Lenyomtunk hat meccset a tavaszból, stabilan tartjuk a hatodik helyünket, így várható volt, hamarosan meg kell jelenjenek a színen a Magyar Futball Hivatalos Fanyalgói. „A Honvéd meg sem próbál futballozni.” – mondják, és bár objetkíve valóban nem mi vagyunk a Barcelona-mezbe öltöztetett Bayern München, egyáltalán nem rohanjuk le soros ellenfeleinket, de valami azért mégiscsak működni látszik.
Az pedig végképp ne legyen már ciki, ha egy csapat megpróbál valamit játszani, mert az amúgy egy jó és egyben követendő dolog. Cáfoljunk rá tehát a károgókra, amihez segítségül hívtuk az InStat remek statisztikáit, és kikaptuk belőle a ránk jellemző érdekességeket, jellemzőket.
Lőttünk nyolc gólt, kaptunk nyolcat, nyertünk háromszor, ikszeltünk a Loki ellen, és kikaptunk a Videotontól, valamint az MTK-tól. A tizennyolc lehetségesből begyűjtöttünk tíz pontot, a lehetséges 56%-át. Nem rossz ez, mondhatnók jogosan állunk ott, ahol. A kérdés inkább az, mindezt hogy értük el?
Kezdjük a legfontosabbal: alig van nálunk a labda, de az egyáltalán nem probléma. Hat meccsen összesen 6845 másodpercet, azaz 114 percet és még egy kicsit. Ez egy meccsre leosztva alig 19 perc, miközben az ellenfeleink – tessék megkapaszkodni – hasonló mutatója 28 perc, vagyis majdnem egy tízessel több. Miközben ugyanannyit tudtak csak lőni, mint mi. Fura? Az. Hatékonyak vagyunk? Igen. Kérdés? Nincs. (Egyedül az MTK-t sikerült lebirtokolnunk, ott másfél perccel volt többet nálunk a labda, aztán látjuk mi lett belőle.)
Fontos megjegyeznünk, hogy elég hatékonyan, okosan használjuk ki (vö. töltjük meg játékkal) a rendelkezésünkre álló időt. A meccseinken átlagosan 51%-nyi időt van játékban a labda, ami valamivel több, mint egy félidő. A mindenféle lemmák alapján kívánatosnak tartott 60 percnyi játékidőtől ugyan messze vagyunk, de azért ez se rossz. Kicsit olyanok vagyunk, mint a szocialista szektor kisiparosa: abból dolgozunk, amink van, és az bizony nem sok. Rossi felismerte, hogy mennyi a legfeljebb, és ahhoz alakította a formát.
Billenjünk kicsit túl a perceken, és nézzük meg a lövéseket. Az ellenfeleink birtoklásának ugyebár csak kétharmadával rendelkezünk meccsenként, ez mégis elé volt arra, hogy 92-szer próbálkozzunk lövéssel az ellenoldal 82-jével szemben. Vagyis amíg nekünk elég 74 másodperc egy-egy lövéshez, addig ellenfeleinknek 123-ra van szüksége. Gyorsan jutunk a kapu elé, vállalkozunk is tisztességgel, miközben képesek vagyunk megakadályozni az ellenünk készülő ármányokat. Mondjuk ki hangosan: itt szó szó sincsen védekező futballról, a válasz valahol a stílus környékén keresendő.
Menjünk tovább még egy kicsit ezen a vonalon. A 92 lövésünkből 43 kaput talált (46,8%), miközben a felénk érkező 82-ből csak 26 (31,7%). Ha odakerülünk, akkor lövünk, és ha lövünk, akkor pontosan. Dolgozzon csak meg az ellenfél kapusa a havi betevőért. Sőt! Ha a játékperceinket elosztjuk a kaput eltaláló lövéseinkkel, akkor azt látjatjuk, hogy 159 másodperc, vagyis alig két és fél perc játék elég nekünk egy-egy komolyabb gólszerzési kísérlethez. (Az ellenadat: 390 másodperc, vagyis hat és fél perc!)
Sajnos azonban a helyzet nem annyira rózsás, mint azt hinnők. Amíg mi lövöldözünk sűrűn, az ellen meg ritkán, addig ugyebár ugyanannyi gólt lőttünk, mint ahányat kaptunk. Hiába találunk be 855 labdát birtokolt másodpercenként, ha 1269-enként gólt kapunk. Elmagyarázom: itt jön ki az, hogy keveset van nálunk a labda, amit ráadásul még gányabb mutatóvá tesz az a tény, hogy a hat meccsen kapunkra érkező 26 lövésből nyolc gól lett (30,8%), míg ugyanennyihez nekünk 43 kísérlet kellett (18,6%), vagyis hatékonyságban, helyzetkihasználásban van még hova javulni, de az már kőkeményen nyilvánvaló kell legyen, az alapjátékunk megvan az eredményességhez.
Passzhatékonyság. Egy fogós, ravasz kérdéssel állunk szemben, ha magát a labda járatását vizsgáljuk. Egyedül az MTK-t nyomtuk le darabban (pontos passzok száma), mindenki máshoz képest csúnyán alulmaradtunk (Videoton 225 vs. 541; Paks 204 vs. 449; Fradi 171 vs. 335). Sajnos nem férünk hozzá a teljes adatbázishoz, de azt azért képesek vagyunk véleményezni, hogy itt nyilván arról lehet szó, hogy az ellenfeleink nehezen találnak fogást rajtunk, így sok az oldalpassz, a hátul való adogatás, amit megerősít az is, hogy a például a Fradi ellen talán pont Besicnél volt a legtöbb mért passz.
Kevés tehát a passzunk, és még kevesebb a pontos passzunk. Átlagosan 69%-ban adjuk olyan emberhez, aki saját, miközben az ellenünk mért 77% se a pontosság szótári szinonimája, mégis valahogy jobban néz ki. A Loki és az MTK kivételével ebben a mutatóban nagyjából mindenki annyira focizott le minket, amennyire csak lehet, mégis hármat nyertünk abból a négyből. Fura, nem is értem.
Még mindig a passzok. Volna bőven hová fejlődni a gondolkodás sebességének tekintetében. Az átlagos egyéni labdadajkálgatás pontos passzokra eső 4,82 másodperce (vagyis, hogy egy átlagos játékos mennyi időt birtokolja addig a labdát, amíg egy társához továbbítja) alig marad el ellenfeleink 4,47 másodpercétől, de ha nem csak a pontosakat, hanem az összes passzt nézzük, akkor mi 7 másodpercig nézelődünk, majd döntünk – az imént bemutatott módon – rosszul, miközben ellenünk elég 5,8 másodperc is a jobb döntések meghozatalához. Ki merem jelenteni, hogy fejben iszonyatosan lassúak vagyunk, és ha birtoklásra kényszerítenek minket, akkor erősen pontatlanok. Adja magát tehát a Honvéd játékának ellenszere: hagyni kell minket birtokolni hátul, úgyis rossz megoldást választunk.
És itt jön a képbe Rossi mester zseniális húzása: nem hagyjuk passzoltatni magunkat! A fene tudja mennyire tudatos ez, de láthatóan létezik, és működik. Rettenetesen kevés passz kell nekünk ahhoz, hogy lövésig jussunk (15 vs. 28!), és arányokban még kevesebb, hogy kaput is találjunk (33 vs. 87!). Lehet, ez maga a kontrajáték fogalma, de valahogy mégsem a Supka-éra csapatát látjuk viszont, hanem valami alkotni vágyóbbat, valami elképzeléssel játszóbbat. Ez pedig jó.
Különösen akkor, ha rápillantunk az egyik legfontosabb mezőnybeli mutatóra, a nyertes párharcokra, hogy megerősödjék abbéli hitünk, ellenfeleink csak a saját térfelükön képesek járatni nagy hatékonysággal a labdát, de azt meg tegyék nyugodtan, láthattuk, az pont a mi gólszerzési esélyeinket növeli, mert amint egy kispestivel találkoznak, pont 50% esélyük van arra, hogy a párharcból győztesen keveredjenek ki. Magyarán át lehet jönni a térfelünkre, hiszen tudjuk, a remény hal meg utoljára, vagy más szóval nem felesleges, de azért nem is feltétlen kifizetődő. Ismét sajnáljuk, hogy a párharcokról nincs hőtérképünk, hogy az egyes harmadokban mik az arányok, de azt sejthetjük az eddigi adatsorokból, hogy a kapuk előtt mindenki gyengébb, mint a középpályán, és mivel mi ott hatékonyak vagyunk, egy-egy jó csel részünkről akár maga lehet a kaput eltaláló lövés közvetlen előzménye.
Azt még fontos megjegyezni a végén, hogy a legutóbbi sárgás/lapos posztunkhoz kapcsolódjunk. A 115 elkövetett faultunkból 19 végződött lappal (16,5%), miközben nekünk csak 82-t fújtak, 12 lappal (14,6%). A lappal végződő esetek százalékos arányában alig van eltérés, tehát ha a szabálytalanságok számát tudnánk valahogy csökkenteni, akkor azzal rögtön az eltiltások számát is. Úgy látszik ez ennyire egyszerű, mert nem fociznak le minket, a mezőnyfölény csak talmi, nyugodtan lehet nyugodtnak maradnunk.
Nem tudom Rossi mennyire követi ezeket a számokat, az InStat rendszere jóval többet tud az itt bemutatottnál, de valamiért azt merem sejteni, követi, sőt rettenetes papírmunkát végez az olasz varázslónk, hiszen azt látjuk a pályán, ami a számokból is kiderül, amit nyugodtan nevezhetünk a Honvéd játékának, stílusának.
A hatodik hely jelenleg tehát valóban fényesen megérdemelt (még úgy is, hogy nem vizsgáltuk meg a másik 15 csapat hasonló mutatóit), az előrelépés lehetősége adott, és nemhogy jövőre, akár még idén is kijöhet belőle valami igazán fényes.
Az aggregált adataink letölthetők innen.
Nagy Geri nagy kedvenc. 2011 tavaszán is csíptük, mikor a fakóban már rég kinézett srác Supka alatt is kezdte bontogatni a szárnyait. Aztán sérülések sora, de most újból a keretben, egyre inkább a kezdőben, még ha ehhez kellett „Marsi” az interjúban is említett maródisága is, és mi izgatottan szemléljük, hogy egyik nagy reménységünk hogyan, s merre fejlődik tovább.
„Jó meccs volt ez. Nagyon szervezett Kispest, enervált Fradi. Rossinak grat a cserékért! Nem b*zizott a védőkkel!„
Szabi
Honvéd-Fradi lesz ma a Bozsikban, örömünnep nagyjából minden szurkolónak, aki érintett, de mi mégis elégedetlenkedéssel kell, hogy kezdjük. Kell, mert az van, hogy nagy ívben szar mindenki a fejünkre, ránk, akik még hajlandóak vagyunk kitartani csapataink mellett, ráadásul van pofánk kimenni egy stadionba, hogy jelen legyünk, amikor az játszik.
Háhá, fiatalok, sikerült nekünk is egy igazán remek NS/NSO-kompatibilis címet adnunk mai posztunknak, lévén magára a kontentre csak egy félelmetesen, és még a szintünkhöz képest is szánalmas szóviccel ejtettünk utalást. A lapokról lesz szó, sárgáról, pirosról vegyesen, mert úgy gyűjtögetjük őket, mintha Baráth Botiék még mindig 
Nézzük a kemény számokat. A jelenleg is a kerethez tartozó játékosok a következő ütemben kapják a sárgákat:
A találkozót követően rég látott képek fogadták (volna) a péntek esti sétájukhoz a Rákóczi stadion gödrének környékét színhelynek választó kaposvári lakosokat, ha lenne olyan Kapos-parti rezidens, aki tényleg erre sétálna ilyenkor, de nincs nagyon ilyen. Mindenesetre vissza az említett képhez, ami fogadta volna őket: vörös-fekete színekben díszelgő vendégdrukkerek hada fotózkodik Kemenessel, Lanzával, Lovresszel, Nagy Gerivel, Tandiával, de még Alcibiadével, Kaszás Aranyoroszlán Kálmánnal, és ha még tovább maradunk, tán a buszvezetővel vagy Lajtaváry Budával is. Nagy volt a boldogság a győztes csata után, csapat és drukkerek egymásra találtak, örömteli képek, minden szép.
Kell ez nekünk? Kellünk mi így egymásnak? Egy jó Gege kell a Honvédnak, ahol 
Ja, amúgy öttől Kaposvár-Honvéd, de bevallom őszintén, az érdekel most a legkevésbé, hogy kivel, mikor, jobban mozgatnak az imént leírtak.
A 
Vagy inkább mégsem? Lehetett volna több, mondjuk két ponttal? A második félidőben volt olyan negyedóra, amikor a Nagy Geri, Holender, Vécsei középpálya volt fent nálunk, középcsatárban Bobállal. A kispesti jövő a kispesti jelenben. És hiába egy ezerszer bizonyított Cica, Mészáros, Coulibaly, Máté Péter, Korhut, Ramos a túloldalon, minimum egyenrangúak voltunk a tavaly még veretlenül bajnok Lokival. Alig néhány NB I-es meccsel a hátuk mögött, többen bőven húsz alatt, mindannyiuk legnagyobb épülésére. Szeretem őket, és lehet szeretni ezt a csapatot.
… és akkor ki kellett mennem a mosdóba, és megláttam a Szuribával beszélgető Supka Attilát. Ajjaj! Ha Szuribá a régi Szuribá, akkor Supka lehet az új Szuribá, aki ha valami van, vagy éppen nincs, akkor bármikor beugorhat. Hogy aztán újra felejtősek legyenek a mostanság megismert akadémisták? Még mit nem! Attila szeretünk, neked köszönhetjük az elmúlt évek legnagyobb sikereit, de ez már nem a te csapatod, ezzel félő, te nem tudnál mit kezdeni. Bármikor szívesen látunk, a Honvéd történelmének része vagy, örülünk, hogy te is ugyanott érzed otthon magad, ahol mi, és reméljük, sűrűn látunk majd barátilag (ahogy most is bárkivel leálltál néhány kedélyes szót váltani), de ezúttal nem a csapat élén.
Nekem ég a pofám kedves olvasóink a címadás miatt. Egyszerűen nem lehetett kihagyni, hogy Tandia neve az, ami, csak éppen számunka nincs fékezett habzású finanszírozás, sokkal inkább egy jobbféle uzsorakamatra hajazó Pascariu, és kísérletezés a jó Zsivánnyal balbunkóban, a még mindig erősen megosztó Alcibiadéval pedig az egyik belső poszton.
Hosszú évek hányattatásai után, most végre újra tisztelni kell minket! Ez a Honvéd jelenleg középcsapat-szagot áraszt magából, de nyugodt senki sem lehet ellen. Az például dühítő, hogy oda-vissza lefocizzuk az MTK-t, két meccsen négyszer találják el a kaput, és mégis hat pontjuk van belőle. Vagy a Videoton elleni szezonnyitó? Lőttek négy (három) olyan kib*szott nagy gólt, hogy azokat minden tiszteséges évvégi összefoglalóban be kell szavazni a TOP10-be. Miközben addig csak nekünk voltak ziccereink. Soroljuk tovább? Pécs, Kaposvár, Haladás. Ugye?