mert célunk csak egy van
Az derül ki a számokból, hogy Job minekvan, Gyula és Szabi rendben, és Ignja jegeltetése baromság. Godoy dettó.
Az idei évtől visszahoztuk az osztályozókönyvet, annyi csavarral, hogy korábban mi mondtunk egy számot, mostantól viszont együtt. Az első három kört simán behúzta Gyula (a Nyíregy ellenit nem publikáltuk, így azt higgyétek el nekünk), most viszont Kemenes Szabi. Az se rossz.
„Osztályozókönyv: először nem Gyula a meccs embere!” bővebben
Régen esett csak úgy le az állam. Például ha így hirtelenjében az elmúlt éveket vizsgálom, akkor keményen gondolkodnom kell, hogy egyáltalán min és mikor. Például az Utopia című angol sorozat pilotján, egy ksamili (Albánia) tengerparti szirt tetejére épült étteremben kispajtásaimmal ücsörögve és nézve a naplementét, egy másik kedves barátom esküvőjén állva, az igen kimondásakor (miközben épp akkor is az MTK-val játszunk, és Kanta újfent gólt lő nekünk) (szegény Szabi), netán amikor a velünk élő Bogyópapagáj végre felbátorodott, és odaállt mellénk a kanapéra tévét nézni.
Szóval ritka volt a minő pillanat, ami úgy egészében jellemezte a szombati felcsúti meccset.
Kitölthető itt. Egytől tízig mondca a véleményed.
Legalább nem a helyiekkel, hanem egy számunkra is értelmezhető ellenféllel szemben avatjuk fel idegenben azt a valamit, ami amúgy akár lehetne fontos, szép, hasznos meg minden, de nekünk csak egy förmedvény, egy gnóm, egy arcátlanság marad mindig is. És azt is hallani, már hullik a vakolat, a díszburkolat, hogy silány a minőség, a legszebb öröm meg a káröröm, csak éppen nem.
Ami sikerült, ahogy sikerült (2-0 ide), de talán nem is ez a lényeg, itt kötelező volt a győzelem. Ami viszont igen, hogy az ilyen megyei csapatok elleni meccsek mindig remek murik. Így volt ez most is, és így volt ez legutóbb is, Kemecsén.
„Ja, amúgy szerdán kupameccset játszottunk Csornán” bővebben
