, öröm a kanyarban, kár hogy nem 4000-ren vagyunk, mint a régi szép időkben, akkor még szebb lett volna a visszhangzó CSAK-A KISPEST. 1:0, vezetünk, jöhet a szünet!

A második játékrészben aztán nyomakodtunk tovább, nem álltunk vissza, ennek örültem. Annak kevésbé, hogy ez a nyomás azért túl sok helyzetben ne manifesztálódott, de hát jelenleg sajna a bennmaradás a fő cél így inkább nem hőzöngök különösebben. A beszürkülő Brightot Supka meglepően korán lekapta, Vólent így több, mint fél órát kapott a bizonyításra előretolt ékként. A félidő közepén majdnem a mennybe is ment a fiatal csatár… egy előreívelt labdára egy paksi hátvéddel együtt startolt én meg épp azon morfondíroztam, hogy „na ha aláfutna a paksi harcos a labdának” amit a kollega meg is tett, Tímár Krisztán magyar-svéd meccses pörformanszát megszégyenítő módon, így Rolandunk egyedül törhetett kapura. 100%-os ziccer, ám ahelyett hogy a fiatal titán izomból a kapus szeme közé küldte volna a golyót, „igazából-nemtudommitakarok-mertkurváraidegesvagyok” attitűddel Csernyászky kezei felé emelte bágyadtan a labdát, amit a paksi hálóőr szögletre mentett. Rolandot meg is viselte a kihagyott helyzet, hiába vigasztalták szimpatikusan a többiek (Debrő, Zeli), a találkozó végén még a könnyek is előtörtek. Kitartás, fiú, higgadtabban, lesz ez még jobb is.

 

A találkozó végére fölényünk több, mint egyértelműbe váltott, a lecserélt Hore helyett rombolni beérkező Akassou pl. kiváló cserének bizonyult a szórványos paksi támadókedv méginkábbi letörésére, azonban a rossz emlékek (Töki egyenlítése a Sisa-team ellenében 2009-ben) miatt kórusban cidriztünk a lelátón a barátokkal. (Kivéve talán a törzshelyén a meccset figyelő Hantát aki a szünetben már azt fejtegette nekem nagy nyugalommal, hogy kedvező esetben a dobogó közelébe is felosonkodhatunk – ebben nem igazán értek vele egyet, annak viszont örültem, hogy az általam már rongyosra ajnározott Zelenkát végre ő is az „arcok” közé sorolta). Mikorra azonban a bíró lefújta a meccset, a ledfalon az eredmény nem változott: behúztuk a három pontot.

A sajtótáj szokatlanul nyugodt, már-már bágyadt hangulatban telt. Supka nyugodtan összegezhetett, Kis Karcsi szegény nem volt vidám de nem is omlott azért össze, Debrő a javuló csapatszellemről beszélt nekünk, mi meg örültünk, mert úgy indulhattunk haza a húsvéti vacsorára, hogy kicsit fellélegezhetünk a tavaszi flúgos futamban. Mielőtt azonban jó kispesti szokás szerint ráülnénk a babérokra, két dolog azért fontos. 1) A Kecsó elleni meccs még ennél is nehezebb lesz, és bizony nincs még vége a szezonnak. Tartsuk hát melegen a vörös-fekete puskaport, nem kéne visszacsúszni a necces helyekre a szezon végére, nem akarunk izgulni a lelátókon! 2) Jövőre mi lenne ha nem ezt a szokásos forgatókönyvet folytatnánk, hanem már ősz elejére olyan keretet hoznánk össze, amivel a középmezőny teteje a minimum? Az alapok, ha hézagosan is, de megvannak. Már csak okosan kéne építkezni – ami valljunk meg, nálunk sajnos nem egy folytonos dolog. Ha kérhetjük, most lépünk el ebbe az irányba…

Fotók: babar.

A Húsvét kötelez! – Kispest-Paks beharang.

Az elmúlt két hét két nyögvenyelős sikerei bebizonyították, hogy javíthatatlan vagyok: Kispest-kedvem visszatért és általános fényében tündököl. (Na jó, ennyire nem rózsás a helyzet, de legalább a zéró-kedv érzésem elmúlt, ami abban is manifesztálódik, hogy végre van érkezésem beharangozót írni: az elmúlt hetek kilátástalan Kispesthagulata ugyanis először a minden idők legpéklapátosabb beharangja megírására késztetett, utólag is elnézést a kínokért mindenkitől, a múlt héten pedig babarv kollégának dobtam oda a marsallbotot, amit egy decens photoshop-pal abszolvált is ifjú munkatársunk). Hiába, ha nincs pozitív élmény, az ihlet sem jön – mondta annak idején Csokonai Vitéz Mihály is, mielőtt visszaindult volna szűrni valamelyik baráti pincébe. Most viszont 2 siker után jön a Paks én pedig beharangozok, újfent.

És mi máshoz is nyúlhatnék e műfajban, mint az emlékekhez – e blogon olvasóink általában úgyis azokon a posztjaimon lelkendeznek, amikor könnyes szemmel múltba révedek. Tegyünk hát most is így. Biztosra menni persze nem egy nagy deal, nyilván jó lenne valami hűdeinnovatív kedvcsinálóval előállni – de ha Mourinhónak is bejött szerdán a Copa del Rey döntőjében a tutira menetel, én miért tegyek másként?

Fellapozzuk hát egyfelől a menetrendet, aszongya, közeleg a Húsvét, holnap nagyszombat, mi pedig a Paksra várunk. Az esélyek nem mellettünk szólnak: Kis Carlo tavaly atomerős csapatot ígért erre az évre (a derék edző pont az ellenünk való bennmaradás-bebiztosító siker után vizionálta e méretes célt) és bíz be is tartotta fogadalmát: valóban atomerős a PFC. Legalábbis a jelen Bohócban mindenképp, azt pedig most ne firtassuk illendőségből, hogy milyen is az idei NB1. Annál is inkább, mert mi még ezen belül sem…khmm…szárnyalunk. Kis Károlynál pedig megállok egy szóra. A tömzsi tréner igen szimpatikus színfoltja a hazai szcénának: nem arcoskodik, nincsenek botrányai, csak csöndben teszi a dolgát. Türelemmel várt a sorára, nem állt a földbe első NB1-es váci kudarckalandja után, évekig segítette Gellei munkáját, hogy aztán 1 év alatt nőjön túl mesterén. Sisa mellett ő a másik palóc az NB1-ben, hát úgy látszik, ezek a nógrádi edzők már csak ilyen szimpatik arcok, meg kell őket zabálni. Szóval összeszedett, kiegyensúlyozottan teljesítő csapat amott, hektikus, szurkolói által szórványosan támogatott, véleményes erejű haderő itt. Mire hát akkor az optimizmus?

Na megmondom: az utóbbi 10 évben a Húsvét tájéki, azaz ne kerülgessük a forró kását: konkrétan Húsvét hétvégi hazai meccseinket, ha kint vagyok, hozzuk. Nincs apelláta. Nem kegyelmeztünk Gálhdivel a Diósgyőrnek ’99 tavaszán, Dubi először és utoljára duplázott is színeinkben (atya-gatya), pedig nem kezdtük túl jól azt a tavaszt sem… Szuri bával, aki friss Tornyi-utódként debütált akkor a Fehérvár ellen, Milinte-öngól-pörformansszal vertük a Vidit (erről és az ízlelőbimbóim máig kísértő sonkáról bővebben itt)…ha emlékezetem nem csal a Pápát is Húsvét-tájékon intéztük el egy laza hármassal az NBII-ben ’04 tavaszán, és hogy egy konkrétan a holnapi ellenfelünkre is utaló emlékkel zárjunk: 2008 tavaszán, ahol sok örömünk ugyan nem volt, a kevesek egyikét épp a Paks elleni hazai, húsvéti 2:1 jelentette, Zsolesz máig egyetlen kispesti találatával, majd Genike Égeren megpattanó pöcs góljával győztes lövésével. Szóval egy a lényeg: ha Krisztus urunk feltámadását ünnepeljük, és a Bozsikban van jelenése a csapatnak, és szerzőnket kieszi a kedve a Szentélybe, az sok jót nem ígér az aktuális ellenfélnek.

Na most holnap Nagyszombat. Én kinn leszek…

 

Fotó: hunguesthotels.hu; és basildon.hu (Lovi).

Mi fán terem a Lassie-faktor?

Gondoltátok volna? – mondta Lovasi egy ősrégi Kispál koncerten, mikor kiderült, hogy gitárja azért nem szól, mert a technikus elfelejtette csatlakoztatni a megfelelő aljzatba.

Gondoltátok volna? – mondom én, hiszen alig néhány hete, hogy azt is kétkedve fogadtuk, nyerünk-e egyáltalán meccset a tavasszal. Most pedig mindjárt sorozatban kettőt.

Cikkünk apropója (persze a Borsodi sörözős játékán túl) ezúttal Bárányos Barika lesz, mégis csak egy ősidők óta velünk élő bohócliger, nem különben a szombaton elpicsázott Pápa agya. A pályán természetesen.

Idézzünk egy kis szakirodalmat a legendás90 nevű oldalról, ahová a vicces kedvű szerzők kigyűjtötték azokat a játékosokat, akikre ráhúzható a legalább négy fővárosi csapatban szerepléssel definiált fociprostiság ismérve, valamint összeraktak belőlük egy felettébb erős válogatottat.

A képzeletbeli tízes mez, és a karmesteri pálca tulajdonosa egy még napjainkban is aktív labdaművész, egy letűnőfélben lévő kor egyik utolsó mohikánja, akinek feltűnését a sportnapilap egészoldalas címlapon hozta le. 1995 nyarán robban a bombahír, Illés Béla (és Hamar István) a Honvédból az MTK-ba igazol. Másnap egy azóta legendássá vált címlappal jelenhetett meg a Nemzeti Sport (bár lehet, a nevekben most tévedek, de mentségemre szóljon, hogy nincs előttem a kérdéses lapszám – v.h.), felül négy király, alul négy bubi, rajtuk pedig arcok: Illés, Hamar, Duró, Kovács Kálmán vs. Bárányos, Kovács Béla, Hungler, Gabala(?), vagyis a kispesti közelmúlt távozó nagyjai, és a kispesti közeljövő reménységei. Bárányos Zsoltban [adatlap], az olimpiai válogatott irányító középpályásában akkoriban sokan a következő Illés Bélát látták (ahogy Sándor Tamásban, Szanyó Károlyban, Dárdai Pálban, Lisztes Krisztiánban, Vincze Ottóban is), és tagadhatatlan, minden képessége megvolt hozzá. Csak épp nem úgy alakult. Barika, ha kedve tartja képes meglőni az év gólját, vagy jobbkülivel dekázni néhányat félpályánál, mint ahogy képes akár fél-egy órákra eltűnni a mezőnyben, szép magyar szóval élve – alibizni.

Barikában, amikor először láttuk, valóban a nagy elődök saját gyártású megfelelőjét véltük felfedezni. Vagy legalább próbáltuk elhitetni magunkkal. A tehetsége adott volt, ráadásul egy olyan csapatban edződhetett, amelynek középpályáját akkoriban maga Bélakirály (Illés, nem Kovács!), Pisontpista, Warzycha és még néhány hasonló kaliberű név alkotta. Úgy tűnt akkor, a fiatal tehetséget majd felfelé húzzák a társak, és néhány év múlva nagyon, de nagyon jó lesz nekünk.

Aztán eltört valami. Barika Belgiumba távozott, hogy onnan – nem kis meglepetésünkre – a Ferencvárosba jöjjön haza kölcsönbe. (Igen, tudjuk, hogy Imrebának ebben vastagon benne van a keze, és a hasonló jelzővel fogó ceruzája.) Két év múlva újra Kispesten, de örömünk ekkor sem sok volt benne, a tavaszra fenemód megerősített csapat képtelen volt megőrizni élvonalbeli tagságát, és történetünk során először, egy átmeneti évre megmerítkeztünk a másodosztály mocsarában.

Hogy a baj nem jár egyedül, a magyar futball történetének talán legerősebb NB2-es bajnokságában kedvencünk az örök rivális Vasas színeiben játszott – és jutott fel, némi szövetségi segítséggel.

A vándorútra tévedt Barika mégsem állapodott meg az őt befogadó angyalföldieknél, a következő rajtnál már Sopronban találjuk, de – persze – csak átmenetileg, mert egy év múlva meg ismét a Vasasnál. Eddig bírjuk követni? (Eddig talán Komlósi is tudná.) Egy év REAC, egy év Görögország, majd újra egy év hazai pálya. Az újbóli feltűnése fura intermezzo, és hiába vagyunk a kupa címvédői, újrázni csak a távozása után tudtunk. (Ekkor esik meg velünk egy újabb csúfság, és a Loki elleni kupafináléban hazai pályán kapunk egy alapos pofont.)

Az év végén harmadszor is távozik tőlünk, és egy nyíregyházi vargabetűvel leparkol a pápai Perutz-stadion művészbejárata előtt. Itt végre úgy tűnik otthon érzi magát, és Véber Gyuri megtalálta/megadta számára a leginkább kedvére való szerepkört. Talán utolsó mohikánként villantja meg hétről-hétre az NB1-ben, hogy mi is az igazi magyar virtus, miért szép az irányítós játék, ki az igazi klasszikus tízes.

Ugyan a múltban volt néhány összezördülés közte és szurkolóink között, de egy dolgot soha nem szabad elfelejtenünk, ő is a mi almunk kölke, kétszer is visszatalált hozzánk. (A Lassie-faktor igen erősen beágyazódott a magyar futballba.)

Szeretünk, Barika!

Amit nyújtunk, amit kérünk

Lassan fél éve, hogy blogunk gyenge szellőtől kísérve kihajózott az éterbe. Azóta együtt utazunk, témánk mindig van, informálódunk és informálunk, egy perce sem szunnyadunk, hiszen a cél közös és egyben nemes: a lehető legtöbb szurkolót visszacsábítani szeretett csapatunk mellé. Ezen nem fogunk változtatni, ahogy nektek, úgy nekünk is a klub áll mindenek felett.

Nem vagyunk hivatalos oldal, egyszerű drukkerek vagyunk, akik dacolva a külvilág ítéleteivel, büszkék a piros-fekete színekre, büszkék a 102 éves közös múltra, büszkék Olajkárra, Mayer Bélára, ahogy büszkék Puskásra, Bozsikra, Komorára, vagy Détárira is. És amilyen büszkék vagyunk a múltra, oly annyira keserít el minket a jelen.

Megszoktuk az eredményeket, megszoktatták velünk a dobogót, a bajnokesélyes csapatot. Ezzel szemben itt a jelen, a szenvedés, az egyszeri szemlélő számára könnyen elhihető kilátástalanság, a hétről-hétre mutatott játék.

Ne hagyjuk magunkat félrevezetni! A Honvéd több, mint a mostani alsóházas csapat, a Honvéd több, mint a jelenlegi tulajdonos, a Honvéd több, mint a sajtó megítélése, mert a Honvéd mi vagyunk, a közös történelmünk, a hagyományaink, amire mindig és mindenhol büszkék lehetünk, álljon velünk szemben egy rekordjaikkal hencegő fradista, egy bajnoki címre hajtó vidista, vagy akár egy fotelszurker juventusos. Irigyek ránk.

Amikor szombatonként kifutnak a fiúk a pályára, és a kezdőkörben felsorakozik tizenegy piros-fekete mez, nem feledhetjük azt, ami összetart minket. Nem feledhetjük, hogy ebben a klubban jelenleg is több mint száz gyermek sportol, kergeti a labdát, önfeledten örül egy-egy apró gólnak, jól sikerült megoldásnak. Valóban fontos a bajnoki siker, de ugyanúgy fontos (ha nem fontosabb) ennek a szép játéknak, és a játék egyik legnagyobb múltú reprezentánsának a megszerettetése. Ők a mi utánpótlásunk a pályán és a lelátón egyaránt.

Ha kell, ezerszer is kiröhöghetnek, lesajnálhatnak engem, minket, a kispestest, de megtörni nem tudnak. Nem számít, hogy ki hányszor látogat ki a stadionba egy évben, nem számít, ki hányszor utazik akár az ország túlvégébe is egy kilátástalannak tűnő bajnokira, nem számít semmi, csak amit belül érzünk, és tudunk: minket örökre rabul ejtett a Honvéd.

… és ezért csináljuk ezt a blogot. Összehozni azokat, akik féltik, akik a saját értékrendjük szerint kiállnak érte, akik tesznek, vagy tennének, netán csak fontos nekik a klub jövője. Mindenkinek szeretnénk teret adni, szeretnénk, ha minden vélemény megjelenhetne, ha megvitatnánk, ki és hogyan gondolja a várva várt felemelkedést, a hagyományokhoz méltó Kispestet. Amíg a párbeszédek nem személyeskedőek, normális mederben maradnak, érvek és ellenérvek harcolnak egymással, addig nem fogunk moderálni, mert nem szabad elhallgattatni senkit. Mindenki fontos, mindenki számít, mert tudjuk, mindenki egy csapatért van.

Köszönjük, hogy itt vagytok, köszönjük a visszajelzéseket, és köszönjük, ha úgy érzed, nem csak egy-egy kommentben, hanem akár önálló cikkben is kifejted gondolataid. Tartsatok velünk a továbbiakban is, fújja blogunk hajóját egyre viharosabb szél a messzi magaslatok felé, mutassuk meg a világnak: vagyunk, voltunk, leszünk!

Csak a Kispest!

Fotók: babar

Osztályozókönyv: Pápa-Kispest

Kétszer egymást követően győzelemnek örülni? Ilyenre legutóbb tavaly szeptemberben volt lehetőségünk. Nézzük hát el a kissé engedékenyebb osztályzatokat, ma az elégedettségé legyen a főszerep.

KEMENES: Dettó, mit a Hali ellen. A meccs nagy részében csak szigorú szemmel kellett strázsálnia, ám a kevés pápai gólveszély során (pl. Bárányos szabadrúgás) a helyén volt és bravúrral mentett. Így tovább! 6.

LOVRICS: Gól ma nem jött, jó védekezés igen, bár egy elcsúszásából megint majdnem gól lett – ezt most megúsztuk. A fordulékonysága nem az igazi, egyre jobban látszik hogy a belső védő a tuti posztja – ezért is riszpektes a jobb szélen nyújtott teljesítménye 5.5.
DEBRECENI: Végre hibák és hajmeresztések nélkül működött. Mindig ezt várnánk. 6.
BOTIS: Sorin-standard-ot hozott, megfejelve a szokottnál is kisebb hibaszázalékkal. Rombolj, Sorin :). 6.
HAJDÚ: A meccs nagy részében a védekezés minden erejét elvitte, de legalább azt hiba nélkül hozta. A második félidő vége fele már feljebb merészkedhetett. Jót tett neki az egy hét kihagyás, a Zete elleni kilúgozott teljesítményénél ez ma sokkalta jobb volt. 5.5.

HIDI: Bár ma is voltak elpasszai és tétovázásai, és ha nagyon lassan is, de fejlődik. Mindenképp az első keretnél tartanám és adnám neki a lehetőséget, egy Pintér Z.-szerű szűrőt kihozhatunk belőle. A nagy lövőerejét jobban is kamatoztathatná. Nagyot melózott. 5.
HORVÁTH ADRIÁN: Ő is sokat dolgozott, de a Hali meccshez képest jóval nagyobb hibaszázalékkal, így 3-4 esetben is a középen elvesztett labdája miatt a Debrő-Botis kettőst hozta nehéz helyzetbe. Mégis most megadom az 5-öst, mert nagyot robotolt, de ebben az osztályzatban a jókedvemnek is szerepe van. Cseréje, Akassou remekül szállt be, régi formáját idézve, de a pályán töltött 10 perc nem osztályzás-szignifikáns időtartam (-).

IVANCSICS: Főleg a második játékrészben több ügyes közvetítőpassz fűződik a nevéhez, néha viszont mintha túl korán feladná a küzdelmet. Összességében a Hali ellen és tegnap azért a jobbik arcát hozta, ezt kéne stabilizálni. 5.5.
MOREIRA: Többen dicsértétek őt az utóbbi fordulókban…én ezt nem tudom megtenni. Tény hogy szerez labdákat, de azokat el is szórja, Zelenka forintos indításának elpöcsöléséért pedig azonnali riói repjegy járna. Sajna legfontosabb kontribúciója a győzelmünkhöz az volt, mikor sérülése miatt lecserélték. :(. 4. Váltótársa, Nagy Geri kevés időt kapott s nem igazán tud még túllépni az árnyékán, pedig a mozgásán látszik a kraft. Bátrabban, Gergő! (-).
ZELENKA: Lassú, OK. Hamar elfárad, OK. Futásban a mezőny 90%-a lehagyja, OK. De aki ilyen labdákat tud tenni, mint ő Morénak, Vólentnek vagy épp Ivancsicsnak, esetleg Nagy Gerinek a meccsen, annak helye van a mi Bohócligánkban, Kispesten pedig mindenképp! Kulcsszerepe volt abban, hogy végre élvezetes támadásépítéseket láthattunk tegnap. 6.

BRIGHT: Amit sokan mondogattunk, hogy érezzük benne a gólt, az ma végre kijött. Gigaheggesztése 3 pontot ért, és az első félidőben emellett rendre megjátszható volt, a labdákat is jól tartotta meg és adta tovább a második hullámban érkezőknek. Az első értelmes tankcsatár-teljesítmény nálunk évek óta. Persze ezt kéne tartósítani s nem elfáradni a második félidőre. A győztes gólért most adok egy 6-ost. Cseréje, Vólent nagyon akart a számára megadatott kis időben, de sokszor ez önzésbe csapott át, ahelyett hogy a jobb helyzetben lévő társat kereste volna mindenképp saját gólra tört. Az indolensségéből pedig vissza kéne venni, mert a pörgés egy oldalon nagyon király, de könnyen visszaüthet, és jó lenne, ha nem erre tékozolná el a tehetségét. Torghelle Sanyi II. legyen belőle, ne Bajzát II. Ha értitek, mire gondolok (-).

All right, Mr. Bright!

A Pápa ellen úgy látszik ez már csak így megy. Ősszel rendre kétgólos hazai fiaskó, relatíve sok bekapott gombóccal a Bozsikban, majd tavasszal kvázi esélytelenként Véber Gyuri orra alá porlasztunk egy isteneset a bakonyaljai Athénben. Bright mester első góljának örülünk a hajtás után.

A hol borús időt, hol a lenyugvó nap fénye által bearanyozott alkonyhangulatot hozó szombat délután csapatunk úgy léphetett a Perutz-stadion gyepére, hogy múlt heti végre-valahára jellegű győzelme ellenére nem a találkozó esélyese. A bemelegítésnél figyelve a srácokat nem is voltam nyugodt: a csapat nem tűnt kirobbanó önbizalmúnak, inkább csak egykedvűen végezték a gyakorlatokat – igaz ugyanezt lehetett elmondani a ráadásul túlontúl fesztelennek tűnő pápai alakulatról is. Aztán a kezdő sípszóval szerencsére megváltozott minden –  a Hali elleni akarás mutatkozott meg a kezdő tizenegyünk tagjain és mindenki tette a dolgát. Mindez a meglévő technikai hiányosságok vagy állóképességi deficitek mellett egy böcsületes, hajtós teljesítményre elég a jelenlegi kerettől- ezt most legalább hoztuk.


Sőt, némely momentum egész biztatóan hatott. Aki olvassa a beszámolóimat, az tudhatja, hogy Zelenka barátunkba már-már egy elveszett drágakövet szeretnék belelátni, így némileg elfogult vagyok a kályhacsőlábú cseh irányítóval – pozitív irányban. De mit tegyek, ha a 10. minuta körül itt is akkora orbitális 20 méteres indítást kent a kerékkötő Moreirának, észrevéve a pápai védelemben tátongó folyosót, hogy beleszédültem a látványba. Nem sok ilyenben van részünk mostanság Kispesten! Más kérdés, hogy a kis brászil először 5 másodpercen át szenvedett a labda megszelídítésével, majd szokás szerint megvárva, míg 10 méter „sprint” után beéri két védő, elesett egy mohacsomóban a 16-oson belül… A fotós kollégával még 2-3 percen át növesztettük a táskákat a szemeink alatt a hihetetlen helyzet-eltékozlás miatt, mikor is Bright kapott és vett le egy előreívelést a 16-os vonalán, majd kezdett el totyogni-szerencsétlenkedni a bőrrel. Na, ennek is annyi- sóhajtottam, lemondva a helyzet adta lehetőségről, mikor is a szúrós tekintetű kiwi hirtelen kapura fordult és akkora penetráns dugót heggesztett Szűcs Lala hálójába, hogy a szeméttároló eszközökkel köztudottan nagy szakmai barátságot ápoló pápai cerberus rögvest baseballsapkát húzott bánatában (0:1). A posztunk címeként is funkcionáló, Szepesi 1953-mas, „évszázadmérkőzéses” kommentárjának kifordított felkiáltás tehát kijár az első gólját szerző új-zélandi tanknak.

A gól szemmel láthatóan jót tett nekünk (micsoda meglepő fordulat…) és bár a Pápa (kvázi helyzet nélkül) a félidő végéig tartóan átvette a játék irányítását, fölényük csupán meddő volt, a középpályán és főleg 16-osunk előtt kontrolláltuk a veszélyes szitukat. 1-2 hajmeresztéstől eltekintve jól működött a Hidi-Horváth szűrőkettős, amelyet Supka a már bevethető Akassou rendelkezésre állása ellenére sem bontott meg erre a meccsre a kezdőt tekintve. A védelem ma azt hozta, amit kellett, sallangmentesen, cifrázás nélkül takarítva hátul, ezúttal Debrő is jó formáját hozta, Botis pedig a default produkciójával biztosított hátul. Hajdú és Lovrics kevesebbszer tudtak előretörni, mint mondjuk a hazai meccseinken, de a széleiket ők is ügyesen lezárták. Lehoztuk hát az első félidőt, meglepő fegyelmezettséggel és jobbára hibamentesen(1-2 Hore és More horrorshowt nem számítva). Csak nem szépen alakul a hétvége???

Nos, a második félidő elejét kőkeményen megnyomó Pápának nyilván más elképzelései voltak egy szépen alakuló hétvége mibenlétéről és ezt egy komolyabb presszióval nyomatékosították. Jött is a menetrendszerinti veszélyes szabadrúgás, ám Bárányos jó löketét az addig csak nézelődő Kemenes remek vetődéssel hárította, a Lombard pedig 20 perc után visszasüllyedt a meddő szenvedésbe. Nálunk ugyanakkor, ahogy közeledett a meccs végső szakasza, úgy szaporodtak az Ivancsics vagy Zelenka vezette ellencsapások, a cseh játékos remek ütempasszokkal dobta támadásba a többieket (ha kicsit gyorsabb lenne a lelkem, meglenne az új Szabó Tibi, komolyan mondom), és bizony az utolsó negyed órában már Lovrics és Hajdú is megereszthetett 1-1 klasszik szélső-megindulást.

Közben a meccs posszanástól sem volt mentes. Egy játékosunk sérülése miatti labdakirúgásunkat követően a fair play szellemét hírből sem ismerő Pápa nem adta vissza a labdát, inkább veszélyes beíveléssel próbálkoztak, szerencsére Kemenes a helyén volt. Később a lecserélésre szántan a pálya széle felé poroszkáló Brightot somta valaki fejbe a pápai kispadról egy sípcsontvédővel így ösztökélve a gólszerzőt a gyorsabb haladásra, hát, szép jelenetek. Mindezt egy Véber-Supka szóbeli csörte színesítette a padok közt, így igen parázs lett az utolsó 10 perc, mikor is a Vólent-Nagy Geri kettőssel frissítettünk és Akassou is beállt a megfáradó Horváth Adri helyére. Egy formás akciónk végén ekkor Nagy Gergő is beverhette az NB1-es debütjét, ám sajna a kis szélső elizgulta a helyzetet.

A végén 5perc hosszabbítás, én már fel-alá járkáltam az oldalvonal mellett, mint gyakorló apuka a szülőszoba előtt, kegyetlenül hosszú idő volt ez, csak nem múlik, csak nem múlik….aztán végre felharsan a hármas sípszó, meglett a 3 pont. Nehéz szülés volt, de kontrolláltuk a meccset és ha nem is szemet gyönyörködtető játékkal, de elhivatott teljesítménnyel azt mondom: megérdemelten húztuk be. Az pedig, hogy 3-4 olyan támadásvezetésünk is volt végre, amit jó volt nézni, köszönhetően a passzolni is képes Zelenka-Ivancsics kettősnek, akár még fejlődésben is reménykedhetnénk. De továbbra is igaz: hosszú még az út. A Siófok debreceni meglepetéssikere nem kedvez nekünk, viszont az MTK és (utólag az Újpest) veresége kicsit megnyugtathat minket, a Kecsó paksi fiaskójával együtt. Jövő héten Kis Carlo Paksa ellen valószínűleg vértizzadós meccs lesz, de ha azt sikeresen abszolválnánk, na akkor lehetne kicsit megnyugodni. Kicsit. Addig kicsit SEM, srácok!!

Ps.: 2 dolgot is meglepve tapasztaltam pápai vendégjátékunk során. Bíró Péter Lombard-presidentéről köztudott hogy együtt él a játékkal, bíztatja a csapatát, öltözőben is gyakran feltűnik, etc. De azt, hogy egy-két Bozsikbeli korzós hangkirályt megszégyenitő tónusban tolja a VIP-páholyból az osztanivalót, az obligát „….teeeeee!” mondatlezárással finalizálva szentenciáit, hát dobtam egy hátast. A találkozó végén az öltözőfolyosón pedig Véber sporttárs még a Supkával való affér hatása alatti hevületben harsogva fejtegette kollégáinak tutit, melynek lényege az volt: Kispest bizony számára mindig is csak az Ecseri úttól lefelé lévő Budapesthez csatolt rurális provincia marad. Hát, erre csak azt tudom mondani: a kultúra nem az elegáns zakóval kezdődik.

Képek a mérkőzésről.

 

Hétvégi kiruccanások: a tulaj a pápánál, a csapat a Pápánál

Rózsafüzért szorongató Supka mester, a római katolikus egyházfővel parolázó Hemingway úr – ilyen, és ehhez hasonló képek ugorhatnak be egy pápai túra előtt. Most azonban úgy tűnik, nem kell imádkoznunk, ezek nélkül is meglehet a bakonyi siker.

Hogy miért vagyunk ilyen rendkívül magabiztosak? Csupán azért, mert végre egy olyan városkába látogatnak aranylábú (és -fejű) legényeink, ahonnan eddig mindössze egyszer kellett szopóroller-konvojban hazautaznunk. Akkor, vagyis a feljutásunkat követő idény tavaszán a jónevű, és a szezon végén gólkirályi címet szerző Tomás Medved tizigóljával gyűrtek le minket a sárga-feketék, és egyúttal biztosították részvételüket a 2005-2006-os Arany Ászok Ligában (ájj, egy jó Arany Ászok Liga – csettinthet a mezei drukker). Azóta egy Vadócz-búcsúztatással megbolondított 2-2 és a jó emlékű tavaly tavaszi 3-0 díszíti a Veszprém megyeiek elleni statisztikánkat.

A múlt heti korrekt játékkal kiharcolt siker után nem kell ijedten lekaksizni a sportszárat, nyugodtan fogadkozhatunk a játékosok helyett is: pontért, pontokért merészkedünk a Dunántúli-középhegység szirtjei közé. Ha pedig elérjük a kitűzött célt, akkor egy fontos lépést tehetünk a legrosszabb álmainkban is csak gyenge poénként megjelenő NB II-es szereplés megelőzése végett.

Úgy tűnik, hogy velünk ellentétben a vezetőség nem csak verbálisan noszogatja spílereinket, hanem gyakorlati lépéseket is tesz a siker érdekében. A múlt heti diadal után Supka mester egy szentolvasót morzsolgatva nyilatkozott munkatársunknak (a riporterek gyöngyének – a szerk.) a győzelem receptjéről, tulajdonosunk pedig meg sem állt a pápa vatikáni rezidenciájáig.

Reméljük, hogy a szentatya (égi segedelemmel) ezúttal leszabályozza a minket az utóbbi időben gyakran gólokkal büntető régi jó (?) ismerősünket, Bárányos Zsoltot, valamint az ellenfél csatárainak önbizalmára és szurkolóinak vezetőire is veszélyes Szűcs Lajost.

Aki teheti, kerekedjen fel, hiszen Pápa nem csak a foci miatt lehet kedves túracélpont. Amellett, hogy belvárosa gyönyörű, a stadion melletti termálfürdő medencéiben is megmártózhatunk, vagy akár kipihenhetjük a hosszú győzelem nélküli széria fáradalmait.