Erre az újpesti vendégjátékunkra évek múlva is emlékezni fogok. Pont, min mint a 2013 tavaszira, vagy a 2017-es bajnoki menetelésesre. De míg a két régebbi meccsről Martinez triplája vagy Zsótér Dönci bombája lesz a mementó, addig a tegnapról szerintem egy meccsjelenetre sem emlékszem majd, csak arra, hogy fedett stadi ide vagy oda, majdnem ugyanúgy ázunk percekig, mintha kinn lennénk az utcán – és még mi jártunk jobban, a hosszanti szembeszektor nézői (kvázi az újpesti korzó) például jobban rommá áztak, mintha Calcuttában sétálgattak volna monszun idején.
Kategória: Beszámoló
Kárpótlás a tavalyi Loki-szenvedésekért
Mégpedig elég délczeg kárpótlás, összegezhetem a tegnap mérlegét. A 2017-18-as szezonban 3 bajnokin és 2 kupameccsen (összesen ötször) toltuk a DVSC ellen, majdnem mindannyiszor uralva a meccset, hogy aztán pöcs meghökkentő gólokkal elássuk magunkat vagy a hajdúsági földbe, vagy a Bozsik altalajába. Pont ezért tartottam a tegnaptól, de ezúttal a „minden szezon valami mást hoz” tétel érvényesült, a szokásos önsorsrontó periódusunkban pedig, mondjuk ki, mázlink is volt, így sima siker lett a vége.
Yeah.
Az ország focijának büszkesége, a szimpatikus jugoszláv csapat hozta azt, amit elvártunk tőle: az igazán szimpatikus labdarúgást
Danilo mellel átveszi, síp – kéz. A labda továbbkerül Gazdaghoz, érkezik a sárgás Vinicius, a többi mutatom:
25. perc, az állás 0-0, Juhász és Vinicius már húsz perce nem kapott lapot, Danilo nem kéz, nincs mit fújni, viszont ahogy Vinicius odamegy Gazdaghoz, az sípszó után is piros. Élből. Meg tizenegyes, mondjuk ahhoz viszont tényleg nem kellett volna fújni Danilonál, ami tényleg nem volt kéz. (Ilyenkor minek áll a maga hatalmas rutinjával a kapu mellett Solymosi Péter sokadik számú játékvezető?) Mutatom ezt is:
A kontránál Skvorc beragad, nincs les, a bepasszt ketten is benézik, Kovács gól, 0-1. Remek kezdés.
Lassan a kedvenc meccshelyszínem lesz ‘kövesd
Négyből négy, nem mondom, hogy nem vagyok picit meglepve ettől a sima indítástól, és ez azért nem rossz érzés. Tény, hogy nem a Bohóc legerősebb kvartettje volt az eddigi négy ellenfél, és hogy az igazi rázós kör majd most jön, de ettől még most fújhatunk egyet: 12 ponttal állunk, azaz Mezőkövesden is állva maradtunk, abban a városban, ami másfél éve szinte a líbling stadionunk a szerzett győzelmek arányát tekintve – a kétezres évek közepének REAC-pályája ugrik be, ha hirtelen hasonló szépemlékű túrahelyszínt keresek. „Lassan a kedvenc meccshelyszínem lesz ‘kövesd” bővebben
„Méltó” „búcsú” „?”
Csodálatosan érzelmes és megható posztot terveztem szombatra, aztán nem volt idő semmire Luxemburg után, esküvőre indulás előtt (ilyen ez a nyár, 3 hetente esküvő), Fanta doktor meg úgy megírta a Bozsik búcsúposztot, hogy majdnem én is sírtam, és nem csak azon, hogy elköszön a stadi, hanem amiatt is, hogy ezt a posztot nem én írtam meg. Ezek után a vasárnap délután folyamán már alig bírtam magammal, az említett cikket olvasgattam, és az ismerősök fácse bejegyzéseit személtem 10 percenként a Bozsikról, majd olyan felindultan érkeztem ki a sorompó mögé a meccskezdésre, hogy arra nincs szó.
Aztán erre toltunk egy olyan meccset, hogy fél óra után már azon gondolkoztam, miért nem otthon vagyok.
Kispest ♥.