mert célunk csak egy van
Este negyed 10 körül öcsémmel átsétáltunk a sorompók mellett a Bozsik felől az Ady irányába, majd egy jelenetbe sűrűsödve olyan dolog történt, ami miatt egyszerre rohant át rajtam 29 év, az ide kijárásom története.
Ez egy ilyen nap volt. „Őszi borongás” bővebben
Erre az újpesti vendégjátékunkra évek múlva is emlékezni fogok. Pont, min mint a 2013 tavaszira, vagy a 2017-es bajnoki menetelésesre. De míg a két régebbi meccsről Martinez triplája vagy Zsótér Dönci bombája lesz a mementó, addig a tegnapról szerintem egy meccsjelenetre sem emlékszem majd, csak arra, hogy fedett stadi ide vagy oda, majdnem ugyanúgy ázunk percekig, mintha kinn lennénk az utcán – és még mi jártunk jobban, a hosszanti szembeszektor nézői (kvázi az újpesti korzó) például jobban rommá áztak, mintha Calcuttában sétálgattak volna monszun idején.
Mégpedig elég délczeg kárpótlás, összegezhetem a tegnap mérlegét. A 2017-18-as szezonban 3 bajnokin és 2 kupameccsen (összesen ötször) toltuk a DVSC ellen, majdnem mindannyiszor uralva a meccset, hogy aztán pöcs meghökkentő gólokkal elássuk magunkat vagy a hajdúsági földbe, vagy a Bozsik altalajába. Pont ezért tartottam a tegnaptól, de ezúttal a „minden szezon valami mást hoz” tétel érvényesült, a szokásos önsorsrontó periódusunkban pedig, mondjuk ki, mázlink is volt, így sima siker lett a vége.
Yeah.
Danilo mellel átveszi, síp – kéz. A labda továbbkerül Gazdaghoz, érkezik a sárgás Vinicius, a többi mutatom:
25. perc, az állás 0-0, Juhász és Vinicius már húsz perce nem kapott lapot, Danilo nem kéz, nincs mit fújni, viszont ahogy Vinicius odamegy Gazdaghoz, az sípszó után is piros. Élből. Meg tizenegyes, mondjuk ahhoz viszont tényleg nem kellett volna fújni Danilonál, ami tényleg nem volt kéz. (Ilyenkor minek áll a maga hatalmas rutinjával a kapu mellett Solymosi Péter sokadik számú játékvezető?) Mutatom ezt is:
A kontránál Skvorc beragad, nincs les, a bepasszt ketten is benézik, Kovács gól, 0-1. Remek kezdés.
Négyből négy, nem mondom, hogy nem vagyok picit meglepve ettől a sima indítástól, és ez azért nem rossz érzés. Tény, hogy nem a Bohóc legerősebb kvartettje volt az eddigi négy ellenfél, és hogy az igazi rázós kör majd most jön, de ettől még most fújhatunk egyet: 12 ponttal állunk, azaz Mezőkövesden is állva maradtunk, abban a városban, ami másfél éve szinte a líbling stadionunk a szerzett győzelmek arányát tekintve – a kétezres évek közepének REAC-pályája ugrik be, ha hirtelen hasonló szépemlékű túrahelyszínt keresek. „Lassan a kedvenc meccshelyszínem lesz ‘kövesd” bővebben
