Mastodon

Állítások mentén – Honvéd – Diósgyőr 2-1

Ezért a meccsért megérte feladni a nyaralást, és a kora délutáni hőségriadó idején vonatra pattanni, állni Fehérvár előtt a nyílt pályán egy órát (gondosan mindennemű levegő nélkül, Spock ilyenkor már valószínűséget számolna rég a létfenntartó rendszerre), hazarohanni, lezuhanyozni, majd ki a stadionba. Tetszett amit láttam. Nem volt tökéletes mérkőzés, de minden megvolt benne, ami feltétele az élvezetes jelzőnek. Rövid beszámoló, erős állítások mentén.

Ha Szerethető Sanyibá nem gondolkodik el Kemenesen, akkor nem érti a szakmáját. Szabi már Siófokon is villantott valamit abból a formából, ami miatt tavaly abszolúte kedvenc lett a kapunkban és a csapatból, hogy a Diósgyőr ellen olyan bravúrok sorozatát mutassa be, amire csak nagyon kevesen képesek (meccsről meccsre!) a magyar mezőnyben. Alig telt el három perc, máris tornáznia kellett, és néhány egyéb jellegű védés után, az utolsó pillanatokban úgy ütötte ki Abdou fejesét, hogy az végül maga lett a jól megérdemelt három pont.

Mert a Diósgyőrt csúnyán megvertük a széleken. A legutóbb megítélése szempontjából még erősen talonba tett Zivanovic indította a helyzeteink sorát egy jobboldali elfutással, majd pontos centerezéssel, hogy Délczeg Geri elsőre még naggyá tegye Ribánszkit, de amikor Diaby tette ugyanazt, ugyanott, arra az ellen kapusának már nem volt válasza. Szép támadásokat futtattunk, hol Vidovic, hol Zivanovic, hol Délczeg, hol pedig a visszalépegető Diaby okozott komoly zavart, tette be, vagy vissza a labdákat, és ha kis szerencsénk van, Gege lövése sem a lécen csattan.

A védelem széle ennek ellenére nálunk is némi javításra szorulna. Talán igaz az az állítás, hogy Novák Alekszisszel stabilabbak lennénk balbunkóban, de ennek fejében vélhetően visszaesne a támadójátékunk, amit viszont Vidovic old meg olykor parádés megoldásokkal fűszerezve. Emlékezhetünk, általános vélemény volt a lelátón, hogy a túlpörgött Markót a sárgája után le kell cserélni, mert különben kiszóratja magát. Erre mi volt a válasza? Labdaszerzés, hatalmas keresztlabda Diabynak, aki második szándékból meglőtte a második gólunkat. (Vidó ezután húzódásra panaszkodva cserét kért, Baráth Boti jött be a helyére.) A lényeg, hogy kettejük ötvözete lenne az igazi megoldás, de – és valljuk be – mindez olyan szintű játékost jelentene a poszton, amit a jelenlegi Honvéd nem engedhet meg magának. Egy nemzetközi szinten is közepesen vállalható balhátvédet.

A csapaton belüli, valamint az edzővel való kommunikáció látványosan döcögős. Volt egy jellemző momentum a meccsen. Még az első félidőben szöglethez jutottunk, és Lovric, ahogy azt tőle elvárjuk, el is indult felfelé, talán befejelni a szokásos gólját. Rossi mester erre ráparancsolt, hogy maradjon hátul, mire Iván karját széttárva értetlenkedett a kezdőkörben, majd hátrafordult Kemeneshez, aki – kívülről úgy tűnt – szintén nem értve a helyzetet, bőszen integetett neki: menjen előre fejelni. Ez meg mi volt? Lovricról tudjuk, minden, csak nem szélvészgyors, egy esetleges miskolci kontrát talán megoldana helyezkedésből, de ha futóversenyre kényszerítik, akkor nagyon kevés ellenfelét győzné le. Fejjel viszont legalább egy fejjel van a mezőny fölött, de minimum a felső tucathoz tartozik. Még egyszer mondjuk: érthetetlen jelenet volt, amit nem tudunk másnak betudni, mint valamiféle kommunikációs hibának.

Labdabiztosnak tűnünk, az elszórt labdákat képesek vagyunk visszaszerezni. Rossi mester úgy látszik esküszik arra a lemmára, hogy meccset csak a labda birtokában lehet nyerni. Azt már korábban is írtuk, hogy a hátsóbb régiókban, a saját térfelünkön meglepően üzembiztosan és pontosan pörgetjük a labdát, középen Mufi jól szűr, emberhez passzol, most pedig azt láthattuk, hogy már elől visszatámadunk, azonnal próbáljuk visszaszerezni a frissen elvesztett labdát. További nagy érdem, hogy a támadásokhoz viszonylag sokan zárkózunk fel, mindig van megjátszható ember. (És itt kell legalább időlegesen visszaszívnunk egy korábbi állításunkat, miszerint Gege sokkal többre lenne képes kissé visszább vonva. Vasárnap jól látható volt, hogy folyamatosan kerestük középen a labdákkal, majd amint leadta, azonnal indult be középen, vagy kisegíteni összekötőben valamelyik szélre, hátra hagyva a területet Muflonnak és Hidinek, hogy labdavesztés esetén ő is visszalépjen, kérje a labdát, kezdjük elölről az építkezést. Az egyetlen dolog amit így bebuktunk tartósan, azok a remek hosszú és pontos passzai, futtatva a gyors szélsőket, de amíg ilyen szinten és ilyen alternatívák mentén vagyunk képesek nélkülözni őket, addig nincs semmi gond. Riszpekt.)

Még mindig nem tudjuk mire lehetünk képesek. Most vasárnap Fehérvárra megyünk harmadik fordulót játszani, hogy ismét egy meccsel közelebb kerüljünk ahhoz a bizonyos ötödikhez, ami után már nyugodtabb szívvel mer tippelni az ember, akár egy félidényre előre. Kemenes Szabi formája biztató, Lovric egyelőre átlagos, Ignjatovic remek vételnek tűnik, Debiben még hatalmas tartalékok vannak, Vidovic továbbra is sok hibával védekezik, de eközben jól támad, Muflon Johnson a jobb napjait éli, Gege keresi (megtalálta?) a helyét, Délczeg több poszton is átlagos, tartalék benne is kell legyen még, Zivanovicnak vannak momentumai, megnéznénk még néhányszor, és végül Diaby, aki az egyik legkellemesebb meglepetés eddig, és róla el tudjuk hinni, még ennél is többre képes. Szóval nem tudunk semmit. A Siófok valamilyen, a Diósgyőr mondjuk jó lesz, vagyis bemondhatnánk magunknak egy középcsapat státuszt (6-8. hely), de azért inkább várjuk ki azt a bizonyos ötödik fordulót. Egy biztos, jelenleg mi vagyunk az egyetlen 100%-os csapat az NB I-ben! (És RobWarzycha is átszerkesztheti néhány mentális regiszterét: a Diósgyőr nem mumus!)

Bp. Honvéd – Diósgyőr 2-1 (1-1)
Bp. Honvéd: Kemenes – Lovric, Ignjatovic, Debeceni, Vidovic (Baráth) – Hidi (Faggyas), Marshal – Zivanovic, Ivancsics, Délczeg – Diaby (Nagy Krisztián)
gól: Délczeg, Diaby ill., Luque
debütáns: Baráth Botond, Nagy Krisztián

fotó: lovi @ 1909foto.hu

Akik ellen sosem könnyű. Kispest-DVTK beharang.

Böngészgetem a fejemben az emlékeket és a statisztikákat, és hiába, nem jönnek össze a dolgok. Nem illenek össze a mozaikok. Zavar van a képben. Valamiért a DVTK meccsekhez való attitűdöm, a megérzéseim nem igazolódnak vissza a szikár tényekben.

Valószínűleg az okok a régmúltban keresendők. Amikor először hallottam a Diósgyőr nevét (akkoriban még nem értettem, miért Miskolcoznak velük kapcsolatban, én konkrétan azt hittem, Diósgyőr = Diósd, ahol a nagynénéméknek telkük volt. Ifjúi bohóság.), az egy MK párosítás kapcsán történt, mi a bajnoki címért mentünk 1990-91-ben, ők az NB1-be feljutásért. Mindkét csapat sikerrel járt a küldetését tekintve, az MK-párosmeccsből viszont ők jöttek ki jól, tán 2:3, 1:1 volt a mi szempontunkból, már nem is emlékszem. De hogy Miskolcon elvertek, az biztos. Egy másodosztályú csapat! Na, onnatól voltak nekem ők a MUMUS.

Ezrét nem is értettem igazándiból, hogy a szépemlékű korakilencvenesekben Fater miért a Csepelt, a lelátói arcok (köztük talán egy velem majdnem egykorú kissrác pár sorral fölöttem, akivel nem sejtettük, hogy egyszer majd holmi világhálón együtt blogolunk a KHFC-ről) pedig a Siófokot mantrázzák, ha már mumusológiáról volt szó. Azok igazából nekem nem voltak félelmetesek, a Diók viszont mindig.

De igazolták ezt a mumus-létet a való életben a borsodiak? Hát itt jön a zavar a mezőben. Nem igazán! Fizikailag egyszer féltem DVTK meccsen, amikor a Határ úton betámadott egy bézbólütős északmagyar utcai harcos 1998 februárjában. Na de nem izgatja az esélyleső olvasót most… Az a kérdés a Honvédunkat féltettem-e igazándiból ellenük, élesben? Hát, Honvédféltés csupán két csúf miskolci 1:5 kapcsán merült fel (1998 júliusában, Krémer-vészkorszakaának nyitányán és 2005 kora tavaszán, Szuri máig hattyúdalnak számító  uccsó meccsén), és kész. Máskülönben mindig siker! Mindig! Szorított helyzetben, megújult csapattal az említett ’98as februáron, rangadókon az NB1B-ben (itthon gála, ott szoros, de 3-3 pont). A Dióknak még Dubi is átemelős gólt lőtt. Dubecz Jani! Szóval ez már nem sámli dolog. És a Diókat tavaly is, kiélezett igazi derbin is ütöttük itthon, Sanyi, Abass, hol vagytok…?

Hát itt tartunk. Van egy DVTK amitől mindig para vagyok de mindig ütjük őket. Akkor is, néha bizony akkor is, ha ott van az összeszokottabb (1998), és/vagy az erősebb anyag (1999, 2000 tavasz, 2011). Ha meg itt, akkor pláne. Most inkább az előző kategóriába tartozó idényt szimatolok, bár ne lenne igazam. De bízzunk. Ha a csapat hozza a siófoki záró 30 percet, a zseniál-labdákat hintő, esze-van-a-gyereknek Bálinttal, a piri-pörgő Fagyival, az összeszorított foggal küzdő Déllel, a bravúrokat hozó, nagy meccsekre magát mindig felspannoló Kemivel, a védelem kivégzőosztagával, Ignjával és Debivel, akkor lehet keresnivalónk, és folytathatjuk a hagyományt. Hogy lássák Miskolcon is: hiába Goszi, Elek vagy Luque, Kispesten marad a MARSHALLbot.

Legyen így!

Kezdő, ahogy RW szeretné:

Kemenes – Lovresz, Debi, Ignja, Vidó – Gege, Marshal- Faggyas, Vécsei, Nagy K. – Délczeg.

Ami lesz valószínűleg:

Kemenes – Lovrics, Debreceni, Ingjatovics – Vidovics, Gege, Marshal, Diarra, Zsivanovics- Vernes, Diaby.

 * * *

A Trénert meg várjuk, és reméljük most is olyan udvarias vendég lesz mint szokott volt: ő csak a Tatabányával ütött meg minket itt, máskülönben inkább ikszel vagy kikap a derék exedző. Tartsa meg e jó szokását úgy, mint az emberségét, aztán felőlünk bajnok lehet a DVTK-val. Persze még Miskolcon azért győzünk ;)

103

Amikor megalakultunk, az ember még éppen csak próbálgatta a repülést; ötszörös bajnokok voltunk, mikor Armstrong a Holdra lépett; mára pedig, tizenhárom bajnokság után, fapados repülőgépek hálózata tartja a levegőben európai turisták tízezreit egyszerre.

Amikor megalakultunk, Lehár Ferenc még fiatal, pályakezdő zeneszerző-zongorista volt, mára nemzetközi InterCity (EC) a Budapest-Bécs viszonylaton.

Amikor megalakultunk, az alapító okiratunkat a magyar belügyminiszter képviselője ellenjegyezte Ferencz József magyar király nevében, hogy az első bajnokságunkat a Honvédség kötelékébe erőszakkal beolvasztva nyerjük, majd Kelet-Európa első futballvállalkozásaként váljunk ki belőle, és legyünk mára egy újragondolt kft.

Amikor megalakultunk, nem voltak még világháborúk, modern diktatúrák, atombomba, terrorizmus, hogy egy velük telített évszázadban legyünk mégis valakik.

Amikor megalakultunk, néhányan csak sportolni szerettek volna, és senki sem gondolt arra, alig negyven év múlva, az akkori futballvilág talán legjobb csapata játszik majd a Sárkány utca végén, köztük a mindmáig leghíresebb magyarral.

Amikor megalakultunk, olyan nevek alkották a közéletet, akik ma az irodalom- és történelem érettségiken alkotnak önálló tételeket, akik megújították a fizika, a matematika egyes területeit, feltalálták a golyóstollat, a porlasztót.

Amikor megalakultunk, Magyarország Ausztria társországa volt, mára ugyanazon a területen osztozik Csehország, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Olaszország.

Amikor megalakultunk, mi az örökkévalóságnak tettük.

Boldog 103. születésnapot, Kispest!

Nem ígérünk semmit, és azt be is tartjuk

Egy aljas, szemét, utolsó senki vagyok – elismerem. Van pofám ismét lehúzni a Balaton mellé, és titeket, a Kedves és Mindig Nyájas Olvasókat tartósan posztok nélkül hagyni. Hiába jön vasárnap a Diósgyőr, lesz biztosan remek hangulat a stadionban, és hiába illenék ilyenkor már bő nyállal beharangozni, ízelítőt csinálni, megpöckölni a dolgok bukéját és hasonló ilyesmik, én inkább leszek egy aljas, szemét, utolsó senki, és lehúzok lábat lóbálni, hagyva a kötelességet másra.

Nyár van, teljesen normális dolog pénteken okosabbnak lenni, és mindenkit beelőzve elsőként hajtani rá kora délután a sztrádára, hogy vasárnap szintén, mert a meccs az meccs, fel kell érni rá. Szóval a lényeg, hogy majd lesz újra normális ügymenet, de kicsiny szerkesztőségünknek ugyanúgy nyara (ill. munkahelye) van, mint másoknak nyáron (ill. munkahelyen), így előfordulhat, hogy olyan dolgokat teszünk (vagy nem teszünk), amit sokkal szívesebben csinálunk néha, mint az amúgy igen kellemes időtöltésnek nevezhető blogolást. Ilyen mondjuk például a csobbanás, mert az jó, és télen (amikor hosszan nincs bajnokság!) sokkal nehezebben csinálható, valamint fáj is, jórészt azért, mert a víz halmazállapota ekkortájt jég.

Mellékesen közben rogyásig nézzük az olimpiát, ahogy rogyásig wapoltuk vasárnap Siófokon is a vízilabdás fiúkat, hátha fel lehet még állni a szerbek ellen. Ez a nyár a sportoké, tévében vagy helyszínen, de mindenképp. Sporttal kelünk, sporttal fekszünk, sportról beszélünk a buszon, a metrón, a villamoson, a vonaton, a kocsiban, a kocsmákban, a lelátókon, a mindenhol. Hirtelen mindenki érteni kezd a júdóhoz, és a páros szinkronugrás regulái is végtelenül egyszerűnek tűnnek a mindennapok lesszabályához képest. És ez így van jól. Csak épp e blog látja kárát, de ahogy tanult kollegámtól tudom, az ún. élőben posztolás is legalább akkora élvezet, ráadásul a magyarnak külön szava van rá: beszélgetés. Míveljük hát.

És tényleg még egyszer elnézést, hogy ilyen aljas, szemét, undorító alak vagyok, mert szánt szándékkal, előre megfontolt és fondorlatos módon megvonom szemetektől a mindennapi betevő olvasnivalótok egy darabját, de ahogy eddig is, úgy ezután is lesz majd valahogy. Addig pedig nyár van.

kép: Ksamil @ Albánia, olaj, Czipf Zoltán Múzeum, 20.000€

Visszatérés a Hatalmas Szendvicsek Birodalmába: Nyögvenyelős siker a kocogós esőfutamon

Mostanság valahogy szerencsénk van a siófoki sorsolásunkkal. Tavalyelőtt május végén, egy valódi nyári délutánon mentünk le idényzárózni – és ünnepeltük az első akadámistánk szerezte gólt a nagycsapatban; tavaly szeptemberben pedig egyenesen a nyaralóidényt zártuk ugyanott, továbbra is remek, strandolós időben, hatalmas szendvicseket majszolva. Idén viszont mi lettünk az új Fradi, vagyis élveztük a felségjogot, és rajtolhattunk Siófokon.

Néhány dolog azonban semmit sem változott. A sör ugyanúgy házi és meleg, a szendvics ugyanúgy hatalmas és omlósan finom, a lelátó ugyanúgy fedetlen, hiszen a hőség is ugyanúgy hőség, lévén a celsius egy jóval objektívabb skála, mint a mondat első fele, ahol a sört minősítem. További állandóság, hogy Siófokon és környékén mindig van ismerős, és mi lenne jobb apropó a találkozásra, mint egy délutáni bajnoki? (A szabvány énblog most elmarad, illetve ebbe a zárójelbe sűrítem bele. Szombat délben le, Földváron ebéd, csobbanás, vonattal át Siófokra, bevásárlás, Sóstóra át, gratulációk, ámuldozás, értetlenkedve kérdezősködés, hiszen mégis egy üdülőövezetben élnek, csobbanás, alvás, délelőtti hőség, az értetlenkedés kezd feloldódni, és mire kezdeném valóban irigyelni a – macskákhoz hasonlóan ijesztően bámulatra méltó – létformát, elslattyogunk a kereszteződésig, ahol már várnak a Pestről érkező többiek, hogy a Hörpints bezárt műintézménye helyett, a stadion falában lévő étteremben találkozzunk egy újabb ismerőssel, akiről – nyilván – kiderül, hogy szintén sóstói, csak ő nem éleltvitelileg, hanem idénymunkás. Lelátóra fel.)

Az első félidő végéhez közeledve jobbra nézek, látom RW-n a morcosságot. Nincs semmi oka a hurráhangulatra, inkább nem is szólok, ismerem már annyira, hogy a leltárból kikért kincstári optimizmusom ilyenkor csak olaj lenne a tűzre. Nagyon kevés amit látunk. A védelem még nagyjából rendben lenne, igaz, volt egynem éppen jellemző, de annál kiábrándítóbb momentum. Az egyik siófoki srác a jobbszélről indulva vagy húsz métert vezethette a labdát a tizenhatosunk vonalán, ami mellékesen távolról úgy nézett ki, mint amikor Tom macska egy zongora kalapácsaival akarja elkapni a véletlenül a húrok közé tévedt Jerry egeret. Még véletlenül sem sikerült rendesen kilépnünk rá, hanem valami teljesen randomizált módon, sorra ugráltunk ki a falból, hogy a megnyíló szabad területeken visszakígyózhassanak. Végül Szabi védett bravúrral.

Kemenes – Lovric, Ignjatovic, Debreceni – Marshal, Diarra – Zivanovic, Ivancsics, Vidovic – Diaby, Vernes – egy ilyen felforgatott valami volt a kezdőnk. Rossi mester láthatóan és valóban tartja magát az ígéretéhez, próbál három csatárral, vagy legalább egy ahhoz közeli játékrendszerben meccselni, ha kell, akár úgy is, hogy Zivanovicot küldi ki a középpálya szélére. Mellékesen Zivanovicot a minap szerződtettük a következő skillekkel: erényei a gyorsaság, a jól (sic!) cselező képesség és a pontos beadások. Mivel emlékszem Muflon kaposvári bemutatkozására és arra, hogy utána azt állítottam róla, a Honvéd történetének (talán és egyik) legrosszabb futballistája, miközben mára Mufi az egyik kedvencemmé nőtte ki magát, szóval maradjunk annyiban, hogy Boris (Zivanovic) egyelőre még nem váltotta meg a világot, és nem véletlen, hogy Mufi debütálása jutott hirtelen eszembe róla. Diarrához pedig annyit, az új igazolásaink közül még belőle nézett ki valamit RW egy edzőmeccs alapján, hogy most hasonló kalapba helyezze, mint én Zivanovicot.

Szóval az előrejáték. Vernesben benne volt egy gól, ballal, balról, az ötös sarkától sikerült elgurítani a hosszú előtt, és nagyjából ennyi az első félidő. Folyamatosan hiányzott valami igazán váratlan, ment végig a szorgos iparosmunka a szokásos dühítő egyéni és összjátékbeli hibákkal. (Úgy látszik az utóbbiak edző és csapatfüggetlen kísérőjelenségei a labdarúgásnak.)

Aztán ahogy cserélgetni kezdett Rossi, úgy kezdtünk el mi is hinni bármiben, ami nem null-null és vendéggyőzelmet jelent. (“Meglátod, hanta, megrúgjuk azt az egy gólt, és leszakad az ég.” – jósolta meg tanult kollegám az 50. perc környékén.) Először Délczeg jött Zivanovic helyére és játszott jobbszélsőt, majd Diarra helyett érkezett a támadóbb felfogású Vécsei, és végül Faggyas váltotta Vernest. Alig tíz perc alatt, három cserével átálltunk egy valóban háromcsatáros játékra. Középen Vécsei, Muflon és Ivancsics, elől pedig Délczeg, Diaby és Faggyas, a játék pedig azonnal élvezhetőbb szintre váltott. A szokásosan stabil és higgadt csapatjátékát lehozó Siófok nem tudott mit kezdeni a hirtelen ötfősre duzzadt kispesti támadósorral. Vécsei Diaby elé beemelt labdája azonnal jelezte, itt valami teljesen más fog következni, valamint, hogy csak idő kérdése a vezető gólunk.

Meccs előtt amúgy simán bemondtam a szokásos blődlimet, miszerint góldús null-null lesz a vége, és komolyan is gondoltam. Egyszerűen vannak olyan meccsek, ahol nem feltétlen vagyunk dominánsan jobbak az ellenfélnél, de a végén mégis mi örülünk. Külön fontos megemlíteni, hogy az ilyen mérkőzéseket hagyományosan ősszel játsszuk, míg tavasszal minden szempontból a fordítottja jellemző ránk. Az első hatvan perc a jelzős szerkezetem null-nullás részét igazolta, a maradék harmincból úgy húsz pedig a másik felét, annyi megkötéssel, hogy a góldússág ezúttal egy darabban merült ki.

Gyülekeztek a felhők a stadion és a siófoki védelem fölött, majd jött egy kavarodás és Ignjatovic fejjel bekotorta a labdát a hálóba, hogy abban a pillanatban valóban leszakadjon az ég. A hazai közönség ebben a pillanatban felállt a helyéről és hazaindult, a stadionban a rendezőkön kívül szinte csak vendégdrukkerek maradtak. Az eső egyre jobban esett, a vihar erősödött, és mire megjött a jégeső, az addig folyamatosan daloló tábor félmeztelen üzemmódra váltott, a nyuggerszektor közel száz főnyi kispesti közönsége pedig behúzódott a VIP-nek nevezett sátortető alá. Nekem a legalsó sorban jutott már csak hely, egyszer használatos esőkabátomban bízva nem akartam elvenni a jobb helyeket szerencsétlenebb társaimtól, de amikor kartácsként verte a jég a hátam, a spori végre beszüntette a mérkőzést – ideiglenesen. A tábor maradt a kapu mögött, példásan énekelt várakozó álláspontra helyezkedve, miközben mi betódoltunk a klubházba. Itt kifacsartuk a ruhákat, tovább építgettük a vendégdrukkerekre jellemző szolidáris hangulatot, majd a játékvezető jelére visszatértünk a lelátóra, hogy folyamatos taps keretében letudjuk a fennmaradó két percet.

Vége, győztük. A játékosok a vendégszektor előtt vonulnak fel a kötelező pacsizásra – férfias munka volt mindkét fél részéről. Minden nagyképűség nélkül, mutassatok még egy ilyen jó hangulatú tábort az országban, amelyik a tűző napon induló meccset úgy énekli végig, hogy közben jégesővel fűszerezett vihar tombol majd negyed órán át, és a végén együtt ünnepli magát a csapattal. Leborulok a nagyságunk előtt.

Az utolsó harminc percet egy darabig biztos nem fogjuk feledni, hatalmas meccsélmény volt a javából. A pályán a játékunkkal, a lelátón jelenlétünkel uralkodtunk, úgy hogy egy vidéki városban ténylegesen csak mi, kispestiek voltunk – otthon (és itt most az sem érdekel, hogy Siófokról beszélünk).

Tömjén és kersztvíz

Szabinak (6) volt néhány komolyabb védése, nagyon kellett a meccs első felének átvészeléséhez, dehát mégiscsak ez volna a feladata, amit rendre meg is old Kispestre szerződése óta. Hatalmas kedvenc. Lovric (5) hozta a kötelezőt jobbhátvédben és a háromvédős rendszerben is. Debi (5) az első félidőben bizonytalankodott, a másodikban – amikor visszaálltunk egy klasszikusabb formációra – viszont már kijött a valódibb tudása, a rettentő magabiztos Ignjatoviccsal (6) nem lesznek rossz páros erre az évre. Vidovic (5) sem a balszélen, sem balbunkóban nem lépett ki a saját maga vájta mederből, remek sarkazások és cselek kiséretében követte el a megszokott dühítő labdavesztéseit. Diarrát (4) hagyjuk, a valódi megítéléséhez kell még néhány meccs, de azt azért szögezzük le, hogy a siófoki teljesítménye kevés volt. Mufi (6) begyűjtötte a labdákat, jól játszotta meg őket, kisegített, ha kellett, rá nem lehet panasz, talán a legjobbunk volt ezúttal. Gege (5) inkább érdekesebb nála. Az első félidőben volt aktívabb, talán az öt játékosunkkal megszállt középpálya nyújtotta szabadság miatt, miközben a másodikban volt néhány kellemetlenül pontatlan labdája, hiába lett hirtelen több célemberünk a pályán. Miatta egyébkén meglepően nyugodt vagyok, a 4-3-3 szerintem feküdni fog neki, a hosszú passzai kiemelkedőek a mezőnyben, és ha Rossi megtalálja a valódi posztját, akkor iszonyat nagy értéke lesz ennek a csapatnak. Zivanovicot (4) szintén hagyjuk, ugyanaz igaz rá, mint Diarrára. Diaby (5) tette a dolgát, zavarta a védőket, lesz ez még jobb is. Vernesben (5) van valami iszonyat tehetség, de egy azzal azonos mértékű féltés is a részünkről. Ha lenyugszik majd végre, és képes lesz feldolgozni, ő is egy játékos egy csapatból, ha majd úgy tűnik kívülről is, hogy csak a futball és teljesítmény érdekli, akkor, de csak akkor lesz tényleg valaki, de akkor tényleg valaki lesz.

A cserék közül mindenki kellett az eredményhez. Délczeg (5) beállítása a jobbszélre Zivanovic játéka fényében jó döntés volt, Geri megoldotta, amit meg kellett. Vécseivel (6) pontosabb, gyorsabb és támadóbb lett az játékunk, Faggyas (-) pedig meghúzta a korábban üresnek tűnő balszélt.

Rossi hatvan percig érthetlen volt, hogy mit akar, miért élesben próbál ki egy merőben új rendszert és olyan játékosokat, akiket korábban még nem. Amikor már látszott, hogy ez édeskevés, akkor belenyúlt a szerkezetbe és gyorsan húzott hármat, amitől sikerült felpörögnünk. Ha tényleg valami olyasmit (vagy jobbat) szeretne játszatni, amit a végén láttunk, akkor ez egy szerethető csapat lesz – miközben egyelőre tippünk sincs, a bajnokságban vajon egy ilyen teljesítmény mit jelenthet. Kényes terepen navigálgatja a csónakunkat, olyan egyensúlyokat kell megtalálnia a csapaton belül, hogy ahhoz képest egy idült alkoholista is expert sodokukat fejtve sétál haza kézenállva a szomszéd községből is.

Ami tetszett, és ami reménykeltő

A Vécsei, Marshal, Ivancsics fedezetsorban van spiritusz. Olyan nehezen elképzelhető, hogy egyszerre legyenek nagyon rosszak, és azt is érdemes tudni, ha már Bálint, vagy Gege elkapja a fonalat, akkor az a legtöbb csapat ellen elég lehet, annyi jó labdánk lesz. Elől Diaby vagy Délczeg maradhat középcsatárban, és ha meg tudjuk őket támogatni a szélekről, minden csak a helyzetkihasználáson fog múlni. Mivel jelenleg csak Faggyas és szükségből Délczeg, valamint Zivanovic játszatható ezeken a posztokon, nagyon kell majd Tchami felépülése (a Diósgyőr elleni vasárnapi meccsen még nem fog játszani), valamint Abass augusztusi visszatérése (az ankéton elhangzottak szerint érkeztek rá ajánlatok, tehát nem biztos, hogy jön).

Győztünk, most nem számít igazán semmi más, nincs miért magyarázkodnunk (talán csak a sok sárga miatt). A szokásos hatalmas szendvicsemet betoltam Siófokon; két kedves, és ritkán látott ismerőssel is sikerült összefutni; volt vihar, volt csobbanás, volt minden, ami kell ahhoz, hogy majd évek múlva is emlékezhessünk erre a délutánra.

Siófok – Bp. Honvéd 0-1 (0-0)
Bp. Honvéd: Kemenen – Lovric, Ignjatovic, Debreceni – Zivanovic (Délczeg), Marshal, Ivancsics, Diarra (Vécsei), Vidovic – Diaby, Vernes (Faggyas)
gól: Ignjatovic

képek: 1909foto.hu lovi&babar

Tűkön ülve

…az van, hogy muszáj volt felugranom ide, és írni egy rövidet. Nyom a meló, persze, de ma mégiscsak meccs van, nem is sima meccs, hanem olyan, ami hangulatában visszahozhatja a legnagyobb emlékeket.

Úgyhogy most 2 kör mélyelemzés között hangulatfokozás. Go!

Kinti szoros vereségünk leglényegesebb eleme igazából ez: hogy virtuálisan maradt esély a továbbjutásra, vagy legalábbis az emelt fővel való lesétálásra az európai porondról. Meglett a lehetősége annak hogy ma 6000 ember gondolja úgy, hogy kinéz a meccsre, a stadionba, ahol a szimpla bajnokikon előfordul bizony, hogy már csak 500-an lézengünk.

De ma, ha csak egy estére is (csak egy estére? Vagy megy a csoda tovább a maga útján?), az Ady megint zsúfolt lesz, a Határ úti metrókijárat ontja majd magából az érkezőket, a 42-esen szardíniázhat majd a számtalan drukker, és az egykori Sárkány utcza öreg fái, a Templom tér 3 ódon szakrális épülete, de még a kopott villamossínek is csodálkozva nézik majd a tömeget, amit mostanság 3-4 évente látnak, ha egyáltalán.

A 2009-es MK-döntő  visszavágóján csapott meg utoljára ennyire a klasszik Honvédmeccs-érzés, amikor 1 órával a kezdő sípszó előtt már kinn voltam a Szentélyben, és kifele menet, végig az Ady Endrén, hát körülöttem csak csordogált, folyt a tömeg, fiatal és öreg arcok, középkorú emberkék a fiaikkal, a faterok dobozos sörért, a gyerekek kóláért ugrottak be a sarki közértekbe a Stadion felé zarándokolva, és sorban jöttek a régi és a 2009-es mezeink, új és régi Hummelek, Diadorák, vagy a Gösser érából vagy az NB1B-ből, valakin még egy Kispesti Áruház-feliratos 1991-es csoda is feszült, és zászlók, és sálak, és sapkák, és akkor nekem úgy dobogott a szívem, mint 1993 egy szeptemberi estéjén, mikor Fater kézenfogva terelt át a sorompó előtti tömegmegállító hullámtörő korláton, a ManUTD ellen…

Más persze a szereposztás ma, az esélyek még a Giggsék ellenihez képest is kevesebbek, ne tévesszen meg a szoros Moszkvamelléki eredmény. DE! Ezzel nem azt mondom hogy feltartott kézzel kell kimenni és ne bízzunk semmiben. Bízunk, persze, ezért megyünk, ezért jön a 6000 ember, akik közül sokan persze Eto-oékra kíváncsiak, na de nem a többség, a többség azt akarja hogy Délczeg rázza meg magát és végre ölelgethessük a meccs végén, hogy Kemi szemtelen magabiztossággal halássza le Satov lábáról a labdát az ötösnél majd a hosszabbítás után fogjon meg 3 tizit, vagy hogy Debi felhőfejessel egyenlítsen a 60. percben…

Mert mi szeretünk álmodni a lelkünk mélyén, iszonyatosan szeretünk álmodni -jórészt csak ez maradt nekünk az elmúlt 15 évben- és amikor  egy-egy napra legalább a díszletek felnőnek az álmokhoz akkor méginkább.

Még 8 óra.

Megőrülök.

Fotó: magyarfutball.hu

Tétova mérleg

Megszokhattátok, hogyha normális nálunk a blogon az aktivitás, akkor uborkaszezonban is jönnek a nagy értékelések, elemzések és az igazolások véleményezését felvállaló gigaposztok. Idén kissé más a szitu, én már siránkoztam sokat az idő kérdésén, mostanában meg hanta figyelmeztetett szolgálati “bizbaszban” minden olvasót hogy ő kicsekkolt 2 hétre és távollétében  – lévén Babar és jómagam most alacsonyabb aktivitással pörgünk – kevesebb lesz a poszt is. Nos ez utóbbi kitételt próbáljuk cáfolni, ha nehezen is, de tartva a lépést a történésekkel, viszont a jövő heti bajnoki start előtti igazolási számvetés most haloványabb, szürkébb és kevéssé ábrásított formában érkezik – most. Legyetek hát belátóak.

Jövő héten tehát rajtolunk, bár igazándiból már harmadik hete pörög a gépezet, az EL-beli kalandjaink okán. Hogy ez az adventúra vajon véget ér 5 nap múlva, vagy csoda következik, arról nem most értekezünk, koncentráljunk inkább a bajnokságra és az esélyeinkre.

Tavaly az utolsó 20 évüket tekintve szinte történelmi szezont futottunk: 1995 óta nem voltunk 4., vagy annál följebbi pozícióban; a Hemy érában a 2 kupagyőzelemtől eltekintve sosem sikerült egy egész bajnokságon át él- (vagy élközeli) csapat szerepkörben tetszelegni. Mostanáig. A tavalyi őszünk az első Supka-korszak boldogabb pillanatait idézte, itthon behúzott hangulatos rangadókkal, idegenbeli betlikkel és bravúrokkal egyaránt. A tavasszal aztán egy gyengült kerettel őriztük az összekapart 4. helyet – s e pozíció megtartása bizony nem csak rajtunk múlott, de meglett, és a csapat gerince, ha inogva is, de állt még május végén.

Aztán kvázi robbantották azt.

Persze ha nagyon józan, statisztikus szemmel nézzük a változásokat, kulcsembert nem vesztettünk – a téli kiárusításhoz képest Hajdú, Németh, Sánta, Hore távozása elvileg nem akkora veszteség. Elvileg, hisz fontos kiegészítő, kispadhosszabbító, bármikor kezdethető arcokról beszélünk. Ceo, Hadzics, Porcari, Navarrete távozása egyáltalán nem fáj, ők lettek az idei Adewunmik, Fieberek. Olcsóskodó igazoláspolitikánk újabb sorja-bizonyítékai.

Amitől tartunk kicsit, az az első négyes helyett hozott adag. Hajdú bármikor vállalható alternatíva volt balhátvédbe, még ha az utolsó másfél éve már jóval haloványabb lett az első 18 kispesti hónapjánál. Németh Norbi a tavalyi rajtkor sem volt már a régi, de így is lőtte a gólokat, személyisége jót tett a keretnek és a szurkolók felé mutatott klubképnek is. A csapatból kimaradást nehezen viselte, tavasszal a sérülés zavart be, az idény végén már katasztrofálisan belassult – megfiatalított keretünkbőli elengedése azonban dilettantizmusra vall, hisz a juniorokat összefogó szerepe nálunk is, és korábbi állomáshelyein (pl. Vasas) is jól látszott. Pazarlás. Sánta Kemi sérülései idején (de csak akkor) remek pótlék volt, Hore pedig hol szűrőként, hol jobbhátvédként elkezdett elfogadhatóan játszani – el is engedtük.

Szögezzük le: nem utólag sírunk értük, és nem azért mert most mentek el, és így persze mindenki jó aki épp távozik. Nem. A baj az, hogy ezek a nem nagy spílerek (Németh az volt, csak idő kellett volna neki meg türelem – igaz vele elfogult vagyok) alternatívát adtak. A kezdőcsapatra is. Most a padunkon jellemzően a fiatalok ülnek, ami egyrészt jó, mert így a fiatalítástól valahogy ódzkodni látszó Supkával szemben Rossi kénytelen játszatni őket – másrészt veszélyes, mert nem várhatunk instant sikereket és könnyen az Uppe tavalyi, az MTK tavalyelőtti sorsára juthatunk.

Az érkezők pedig… Bellottiról 1 meccs alatt kiderült hogy talán az NB2-re (se) lesz jó, SunnyBoy pedig czukor, remekül mosolyog minden szurkerre, miközben az egyik Holé-stand mellett áll sorba kis üdítőért, de amíg nem magasabb a gyep hosszánál, addig önmagát seggberúgó mozgáskultúrája mellett szegény a fűben is elhasal. Akik egyből bevethetők, azok Ignjatovics, Diarra, és Diakité. Már ha az utóbbi lefogy és erőnlétben utoléri magát…

Ignja érdekes eset. Néhol darabos, néhol biztató. Az biztos hogy változik a belső szereposztás. Eddig Debi volt a No2, hol Szmicsó, hol Sorin mögött – most neki kell gardíroznia a hátsó alakzatot és a kopasz szerb adjutánst is. De lehet, ezt nem kell bánnunk, Debinek erre van szüksége, hogy felnőjön a feladathoz, amire én már sok jelet látok az elmúlt hetekben. A dr.Botisi rutin persze hiánycikk lesz eleinte, de basszus, Andrisnak is van már nem kevés – csak most csatasorba is kell állítani e skilleket.

Baloldalt Alexisz sajna még mindig maródi, pedig nagyon várnánk vissza a tavaly nyári-koraőszi Novákot. Addig Vidó. A rejtély. Óriási elfutások, folyamatos hajtás – de a szeleburdi délszláv sajna minden meccsen tartogat 3 bravúrszerelése mellé két olyan szarvashibát ami góllal fenyeget. Előrébb kéne tolni eggyel? Meglehet. De akkor mi lesz Csámikánkkal? Egy biztos: a posztján hosszú távon -ha nem higgad le- nem megnyugtató megoldás a tüsihajú ballábas. Talán az emlegetett olasz vonal? Inkább gyógyuljon fel Alexisz.

Jobboldalt hátul Lovreszt szeretjük, kell is, de idén ha már Rossi Vernesezik, Nagy Krisztiánozik, hát Baráthbotizzon is bátran! Tavaly is szemet szúrt Ivan néha bekövetkező megfáradása, ilyenkor nyugodtan nyúljunk a szőke Botondhoz. Régen őt az új Garabának jósolták fegyelmezettsége miatt. Hozzuk ki belőle.

Középpályán sajna Rossi az unalmas játék letéteményeseként ismert 2 szűrős borzadályt tolja – mentségére szóljon, hogy a keret igencsak nélkülözi a játszó emberkéket. Eddig a Hidi-Marshal kettős látszik bebetonozódni. Nos, én itt érzem Hore hiányát, Hidi még mindig nem akarja átlépni a saját árnyékát pedig Patriknak én nagyon szurkolok, és 1-2 éven belül várok is valami előrelépést. De még mindig tétova. Szívesen látnám Ivancsicsot is az ő helyén, aki ugyan támadóbb arc, de ha kicsit bekeményedni, bundesliga-lisztesizálódna (vagy dárdaizálódna), akkor végre lenne egy passzképes szűrőnk, és Gege helyén Vécsei kenhetné a forintos  zsugákat. Bálintban ugyanis Gellérthez képest jobban ott van a váratlan, az ösztönös, a predesztinált zsugaosztó képesség, ami miatt nagyon reméljük, hogy Rossi nem a padon jegeli majd, mint eddig (bár most a sérülés indokolta) – ugyanakkor Ivancsics hátulról nyomhatná a tényleg jól irányzott hosszú indításait, ami az ő erőssége. Félünk azonban, az olasz mister nem a bevállalós fajta – és marad a két betonszűrőnél.

A két szél nem kérdés. Baloldalt kint Tchami, aki kezdi megtalálni a dorkóján az irányzékot, idén alap lehet – már csak gyorsasága és tiziképző képessége miatt is. Czárt viszont mindenképp kérjük erőltetni, cserében! Kell a rutin neki, nagy értékünk. Jobboldalt mostanság Dél nyargal, vagy Vernes, mindkettő felejtős ezen az oldalon, akkor már Nagy, de még inkább Abass az, akit ide várunk, remélhetőleg nem teljesen szipolyozta ki a veretes vietnámi liga a spagettihajú szenegáli szpáhinkat.

Elöl. Na itt a baj. A Sanyi-Dani veszteség télen kulcsmomentum lett tavaszra, Ceo linkeskedésével, Hadzics töketlenségével játszotta ki magát a keretből. Maradt nekünk a jó öreg Dél, aki heteken át gólképtelen, hogy amikor már szidni kezdenénk, beverjen egyet-egyet. Gergő hajt, kapar, küzd, de nagyon sokszor görcsös még mindig – bár az utóbbi hetekben valami elindulni látszik, remélem nem kiabálom el. Ha itthon az ő góljával megcsípnénk a dageszokat, az talán belökné a beragadt motort. Legyen így. Mellette az idei felkészülés nagy felfedezettje Vernes. Supkával rendesen nem találták a hangot, Rossinál fickándozik, magabiztosabb. Csak ne szálljon el vele a ló. Érzünk némi Vólent feelin’-t lengedezni a félrecsapott baseballsapkában slattyogó skacban, de azt a szikrát is érezzük amivel ő nagy kedvenc lehet Kispesten. Ricsi, a társaid közül Bálintot kövesd e téren Vóli helyett, csak ennyit kérünk.

Ibrahima, az új igazolás -aki reméljük, nem az a Tangara-szerű mackó, aki két kiló smukkal a nyakában kísérgette a derék Sunnyboyt az albánok elleni hazain – a legendás erőcsatár. Hemy úr csodát vár tőle, de ezt tette Diabyval is, ám az edzőmeccs-menő Souleymane eddig nem látszik igazolni a várakozásokat (vajon látunk tőle mezcsókoló gólünneplést tétmeccsen is? Haj-jajj.). Talán a szenegáli. Meglátjuk.

Így  állunk tehát most. Rossi az edzőmeccseken nekem gyengusznak tűnt, a tétmeccsek eddig őt igazolják. Úgy fest, a fiatalokkal szót ért, ebben eddig előrébb jár elődjénél. A játék nézhetősége eddig még a tavaszinak is aláment – e téren előrelépés kéne. Két utat látok jelenleg: vagy lehoz Rossi egy Dolcetti-féle első őszt, egy szűk, ám szerethető kerettel, bravúrgyőzelmekkel és meglepő vereségekkel, vagy a már említett, megfiatalított kereteket sújtó vesszőfutás jön a szezon elejétől. Az utóbbi években az EL-ben induló csapatok (Paks, Hali, Kecsó) rendre bebukták az őszüket, erre nagyon kell majd figyelnie talján edzőnknek… Ellenfeleink jól erősítettek, a Pécs, a Diós azt csinálja, amit tavaly mi: ésszel, posztokra igazol. Nálunk e téren kaotikusabb a helyzet, amiből jó és rossz forgatókönyv egyaránt kijöhet.

Mit tehetnénk? Vagy már most siránkozunk, vagy bízunk Kemi optimista értékítéletében, aki azt jósolta: ott lehetünk, ahol tavaly. Ha ő, Debi, és a megkomolyodó Ivancsics megfelelnek a kihívásnak hogy a csapat új gerinceként összerántsák  a társulatot és Rossival meglesz az összhang, a külföldi edző effektus bizony jól is elsülhet. Moralessel szemben Marco eddig nem a saját lieblingjeivel tömte meg a keretet, fiatalokra is épít. Ez a szalmaszál az amibe kapaszkodhatunk. Nem túl erős, nem túl szilárd, de egy új impulzus a Bohócban sok mindenre lehet elég.

Mi szurkolunk hogy így legyen.

Fotók: nb1.hu, nso.hu, uefa.com; honvedfc.hu; onlinekonyv.info; mlsz.hu; sopron.info.hu.

Jár a taps és nőtt a kérdőjelek száma is. Anzsi-Kispest 1:0.

Tegnap este (azaz nálunk délután) Moszkvában lejátszottuk az EL második körében is a nyitómeccsünket, és az Anzsi ellen mindenre számítottunk, csak sétagaloppra nem. Interjúikban Debi és Szabi is kiemelték a poszt-Vlore hangulatban is már, hogy itt mi nem veszíthetünk, esélytelenek nyugalmával megyünk, stb. – de bármennyire is mantráztuk ezt magunkban, bármennyire is tudjuk hogy nem (akkora nagy) szégyen agyonveretődni is akár ezen a szinten, főleg nem egy épülő csapattal – azért tegyük a kezünket a szívünkre, és emlékezzünk a Leverkusen elleni 0:5-re, a Hamburg elleni 0:4-re, a Nimes elleni kinit 1:3-ra, a Fenertől kapott kvintettre – nem jó emlékek ezek, még ha józan ésszel el is fogadjuk – azért utálunk a pofofa alatt állni. És most erre nagy volt az esély…

…de nem ez történt! Unalomig ismételgetett axiómám, a Honvéd-faktor megint befigyelt. 4. helyen végző, ám szétszedett keret, új edző, raklapnyi fiatal és még inkább raklapnyi új zsoldos, kínszenvedős továbbevickélés jó adag szerencsével az albánok ellen (a küzdelemre nem lehetett persze panasz!) – és jön az Anzsi, áhh, ezek rommá vernek. És nem…!

Az első félidőben még Eto’o kapufájánál majd suvasztásánál, végül a Kojak sorozatok nemi erőszaktevő rosszarcait idéző fizimiskájú brászilero szerencsés góljánál még minden a “rendes” forgatókönyv szerint ment. Aztán az oroszok leálltak, de mi még mindig töketlenkedünk. Vagy mégsem? Tchami (avagy Csámikám, ahogy az egyik korzólegenda hívja) pörköl egyet legalább oly váratlanul mint a múlt héten, kapufa… hiheteten. Lassan új fogalmat és igét kell alkotnunk: Csamizmus és “rácsamizta“. A derék Hervé is lokális legendává nemesedik nálunk mint az anno permanensen gyalázott, ma már megváltóként hazavárt Abass? Őrült világ…!

Éled az Anzsi, az utolsó 10 percet nagyon megnyomják, szerencsével megúszunk mindent. A szünetben Bánfi Jani szakért, és bár vezethetne 4:1-re az Anzsi (Andzsi, hogy exliberónkat idézzem), a szőke söprögető szerint “ha nincs az a peches gól, ugye” …:) Imádjuk Bánfi Janit, megmaradt Honvédosnak, és a nyilatkozatai anniyra de tipice ’90esévekbelimagyarfocistások, hogy az zseniális! És a legszebb, hogy hiába mosolygok, igaza lesz.

A második negyvenöt percre befárad a dagesztáni alakulat, mint jól induló légiós a Bohócligában. De végre most mi is ráérzünk a vér ízére, hogy fárad a Mahacskala, hogy elégedett kezd lenni azzal, hogy ennek az impotens csapatnak csak egyet rúg, mert Délczeg, Csámikánk és Vidó vezetésével egyre több a már csak félig meddő kispesti roham, aztán a hivatásszerű lopakodást professzionálisan végző Diaby lekapása és Vernes pályára küldése után a fineszes akadémiker is beszáll a felpörgetésbe, így is van, majd jön tavaszi kedvencünk, Vécsei, akinek a lábaiban nyomokban Zelenka csülkeit véljük viszontlátni technikailag, és ha nem is a tavaszi minőségben, de kinyom két bokapasszt megint, ez az Bálint, remek.

20 perc lehet hátra, mikor egy remek beadást Dél majdnem elér, nem, de, eléri…fölé. Na ezért nagy kár. Minden kihagyott helyzetét elfelejtettük volna a góliszonyos csatárnak ha ezt beveri, bár valami motoszkálhat benne mert az idei felkészülésiken és az albánok ellen nem is volt rossz, kb, mint tavaly ilyenkor, csak egy vacak gól kéne, illetve több is. Most sem jött össze, de azért hajt a meccs végig a Gergő, így is kell.

10 perc, 5, 1 van még hátra, hosszabbítás, még 2 szívbaj jelenet aztán vége. 1:0. Kihúztuk. Nem végeztük mészárszéken, a dagesztáni gólyószórók elől ügyesen tért ki a vörös-fekete sörényű berber oroszlán, bár a hátsó combját elkapó repeszdarab miatt sántít egy kicsit. Kérdés, tud e annyi gyógyfüvet elrágni a nemes nagyvad a jövő csütörtökig, hogy méltón vérezzen ki az Anzsi ellen, vagy…vagy…? Vagy oda is harapjon? El is kapja a kaukázusi medve torkát?

A neheze, furcsa ezt mondani, de most jön. Becsületes helytállásunkkal úgy fest nőttek az esélyeink, pedig nem. Itthon már nem elég a bekkelés, gól is kell. Kapni viszot nem kaphatunk, és botorság abban bízni hogy az Anzsi ismét ilyen nagylelkű lesz és Eto’o újfent csak kapufát dönget. Ez az Anzsi simán betalál idegenben és akkor rögvest 3-mat kéne rúgnunk itthon – a góllövés pedig tavasz óta nem az erősségünk. Az ellenfél bealvásától sem “kell tartanunk” hisz nem kispályás tréner üldögél a padjukon – Hiddink apó nem az a típus, aki hagyja, hogy csapata elbízza magát, ha az EL csoportkör a tét.

De ne sírjunk. Ezzel a hősies 0:1-gyel azt már elértük hogy itthon a TV-k előtt és odakinn a vendégszektorban tapsoltak a drukkerek és a telt házra jó az esély a visszavágón (a 6000 fő az a telt ház, de hát ez van, most ennek is nagyon kell örülni!). A szurkeri bizakodás és a szimpátia tehát ott lesz a csapat mellett – és persze a várakozás is, de amondó vagyok ne gyalázzuk a földbe a srácokat ha itthon jön ki a 0:4. A csodára kicsi az esély nagyon. Ezt látnunk kell.

De a kicsi esély is esély. Rossi csodát vár például – és ennek a nem sokat karattyoló taljánnak valahogy eddig bejönni látszik a számítása, teljesüljön hát ez a vágya is. Rajtunk nem fog múlni. Ott leszünk.

* * *

Dícséretet érdemel a csapatból Kemenes a magabiztos teljesítményért, Debi és Ignja a kis megingásokkal tarkított de becsületes védőmunkáért, Vidovics a nagy hajtásért a második félidőben (bár a találkozó első felében katasztrofálsi baromságait is hozta megint…), Marshal az átlagszűrésért, Ivancsics a Tchaminak adott passzért – bár lett volna még több ilyen…és kiemelten Tchami és Dél az elöl kavargatásért, Vernes a bátrabbá válásért, Vécsei meg a riszpektes forma átmentéséért.

Fotó:nso.hu.

Kemenes: “Idén is jól szerepelhetünk”

Kemenes Szabival készített beszélgetésünk terén a tegnapi Debi interjúhoz hasonló a helyzet. Írásos, vágott verzió a hivatalos klubhonlapon, teljes hanganyag nálunk.

Akit érdekel az egész beszélgetés, kattintson a play gombra, és hallgassa újdonsült csékánkat, aki az Anzsi elleni siker titkát az elmúlt hetek munkájában látja, beszél arról, hogy nagy súly nehezedik rá az Anzsi meccsek előtt de nem parázik emiatt, illetve hogy igen jól érzi magát nálunk.

Kemit eddig is bírtuk és ez ezután sem lesz másként, pont ilyen kedvelhető bohém figurából -aki nem elhanyagolható módon rendre biztos teljesítményt is nyújt, hisz enélkül a jófejség mit sem ér- kéne sok a csapatba. Őt pedig, ahogy interjúnkat is zártuk, még sokáig szívesen látjuk a Bozsik kapufái között – a mi térfelünkön!