Mastodon

Szerző: vh

Egy lőrinci kispesti Kőbányáról. Megtalálsz Blueskyon, emailt itt tudsz írni nekem, ha pedig üzennél, akkor Signalon vagy Telegramon keress. ||

Ikonológia

Miután a múlt hét a Puskás ereklye-saga disszonáns hangjaival telt és mi is megtettük Hanta vezetésével a megtenni valót, a Győr elleni derbi előtti ráhangolódásként még egy kicsit pihenjünk el egy témán.

Puskás Öcsi nagy labdarúgónk volt, bálvány, sztár Kispesten – és a világon. Pont ez a jelenség indított e cikk megírására. Miért fontosak az ilyen ikonok egy klubnál? Miért lényeges hogy legyen a csapatodnak ARCA? Egyáltalán, miben rejlik az ikon-lét?

Erről elmélkedünk és arról, hogy most Kispesten hosszú évek után végre van egy arc. Nem egy újabb Torghelle-himnusz következik, de az is lesz benne. Meg sok minden más. Utána pedig, reméljük, a véleményeitek.

 


„Ikonokra márpedig szükség van”
(II. Anasztáz Czukorjev óörmény apostoli ortodox patriarcha kiáltványa, Kr.u. 882).

Szóval ikonokra szükség van. De miért is? Mert ők adják a habot arra a bizonyos tortára. Arra a tortára, ami a csapatunkat, a klubunkat jelenti, nekünk, szurkolóknak, akik esőben, hóban, örömben, bánatban és Piniben is követjük a a szívünknek kedves színeket – bárhová vezessen is a csapat útja.

Ikonok. Kik is ők? Azok a játékosok akik többek a „kedvenc” státusznál. Nekem számtalan kedvencem volt az 1988 óta datálódó, 1990-től beélesedő kispetdrukkerségem alatt. A Cs-betűs hátvédsor. Piroska. Milinkovics. Mátyus Jani. Szabó Tibi. És még sorolhatnánk. Ikonom annál kevesebb. Az olyan játékos aki a szívemben az adott korszakom Kispestjét jelentette, egy volt vele, cégére, logója volt a klubnak. Egy brand, amire lehetett építeni a márkapolitikánkat a szurkolói lelkekben. Aki Puskás Öcsi volt Nagyapámnak az ’50-esekben, aki Tichy Lajos volt Faternak a ’60-asokban, aki Döme volt popp bloggerkollégának a ’80-asokban, vagy sokunknak Pisont a ’90-esekben. Nem véletlen a fejlécünk összetétele sem- természetesen jó adag személyi szubjektumot is tükrözve, de azért az ott látható négy arc egyikére se hinném, hogy nagyszámú Honvéd-drukker követelné habzó szájjal eltávolításukat. Persze van, aki hiányolja innen Détárit vagy épp Bozsikot, de a hely véges volt és mondom, szubjektum.

Nekem ilyen ikonjátékos volt Kovács Kálmi, a kora kilencvenesekbe külföldi sikereit meg-megszakítóan hazatérő csatárcsillag, aki ha pályán volt és jó napja volt, azzal az érzéssel ajándékozott meg, hogy ma biztos a gól. Később ilyen kulcsjátékos volt számomra Bárányos aki egy új kasztot képviselt: A KISPESTI NEVELÉST aki sztárjátékossá ért az NB1-ben. Hogy belőle mi lett az ikonlétből, nem e poszt témája, de fájó momentuma a privát Kispest-Honvéd-sztorimnak.

Az első légiós aki elérte a belsőmben azt a státuszt, hogy nem egy kedvenc a csapatból hanem a nagybetűs favorit, az -gondolom sokakat „meglepek” vele- Robi Warzycha volt. Róla itt most ennyi legyen is elég, Ti is unjátok már a hozsannázásaim, s lassan nekem is fárasztó ezredik alkalommal is leírni hogy mekkora arc volt pályán és pályán kívül is a polák félisten. Ugorjunk.

Ínséges évek jöttek, ahol azért csapatokon, kereteken belül megvoltak a kedvelt arcok, de mindenek fölött álló kedvenc, jellegadó címerjátékos nekem hiányzott. Szerettem Németh Norbit, míg itt tolta, de ő nem nálunk teljesedett ki; bírtuk a kis Dobost, komáltam Genikét, de a kis mozambiki azért sose volt új Pisont, bármennyire is imádtuk őt. Aztán jött a korai Hemy éra, és Hercegfalvi visszatérése, aki meghatározó bohócligerré érett távollétében, s miután megbékélt a szurkerekkel 2006 őszén, felcsillant a remény hogy ő lehet az új brand. Ehhez minden adottsága megvolt – remek technika, Vasas ellen sarkazott csodagól, szakmányban termelt találatok, remek passzok, kispesti nevelés – és ő mégis más utat választott. Hát mit mondjak… márkanév lett ő is, de nem jó csengésű…

A kezdeti Hemingway-érás kisebb sikereket nyomasztóbb szezonok követték, Sisa tréner szerethető kiscsapatot próbált építeni, értelemszerűen ikonok nélkül. Morales filozófiája 11 szürke eminenciásról szólt, aki kiemelkedett az max azért volt, mert 8 méteren 100-at vert a magyar mezőnyre futósebességben. Igen, csíptük Abrahamot és a csöppnyi Diegót – de az utóbbi helye a „Büszkeségeink” táblán ma is csuklásra késztet.

És mégis, mi mentünk és szurkoltunk, ha kellett,  hát Schultz Lacinak, ha kellett, Hornyák ‘hentes’ Vendelnek, ha kellett, a borzalmas Rouani-Rufino sornak. Tavaly már BojtorLacit hypeoltuk… Azért ez mindent elmond. Én már letettem arról, hogy olyan játékosok is lesznek a keretünkben akinek a neve hallatán már megy fel bennem az adrenalin és aki nem csak megdöglik a pályán a színeinkért, de élvezhető focit is nyom nekünk. Pedig valahol erről szól a szurkolói lét szebbik oldala, csak nálunk ez valahogy elfelejtődött.

És akkor eljött az idei október, és ugye visszatért „a Sanyi„. És ez a Sanyi gyerek fél év partvonalon kívüli lét után úgy robbant vissza a kispesti kezdőbe, hogy… azt akartam írni, hogy „mintha el se ment volna 2003 nyarán„. De nem írhatom  ezt, mert a már nálunk is szárnyait bontogató, de még forrófejű, magát 2 meccsente kiállítattó vadócból mára egy érett játékos lett, az NB1 egyik legjobb csatára. Igen. Nálunk. Igen, saját nevelés. Igen, akit hívtak sokan és mégis hozzánk jött, igen akinek nem a pénz számított. Ilyen még létezik???

Kegyetlenül fontos egy dolog ez, emberek. Hogy a szurkolói fórumunkon azt olvasom, hogy a magyar fociról évek óta megkeseredett csömörrel író 1-2 arc is belelkesül. Hogy a sokszor szkeptikus Öcsém vörösre tapsolja a tenyerét, amikor a Paks ellen Sanyi kifut a gyepre. Hogy Fater arról beszél a Pécs elleni derbi után, hogy „el sem hittem, hogy honnan csapott le a labdára a Sanya„. Hogy Debrecenben egy stadion szidja a mi csatárunkat mert annyira fél tőle a 6000 derék, ámbátor hőzöngő cívis. Hogy a Kanyar már dalt költ neki. Hogy hazatérte óta minden meccsén, még amikor rossz napja is van, gólt vagy gólpasszt hoz. Origo-s interjújában pedig feltette az eddigi képre a koronát. Egyszerű válaszok, strict önértékelés, „tudnunk kell hol a helyünk” attitűd, egészséges önbizalom.

Még két dolog. 1) A múltkor az öltözőfolyospn odementünk hozzá gratulálni, mikor jött be a pályáról az egyenlítő gól után, mire ő a fejét rázva füstölgött, hogy ma katasztrofálisan játszott ezért ne gratuláljunk…  2) az interjúinkon ő sosem az a gazsulálós arc, nem köszönget nekünk 100 méter távolságból ha találkozunk, viszont őszintén és nyíltan beszél és belül az maradt ami volt, egy igazi délpesti srác.

Na, az van hogy Sanyival sokat nyertünk. Ha télen megy tovább, már akkor is. Sőt, fájó szívvel de azt kívánom, menjen is, ne üljön bele a hazai szürkeségbe… viszont ha marad, akkor továbbra kettőzötten érdemes lesz kijárni tavasszal a Szetélybe. Ha Kispest-meccs, akkor Torghelle -ez lassan alapmondat lesz és ez jó. Úgyhogy élvezzük ki amíg tart.

Ikonok. Ők jelentik ennek az egész őrületnek, amit futballdrukkerségnek, fociláznak hívunk, a savát-borsát. Miattuk van az, hogy legalább 10-ből egy meccsre átlagosan azért évek múlva is emlékszünk. És nyilván más szint a világklasszis Öcsi bá, a zseni Tichy, a nagy kedvenc Pisont Pista vagy most a mi Sanyink. De egy dolog közös bennük. A fejünkben élő kognitív Kispest-poszterünkön ott a helyük. Mindegyiküknek.

És most ti jöttök: nektek ki (volt) az ikonotok?

 

Tisztább fejjel, Puskásról, a számunkra felfoghatatlanról

Eltelt néhány nap a számunkra oly gyászos és egyben elfogadhatatlan bejelentés óta, miszerint a Puskás-hagyaték Felcsúton lelt megnyugvásra, és ma már talán kicsit higgadtabban, tisztább fejjel tudunk gondolkodni. Mert gondolkodnunk, sőt hallatni kell hangunkat, nem ránk vallana a meghátrálás.

Emlékezhetünk, volt gondolat, hogy a D-kategóriásnak minősített Bozsik-stadion helyén utánpótlásközpont létesüljön, mi pedig albérletben találjunk otthonra. Ahogy volt olyan is, amikor a Kispestet, a Honvédot kinézte magának egy-egy vidéki város, hogy telephelycserével, saját nevére véve az egyesületet, élvonalbeli tagságot vásároljon magának. Akkor hangosak voltunk, és ha megjelent a sajtóban egy város neve, mint költözési célunk, másnapra eltűntek az utak mentéről a várostáblák, hogy áthúzott felirattal, Kispesten legyenek demonstráció eszközei. Talán nem hazugság, ha azt írom, tettünk mi még ennél is jóval többet 102 éves klubunk hagyományaink, múltjának ápolásáért, és tettünk, hogy legyen jövője.

Most újra rajtunk a sor – mondhatnám, de felesleges. Példátlanhoz közeli szurkolói és emberi összefogás áll mögöttünk. Talán alig van ember az országban, aki felfogná, jó szívvel elfogadná, hogy Puskás Ferencet elszakítják otthonától, a Kispesttől.

Köszönetnyilvánítás

Az elmúlt 20 évben a Kispest, a Honvéd története tulajdonosok története. Magunkat keresve bolyongtunk a különböző szerencsevadászok, percemberek forgatagában, hogy 2006-ban végre némi megnyugvást találjunk, és egy igazi, felelős, a klubjáért felelősséget vállaló ember kerüljön az egyesület élére.

Sajnálatos módon a legújabbkori történelmünk első lapjai épp akkora datálhatók, amikor a Puskás-relikviák egy jelentős része kalapács alá került, félő volt, hogy szétszóródik a nagyvilágban, és együtt, a maga teljességében soha többé nem lesz látható. Sajnálatos módon ezekben a napokban, hónapokban, és talán években, senki nem volt a klubnál, aki hosszú távon tudott volna gondolkodni, aki ápolta, elmélyítette volna hivatalos kapcsolatunkat a családdal, a jogtulajdonosokkal.

Köszönjük tehát mindazoknak, akik ezekben a nehéz időkben ott voltak, és idejüket, pénzüket sem sajnálva megmentették, ami megmenthető volt. Soha nem múló hálával tartozunk nekik.

A felelősség

Ahogy nekünk kispestieknek, honvédosoknak felelősségünk a klub hagyományainak ápolása, úgy a Puskás-relikviák birtokosai is egy hatalmas felelősséget vettek a vállukra akkor, amikor úgy döntöttek, birtokukba veszik ezeket a számunkra, és az egész magyar (futball)társadalom számára is példátlanul fontos kincseket.

Az ő felelősségük, és talán egyben kötelességük, hogy ezeket a tárgyakat közszemlére tegyék, egy múzeum gondjaira bízzák. Egyszerűen azért, mert vannak dolgok, amik bár lehetnek magánkézben, lehet tulajdonosuk, de mégsem idegeníthetőek el a magyar (futball)társadalomtól. Közös értékeink, közös kincseink.

Ahogy a Szent Korona méltó helye az Országházban, az Aranybulla helye a Magyar Országos Levéltárban van, úgy Puskás Ferenc hagyatékának is országlása egy autentikus intézményében lenne a helye. Puskás Ferenc kispesti volt, itthon a Kispestben és a Bp. Honvédban, valamint a válogatottban játszott mindössze. Mindezekből következőleg, csak és kizárólag Kispesten a kerületben; a Bozsik-stadionban, ahol pályafutását kezdte; a nemzet stadionjában, ahol egy ország kedvence, bálványa lett; illetőleg és leginkább a nagyrészt erre a célra is megálmodott Sportmúzeumban tudjuk elképzelni, hogy méltó módon kerüljön elhelyezésre.

A mi felelősségünk, a kispestiek, a honvédosok felelőssége, hogy mindaddig elismerjük, Puskás Ferenc emléke, a Puskás Ferencről való megemlékezés joga kisajátíthatatlan, oszthatatlan és a magyar (futball)társadalom kötelessége, amíg azt nem látjuk, valakik mégis megpróbálják ennek ellenkezőjét tenni. Ha ez megtörténhet, ha bárki jogalapot érezhet arra, hogy saját maga alá gyűrje a Puskás Ferencre való emlékezés jogát, akkor ez a jogalap elsősorban minket, kispestieket, honvédosokat illet. Nem önzőségből, sokkal inkább féltésből.

Tudjuk…

Tudjuk, nem feltétlen voltunk jó gazdái azoknak a tárgyi emlékeknek, amiket most úgy tűnik talán némileg jogtalanul magunknak követelünk. Félreértés. Nem követelünk mi semmit, csak szeretnénk, ha olyan helyre kerülnének, ami egyetemes, ami közös, ami az országé. Például és legfőképp a Sportmúzeum. Tudjuk, nem voltunk olyan állapotban, nem volt meg arra a lehetőségünk, hogy ezekhez az tárgyi emlékekhez hozzájussunk, és talán azt is be kell ismerjük, nem tudtunk volna mit kezdeni velük. Megbocsáthatatlan bűn részünkről, és bár lennének mentő körülmények, most talán nem illendő azokra hivatkoznunk.

Tudjuk, lépéseket sem tettünk egy önálló Kispest-múzeum létrejöttének irányába, ahol – többek között – természetesen díszhelyen lettek volna a Puskás-relikviák. Voltak más, fontosabb dolgaink az elmúlt években, többek közt az, hogy próbáltuk, próbálták életben tartani a klubot, hogy egyáltalán legyen még valaki, aki hitelesen képviselheti az elmúlt 102 év hagyományát, történelmét.

Tudjuk, a család akarata szent, és ha a család így akarta, akkor ahhoz nekünk semmi közünk, nincs jogunk megkérdőjelezni szándékaikat. Mégis most hadd térjek vissza egy röpke gondolatra a felelősségről szóló részhez. Kedvezményezettként, a család akaratának teljesítőjeként talán illett volna, talán kötelességem lett volna jelezni, a kiállítandó hagyaték, az emlékápolás helye esetleg rangjához, múltjához méltóbb helyre is kerülhetne, mint a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia. (Félreértés ne essék, egyáltalán nem az Akadémia ellen vagyunk, annak feladata és tevékenysége példás, fiatalok számára biztosít sportolási lehetőséget, nyújt számukra jövőképet, ellenben továbbra is furcsálljuk névválasztásának apropóját, módját, valamint azt, hogy mint intézmény, magát tekinti Puskás Ferenc kizárólagos szellemi és spirituális örökösének.)

„Kicsit furcsán érzi magát az ember Felcsúton, amikor Puskás hagyatékát mutatjuk be, miközben van egy Budapest Honvédunk és egy Puskás Ferenc Stadionunk. De van itt egy csomó jóakaratú ember, akiket össze kell fogni. Megtaláltuk az építészt, megtaláltuk a helyet, az edzőket, a régieket, megkötöttük a szerződéseket – fogalmazott a miniszterelnök, hozzátéve, minden, ami itt van, önérdek nélküli jött létre.” – mno.hu

Önérdek nélkül, furcsa helyen, miközben van egy Budapest Honvédunk és egy Puskás Ferenc Stadionunk. Tudjuk, jó gazdái lesznek Felcsúton, csak azt megérteni nem vagyunk képesek, miért éppen ott?

Amit nehezen viselünk

Túllépve a hagyaték elhelyezésének kérdésén, vannak további dolgok, amik egy kispesti, egy honvédos számára egyszerűen felfoghatatlanok, hovatovább elfogadhatatlanok. Tátott szájjal állunk mindig, amikor azt látjuk, tapasztaljuk, Puskás Ferenc múltjából módszeresen kiírják a Kispestet, a Bp. Honvédot, azt a közeget, ahonnan ő származik, ahová még a legnehezebb napjainkban, a megszűnés, a lét és nemlét határán táncoltunkban is visszatért, ahol felülhetett a lelátóra, ahol nem múlhatott el úgy mérkőzés, hogy jelenlétében ne állt volna fel mindenki, hogy felé fordulva, tapssal köszöntse. És láttuk, ő ezt a tapsot sohasem igényelte, egynek tartotta magát közülünk, kispestinek, honvédosnak, szurkolónak, magyar futballistának. Épp ebből, az egyszerűségéből, a közvetlenségéből, az emberségéből ered az a nimbusza, ami máig körüllengi, ami legendává, legendánkká tette.

Egykor, amikor a Kispesti Munkás (majd Művelődési) Otthonban még voltak összeröffenések, és összejártak a korábbi kispesti játékosok, sportbarátok, rendszeresen feltűnt, sosem vágyva a középpontba, csak jól érezni magát, barátok között lenni. Egy intézmény volt, és egy intézmény mindmáig. Társaival – szinte akaratán kívül – kiemelte a szegény külvárosi Kispestet az ismeretlenségből, a pályán helyeztek fel minket a világ futballtérképére, tettek minket egy időre tényezővé. Van, amit nem lehet elég sokszor megköszönni, és van, amit nem lehet sehogyan sem megköszönni.

Volt azonban egy pillanat, egy cezúra, amikor talán élete legfontosabb, legnehezebb, és egyben legsúlyosabb döntését kellett meghoznia családjával, és akkor a távozás mellett döntöttek. Megérjük. Nem akart ő mindenképp menni, de úgy érezte, nem maradhat. Fájt a szíve, itt kellett hagynia szinte az egész életét, hogy máshol, másokkal egy újat építsen föl. És megcsinálta, egy világ hevert a lábai és maga az ember előtt. Egy harminc éves kispesti fiatalember, aki bármerre járt, a kedvét keresték, akiről tudták – ő egy valaki, egy valami, ami megfoghatatlan, megérthetetlen, egyszerűen úgy hasonló hozzánk, hogy több, mert ad, sosem kér; tesz, sosem elvár. Messziről indult, szegénységből, tudta, saját bőrén érezte, milyen az, amikor valakinek nincs, amikor valakinek rossz, és ezt nagyon nem szerette. Nem menthetett meg mindenkit, nem segíthetett mindenkinek, de hitet adhatott, hogy legyél bárki, látod, belőled is lehet valaki.

Most pedig

Marakodunk rajta. Úgy tűnik mint ha marakodnánk rajta, miközben ez az utolsó, amit megtennénk. Kispestiek, honvédosok vagyunk, és igen, van bennünk némi nehezen visszafogható többletigény, ha Puskás Ferencről van szó, mert vérünknek, egynek tartjuk közülünk. Tilos! Nem szabad a könnyebb, a rossz útra lépnünk. A mi feladatunk más, nehéz, és egyben fontos dolog. Ha nincs más, aki megtenné, aki önként és lehetőségei, valamint képességei tudatában elvállalná, akkor nekünk kell szólnunk, kiáltanunk, megvédenünk, mert ez történelmi és erkölcsi kötelességünk.

A minimumprogram

Mivel eddig nem léptünk, illetve ha lépni szerettünk volna, falakba ütköztünk, így nem maradt más, mint az, hogy legalább annyit elérjünk: az állandó Puskás-tárlat mihamarább vagy a Sportmúzeumban, vagy a róla elnevezett nemzeti stadionban nyerjen elhelyezést. Ennyi maradt, nem több, de ez a minimum számunkra.

Utólagosan is elnézést az erősen patetikus hangvételért, szóljon mentségünkre, hogy kispestiként, honvédosként nehéz máshogy fogalmazni egy ilyen esetben. Célunk továbbra sem a szükségtelen hangulatkeltés, sokkal inkább annak mederben tartása, a kispesti, honvédos lelkekben megfogalmazódó kérdések bemutatása.

Gazsó István
Babar Viktor

Sütő Attila

Kapcsolódó hivatkozások: (folyamatosan frissül)

Valamikor megálljt kell parancsolni!

Még mindig alig kapok levegőt, annyira ledöbbentett a Magyar Távirati Iroda híre, miszerint Felcsútra kerül Puskás Ferenc hagyatéka. Először csak hápogni tudtam, majd leesett a vércukrom, végül minden lehetséges fórumon megosztottam a linket. És most posztot írok, mert eljött a pillanat, amikor tényleg megálljt kell parancsolni a dolgoknak, mert nagyon-nagyon rossz irányba mennek!

Puskás Ferenc nemzeti kincs. Nem tagadjuk. Alig van a világon olyan civilizált ország, ahol Puskás nevét ne ismernék, talán tényleg a leghíresebb magyar emberről beszélünk. Puskás Ferenc emlékét kötelességünk ápolni, kisajátítani viszont tilos. Mégis, most azt kell mondjam igen, kispesti vagyok, és igen, ki kell sajátítanunk, mert különben kitagadnak minket belőle, megtagadják Puskás Ferenc múltját, életét.*

Mégis egyre inkább úgy tűnik, Puskás Ferenc emlékét, a Puskás Ferencről emlékezés jogát egyre többen és többen vallják sajátjuknak, miközben elfelejtik, Puskás Ferenc kispesti volt. 25 év után, mikor újra hazatérhetett, szülei sírja után szinte elsőként azt a kispesti pályát kereste föl, ahonnan elindult a világhír felé, ahol a szomszédos negyedet máig Lipták telepnek hívják, ahol a legendás Lipták grund feküdt, ahol felnőtt, ahol barátságokat kötött, ahol a klubunk egyik legnagyobb legendája lett.

Nekünk nem jár belőle! – látom, hiszem, és ez messze túlmutat a klubsovén hozzáállásomon, egyre inkább érzem, kitagadnak, kiírnak minket Puskás Ferenc múltjából. A Kispestet, a Honvédot, a mi családunkat, akik ha kéthetente kimennek a stadionba, és meglátják az utcatáblát, elhaladnak a klubház előtt, mindig és mindig eszünkbe jut, van mire büszkének lennünk.

És most fel kell emelnünk a fejünket, hangosnak kell lennünk, mert betelt a pohár. Most nem érdekel, hogy Puskás Ferenc nevének van jogtulajdonosa, nem érdekel, hogy ki és mennyi pénzt csinál Puskás Ferencből, csak az érdekel, hogy Puskás Ferenc helye Kispesten, vagy legrosszabb esetben is a Magyar Sport Egyetemes Panteonjában lenne. Hidegen hagy, hogy arcmásával ásványvizeket hoznak forgalomba, iskolákat, akadémiákat, reptereket neveznek el róla, de a hagyaték, az emlékének ápolása nem vehető el tőlünk, főleg nem a beleegyezésünk nélkül.

Milyen ember az, aki ha birtokában van ennek a páratlan kincsnek, akkor azt nem ajánlja fel a Bp. Honvédnak, meg sem kérdezi, lehetne-e, hogy a felújított klubházban egy szobát leválasszanak, és ott kialakítsanak egy látogatható Puskás-múzeumot?

Milyen ember az, aki ha birtokában van ennek a páratlan kincsnek, akkor azt nem használja másra, mint szervilizmusát még inkább bizonyítandó, elveszi tőlünk, kirekeszt minket belőle, és valahova olyan helyre viszi, amitől még talán maga Puskás Ferenc, az egyszerű kispesti vagány is berzenkedne?

Milyen ember az!?

Eljutottunk egy pontra. Gondoljunk bele, milyen reakciókat váltana ki egy ferencvárosi szurkolóból, ha az Albert-hagyaték Újpestre kerülne, vagy egy újpestiből, ha Benének az Üllői úton találnának helyet? Vagy manapság már az sem elképzelhetetlen, hogy Illovszky Rudolf az MTK legendájává nemesül, Hidegkutit megkapja a Debrecen, Nagymarosit a Pécs és így tovább? Mi a határ? Ez!

Követeljük vissza Puskás Ferencet! Ígérjük, mi is jó gazdái leszünk, ahogy jó gazdái voltunk eddig is az emlékeinknek, a múltunknak, annak, ami kispestivé, honvédossá tett minket. Ígérjük, mi sem feledkezünk majd el róla, ahogy nem feledjük Bozsik, Tichy vagy Kocsis Lajos emlékét sem. Mert Puskás Ferencnek Kispesten a helye.

Még mindig kapkodok a levegő után, a fejem vörös, szinte eldurran – dühös vagyok. Nézzétek el nekem, hogy a fentebbi mondatokat csak idedobtam, hirtelen jött, és kiírtam magamból azt, ami eszembe jutott. Talán kicsit később, egy kicsit nyugodtabb pillanatomban még visszatérünk a témára, mert van, amit nem lehet annyiban hagyni. És Puskás Ferenc ilyen téma.

* Az utolsó mondat utólag, az egyértelműség kedvéért került a posztba.

Poszt-Halloween horrorshow. Kispest-Pécs osztályozókönyv.

Bár Mindenszentek napján a hét elején túl voltunk, a kísérteties árnyak úgy fest, mára értek a Bozsik gyepszőnyege fölé. Bíztató kezdés után a Bajzát gól borzalmasan nyűgös órát indított útjára a Szentélyben, melynek a végén másodperceken múlt, hogy most nem végletesen magunkba fordult poszttal jelentkezünk. Ám a Sors, a nagy forgatókönyvíró, másképp rendezte.

Jött ugyanis Sándorunk, ki más, és a sötétített üvegű védőhemüt futtában felcsatolva a homlokára, már villantotta is a heggesztőpisztolyt, így Dibusz kapitulált. Kellett a csöppnyi katarzis a sivárba fordulni tűnő estébe. És megjött. Mi pedig osztályozunk.

SÁNTA: Szépen megismételte a Debrecen elleni produkcióját. A Pécs igazából egy veszélyes támadást vezetett, a gólon kívül inkább csak ilyen-olyan lövésekkel kóstolgatták őt, akkor pedig helyén volt az szíve, mint évekkel ezelőtt a szegény eladólánynak Balaskó Iván betérésekor az ominózus videotékába. Úgy fest, nem nagyon kell izgulnunk Kemenes hiányában sem – Győrben azért majd nehezebb meccs vár rá. 6.

HORVÁTH ADRIÁN: Örültem, hogy Hanta tippje ellenére ő kezdett a csapatra nézve önveszélyes Akassou helyén jobbhátvédben. Mai szürke teljesítménye azonban sajnos nem érte el a Diósgyőr elleni riszpektes produktumot, nem nagyon tudott előrefele hozzátenni a játékunkhoz. 5.
DEBRECENI: A gólnál ő sem a legjobban helyezkedett, viszont volt több nagy mentése is. Ha a beszívott találatot inkább Marshal és Sorin számlájára írom, akkor Andrisnak ma megadhatom a 5.5-öst, sok pécsi veszély ugyanis nem jelentkezett a kapu előtt és ez az ő érdeme is.
BOTIS: Nagyrészt jól nyomta, ám szerencsétlen időpontban és helyen kivitelezett ollózása majdnem 3 pontunkba került. Így csak kettőbe, de ezért fájó szívvel a nagy hajtás és a védelem-összefogó szerep ellenére le kell vonnom egy súlyos pontot. 5.
NOVÁK: Huhh, Alexisz, ez az idei leggyengébb muzsika volt… 2-3 nagyobb hiba az első félidőben, majdnem gólt érő a második végén, gyengébb előrepasszok, halovány kísérletek a feltörekvésre az oldalvonal mentén… úgy tűnik, az idény eleji kirobbanó forma a sérüléssel kicsit beragadt, mint idősb Mihalecz mester pályafutása a Zalaegerszeg-Nagykanizsa-Hévíz-Szombathely négyszögbe. Jó lenne egy idényeleje-reloaded, mert ez így Győrben necces lesz! 4.

HAJDÚ: Fantáziátlan és gyámoltalan volt az első félidőben. Amennyit sírtunk tavaly, hogy tegyük eggyel feljebb, annyira látszik, hogy stabilan csak balhátvédben jó ő. 4.5. Cseréje abszolúte jogos volt. Váltótársa, Németh Norbi végre pályára léphetett, bár ebben azért fene sok örömünk nem volt, lévén a régi kedvenc igencsak formán kívül, de a  hozzáállásra nem lehetett panasz. Megint kéne neki 1-2 gól, ezért is bántam a mellétrafálását az 50.p. környékén, akkor talán elkapná a szezonkezdetnél még meglévő fonalát. Többet játszatnám szívem szerint, de azokat is megértem akik erre csak csóválják a fejüket. A személyisége viszont kell a csapatba. Igaz, nem arra jár az osztályzat…5.

MARSHAL: Hát nyugat-Európának 1946-ban nagyon bejött a Marshal-segély – ez rólunk idén nem mondható el. Kaposvárott én nem láttam, de Hanta spontán szemöldökhervadást kapott a srác teljesítményétől, a Diós és a Loki ellen olyan semmilyen volt, ma meg harmatos. Alibipasszait most nem bírtuk el – ami egy erős csapat ellen hasznos (ti.: fegyelmezett labdaszerzés szabálytalanságok nélkül), az kevés akkor, ha itthon kreatív játék kell. Jogosan mehetett zuhanyozni 45 perc után. 4. Cseréje, Hidi valahogy nem akarja kinőni magát. Sokszor lámerkedik ahelyett, hogy keményen lépne oda, és ilyen lövőtechnikával, ami neki van, nem picsán kéne rúgni a labát 16-ról, már bocsánat. 5.
IVANCSICS: Régen láttam így hajtani egész meccsen, de sajna amit a blogos kollegák megjósoltak, hogy szépen beérik irányítóba, és amit én is kezdtem elhinni a Kapos meccs összefoglalója és a DVTK derbi után, az sajna dugájába dőlni látszik. Egyszerűen kevés a pontos, jó passz, a kellő gyorsaság a gondolkodásban. Viszont amikor a második 45 percre kidobtuk szélre, határozottan tetszett, Hajdú és Tchami helyett elkezdhetjük ott erőltetni. 5.5.
ABASS: Derék Diengünk megint ehetett a lábmakkantó csodagombájából, ugyanis ma se a gyors elfutások nem  jöttek be, se a normális passzok – bár az utóbbin nem tudom miért csodálkozom. Elöl egyszerűen kevesebben lettünk, ha hozzá került a labda, megint mindig rosszkor tolt asszisztot, és a cselek ezúttal nem működtek. Jajj. 4. Cseréje, Tchami épp, hogy bemelegedhetett, de 1-2 megmozdulását azért csöndesen megkönnyeztem (-).

DANILO: Házi kaszáspókunk ma igazán tré napot fogott ki. Az egy dolog, hogy a passzjátékhoz annyit konyít, mint saját bevallása szerint Vitár Robi bácsi az új iPhone-ok kezeléséhez: 2-3 ízben is csak be kellett volna gurítania Sanyinak a zsugát a tiszta helyzetért, de nem, ő inkább lő, vagy nyomja az egy szem cselét. Utóbbi dolgot Sasu is előszeretettel művelte anno, de neki legalább volt egy kis technikája hozzá. A labdát tényleg csak örökölni lehetett volna tőle, ez meg egy védelem kombinatív játékkal való feltöréséhez kevés! Ami az erőssége: gyors futás, kiismerhetetlen lábmozgás – azokkal ma nem nagyon élt. Ha Délczeg nem lenne ennyire formán kívül, akár már a szünetben is válthattunk volna…5.
TORGHELLE: Nem játszott ma jól szegény, saját bevallása szerint sem: úgy ostorozta önmagát a játékoskijáróban a lefújás után, hogy csak néztem. Sajna a kihagyott korai ziccer nagyon rányomta a bélyegét a játékára. De Sanyi azért Sanyi, hogy menjen előre, de olyan elánnal, mint egy felpörgött Andrezinho-Liban Abdi duó a pesti éjszakában. És ő megy, és ha kipattan a labda Dibuszról 1 másodperccel a vége előtt, akkor ő ott van és akkor be is rámolja a labdát, és hiába volt ma indiszponált, ez megint egy nagy kövér 6-os.

* * *

Győr ellen folytatjuk, ott több játékosunknak fel kell pörögnie az idény eleji nívóra. Nem lesz könnyű – de van akiről példát lehet venni megalkuvást nem ismerés terén.

Fotók: Lovi (1909foto.hu).

Munkás egy nap volt. Kispest-Pécs beszámoló.

Mielőtt az olvasó a péklapátért indulna a spájzba, hogy hátbakínálja a poszt szerzőjét a pszeudo-erőltetett cím miatt, gyorsan szögezzük le: azért a „munkás” kitétel ezúttal nem csak a Pécsre volt igaz a szombati napomon. Itt az ősz, és a wekerlei lét, számos más gyönyörűsége ellenére ilyenkor igazi nyűggel bír: kb. naponta lehet avart takarítani a lassan évszázados platánok körül, s mire végigdolgozod a délelőttöt, ugyanannyi sárgult levelet hord fel a szél a megtisztítani szánt földfelületre, mint amennyit addig felszedtél. Sziszifuszi munka, ‘zzeg, morogtam magamban permanensen délelőtt 10 és 13 óra között, hogy utána kiérve a Bozsikba a csapattal együtt ugyanezt éljem át.

Ugyanezt. Sziszifuszi, nyögvenyelős, küzdős délutánt, izzadságszagút, de ez nem a szokásos meleg verejték, hanem a hideg, dögszagú (ahogy Bächer Iván írja egy novellájában a Kocsmazaj c. kötetében). No de menjünk sorjában.

A kezdésre igazán sok szavunk nem lehet. 34 másodperc, és Danilo helyzetben – persze melléügyeskedi valahogy. Aztán a jó Sanci kap remek zsugát, kapuig mehet vele, egészségeset suvaszt is a rüszttel, de a remek félévet hozó Dibusz hárít – fene azt a lóbaszó termetét. Aztán Sanyi-Abass koprodukció, egymásbarúgó játékosainkkal végeredményként. A Pécs közben úgy szépen elvan, védekeznek, aprítanak, hogy aztán egyszer átmászva a térfelünkre köszönjék szépen a fölöslegesen ollózó Botisnak, a rosszul helyezkedő Debrőnek és a lányos apához első vizitre érkező udvarlót idéző zavarában az ellenfélnek oda lépni sem merő Marshalnak – Bajzát révén 1:0 oda. Na és akkor innen megkezdődött a horrorshow.

A félidő hátralevő részében csakúgy, mint a második egészében, egyszerűen jött a „be vagyunk oltva gól ellen” unalomig ismert programunk. Unalomig ismert, mert hányszor láttuk ezt az elmúlt 15 évben, de különösen fájó azért, mert idén pont relatív gólerősségünk volt a legfontosabb érdemeink egyike. Hát ma nem. Abass rosszul számít ki lövés-ütemet, Danilo oldalhálóba helyez, Hidi Patrik az Hidi Patrik, Németh Norbi is mellétüzel…

Apropó, Hidi és Németh. Rég láttunk már trademarkos supkai duplacserét a Bozsikban, most az első félidő után megint meghúzta ezt a mester, és közte végre a már Debrecenben általunk kért Hajdú –> Németh váltást, Gegét kirakva szélre. És bár Németh Norbi is bántóan formán kívül van, ez mégis kellett. Norbi is bizalomigényes ember, kell neki a játéklehetőség, mint Gegének, és bár ma is voltak hajmeresztő löbbölései, azért csak volt egy életerős lövése, és a gólban is nagy szerepet játszott.

A gól. Hát igen. Az utolsó 20 perc a szokásos „undorító szenvelgés a partvonal mellett” című műsorszámunkat hozta el számunkra. Babar csöndesen hőzöng, Lovifotós elposszan, bár vallja, ő ezt megmondta előre, a fotósok doyenje pedig mellettünk megértő az időt ekkor már a tűréshatáromat meghaladó módon húzó Péccsel. Én nem vagyok megértő, idegbeteg annál inkább. Aztán 90. perc, 2 perc hosszabbítás, az is elmegy, utálom az ilyen meccseket, inkább takarodnánk már haza, éhes is vagyok, hideg is van, a csapat megy előre, de minek, nem jön össze semmi és akkor hirtelen 2002 tavasza lesz újra, mert Németh Norbi iramodik meg középen, vezeti, vezeti, nem támadják, ha még állna a régi eredményjelző a Kanyar fölött és Norbi kinézne rá, látná, hogy lehet hátra vagy 10 másodperc – se- de nem néz ki mert nincs eredményjelző és Norbi lő, Dibusz vetődik de kipattan a labda róla és akkor ott terem a már holtfáradt Sanyika, mit ott terem, oda surran, lecsap a labdára és úgy beheggeszti a nyavalyás labdát a hálóba, hogy a pipában lakó kövér keresztespók, aki épp télire vackolná magát be, a földre zuhan és eszébe jut az ükapja, aki hasonló élményekről mesélt neki valami Plókai és Duró nevű mozsárágyúk kapcsán. Ő nem áldja Sanyika nevét. Mi igen.

Na erre mondják hogy a kettős érzések meccse volt, vegyes hangulatok találkozója… úgy kezdtünk, hogy lemossuk a pécsieket egy könnyed langyos őszi délutánon, de az estére a levegővel együtt a hangulat is hideglelőssé vát, s amikor már minden gyalázatos, minden sötét és minden veszni látszik, akkor mégis pontot mentünk.

Nem jellemző rám a nyakló nélküli optimizmus – finoman szólva sem. Viszont most hiszem, hogy rohadt sokat számít ez a gól. Nem a pont miatt. hanem hogy látja a csapat is, hogy érdemes és kell menni az utolsó percig, hogy Sanyika filozófiájának van értelme. Hogy ebben az évben ne mi legyünk a rolleres csapat, akinél értelemszerű, hogy ilyen helyzetből úgyis rosszul jön ki. Hogy Győrbe is minimum pontért menjünk. Hogy a közönség ne csak a hajtás miatt tapsolja meg őket. Hogy végre levetkőzzük a Kispest-faktort – vagy legalábbis csak azt az oldalát csiszoljuk fényesre, amikor váratlanul húzunk be kevésbé esélyes meccseket.

Például két hét múlva Győrben. Mi ott leszünk.

Fotó: Lovi (1909foto.hu); faszagyerekek.blog.hu.

Tompán gyönge Baranya – Honvéd vs. Pécs beharangozó

Nincs mit szépítenem: a szerkesztőség tegnap igencsak felöntött a garatra. A találkozó apropója egyébként és mondhatni a blog első szülinapjának megünneplése volt, másrészt egy teszt, aminek alapján igen gyors határozat született, így a Puskin utcai Hrabal söröző hivatalosan is a szerkesztőség kedvencének nyilváníttatik, és a továbbiakban rendszeres látogatásunknak lesz kitéve. (Szövődmény: a szerkesztőség hivatalos söre 2-1 arányban a világos Francinuv lett, néhány korsóval megelőzve a Nezny Barbar félbarnát, valamint alaposan a Király utcai Kadarka házisörét.)

Bár úgy tűnhet, nagy volt bőr a képünkön, hogy volt bőrünk előre inni bárminemű sikerre, ezért gyorsan jelezném, a szerkesztőségi sörözés csütörtök éjféllel lezárta önmagát, azóta teljes intenzitással készülünk a szombat háromkor kezdődő Pécs elleni rangadóra. (Nem vagyunk elbizakodottak, mindig a következő feladat lebeg a szemünk előtt.)

A tovább után jön a szokásos beharang. (Apró kitekintés: évekkel ezelőtt egyetemista korú barátaimmal egyik akkoriban rendszeres pécsi hosszúhétvégénket töltöttük, és nappali bódultságunkban gondoltuk áldoznánk a kultúra oltárán is, mire egyikünk bemondta, mi lenne, ha megnéznénk az ókeresztény sörkamrákat. Hirtelen ennyi jut eszembe Pécsről, valamint a remek Flekken 1 és 2 éttermek, továbbá az Aranygaluska, ahol jómagunk is indultunk a névadói pályázaton egy szerény Flekken 3. pályamunkával.)

Kezdjük a legfontosabbakkal: Kemenes Szabit a héten megműtötték, a felépülése 4-5 hetet vesz igénybe, így őt legközelebb csak tavasszal köszönthetjük a kapuban. Mielőtt félreértés lenne: a hagyományosan tavaszinak hívott második félidény első két fordulóját idén is ősszel fogjuk lejátszani, de Szabit ez nem érinti, számára a tavasz egyértelműen a naptári tavaszt jelenti. Mindannyiunk nevében kívánunk mielőbbi jobbulást, Szabi! Helyettese a Debrecenben remek formát mutató Sánta lesz, mi pedig egyáltalán nem vagyunk nyugtalanok, mert láttuk, képes bravúrokra, remek igazolás volt a nyáron.

A másik fontosság, hogy Lovric mester begyűjtötte ötödik sárgáját, így automatikusan egymeccses kihagyásra kényszerül. Nem baj – mondom én. Hetek óta és egyre hangosabban mondjuk, a jó Iván eszement formán kívül került, és ez talán összefüggésben van azzal, hogy március óta szinte egyetlen meccset sem hagyott ki. Imádjuk, szeretjük fáradhatatlan munkáját a partvonal mentén, lelkesedünk a bedobásaiért, amik csak úgy szállnak be az ötös sarkáig, hogy ott Danilo valamit majd csináljon vele, és teljes nyugalommal fogadjuk, ha középre rendeli őt Supka, mert tudjuk, Iván lehet hibázik, de hogy megdöglik a pályán, és még azon túl is teljesíteni akar, az felettébb riszpektes.

Kíváncsiságból kiemeltük egy grafikonra a blogunktól kapott osztályzatait Lovricnak, és összevetettük a csapatátlagéval, hogy szemléltessük, mennyire fontos láncszem ő a mérnöki pontossággal összerakott gépezetünkben. Amikor indult az idény, húzta, vitte a hátán a csapatot, majd belesimult az átlagba (feljöttek hozzá a többiek), hogy az elmúlt fordulókban már olykor-olykor lemaradozzon egy hangyányit. Jókor jön ez a pihenő, így a győri túrán és a Haladás elleni hazain talán már a régi Ivánt fogjuk újra látni, aki újra hozza majd a rá azért leginkább jellemző impulzív formáját. (Debrecenben Akassou jött be a helyére a második félidőben, vélhetően a Pécs ellen is ő fog kezdeni.)

Diaby lábadozik, hiánya számunkra marginális; Zelenkáról pedig egyre megnyugtatóbb hírek érkeznek, hogy szintén lábadozik, egy csontkinövés alkalmából megejtett operáció után.

A tartalom a forma

Statisztikázzunk. Talán már megszokott, ha Hanta ír beharangozót, akkor mindig előkerül valami statisztikai adalék, hogy az leírt formában néha-néha statisztikai érdekességgé nemesüljön. Kezdjük az aktuális formával:

Az aktuális formát bemutató grafikonunk elkészültének módszertana a következő: megnéztük, hogy az egyes fordulókat megelőző öt fordulóban a megszerezhető pontok hány százalékát gyűjtötték be a csapatok. Jól látszik, hogy az idény közepéig viszonylag magas szinten, 80% körüli teljesítményen tartottuk magunkat, majd megjelent pontszerzési gyakorlatunkban az addig ismeretlen döntetlenezés, ezzel párhuzamosan pedig az aktuális formánk is visszaesett. A mélypont a kaposvári 2-2 környékére tehető, azóta újra rálelni látszunk a helyes útra. Eközben a szintúgy remekül rajtoló Pécs fokozatosan kezd beállni valahova 50% környékére, és felvenni a szimpatikus vidéki középcsapat státuszát. (Ajjaj, hogy miket nem mondok két vonal és egy koordináta-rendszer láttán Bajzát Péterre.)

Érdekesség, hogy a Pécs pontszámban ugyan mindössze csak eggyel van mögöttünk, de fontos megjegyeznünk, hogy ez a számadat bizony erősen csalóka. Amíg az első hét fordulóban 16, addig a következő hétben már csak 7 pontot tudtak szerezni, ráadásul ehhez mindössze egyetlen győzelmet tettek hozzá, épp legutóbb, hazai pályán a Győr ellen. Van miben reménykednünk.

A játék értelme: a gólok

Van egy rekord az NB1-ben, amit jelenleg a Honvéd tart, mégpedig az, hogy mi maradtunk a legkevesebbszer gólképtelenek eddig a bajnokságban. Mindössze egyetlen alkalommal, a siófoki vendégjátékunk során nulláztak le minket, hiába találtuk el kétszer is a kapufát. (A Pécs mutatója ebben a vonatkozásban: kettő, de úgy, hogy mindkettőt az elmúlt három fordulóban nem érték el.) Ha a számok nyelvére mindezt lefordítjuk: 13/14, azaz 92,8% az esélye annak, hogy gólt lövünk, és ha lövünk, akkor az 1,86 darab lesz.

Messük keresztbe az iménti kimutatást a kapott gólok elemzésével, hogy nyugalmunkat tovább növeljük. 14 meccsünkből hatszor nem kaptunk gólt (a Pécs háromszor), amivel a vonatkozó rangsorban az igen előkelő negyedik helyen tanyázunk. Ha kapunk, akkor 1,21-et, csak úgy mellékesen.

A statisztika szerint tehát 2-1-re nyerünk, az egészekre történő kerekítés általános szabályainak maximális figyelembevételével.

(Mellékesen napra pontosan egy évvel ezelőtt, a második csapatunk 1-1-et játszott a Péccsel, ezzel a Nagy Gergő-féle bombagóllal.)

A várható kezdő

Sántáról már volt szó Szabi sérülése kapcsán, valamint Akassout is megemlítettük, hogy Lovric hiányában talán ő kezd jobbhátvédben (ami nem feltétlen baj, egy agilis játékos jól is jöhet a széleken gyors pécsiek ellen, valamint a Bajzáttal vívandó közelharcokban).

Középen Botis és Debreceni fixnek tűnik, és reméljük Debi kicsit összekapja magát, mert bár láthatóan nagyon akar és hajt, meg hasonlók, mostanság többször nem jött össze neki. Novák alap.

Egy sorral előrébb Ivancsics vélhetően marad irányítóban, és bár folyamatosan javul a teljesítménye, azért megnéznénk őt lassan az egyre inkább hiányposzttá váló balszélen, miközben Németh Norbit meg a helyén. Igen, nem tévedés, valóban azt írtam, hogy a balszélünk lyukasnak tűnik az elmúlt fordulók alapján. Tchami gyors, de labdaügyetlen, a passzai döntően rosszak; Hajdú (aki szerintünk kezdeni fog most) Debrecenben túlpörgött, benne most inkább látjuk azt a cserét, aki a második félidőkben dobna a csapaton, mintsem a kezdőt. Marshalt lassan megszokjuk, de arra még jócskán várni kell, hogy az én szívembe is beegye magát a drága, de ha ez megtörténik, egy örök életre rajongójává tenne. Abass nem lehet kérdés.

Ahogy elől sem a Torghelle – Danilo alkotta páros, hadd rettegjen csak az ellenfél. Sebességben és labdaszerzésben talán a legjobbak az egész mezőnyt tekintve, helyzetkihasználásban azonban jó lenne némileg javulniuk.

Nyugalom, jó lesz ez. Tehát akkor a lényeg: szombat, 15 óra, Bozsik-stadion, Bp. Honvéd – Pécs.

Útravalóul pedig szóljon Marosjózsi egyetlen örökbecsűje: Hajrá, Honvéd! Csak a Kispest!

Először Debrecen földjén

Volt egy régi adósságom. A család egyik ága nyíregyházi, így viszonylag rendszeresen előfordulok a Bp. Nyugati – Nyíregyháza vasútvonalon, órákon át zötykölődve az olykor légkondihibás vagonokban, szagolva a mértani pontossággal 20 kilométerenként kinyitott házipálinkás üvegekből kiáramló cefreszagot, kerek szemekkel bámulva a néniket, akik három harapásra, miközben élettörténetük egy jelentékeny részét mesélik el alkalmi partnereiknek, szóval három harapásra tüntetnek el tetszőleges méretű rántotthúsos zsömléket. És azok a kilógó paprikadarabok, mert az oldalt fityegő aszott paprikafoszlány elmaradhatatlan kelléke a tetszőleges méretű útiszendvicseknek.

Vasárnap azonban megtört valami, és életemben először, a sok-sok átutazás után végre Debrecen földjére léptem. A tovább után a régi adósság letudásának érdektelen története.

Péter barátom évek óta már, hogy Péter barátom. Mindkettőnk mániája a századforduló és a két világháború közötti magyar futball története, így mivel a hazai piac ezen a téren mondhatni erősen szűkös, valahogy egymásra találtunk az éterben. Ennek már néhány éve. Péter amúgy sporttörténész, és egyben a sporttörténelem nem bocsákmiklósi vonalának egyik legjelesebb kortárs képviselője.

Péter barátom amúgy a Debrecennek szurkol, és saját bevallása szerint még a nyolcvanas években, egy NB2-es DUSE – Olefin meccsen debütált a pályák mentén. (A párharc résztvevőit ma így mondanánk: DEAC – Tiszaújváros.) Meccsen még nem jártunk együtt, bár olyan volt már, hogy ugyanabban a stadionban, ugyanazon a meccsen, de akkor is átellenes szektorokban. Persze én azóta nem szívesen emlékszem vissza arra az estére, és legyen elég annyi, magam sem hittem, hogy a hirtelen kinevezett Burgi megfordítja idegenben a hazai pályán kiérdemesült kupadöntőt.

Szóval volt egy régi adósságom, hogy végre Debrecenben járjak, még ha a turistáskodás legkisebb szándéka sem merült fel épp bennem a város kapcsán, másrészt jó lett volna hazai pályán találkozni Péterrel is.

Múlt héten beszéltünk, jeleztem neki, hogy kicsiny kompániánk mindenképp felkeresné a városát, és benne őt is. Az eredeti tervek szerint korán indultunk volna, és a nap bizonyos részeit a helyi fürdők egyikében békés, polgári brüggöléssel vészeltük volna át. Sajnos azonban a jogosítvány hétközben lebetegedett, így az egész hacacáré neccessé vált. Vasárnap reggel azonban jött a jó hír, és kiderült nem volt hiába a házioltárra helyezett Zelenka-képmáshoz való fohászkodásunk: a jogosítvány meggyógyult!

Találkozó a szokott helyen, indulás fél kettőkor, várható érkezés valamikor. Az M35-ös előtti néhány kilométerig minden ment simán, autópályán nem lehet nagyot tévedni. Ellenben az első pihenőnél kiderült, lehet. A benzinkút, ahol végül megálltunk két feladatra lett volna hivatott: kávé, pisi. A kávé szokványos útszéli, semmi meglepetés. Ellenben a mosdó képes volt mindent alulmúlni, még azt is, ami ezen a napon rám várt anyagcsere tekintetében. Négy piszoár, két angolwécé, de használni csak az egyik angolt lehetett, a többi vastag szalagokkal lezárva. És az az egy használható is olyan volt, hogy Igali Diánaként, valahonnan a távoli pusztából próbáltunk belecélozni, így kerülve el cipőtalpunk kellemetlen találkozását a padlón lévő egyéb jellegű emberi testnedv-maradványokkal. Botrány.

Debrecen előtt bekapcsoltuk a gépies navigációs rendszereket, és ahány kütyü a kocsiban volt, annyi felé irányítottak minket. A Nagyerdőig nagyjából mindegy melyiket választjuk, ellenben az utolsó lépéseknél lehet nagyokat hibázni. Apró ténfergés után felhívtuk Péter barátomat, aki elmagyarázta a dolgokat, így hamarosan és gondosan a saját színe elé vezetett minket.

Valahol a vendégbejárat és a hazai közötti saroknál találkoztunk. Az eredeti terv szerint én a hosszanti oldalról, valahonnan félpálya magasságából néztem volna a meccset, miközben a többiek közül a fotós fotóz, a jogosítvány felkészül az összefoglalóra és az osztályozókönyvre, a jogosítvány testvére pedig ugyanúgy élvezi a meccset, mint jómagam. Végül nem így lett. Persze ahhoz, hogy ne így legyen, először odafelé menet át kellett dumálnom kétszer két rendőrsorfalon, de kedvesek voltak, nem kekeckedek, csak kérdeztek.

Miután azonban nem így lett, stornó az egész, vissza, hívni Pétert, nézném vele, ha már itt vagyok, és amúgy is érdekelne a hazaiak tábora, lévén mégiscsak szociológus vagy mifene volnék. Szóval telefon, egyeztetés, újra átdumálni magam az egyszer már meggyőzött kétszer két blokádnyi rendőrön, akik ekkor már igen furcsa szemekkel néztek rám, miért imbolygok én itt vica-verza a vendégbejárat körül.

Visszatérve az eredeti sarokhoz (ahol találkoztunk) ezúttal a másik irányban fordultam, és a pályát övező kerítés mellett, átható ürülékszagban elindultam a hazai pénztár felé. Áramlott, sőt tömött sorokban áramlott a nép a stadion felé, miközben mondták, jó ha hatezren leszünk. Szép, gondoltam magamban.

A pénztárnál tömeg, de valahogy gyorsan apad, így néhány perc múlva kezemben lapult az 500 forintos jegy. Gyors motozás a belépés után, semmi kecmec. Eddig ahhoz voltam szokva, ha vidéki meccsre megyek, a kapunál legalább háromszor vizsgálnak át, de itt semmi, bár az is igaz, a hazaiba készültem. (Megjegyzés: eddigi legmegalázóbb és legérthetetlenebb ilyen vizsgálatom a tavalyi, siófoki idényzárón volt, ahol a táskámban lévő laptopot is bekapcsoltatták, hátha robbanószer, vagy édesfaszom.)

Bent azonnal pult, sör. A korsó és a pohár (mert Péter mostanság nem fogyaszthat alkoholt a saját maga által tervezett fitnesz-program keretében) együtt 600, a kiszolgálás gyors, kedves. Mondjuk az is igaz, hogy mázlim volt, mert mire én a büféhez értem, a hazai szurkolók jelentős része már elfoglalta a helyét, kezében a korábban sorbanállt sörével. Pétert megkérem fogja meg egy pillanatra a poharam, elugranék a mosdóba.

És ez volt az a pillanat, amikor megértettem, miért akarnak annyira Debrecenbe egy új stadiont. A kapu mögötti lelátót összesen ha egy nyolc kocsiállásos valami próbálta meg kiszolgálni, folyóvíz, világítás és minden egyéb szükséges kellék nélkül, átható ammóniaszagban. Elnézést, kedves olvasó, ha ennyiszer emelem ki a mosdók áldatlan állapotait, de épp a Bozsik felújítása után bizonyosodott be, a kulturált mellékhelység kategóriákkal emeli a mérkőzéseken tapasztalható közérzet alapszintjét. (Szerencsére azonban jártam én már néhány meccsen, gyakorlottabb vagyok annál, hogy ebbe a förmedvénybe visszatérjek, így az est hátra lévő részében inkább az egykori salakos edzőpálya partvonalát látogattam előszeretettel, de ugyanazon célból, mint a fentebb említett förmedvényt.)

Fel a lelátóra, mindjárt kezdenek. Valahol az eredményjelző és a sarokzászló között félúton, felülről a második-harmadik sorban foglalunk helyet (állunk, természetesen; tisztességes ember nem is tudom hogyan bír ülve meccset nézni). Innen remek rálátás van a pályára. A hazaiak hangosak, szurkolnak, felelgetőset játszanak, én meg közben azon lamentálok (vajon a lamentálásnak és a laminálásnak ugyanaz a szótöve?), hogy bár az imént megértettem az új stadion iránti olthatatlan vágyát a helyieknek, mégsem támogatnám.

Elmondom miért. A debreceni pálya zárt, a lelátók meredekek, így minden hang bennmarad, ráadásul szinte mindenhonnan látható és élvezhető a mérkőzés. Az egész annyira kicsi, hogy a pálya szinte az ölünkben van, mégis kényelmesen elfér ide akár tízezer néző. Ha új stadion építése helyet kanonizálnák inkább a mostanit, talán mindenki jobban járna. Ha a két hosszanti oldalt betonra cserélnék, födémet húznának föléjük, és a kapuk mögötti lelátók dexion-salgó elemit is betonba öntenék, vagyis meghagynák a mai aréna karakterisztikáját, simán jobb és hanglatosabb lenne az egész. Elismerem, kereskedelmi hasznosításra alkalmatlan lenne, ellenben egy kipróbált és belakott hangulat nem tűnne el ismét a magyar futballból.

Közben csordogál a mérkőzés, Lovric és Debi (megint) összehoz egy gólt, vezetnek. Érdekes dolog amúgy, és számomra némileg szokatlan, hogy egy stadionban állok, és körülöttem tömeg van. De nem úgy tömeg, hogy tömeg, hanem úgy, hogy amikor ki akartam menni újabb sörökért (egy korsó, egy pohár), akkor furakodnom kellett, bocsporiznom, meg néha még sasszéznom is, mert csak annyi hely volt. Fura ez a dolog, annyi szent.

Félidő, megint büfé, etc. Aztán Sanyika megharcol egy labdáért, Danilo pedig képtelen hibázni. Normális esetben ilyenkor örülnék, keblemre ölelnék bárkit aki a közelemben áll, de itt és most nem illik, és amúgy is van még hátra vagy fél óra. A debreceni ultrák még egy ideig hangosak, de ahogy csordogál az idő, egyre többször és többször hallom a mienket, ahogy belengik az egész stadiont. Idegenben is otthon, csodálatos ez a Honvéd-tábor. Vannak pillanatok, amikor kétszázan simán szurkolják le a hatezret úgy, hogy a hazai mag közepén állva is csak őket hallani. Minden tiszteletem.

Aztán egyszer csak vége, a spori hármat sípol, döntetlen. Pontot raboltunk a Nagyerdőből, és már csak az a kérdés, hogy a Fagyi nyer-e Siófokon, vagy valami más okból kapja meg másnap a teljes címlapot, silány harmadrangú hírré fokozva le a Honvéd bravúros szereplését. Nyert, harmadrangú hír lettünk, de már megszokhattuk.

Péter közben búcsúzik, a szomszédja várja a kijáratnál, együtt mennek majd haza. Kellemes társaság volt amúgy, nem csalódtam benne meccsszituációban sem. Érdekes különbség, hogy Debrecenben szeretik, sőt néha-néha istenítik a saját játékosaikat, miközben az ellenfélről a sportlap modorosságtárából válogatnak tőmondatokat. Ezzel szemben ugyebár mi is szeretjük a sajátjainkat, de azért azt is szeretjük, ha kontextusba helyezhetjük őket, és az a kontextus tartalmaz valamiféle humort is. Hatalmas különbség. Péterrel szinte végigtrécseltük a meccset, és bár a hazai tábort gyarapítottam személyemmel számosságában, egy pillanatra sem éreztem veszélyben magamat, hiába lehetett kihallani mondatainkból, én bizony vendég vagyok itt. (Kösz, Péter!)

A meccs után vissza a kordonhoz, és a kordonon belül lévő kocsihoz. A jogosítvány még sajtóskodik, interjút készít Supkával és Debrecenivel, ráadásul a kordon is áll, előbb a hazaiak vonulnak el. Beszélgetek néhány szót az egyik rendőrrel, majd mivel hamar kiderül, ebben nincs semmi izgalmas vagy akár érdekes, inkább az ott ácsorgó DVSC-sálas társaság felé fordulok. Bocsi, merre lehet itt egy sört meginni? Gyere velünk, megmutatjuk. Barátságosak, pedig tudják, honvédos vagyok.

Megkerüljük a háztömböt, mögötte kiskocsma, benne játékgép, szurkolók, kisebbfajta tömeg. Kikérem a sört, néhány szóban átbeszéljük a történteket. Kicsit szidják Kassait, akire nyugodtan rámondható, hogy nekünk fújt, pedig nem is – szerintem. Elismerik, ebben a meccsben benne volt a döntetlen, megérdemeltük. Mivel a Győr egy nappal előtte kikapott, így is növelni tudták az előnyüket, mi pedig messze vagyunk pontszámban, szóval senki sem bánatos. Én meg pláne nem.

Aztán csörög a telefonom, a jogosítvány végzett, spuri van haza. Kifizetem az üveges sör betétdíját (nem illendő lelépni enélkül), majd visszaslattyogok a kordon hűlt helye mögött parkoló kocsihoz.

A hazaút a szokásos. Boldogok vagyunk az eredmény miatt, viccelődünk, satöbbi. A Határ útnál szállok ki, elköszönök illedelmesen, majd érzem, korog a gyomrom, enni kéne valamit. (Ha ugyanezt bárki más mesélné aki az autóban ült a mintegy két órás úton, az valahogy úgy hangzana, hogy én, mint egy óvodás kisgyerek, egész végig azért rinyáltam, hogy álljunk meg valahol, mert éhes vagyok, és ha éhes vagyok, akkor rinyálok, mert ennem kell. Innen is kérném szíves elnézésüket.) Fanni büfé, dupla mexikói hamburger, séta közbe a hatvannyolcasig. Kilenc körül már otthon.

Remek kis túra volt.