mert célunk csak egy van
Kisebb sorozattal készülünk a mai napra, amelynek csak egy fejezete a 7/7-et hozó csapatunk történelmi rekordja. Az első rész a szurkolókról és a családbarát körülményekről fog szólni.
Kezdjük azzal, hogy a családbarát jelző csak a hazaiaknak szól, vendégben családot úgy néz ki sehol és senki nem akar látni. Vagy lehet, máshol igen, Győrben biztosan nem.
…az, amibe süllyedtünk erre a szezonvégre. Mind a lelátón, mind a pályán. Patetikusan hangzik, de ettől még igaz. És most már nem csak a tavalyi áprilissal-májussal való összevetésben haloványka az idei tavasz-zárás, hanem hosszú évekre visszamenőleg is nehezen találunk hasonlót. A sisai első félév végén legalább a kupadöntő miatt lehetett izgulni a hasonlóan demoralizáló vereségek sora mellett – de idén már mindenki csak az utolsó fordulót várja. Nem jó ez így. „Az érdektelenség mocsara…” bővebben
Nehéz túl sok új dologgal előjönni a tegnapi meccs kapcsán, okokkal, indokokkal, elemzésekkel, amelyeket még nem lőttünk el a múlt hetek során. Sajnos a csapat sem taktikailag, sem hozzáállásban nem hozott újat, nem tudott újat hozni, és én még az sem mondanám, hogy lélektelenek lettek volna. Egyszerűen ami Mezőkövesden egymeccses kisiklásnak, a Diók ellen már kisebb torpanásnak, Szombathelyen pedig kiteljesedő hullámvölgynek tetszett, az mára mély gödörré lett, egy olyan négyes vereségszériával, ami nemhogy Rossi érája alatt nem volt még, de utoljára tán Sisa tanár úrnál mélyrepültünk eredményességben (eredménytelenségben) ekkorát. Aj-jajj. „Korai szürkület” bővebben
Kezd kínos lenni a helyzet. Sorozatban három zakó az nagyon sok. Úgy pedig pláne, hogy közben folyamatosan romlik a játékunk. Vagy ha az nem is, az érzet, hogy egyáltalán egy meccset képesek vagyunk megnyerni. Borzalmas spirálba keveredtünk.
Kövesden nagyjából minden rendben volt, kivéve, hogy ha reggelig brusztolunk se lőttünk volna gólt. Utóbbi már csak azért is gond, mert (utánanéztem!!!) a futballt pont arra játsszák. A Diósgyőrt is verhettük volna, mégis összehoztunk egy gyufát a meccsből, hosszú idő után először bukva megszerzett előnyből.
Szombathelyen viszont sanszunk sem volt. Nagyon nem. Egy pillanatra sem.
„Valami nagyon nem az, aminek kellene lennie, vagy pont igen, de akkor nagy a gond” bővebben
Tavaszi életérzés-túlcsordulásos beharangozó ide, „a Diósgyőrt mindig verjük itthon” múlt oda, a tegnapi meccs égi forgatókönyvírói megvonták a vállukat, oldalra kiköptek egyet, és egy váratlan fordulattal mindent borítottak. Most az ember hajlamos is egyszerre sötéten látni a dolgokat: ami a múlt héten még pici kisiklásnak tűnt, most akár hullámvölgynek is tetszhet, és nem segítik a józan értékítéletünk a közvetlen vetélytársak remeklései sem. A pár hete még nehéz munkával és kis szerencsével elérhetőnek tűnő bronz (ezüst) érem egyszerre úgy fest, mint kiránduláskor a hegycsúcs – mikor azt hiszed, még 200 méter és ott vagy, kiderül, hogy közben még két-két völgyet és gerincet is keresztezned kell, lesz az 2-3 km is. Kérdés, mi vár ránk az út végén – odaérhetünk-e még a saját kis csúcsunkra, vagy meg kell elégednünk egy közbenső turistaházzal? „Most kéne a tiszta fej…-meglesz?” bővebben
