Csak a Kispest! // mert célunk csak egy van

Könnyed őszi gólzápor. Kispest-Kaposvár beszámoló.

Hideget mondanak mára: bundával készültünk, de teljesen függetlenül az esti ráfázás-esélytől

Kispest mindenhol: a szarajevói félmaraton

Néhány szó utólag a debreceni gyufáról

Vezér vagy Veréb? – ez itt a kérdés

Mi magunk vagyunk a semmiben lebegő légüres tér

Ötödévértékelő mindenféle kimutatások

Boldog születésnapot, Souleymane Tandia!

Stílushelyes ülések

A küzdés most kevés volt. Kispest-MTK értékelés.

Félgőzzel, és egy átaludt, buta hibákkal tarkított utolsó negyed órával is biztosan vertük a mumus Kaposvárt, akik ellen mindig, de mindig unalmas, szörnyű meccseket nyomunk itthon. Nos, nagy játék ma se volt, ellenben 5 remekbe szabott gól, egy Ivancsics kapufa és 3 beszivolált leventegól – azok igen. Igazi flúgos futam (lassított felvételben), amiből most jól jöttünk ki, így jó pár Kispest-drukkernek lesz fényesebb a vasárnapi napsütés. Benyomás-dús szubjektivizmus a hajtás után.

Itt van az ősz. A maga hamisíthatatlan valójában, sárguló falevelekkel, megkopó Ady Endre úttal, halovány napfénnyel és világosszürke fellegekkel a Bozsik fölött – szóval egészében és teljesen. Régen utáltam az őszöket, sulikezdést jelentett, vagy egyetemi zárthelyiket, a nyári szabadság végét. Manapság, a meló miatt tök mindegy az évszak (na jó, tél ne legyen), a meccsre járás viszont tavasszal és ősszel a legjobb – se agyrohasztó kánikula, se a farmert a vádlira fagyasztó, prosztataaszaló jeges szél. Csak kellemes fociidő. Na ilyen meteorolo-gondolatok szálltak meg ma délelőtt a Labdabiztos blogos srácokkal a Testvériség-Internationale BLASZ II-es rangadó előtt ‘palotán (igen, agyhalott bohócligerek vagyunk, de egy jó hideg pilsenivel és remek társasággal ez is vállalható program), majd onnan átjőve a Bozsikba, a sorompókon átsétálva. Ősz, jó hangulat, jó futballidő – minden király, csak ne a Kaposvár ellen tolnánk, akik ellen hagyományosan 0-0 közeli szenvedések a jussunk, itthon is, és hát a stadion kapuján begrasszálva elég a ránk váró Hanta arcára néznem, hogy grimasza ugyanezen gondolatoknak a fejében való feltolulásáról tájékoztassanak. Egy szóval: nehéz lesz.

A melegítő játékosokon végigpásztázva meglepve tapasztaljuk: Hidi, Diarra és Muflon is kezd. 3 szűrő? Mister Rossi, mi lesz ez? Egy Kaposvár ellen? A kijáróban megjelenik közben Pruki is, zöld ing reloaded, a zalai kitérő után ismét a fűszín az officiális outfit, hiába, örök körforgás, mint az évszakoknál…

A kapuban örömmel üdvözöljük a kezdő sípszót követően Kemit. Végre vége a leventególoknak…! (Most már tudjuk: ez balga vakhit volt…) Hiányoljuk továbbá Vécseit, Fagyit, Hanta persze nyugtat: úgyis jönnek csereként a 60. percben, jaja, én is tudom, de kezdőként is már látnám őket, inkább mint Drissa Diarra barátunkat, no de hamarost kiderül, hogy Rossi keze oly szerencsésen variál a kezdő tizenegy összetételén, mint amilyen hatékony volt Dániel Ló büntetőlövés terén: nagyon.

A kezdeti percek előzetes félelmeinket igazolják, 0-0-ra álló borzadály a meccs, helyzetek nélkül, teljesen a második Supka-éra hazai Rákóczista szenvelgései jönnek elő az emlékbugyrokból. Aztán Diaby megrázza magát, elfut, hopp, megint remekül ad be, mint a DVTK ellen, de most nem Dél érkezik, hanem Diarra, mit csinál ez, összeesik… hogy ér bele a labdába…de HOPP, ott a GÓL! Kegyetlenül ergya mozdulat volt, de a szerencseistennő fogja Drissa kollega kezét, itt az első gól, nagyon kellett! És nincs vége! Diaby nem áll le, most a másik oldalról ad be, lemaradunk a labdáról, a kipattanót Muflon verné rá, de belegabalyodik, lábad-ide-nem-oda show, táncórák idősebbeknek és haladóknak, Hrabal ha látná, tetszene neki ez a show, írna róla egy fejezetet is a Gyöngéd Barbárokba, vagy a Vita Nuovába, no nem a lövés, mert maga Hrabal is focizott, hanem a muris szerencsétlenkedés. Muris, mondom, mert szerencsére jön a búfelejtő: Baráth Boti remek beívelését az egyedül elöl maradó Mufi (mit keres centerbe’?!) felhőugrás után fejeli le a földre, majd onnan a léc alá vágódik a zsuga. Mufi…! Hanta, Marshalunk legnagyobb régi kritikusa, himnuszokat zeng mögöttem Mfon Johnsonról, és mivel a srácot csípjük blogilag en global, hát nagy az öröm. 2-3 percet kapunk a lehiggadásra, ekkor egy újabb beívelés, Dél robban rá, és 3:0. Mi van itt? Nem a Kapos az ellenfél? Hihetetlen, végre egyszer beverjük amiket kell…

…és a legszebb az, hogy nem játszunk igazán jól. Helyzeteink esetlegesen alakulnak ki, egyéni ügyeskedésekből, mezőnyben félgőzös oktalankodás, még jó, hogy a somogyiak szokásos Bozsik-beli nyomasekeskedésüket hozzák, szegények. Már épp átállnánk lesajnálóba (kispesti drukkersovinizmus, így szeretlek), amikor Rákóczi szöglet ívelődik be jobbról, Kemenes gondolatban még a tribünön, mint az elmúlt hetekben, Debi, Ignja lelkesen nézik a Bicskei Focislui „szögletből fejes gól, 1. lecke” előadást, by Zámbó, a mélynövésű védő. Rondítjuk a zárást? Nem! A jó 10 perce mesteri kapufát ívelő Ivancsics kap középen forintos labdát, hovatovább grundpasszt Drissa Diarrától (aki a mai Zsivanoviccsá nemesedik ezáltal), és köszöni szépen, a kiszolgáltatott Hajduch mellett a kapu üres oldalába helyez. Well done, Kispest, dadogó játékkal 4:1-es félidő, köszönjük, ezzel bármikor kiegyeznénk.

A szünetben megy a tippverseny a korzón, mi lesz a vége? Az egyik idősebb szurkerlegenda 9:1-et vizionál, de ő a saját bevallása szerint ma fájdalomcsillapítókkal élt, tudjuk ezt be ennek. A 9 Hanta szerint brutál túlzás. Ő 8:1-et vár. (Nem normális. Imádom. -hogy egy klasszikust idézzek.) Öcsém, az „Örök Visszafogott” csak +2-3 találatot vár és gólarányjavítást. Én meg JÁTÉKOT.

A második 45 perc aztán sajna elmarad a felspannolt igények kielégítését hivatott szinttől. Az elején Muflon heggeszt még egy rendeset, de a kapufa mellé száll a marshalli löket, aztán hosszú percekig nyugodt locspocs a pályán. E percekben a sérült Diarrát váltó Vécsei agilitása, Diaby trükkjei és Baráth Boti már megszokottan intelligens védekezése csupán azok az akcesszóriák, amelyek elismerő vigyorra húzzák a szánkat. Aztán jön egy 16-os környéki kavarodás, egy kivágott labda, ami pont Bálint elé esik, ő már dől el, dől rá, még nem is esik le az a labda, de Vécsei tartásán már látni, hogy ha ezt eltalálja, akkor…. És eltalálja! Ordenáré nagy gól vágódik Hajduch portájának bal oldalába, ugrálunk a korlátnál, Bálint az egekben, látszik a gólörömén, rég járt már ez neki, és a sors a tavaszi 11-es kihagyás után pont a Kaposvár ellen adja meg neki az elégtételt. Ölelkeznek Baráthtal, jó nézni. Jön Vernes is közben csereként, már 3+2 nevelés a pályán, Vécsei, Boti, Vernes+Hidi, Debi, na valami ilyesmi Honvédot szeretnénk, ez lehet szerethető csapat, nem az Egervári-féle liptákosított, priskinesített haknigárda. Egekben járunk mi is.

És innen szép a józanodás. Az utolsó 20 percet ugyanis a csapat köszöni szépen, de végigalussza, elég volt mára a kispesti virtusból, így exünk, Haruna és még egy somogyi betyár is beköszön, a szurkerkollegák már kezdenek izgulni, én most nem, csodálom is, de valahogy érzem, hogy a 3 pont már zsebben, de azért a szájíz nem makulátlan a végén, ezért kár, Rossi is variál, Fagyit megint padon hagyja, Odia jön, aki jól száll be, aztán besül, ennyit Milán is hozott volna, de nem, leülünk, flegmázunk, alszunk, itt kivégzés kellett volna, gólarány-javítás, de ehelyett megint csak mutatunk valami amatőrizmust a végén, persze nem haragszik az ember a srácokra, inkább sajnáljuk, hogy nem kerek a torta tökéletesen, hanem megfolyt a marcipánbevonat a tetején, de azért persze így is finom volt, max cukrászversenyre nem nevezünk vele, na.

Arra nem. De ha holnap reggel felkelünk, én például a Hungárián végigcsapatva a Kós tér felé egy jó reggeli péksütiért, azért már a szájíz is jobb lesz és lesz egy jó vasárnapunk. És ez se kevés.

Fotók: Babar (1909foto.hu)

A nyolcadik fordulóban a Kaposvárt fogadjuk, és mivel Szabi visszatér, ráadásul az ellenfél sincs az MTK és a Loki szintjén, talán győzni kéne.

De még mielőtt erre terelnénk a szót, meg kell álljunk egy pillanatra Vi. Zoltánnál, a fogadási csalással összefüggő letartóztatás-sorozat legújabb ügyfelénél. Nem maga a hír a megdöbbentő, lelátói körökben elég sokak neve pörög, munt lehetséges majdani gyanúsított, sokkal inkább a Nemzeti Sport vonatkozó cikkének egy elszólása. Idézem:

A Cegléd védőjét korábban szakmai okokra hivatkozva tanácsolták el Bajáról, illetve egyike volt annak az öt Honvéd-játékosnak, akitől hasonló ok miatt vált meg a kispesti klubvezetés.

Vagyis Vi. Zoltán egyike volt a kispesti ötöknek, akiket hasonló okok miatt tettünk lapátra. Ez mióta tény? Mármint, hogy a kispesti ötök (S. Mico, R. Balázs, P. Tibor, Vi. Zoltán és már nem is tudom ki, talán H. Zoltán, estleg F. Tamás) bundáztak, vagy legalább azzal erősen megvádolhatók? Még sehol sem láttam így leírva, kimondva. Szomorú, minden más eddig csak pletyka volt, még ha gyakran felmerülő is. (Az pedig külön vicces, hogy Vi. Zoltán nem azért Vi., merthogy a hasonlóan rövid családnevű Lenin rokona, hanem mert már annyi a gyanúsított, hogy kezdenek elfogyni az egy betűből ls egy keresztnévből álló kombinációk az ábécéből.)

Mindegy, ez már a múlt, a lényeg a soron következő, amit ezúttal Kaposvárnak hívnak. Esetleg Rákóczinak, de az ugyanaz.

Amikor ezeket a sorokat írom, és ránézek az órára, látom alig öt óra van a kezdésig, vagyis tisztességesen beharangozni igazán már nem érdemes, aki kijön és szeret előre tájékozódni, az úgyis túl van az összes elolvasható szöveges anyagon, aki meg csak idetévedt, hogy érdeklődjék egy kicsit, mert mondjuk nincs jobb dolga délutánra, azok kedvéért néhány mondatban összefoglaljuk a hetet, hátha ők is kinéznek.

Kemenes visszatérhet a négymeccses eltiltásából, így valószínűleg ő fog kezdeni a kapuban. Ez jó, mert Szabival az első három fordulóban mindössze egyetlen gólt kaptunk, míg az utóbbi négyben kilencet.
A padra a Loki ellen debütáló Szemerédi ülhet, mert Czuczit ugyan kiengedték a kórházból, de két hetet pihennie kell.
Egy elejtett Rossi-féle félmondat után kíváncsian várjuk, kik kerülhetnek ki a csapatból az elmúlt hetek alapján, és kik kerülhetnek be oda, ha egyáltalán lesz ilyen. Legutóbb gyanús volt, hogy Vécsei a padra sem került, miközben a friss igazolás Odia Etiosa igen, sőt, azonnal be is mutatkozhatott csereként. Ahogy az is gyanús volt (bár akkor már égtünk sokkal), hogy Rossi képes volt egy jó félórára visszaállni valamiféle kétcsatáros (1+1 csatáros) játékra, újra bepróbálkozni egy Marshal melletti szűrő játszatásával. (Megjegyzem a mérkőzés ezen szakasza 0-0-al zárult.)
Két másik friss (és fiatal!) igazolás három góljával győztött az NB II-es csapatunk Vácott. Délczeg és Diaby mellett lassan látjuk majd Kosticot és Rajicot is?
Vajon mi lehet az egy hónapja folyamatosan a jövő héten visszatérő Abassal?

Nagyjából ennyi történt, vagy ha nem, arról mi sem tudunk. Viszont a Kaposvár elleni meccseket sosem szerettem, hogy valamit mondjunk is, amitől blog lesz a blog. Emlékezhetünk, még velünk együtt jutottak vissza az NB I-be még 2004-ben, és azóta úgy áll, hogy vagy ők, vagy mi, vagy pedig döntetlen, de gondosan és össze-vissza szórva, se nem a mi fölényünkben, se nem az övékkel. Előtte is játszottak az élvonalban, de akkor én még vagy nem, vagy nagyon kicsi voltam ahhoz, hogy a nyilvánvalóan kötelező elpicsázásukra elmékezhessek. Nekem már csak a szenvedős Honvéd-Kaposvárok jutottak.

Mert mi volt tavaly ősszel is? Épp valamiféle sorozat közepén vagyunk, Sanyika is játszik, félidőre mennénk kettővel, a végén mégis döntetlen. Vagy a könnygázas meccs, esetleg a tavaszi hazai. Szenvedés, szenvedés, mindig csak szenvedés, hogy a végén majd legyen valami eredmény, a játéktól, a helyezésektől és mindenféle józan emberi számítástól függetlenül. Szóval nem szeretem a Kaposvár elleni meccseket, mert az tényleg olyan, mint a futball, hogy 0-0-ról indul és a végén bármi lehet. Mert van ilyen is, és nem csak modoroséknál.

Más.

Hogy legyen egy kis kontent is a posztban, bedobok egy grafikont, mert a héten csináltam, és amúgy tök érdekes amit ábrázol. Megnéztem, hogy a Hemingway-éra bajnokságaiban az egyes fordulókat követően hányadik helyen állt a csapat, majd ezeket az értékeket összeadtam, vizualizáltam, és tessék. Meglepő jelenség, de a leggyakoribb érték a negyedik hely, jórészt a világoskékkel jelölt tavalyi évünknek köszönhetően. Aztán ott van még a 13-14., ami még épp nem kieső, és három évünkre is jellemző volt; valamint az 1. és a 8. Az elsőt nem kell magyarázni, a szépemlékű első Supka-korszak első feléről beszélünk, hogy a narancssárga oszlopok aztán tavaszra átkerüljenek a 2-8. pozíciókhoz, megállapodva a legvégén. További nem magyarázat, hogy idén is vezettük a bajnokságot négy fordulón keresztül, vagyis ha így folytatjuk, ez lesz a harmadik olyan újkori évünk, ahol a tabella első feléhez tartozunk rendre. (A grafikon összesített átlaga valahol a 10. hely környékén lenne, ami nem túl szép ennyi bajnokságra nézve.)

Hektikusság, esetlegesség, koncepciótlanság. Ha csak az adatokat nézzük, ennek a három szónak kellene eszünkbe jutnia. Egy jó első év után néhány szenvedős, majd újra egy jó, és a jelenlegi. Egy Marsról érkezett kis zöld emberke erre azt tippelné, hogy a váltás után volt pénz, vettek egy csapatot, majd nem volt pénz, és saját erőkből akarták felváltani az összevásároltat, ami mostanra érett be. Nem hülyeség, csak épp nem így történt. Az elején valóban összevásároltunk egy keretet (ld. az első bekezdések), de utána nem az akadémisták érkeztek, hanem volt négy-öt szezon, amikor mindenféle egyéb jellegű, de meg nem ragadó igazolások, akikkel a sokadik helyek voltak a realitások. Most pedig újra fixnek tűnik a keret magja, a többég lassan két éve együtt játszik, tehát akár felivíelő szakasz is lehet.

(Közben lefőtt a reggelire szánt mini-debreceni (vajon a szafaládé és a debreceni között mi a különbség?), betoltam egy kis dijoni mustárral, idepötyögtem néhány mondatot a falatok között, és most zárnám, hogy legyen még egy kis idejük azoknak, akik elolvasnák.)

Van néhány dolog, ami igencsak közös bennünk mostani vendégszerzőnkkel, Németh Lacival. Egyrészt mindketten szeretjük a Balkán hangulatát, ami nem feltétlen a Balatont mostanság csereszabatosan helyettesítő Horvátországot jelenti, hanem jóval inkább Boszniát, Montenegrót és Macedóniát, vagyis az egésznek a közepét, mást ne mondjunk, lelkét. Hogy mit is jelent a belső-Balkán, arra elég annyit érzékeltetésül, a bureket onnan mindenki nemzeti ételének vallja, és komoly vitát folytat másokkal, hogy melyik az igazi. (Részemről a macedón, illetve a szkopjei eresztést érzem a legerősebbnek, de nem marad el mögötte sokkal a boszniai vidéken fellelhető, sőt, az albán leveles sem.)

Mivel szurkolók vagyunk, második közös szenvedélyünk, a sör nyilván adott, és itt most lehet kissé a szerzőtárs RW lelkébe gázolok, de számomra igenis iható, hovatovább jónak nevezhető nem kevés balkáni sör, főként a boszniai Sarajevsko világosa, valamint az albán Tirana prémiummárkája, ami bár nem túl szénsavas, de legalább a maga módján finom, vagy ha más nem, egy hát alatt megszokható.

A harmadik a Honvéd, de mivel egy kispesti blogon vagyunk, ez adottnak tekinthető.

A lényeg, hogy Laci a Kispest mindenhol jelmondatot komolyan véve, és amíg mi kikaptunk Debrecenben, leszaladt Szarajevóba, hogy futással múlassa az idejét. Az részünkről már eleve tiszteletreméltó dolog, hogy félmaraton, minden mást pedig olvassunk el tőle a hajtás után, néhány képpel megtoldva. (Innen is köszönjük a vendégposztot, jó látni, hogy másnak is fontos a Honvéd név megismertetése, és büszke felvállalása az országhatárokon túl.)

~o~

Vajdasági származású srác vagyok. Úgy nőttem fel, hogy ha foci akkor Puskás és Kispest. 1992-ben kerültem át Magyarországra, Szegedre. Esztergomi lányt vettem feleségül… majd 2009-re sikerült a Bozsik stadion közelébe költöznöm. Melegebb időben három kislányommal látogatok ki a bevehetetlen erődünkbe, a hidegebb ősz-tél-tavasz pedig fixen kanyar, egyedül vagy barátokkal.

Miért éppen Szarajevó?

Hobbi futóként készültem életem első félmaratonjára. Országos cimborám Szarajevóban van kiküldetésben, és mivel a tavalyi versenyen is futott valaki magyar lobogóval, úgy döntöttünk, idén mi is megtesszük ezt. Olyan jó lenne találkozni azzal a személlyel… hiszen miatta (is) mentünk pont oda. A másik ok, hogy akár hiszitek akár nem, bennünket, magyarokat határozottan szeretnek Boszniában, jórészt történelmi okokból:

A monarchiában mi voltunk a jó fejek, akik jöttek és építettek. Iskolákat, könyvtárat, múzeumot…
A háború után a híres Mostar-i (ejtsd: mosztári) hidat magyar honvédek buvárkodják ki és hozzák a felszínre, majd segítik a világ egyik leghíresebb építményének a rekonstrukcióját.
A háborúban szétlőtt levéltár és könyvtár épülete újjáépítésének egyik legnagyobb adományozója már 4 éve Budapest önkormányzata és a Magyar Kormány. (Igen ezt még az a bizonyos Demszky-gárda és a jelenlegi külpolitikailag hazardírozó csapat sem tudta elrontani.)

Szóval itt szívesen látnak bennünket. (Ezt megerősíthetem, a Balkán ezen részén tényleg kedvelik a magyarokat, és a legtöbb helyen tényleg Puskással köszönnek felénk, mosolyogva. – v.h.)

Ami biztos, hogy magyar zászló a kezemben és nem volt kérdés mi lesz a fejemen.

Az út

Egy budafoki haverral és egy szegedi barátunkkal szombat délután érkeztünk a szerb határhoz. A nagyobb kalandok viszont később, a szerb-bosnyák határon értek bennünket ahol, az útlevélellenőrzés után a senki földjén 120 szerb dinárt fizettettek velünk híddíj gyanánt. Kifizettük, átértünk, anélkül, hogy leszakadt volna alattunk a teljesen korrodált betonkatyvasz… várt bennünket a következő meglepetés, egy felirat: „A boszniai határőrök szakszervezete meghatározatlan időre sztrájkot hirdetett.” Kíváncsiak voltunk, mit is jelenthet mindez… de hála Istennek csak annyit, hogy legalizálták a ráérős balkáni munkatempót. Éjfél után értünk vendéglátóinkhoz. Izgatottan vártuk a másnap reggelt.

A verseny

Indulás előtt (is) és után is több magyar honvédbe botlottunk. Az öröm kölcsönös volt, kivéve a tábornok urat, aki nem viszonozta közeledésünket. De sebaj. A női mezőnyben egy magyar honvéd lett a negyedik, míg a férfiak között több magyar is benn volt a legjobb százban.

No és a mi csapatunk?

148. H. Balázs

185. és 186. Németh Laci és Eckhart Kyle, a magyar zászló és a Budapest Honvéd sapka!

A végén a honvédokat az utóbbi kettő vonzotta oda hozzánk.

Üröm az örömben?

A kötelező burek megevése után (a legjobb balkáni kaja) miközben a Szarajevói Sörgyárban ittuk a frissen csapolt barna söröket… online követtem debreceni buktánkat.

Hazajöttem. Felvételről már meg is néztem a meccset. Én továbbra is büszke vagyok a fiúkra. És tuti ott leszek a Kaposvár elleni meccsen… legrosszabb esetben a családi szektorban a lányaimmal.

Legyünk büszként csapatunkra… Csak a Kispest!

Sztrájkolnak a boszniai határőrök.

A befutó.

Ahogy a Honvéd is év végén, itt is minden csupa négyes.

Burek.

A Szarajevói Sörgyár büszkesége, a csapolt barna Sarajevsko.

Kezdjük azzal, hogy mivel Pesten maradtunk, így megúsztunk egy legalább három órás kesergést hazafelé a sztrádán, ami úgy szokott kinézni, hogy általában négyen vagyunk a kocsiban, mondjuk a magunkét, de gondosan mindenki mást, és alapvetően rossz nekünk. Azzal, hogy a meccset Pesten, az Útwengeresek törzshelyén, a Pause caféban néztük, legalább kicsit beleszagolhattunk mi is, milyen az, amikor egy drukker a fotelból tehetetlen, mert bárhogy is ordít a tévének, az semmi egy valódi erőt adó szurkoláshoz képest, ráadásul felesleges is. Tehetetlen dühünk társaságában fogyasztottuk tehát az elénk rakott söröket.

Nem indult jól a meccs. Szegény Szemerédi nem akart egy Czucziéhoz hasonló debütálást, és a kóros megszeppenésre hajazó gólvonalon ácsorgást már az ötödik percben felváltotta egy rosszütemű kifutással, hogy Kulcsár betett labdáját már könnyedén stukkolja be az érkező Sidibe a hálónkba. Néhány perccel később ismét mattolták, bár ezúttal nem tehetett róla, annál inkább a jobb oldali védelmünk, aki engedte Coulibalyt betörni a tizenhatoson belülre, hogy szépen, és egyben teljesen védhetetlenül lője ki az alsó sarkot.

Szerencsénkre a hazaiak nyomása ezután már csak néhány percig tartott, mezőnyben feljöttünk, Norbinak is volt néhány védése, közte egy bravúrszámba menő is, megnyugodhattunk, sőt, a félidő előtt Vernes (akit a tévéközvetítés során rendre Vermesnek írtak ki) felpörget egy labdát magának, majd bevágja a bal alsóba. Parádés gól. Még bármi lehet.

És bármi is lett. A második etapban meg sem közelítettük az előtte látott harminc percünket, szinte összeomlottunk, fogalmatlanul szaladgáltunk, megfűszerezve egy nem kicsi Rossi-féle hibával. Mesterünk épp egy debreceni szöglet előtt szánta rá magát a kettős cserére, aminek következtében nem vettük fel az embereket, a Szűcsöt elengedő Marshal pedig pláne, így jött is a harmadik. Maradjon költői a kérdés, de az 52. percben mi értelme kettőt cserélni? Aki akkor bejön, az már a félidőre kész tény, minek várni hét percet? Olyan van, hogy valaki mondjuk érzi a lábát, kap néhány percet, hátha tudja folytatni, de ez kettős csere volt. Mit láthatott a mester hét perc játék után, amire így gondolt reagálni?

A további játékidő szinte gyalázás volt, közte Szemerédinek egy nem kis mozdulatával, amikor Sidibe lábai közül pöccinti ki a labdát, a saját testi épségét sem féltve. Kapura teljesen veszélytelenek maradtunk, hiába a debütáló támadó középpályás Odia, a gyors Tchami és a kerettel évek óta együtt élő Hidi behozatala. (Ja, a negyedik gól egyértelmű lesz, de az már nem számít.)

Ebben a meccsben most ennyi volt, mi sem feszegetnénk sokkal tovább, a lényeg, hogy szombaton verjük otthon a Kaposvárt, mert a fix(nek tűnő) pontok begyűjtésével, és a várható keresztbeverésekkel még akármi kisülhet majd az évvégi tabellán.

kép: Nemzeti Sport Online

Ilyen nincs basszameg! Értem én, hogy a szegény embert az ág is húzza, valamint, a baj nem jár egyedül és hasonló népi bölcsességek, de ennyire szerencsétlenek tényleg már csak mi lehetünk. Kemenes Szabi eltiltása még tart, erre Czuczi Marczi megsérül az egyik edzésünkön, vagyis pontosabban agyrázkódást szenvedett, ahogy azt első hírek szóltak. (Azóta kiderült, a nyelvét nyelte le. Az se sokkal jobb.)

A klubhonlap bizakodó, hogy Marczi akár rendbe is jöhet a Loki elleni meccsig, de ha mégsem, és hogy mi lesz a vészforgatókönyv, arra nincs egy fia utalás sem a szövegben. A nagycsapat keretéhez elméletileg két kapus tartozik: Kemenes és Czuczi, tehát ha marad minden a jelenlegi állás szerint, akkor ez eddig nulla lehetőség. A Honvéd-MFA néven futó NB II-es csapatnál szintén ketten vannak: Szemerédi és Vereckei, és persze ne feledkezzünk meg a Rossi mellett kapusedzősködő Tóth Ivánról sem. Mondjuk Iván 42 éves, ami elsőre idősnek tűnhet, de azért volt már példa ennél a kornál acélosabb visszatérésre is a diósgyőri Verébről, aki 1998-ban Rácz és Nota sérülése miatt, csaknem 50 évesen hozott le egy meccset.

Szóval van gond dögivel. Az elmúlt meccseken Czuczi mögött az idén decemberben 19 éves Szemerédi Norbert ült, vagyis vélhetően neki kellene kezdenie (és persze debütálna) Debrecenben. Norbinak felnőtt szinten eddig mindössze egyetlen meccse van, az is még tavalyról de legalább az NB II-es csapatban, amúgy pedig azt az idényt az U19-eseknél védte végig. Ha úgy adódna, hogy játszania kell, akkor reméljük megismétlődik egy hasonló csoda, mint volt Vezér Ádival, aki még 17 sem volt, amikor bemutatkozott a BVSC-ben, és 18 sem, amikor már kölcsönvettük a Sampdoriát is elpicsázó csapatunkba, hogy utána hosszú éveken át ő legyen az alapértelmezett kapusunk.

Rossi mellékesen gondolkozhat úgy is, hogy neki inkább egy játékban lévő kapus kell, ebben az esetben a 20 éves Vereckei Dánielre eshet a választása. Dani idén a második csapat kezdőkapusa, kivéve egyetlen meccset, amikor az eltiltott, de ebben a ligában szerepeltethető Kemenes védett helyette. Érdekesség, hogy cseréjének ugyanazt a Szemerédit nevezik rendre, akit az NB I-es meccsekre is Czuczi mögé. Vereckei mellett szól tehát, hogy játszik, valamint, hogy 14 NB III-as, és 12 NB II-es meccsével jóval tapasztaltabbnak számít Szemerédinél.

Reméljük Czuczi felépül, de ha nem, akkor majd nem irigyeljük Rossi mestert, mert hét forduló alatt kétszer kezdetni debütáló fiatal kapust az élvonalban az nem épp egy edző álma.

Hétvégén ettől függetlenül bajnoki fordulót is rendeznek, mi pedig megyünk Debrecenbe, de most őszintén, az a legkevesebb, hogy ott mit játszunk. Örülünk, hogy Varga Józsika kihajtotta magát a válogatottban, ezért fáradt(!), hogy visszatért Cvitkovics Cicó, de le is sérült egy félelmetesen hajtós Ligakupa-derbin, tehát ellenünk majd nem játszik, hogy Mészáros szintén sérült, pedig láttuk, elkelt volna a hollandok ellen betliző védelemben, de majd így – ha felépül – bepótolhatja Délczeggel.

Jó ez a Loki amúgy, és/de egyelőre még nem a mi szintünk. Ott ha valahol hiányposzt van, akkor igazolnak rá egy tehetséget, vagy legalább egy ismert játékost, miközben mi fiatalokat hozunk a Talent-programunkba. Érezni a nem is annyira finom különbséget?

Érezni hát, de a pályán talán majd nem. Idén azért nem vagyunk rosszak, sőt, a védelmünkre simán büszkék lehetünk, ráadásul úgy tűnik, hogy pusztán minőségi támadókkal nem lehet megverni, kell hozzá egy fineszes, valami többletet mutató középpályás is. A lényeg, hogy Debrecenben vannak ilyenek, de vagy sérültek (Cicó, Bouadla – aki egyébként mi a toszt keres Magyarországon ezzel a tudással?), vagy Szakálynak hívják őket, és akkor rosszak, de valamiért mégis agyonmagasztaltak a sajtó és a válogatott-behívók alapján. Ha őt és az esetleg középen kezdő Vargát sikerül megfogni, ha Lovricot nem futtatják szét a szélen, akkor a döntetlen alapnak tűnik, minden más pedig elérhetőnek. (Figyelem, és fontos megjegyeznem, hogy ez nem olyan esetleg elérhető döntetlen, mint amiről szó volt a hollandok előtti hétfőn, hanem tessék tényleg komolyan venni, mert ez felvállalható bárki előtt a kiröhögés komolyabb veszélye nélkül.)

Menjünk csak játszani egy jót Debrecenbe, nekünk nem őket kell elvernünk (pláne nem a jelenlegi helyzetünkben), de örüljünk minden egyes elhozott pontnak, mert azt nem sokan fogják megismételni a későbbiekben. Amúgy pedig jön a klasszikus kérdés, hogy mi történik akkor, amikor az áttörhetetlen fal a mindent elsöprő erővel találkozik, vagy esetünkre lefordítva: mi történik akkor, ha az otthon 100%-os csapat fogadja az idegenben 100%-os, gólt sem kapó csapatot?

Poszt megnyitása mobilon: QR-kód.

Az ugye nem lehet kérdés, hogy a Fradi, az MTK és az Újpest mellett/mögött a Honvéd (Kispest) a negyedik legjelentősebb magyar klub. Egyszerűen mert vannak olyanok, hogy történelmi tények, és ezen belül rovar-bogár módjára sporttörténelmi tények. Például az egy tény, hogy Szent István király volt a natív történelemben, és Pisont István szintén, csak sport előtaggal. Ahogy a római birodalom elbukott a történelem ítélőszéke előtt, ugyanúgy 54-ben mi is elbuktunk, csak épp Ling sporttárs ítéletei alapján. Marx szerint az emberiség története osztályharcok története, a Haladás drukkerei szerint viszont osztályváltások története. Sport és történelem egy és ugyanaz, bár ezt most nem bizonyítjuk, hanem megelégszünk annyival, hogy finoman érzékeltettünk két párhuzamost, amik a végtelenben találkoznak Vanczák érdem nélküli válogatottságainak számával.

Ami viszont ebből az egészből kiemelten érdekel minket, az egy svéd fószer általunk nemrég fellelt statisztikai kimutatása, és az ott szereplő furcsaság, miszerint nála minden idők harmadik magyar csapata a Honvéd! Nem csinált semmi extrát, mindössze annyit, hogy az első magyar bajnokságtól kezdve fogta a csapatok neveit (kinyomozta melyik melyik éppen mikor), majd összeadta az év végi eredményeiket. Így kapta meg azt a hatalmas táblázatot, amelyben összesen 105 csapat örökmérlege szerepel.

Egy ilyen méretű vállalkozás természetesen soha nem lehet hibamentes, és épp itt kell keresni magunkat. Érdekes módon az MTK-t, az MTK-VM-et és a VM Egyetértést három különböző csapatként szerepelteti az adatsorában, vagyis elveti a hazai sportstatisztikusok alaptételét, hogy az MTK-VM az Egyetértés beolvasztása után az MTK eredményeit vitte tovább, majd a profiltisztitás után újra MTK lett belőle. Ennek a megoldásnak a következménye pedig nem más, mint hogy az MTK egyszerre foglalja el – saját jogon – a 4., és a VM-mel közösen a 21. helyet, amiket pedig ha összeadnánk, akkor több mutatóban is elénk kerülnének. Lelke rajta, nekünk ez így azért tetszik.

Ha félretesszük az iménti bekezdésben foglaltakat, akkor akár neki is láthatunk az egyes számok, érdekességek nézegetésének. Félretettük.

96 idény. Kiírom számmal is, mert nem kevés, tehát kilencvenhat idényt töltöttünk el eddig az első osztályban. 1916-ban kezdtük, vagyis éppen 96 éve, tehát valami nem stimmol. A mi számításaink szerint a 96 még úgy is csak 94, hogy abba beleszámítjuk az 1956-ban félbeszakadt, és végül soha be nem fejezett bajnokságot is. Mindegy, ezen sem fogunk fennakadni, bár jó lenne tudni, hogy kivel vont össze minket véletlenül, vagy milyen egyéb ok állhat a háttérben.

A 96 ettől még egy szép szám, és nem csak Kiss Balázs atlantai aranya miatt, hanem mert 100 fölé (vagy akár a közelébe) sem szokás nagyon menni Európában. Itthon ez mindössze két (három) csapatnak sikerült csak: FTC – 107, Újpest – 106, (MTK – 101). Gyorsan fussuk is végig, hogy kik ennek az elitklubnak a további kontinentális szereplői:

Ausztria: Rapid Wien – 101
Anglia: Everton – 109, Aston Villa – 101
Észak-Írország: Cliftonville – 111, Glentoran – 111, Linfield – 111, Lisburn Distillery – 105
Skócia: Celtic – 115, Rangers – 115, Hearts – 111, Hibernian – 106
Svájc: Grashoppers – 108, Servette – 106, Young Boys – 104, Basel – 103, Zürich – 103, Lausanne – 100

És ennyi. Összesen 20 egyesület mondhatja el magáról, hogy egy évszázadnál is több időt töltött el hazája élvonalában, 20 egyesület, akivel egyáltalán szóba állnának Rejtő Jenő Serény Múmiái, vagyis név szerint Nagy Bivaly és Piszkos Fred. (Igen, szánom-bánom, de lusta voltam összeadni a prágai Sparta és Slavia idényeit, de ezek annyi bajnokságot neveztek sajátjuknak, hogy már maga az is rekordszámba menne.) A 96 szereplésünkkel (amiről persze mi tudjuk, hogy csak 94) nagyon-nagyon közel vagyunk ehhez a bandához, nagyjából a Liverpoolal és az Arsenallal egy szinten, egy szolid tízessel verve a Manchester Unitedet, húszassal az Inter, Milan, Juventus fémjelezte olaszokat, és amúgy mindenki mást, aki ma topligának tartja magát azt nagyon. forrás: tempofradi.hu

Más.

Egy rekordot még ezzel a harmadik-negyedik helyünkkel is mi tartunk Magyarországon, mégpedig azt a kétes dicsőséget, hogy nálunk többször senki sem hagyta el vesztesen a pályát az élvonalban. 824 gyufánk nagyjából annyi, ahányszor a Békéscsaba vagy a Pécs egyáltalán hallhatta a spori kezdést jelző sípjelét. Ha átszámítanánk a manapság szokásos 30 meccses idényre, akkor ez annyi, mintha 27 éven át nem nyertünk volna egyet sem. Szép.

Persze azért a világ nem ennyire sötét, hiszen mi tudjuk, hogy a korai időkben, amikor még csak simán Kispestnek hívtak minket, akkor a 12-14 csapatos bajnokságban általában az alsó harmadban tanyáztunk, a kiesés bármiféle veszélye nélkül, igaz, a dobogó alkalmankénti lőtávolba kerülésének hasonló reménye nélkül is. Mi voltunk a két háború közötti Paks, netán Siófok. Szóval nincs baj, mert valakinek ki is kell kapnia, és teljesen jó dolog, hogy 1950 után – a Honvéd beházasodásával – mi szépen, lassan kezdtük elhagyni ezt a rossz szokásunkat.

Ha egy csapat vereségben az első, akkor adja magát, hogy nagyon valószínűleg a kapott gólok számában is az élmezőnyben találjuk. Nálunk ennél valamivel egyszerűbb a képlet, és vezetjük mindkettőt. Évente átlagosan 40 gólt kapunk, ami nem rossz, bár nagyon messze van a Fradi 30-as értékétől, de pont annyi nagyjából, mint a Videotoné vagy a Siófoké, és messze jobb a századelő olyan stabil kutyaütőihez mérve, mint a VAC 50-e, vagy az ESMTK 63-a. Ilyen az, amikor egy statisztikai értelemben vett kiscsapatnak és egy statisztikai értelemben vett nagycsapatnak közös a történelme.

Ha valahogy mégis meg kellene egyszer majd fogalmazni, hogy pontosan mi is a Bp. Honvéd a magyar futballnak, akkor talán a légüres tér a legközelebbi definíciós formula, ami képes az eszünkbe jutni. Nem vagyunk 100 éve a csúcson, vagy annak közelében, mint a Fradi, MTK és az Újpest, de nem vagyunk annyira sem közepesek, mint egy Vasas, vagy egy Győr; nem tűntünk el a süllyesztőben a Csepellel vagy a BTC-vel; nem vagyunk újnagyok a Loki és (majd meglátjuk) a Vidi mintájára; de nem is vagyunk egyszeri csodák, hogy egy Nyikos legenda lehessen Vácott, vagy Koplárovics Egerszegen, netán Szerethető Sándor Dunaferrben. Mi csak lebegünk, mert korszakunkból több volt, hiába mondják kritikusaink, az végig ugyanaz az átkos rendszer, és felejtik el, 1950-ben, vagy 1991 után összesen (és legalább) három bajnokságot már saját jogon húztunk be.

Tichy Lajos (forrás: origo.hu) Amióta van magyar futball, mi nagyjából mindig ott voltunk az élmezőnyben, csak épp nem mindig élcsapatként. Hiába a centenáriumon túli történelem, a Kispest sokaknak még mindig csak Puskás, Bozsik, Tichy, Détári és talán kicsit Pisont, pedig annál jóval többek vagyunk. Láthattuk a poszt korábbi részeiben, a hosszan tartó gyengébb időszak ugyanúgy a történelmünk integráns része, mint a bajnoki címek, vagy a kupagyőzelmek, és ugyanúgy büszkének kell lenni rá, mert nem kis dolog az eleinte amatőr, majd professzionális körülmények között mindvégig megragadni az első osztályban. Érdemes megnézni, a korszakban ugyanez talán csak a három nagynak sikerült rajtunk kívül. Van kérdés?

És még egyszer a légüres térről. Az egyértelmű, hogy nem vagyunk egyívásúak az imént mögénk soroltakkal, mert annál azért tényleg többek vagyunk, a nagyobb kérdés, hogy mérhetjük-e magunkat az előttünk állókhoz, akik azért hajlamosak voltak kétszer annyi bajnokságot nyerni történetük során, mint mi. Őszintén? Fogalmam sincs. Ha emberöltőre nézzük, ha csak az 1945 utáni történelmet vesszük alapul, amikor pedig fenekestül forgatták fel a régi erőviszonyokat, és konzerválták hosszú-hosszú időre, akkor igen, sőt, nagyonis. A modern(nek nevezhető) futball korszakában bizony ott álltunk velük együtt, és kicsit néha még előttük is. Vagyis van nézőpont (ahogy a svéd srácnak is, úgy nekünk is), ami alapján a Honvéd bizony egy a Fradi, MTK, Újpest hármasából négyeséből!

Igazából persze a fene tudja, lehet mindenen gondolkodni, meg beszélgetni róla, a lényeg úgyis a lényeg marad, márpedig az csak annyi volt, hogy akartam linkelni egy táblázatot, aztán elkanászodtam, és lett belőle valami sefüle-sefarka poszt.

Sebaj.

Lement hat forduló a bajnokságból, vagyis az egésznek az ötöde, és az őszi szezonnak is nagyjából a harmada, tehát illendő lenne valamilyen szinten összefoglalnunk az eddig történteket. Eredetileg múlt hét közepére, az MTK elleni meccs előttre terveztük soros zanzánkat, de aztán máshogy alakult, így legalább ki tudjuk használni a két hétnyi bajnoki szünetet, hiszen Szerethető Sanyibá armadája Andorra ellen indul újabb csúcsokat meghódítani a nemzetközi futballtérkép eddig fehéren maradt foltjaiból. (További adalék, hogy a harminc ugyanúgy osztható maradék nélkül hattal, ahogy öttel is, vagyis ez a kis csúszás nem számít, vagy ahogy egy jeles barátom mondotta, amikor matekot, mint tárgyat kellett felvennie, de mivel az előre kinézett csoport addigra már tele volt, ezért odaállt a tanárnő elé, és ennyit szólt: „Tanárnő, de hiszen én nem osztok, nem szorzok.”)

Játékpercek

Hat meccsen összesen 540 percet lehetett legfeljebb a pályán tölteni, ha nem vesszük figyelembe a hosszabbításokat, és mivel ezt az MLSZ hivatalos jegyzőkönyvei sem teszik, így mi sem fogjuk. Ennek a kikötésnek két következménye lesz számunkra: adegy, ha valakit a 90 percben, vagy utána hozott volna be Rossi mester, akkor azokat úgy könyveljük, hogy 89 perc a kezdőnek, 1 perc a cserének; adkettő, Kemenes Szabi 91. perces kiállítását is úgy vesszük, hogy 90 percet játszott a Videoton ellen. Apró torzítások, szerencsére komolyabbat nem változtatnak majd a lényegen.

Az összes játékpercet (100%) eddig négy játékos töltötte végig a pályán, betűrendben: Debreceni, Ignjatovic, Lovric és Marshal, vagyis a négyfős védelemből hárman és az első számú védekező középpályásunk. Hat meccs, hat kapott gól, azaz meccsenként pontosan egyes átlag. Bárhogy nézzük, elfogadható, és mivel a megoszlásuk szerencsés volt, így három egy-, és egy kétgólos győzelem is belefért ebbe az etapba. Szóval a védelem nagyjából rendben lévőnek tűnik, de legalább stabilnak.

A Makulátlan Négyest hárman követik látótávolságból: Délczeg (487 perc / 90% az összidőből), Ivancsics (485/90%) és Zivanovic (481/89%). Dél az első körös Siófokon még csereként kezdett, hogy utána bennragadjon a csapatban, és az öt végigjátszott meccse alatt három gólt vágjon. Gegét a Videoton és a Fradi ellen lekapta Rossi a második félidőben, mindkétszer egygólos előnyünknél, miközben a többi négyet végig a pályán töltötte. Zivanovic rosszul rajtolt Siófokon, jogos volt a cseréje, hogy utána legyen három parádés és két közepes meccse. Érdekesség, hogy mind a Paks, mind az MTK ellen az ő lehozatalával próbált frissíteni mesterünk a csapaton, sajnos mindkétszer komolyabb eredmény nélkül.

A középmezőnyt ketten alkotják: Baráth Boti (381/76%) és Diaby (337/62%). Baráth kényszerű csere volt még a második fordulóban megsérülő Vidovic helyére, hogy sokunk hatalmas meglepetésére egy számára idegen poszton bizonyítsa, a mi akadémiánkról is kerülhetnek ki komoly tehetségek. Diaby az összidő valamivel több, mint felét töltötte a pályán, ami érdekes, hiszen Rossi 4-3-3-as felállásába nehezen fér be két vérbeli középcsatár, vagyis ha a pályán van, Délczeg kénytelen kihúzódni a jobbszélre, Zivanovic és Lovric elé.

Kapusposzton normális esetben úgy állnánk, hogy Kemenes Szabinak van 540 perce, de mivel a Videoton ellen kiszórták (az MLSZ jegyzőkönyve szerint egyből pirossal, és nem két sárgával – fura), így megragadt 50%-on, és átadta az idő másik felét Czuczinak. A fejenként kiosztott három-három meccsen Szabi egy, Marci öt gólt kapott.

Vernes Ricsi 264 percével 49%-os részidős foglalkoztatott, vele Rossi hol kezdőként (Siófok, FTC, MTK), hol lendületet hozó csereként (Videoton, Paks), hol pedig kimaradóként számol (Diósgyőr).

A rövid pad hátránya (vs. a csapatintegritás előnye), hogy Faggyas és Vécsei 166-167 perceket kapott, a meccsek összidejének harmadában. Fagyi egyetlen egyszer sem kezdhetett, viszont az 50. és a 72. perc között mind a hatszor becserélték, míg Vécsei kihagyta a Diósgyőrt, kezdett a Paks ellen, amúgy pedig fél nagyjából fél órákra áll be.

A többi szerepeltetett játékos egyelőre epizódszerepre kényszerült. Vidovic (159/29%) korán megsérült, ami ha nem így történik, vélhetően valamikor csak sokára tudnánk meg, Baráth Boti mekkora isten. Diarra (116/21%) kétszer is kezdett (Siófokon és Fehérvárott), ami ekvivalens azzal, hogy Rossi szép lassan leszokott a két védekező középpályást alkalmazó felállásról, és hátrébb hozva Zivanovicot, Gegével és Marshallal gründolt egy új fedezetsort. Hidi (60/11%) egyszer kezdett (Diósgyőr) és egyszer húztak időt vele (FTC). Nagy Krisztián (16/3%) a Diósgyőr ellen volt egyszerre csere és debütáns. Tchami (121/22%) pedig sokáig sérült volt, visszatérése óta kezdeget, de a második félidőben ő az egyik fix lecserélendő játékos.

Mind a hat meccsen játszott: Debreceni, Délczeg, Faggyas, Ignjatovic, Ivancsics, Lovric, Marshal és Zivanovic. Egyet hagyott ki: Baráth, Diaby, Vernes és Vécsei. Kettőt senki, hármat: Czuczi, Kemenes és Tchami. Kétszer szerepelt: Diarra, Hidi és Vidovic; egyszer pedig: Nagy Krisztián.

Ha ezekből az adatokból megpróbáljuk összerakni az idei csapatunkat, akkor semmi meglepetés sem fog érni minket:

Kemenes / Czuczi
Lovric, Ignjatovic, Debreceni, Baráth
Zivanovic, Marshal, Ivancsics
Délczeg, Diaby (Vécsei), Vernes (Faggyas)

Ugye?

Akadémisták, saját nevelésűek, magyarok és légiósok

Összesen 19 játékost szerepeltettünk eddig a hat meccsen, a következő felosztásban: 5 akadémista, 2 saját nevelés, 4 magyar és 8 légiós. Érdekesség, hogy egy apró fordulatot figyelhetünk meg az akadémisták és a légiósok meccsenkénti arányában. Év elején két akadémistával kezdtünk, ami az utóbbi fordulókban négy szereplőre nőtt, miközben a légiósok száma 7-ről 5-6-ra esett vissza, vagyis a saját nevelésű fiatalok a légiósok rovására épülnek be a csapatba. (Az egyetlen torzító tényező az egyéb jellegű magyar játékos helyén szereplő akadémista Czuczi, akit ha Szabi majd – vélhetően – levált, akkor három stabil akadémista marad majd.)

Átlag játékpercek az egyes csoportokban (max 540): akadémisták: 219,4; saját nevelésűek (Debi és Hidi): 300; magyarok: 352,25; légiósok: 354,25. Az adatokból jól látható, hogy a légiósaink továbbra is húzóemberek, őket követik (vagy vannak velük egy szinten) a magyarok, majd a saját nevelésűek, és végül a folyamatosan beépülgető akadémisták. Mivel – ahogy az állítólag köztudott – a magyar játékosok megfizethetetlenek, ezt a sorrendet nem is tudjuk igazán kárhoztatni, vagyis az igazolásaink ülnek, és mivel eredményesek vagyunk, felesleges fölöslegesen légiósozni.

Plussz/mínusz mutatók

Futballban ritkán használják a plusz/mínusz mutatókat (röv.: P/M) teljesítménymérésre, mi most mégis tennénk erre egy kósza kísérletet. A mutató lényege, hogy mindenki annyi pluszt kap, ahány gólos fórban volt a csapat, amíg ő a pályán volt, és ugyanígy ugyanannyi mínuszt, ha hátrányban. Egy példával illusztrálva, Vernes +2-es a Paks ellen, mivel a 61. percben 1-3-as állásnál cserélték be, majd a hátralévő 29 percet 2-0-ra hoztuk. (Figyelem, azért mert a tabellán 10-6-os góldifivel állunk, ennél a mutatónál lehetnek a különbség négyesétől lényegesen eltérőbb eredmények is.)

Hogy ne legyen ennyire egyszerű a helyzet, mi még csavartunk rajta egy kicsit, közelebb hozva az adatokat a foci sajátos világához. Egy aggregált mutatót fogunk képezni az egyes meccseken mért értékek összeadásával, majd ezzel a számmal elosztottuk az összes játékpercet, hogy megláthassuk, kinek a jelenléte mennyire hatékony az eredményesség szempontjából. Az így kapott adatok érdekessége, hogy ha pozitív, akkor a minél kisebb szám a jó (ennyi percenként van gólelőny a játékos pályán töltött idején); és ha negatív, akkor a minél nagyobb a jó (vagyis, hogy átlagban szopunk ugyan a jelenlétében, de legalább ne nagyon.)

Ennyi bevezető után jöjjenek akkor a nevek, mert úgyis az a lényeg: Fagyinak jelenleg nincs párja a Honvédban a csapat eredményességét tekintve! Milán P/M-je +6, amit 167 játékperc alatt hozott össze, vagyis 28 perc elég vele a pályán egy gólnyi fórhoz. Elképesztő adat. (P/M +6, 28p)

P/M +4-el többen is rendelkeznek: Lovric, Ignjatovic, Debreceni, Marshal (135-135 perc) és Délczeg (122 perc), vagyis a meccseinket nagyjából végigjátszók, ami nem meglepetés, hiszen a tabellán ugyanezzel a gólkülönbséggel állunk. Kemenes három meccsel, és Gege hattal ugyanúgy P/M +3, Vidovic, Baráth és Zivanovic P/M +2.

Akik viszont igazán érdekesek, azok a P/M +1-es tartományának szereplői közül néhányan: Diaby (337 perc), Vernes (264 perc) és Vécsei (166 perc). Diaby nem indult rosszul, azonban nála jelentősen rontja a mutató értékét, hogy a Paks ellen 1-3-nál kapta le Rossi a pályáról (értékei: 1,1,1,-2,-,0). Vécsei hasonló eset, bár vele alapvetően csereként számolunk, hogy majd hozza a lendületet, amit hoz is, csak épp pont a Paks ellen volt ő is kezdő – és csere. Vernes még náluk is sokkal érdekesebb. Eleinte úgy tűnt, szerepeltetése nincs hatással a gólelőnyre, gólhátrányra, majd jött az ominózus Paks, és beálltával szinte azonnal kiegyenlítettünk, hogy a csapatban ragadva, az MTK ellen ugyanúgy a -2-esek táborát gyarapítsa, mint a szintén – számára – rossz időben lehozott Zivanovic. A lényeg, hogy egyelőre róla inkább nem mondanánk semmit, láthatóan szerencsétlenül jöttek kis számára a percek.

Kérdések hat meccs után

PaulanerSalvatore – aki Ottl révén képes mentális futballtérképén nemzetközi kontextusba helyezni Hidi Patrikot – vetette fel a kérdést, hogy vajon Vécseinek van-e posztja a jelenlegi Honvédban? Szerinte Bálint igazi mélységi irányító lehetne (amit amúgy mi Gegétől várunk már egy jó ideje), a jelenlegi hadrendünkben idegen számára a háromfős fedezetsor jobb oldala. A felvetése érdekes, érdemes kicsit foglalkozni vele.

Az ugyebár adott, hogy Rossi ragaszkodik a háromcsatáros játékhoz, amit mostanában úgy képzel el, hogy Tchamival, Vernessel és Délczeggel kezd, az első félidőben folyamatosan cserélgetve a posztokat, főleg Tchami és Dél között. Mögöttük két támadó (Ivancsics, Zivanovic) és egy védekező középpályás (Marshal) kap helyet, vagyis egy klasszikus mélységi irányító szerepeltetése minimum magával hozná a formáció egyfajta újragondolását. A két védekező középpályásra épülő megoldás (Hidivel vagy Diarrával) Siófokon akadozni látszott, ezen kívül még a Videoton ellen vetettük be az első hatvan percben, vagyis komolyabb merítési bázisunk nincs igazán róla, hogy eldönthessük: működik, vagy sem? Amit még lehetne, hogy kicsit eltoljuk a csapatot, Vécseit hátrébb visszük, szinte Muflon vonalába, eléjük pakoljuk Gegét és Zivanovicot, de úgy, hogy a két fix csatár (Vernes és Délczeg mondjuk) folyamatosan tolódik valamelyik irányba, teret nyitva a szabadon hagyott oldalra érkezőknek, valamint mögöttük a megjátszható (kettő és feledik) hullámban bekapcsolódó Vécseinek.

Ez egy lehetőség, amiről lehet vitatkozni, mi mégis inkább arra az álláspontra helyezkednénk, hogy adjunk még egy kis időt mind Rossinak, mind Vécseinek. Az egyiknek azért, mert nyilván nyerni akar, nem a saját ellensége, vélhetően látja mekkora potenciál van Bálintban, meg fogja találni a helyét, ahogy Bálint is még az elején van egy útnak, amiben simán benne lehet egy új kedvenc Kispesten. Szóval egyelőre jó ez így, ne tartsunk még ott, hogy Vécseire (vagy Vernesre, Baráthra, etc) úgy rakunk terhet, hogy ahhoz eredményességbeli elvárások kapcsolódnak.

A másik komoly kérdés a padunk kérdése. Vajon tényleg olyan rövid, mint amilyennek hisszük néhányan, vagy pont jó, szinte egészséges hosszú és összetételű? Azt látni kell, hogy a kezdőt és a fix cseréket ugyanúgy be tudjuk mondani előre, mint az ezt megelőző Supka-érában, csak most mondjuk nem Hore érkezik időt húzni, hanem Faggyas eredményességet javítani.

A védelemben eddig egy cserénk volt (Vidó helyett Baráth), és azt látjuk, hogy a szélsőhátvédek helyén nagyjából megvagyunk (Lovric és Baráth a jobbon; Novák és Vidovic a balon), de a középről semmit sem tudunk. Illetve annyit mégis, hogy Bjelkanovicot mostanság rendszeresen nevezzük a meccsekre, stabilan játszik a második csapatban, de valahogy mégsem érzi senki, helye lenne a nagyok között. Az új igazolás, a belga harmadosztályból(!!!) érkező Tandia talán ide hoz majd egy ki megoldást, és játékával talán megnyugvást is. Addig pedig reménykedjünk abban, hogy Ignjatovic és Debreceni nem sérül meg, valamint a formájukat is hosszan, nagyon hosszan tudják legalább megfelelő szinten tartani.

Középen észnek ott van Gege, aki legalább tapasztalt, bár nagyon keresi régi önmagát (bakker, mit nem adnánk most az első Supka-korszak Ivancsicsáért!), de legalább fent lehet hagyni 90 percen át, mert – ahogy az korábban már említettük – Vécsei még nincs kész, habár alakul. Zivanovic lendületes, csinálja a dolgát tisztességesen, nála a fő probléma egyelőre az, hogy a formája egyáltalán nem állandó. Egy-két jó meccsre akármikor jöhet egy borzalmas, vagy néhány legfeljebb közepes. És akkor ennyi, vagyis nem, mert ott van még Diakité, aki állítólag jó, de még nem láttuk játszani.

A két sor közötti kapcsolatért egyelőre Marshal Mufi felel, a dolgát jól látja el. Diarra és Hidi felváltva játszogat mellette, rájuk most nem mondanánk nyugodt szívvel, hogy megoldást, vagy legalább alternatívát jelentenek a helyére.

Elől – ha tényleg jön Abass – viszont úgy tűnik megvagyunk. Délczeg és Diaby ebben a szezonban két vállalható középcsatárnak tűnik, ráadásul Gergő elkaristol a szélen is. Vernes, Tchami és Faggyas pedig más és másért erősségünk, akár fél órákra beszállva is.

Szóval a kérdés még mindig adott: rövid, vagy megfelelő hosszú a padunk?

képek: 1909foto.hu

1987. augusztus 30-án jött világra legújabb játékosunk, a kőkemény szenegáli centerhalf. Vagy nem. Olyan források is léteznek ugyanis, amelyek az afrikáner spíler születésnapját korábbra, illetve még korábbra teszik. A kérdésre nyilván az MLSZ-adatbázis fog végleges választ adni, ha szüksége lesz magyarországi játékengedélyre a Talent Programba (TalP) érkező fiúnak.

„Woohoo, nagyon örülök, LOL”– fogalmazta meg érzelmeit a program koordinátora, Joel „Sunnyboy” Toe Tandia leigazolása után. „A mi feladatunk igazából a jókedv biztosítása a klubnál. Az akadémiásokkal szívesen pingpongozunk, eldiskurálunk az edzőkkel akár szakmai vagy magánéleti kérdésekről is, közös képeket készítünk a játékosokkal az öltözőben vagy a Segafredo-ban, és elhozzuk a tulajdonos kocsiját a szervizből, ha épp összetöri parkolás közben. Cserébe néha azért pályára lépünk az NB II-ben, ezekért az alkalmakért Hooters-bérletben fizet a klub, ha épp nincs raktáron csokoládé. LOL.”

Kíváncsian várjuk, mennyi lehetőséget kap a jó Tandia, addig is itt a Nice-es időszakát összefoglaló vidi.

Még kora egyetemista koromban, amikor viszonylag gyakran megfordult az MHH (ma már Hammerworld) zenei havilap a kezemben, emlékszem, egy Vadon János -féle lemezajánló kapcsán olvastam a „stílus-helyes” megnevezést. Azt hiszem, így írták. Ott a lényeg a definíció ilyen-olyan körülírásán túl annyi volt, hogy az adott lemez/könyv/borító, akármire használjuk a kifejezést, szóval az adott tárgy „nagyon ott van szeren”, „okés”, el lett találva. Én erre mondanám, hogy true.

Itt az ősz, és lassan üzembe állnak az Alstom metrószerelvények a fővárosi 2-es vonalon, melynek részét képezi a Puskás Ferenc Stadion megálló is. Nos, mi kispestiek aztán kaptunk elég pofont a sorstól (…) az elmúlt években Öcsi bácsi és a MÚLT kapcsán, szóval kevés dolognak örvendezhetünk e téren. Mégis, mikor megnéztem az új metrószerelvényekről készült enteriőr fotókat, megnyugodva láttam, hogy azért a jelek nem hazudnak. Ha az ülések mintázatát és színskáláját tekintjük, legalább egy pikírt félmosolyt elereszthetünk magunkban. Még ha itthon át is íródik a sporttörténelem, mégha a Kispest, a Honvéd most nem is divat (ami persze sose baj, sőt), azért a véletlenek, mint valami rejtett Szent Grálra utaló nyomok, abba az irányba mutanak, ami jó.

Most például ezek a székek. Stílushelyesek, na. S ha Öcsi bá lenéz föntről a nevét viselő stadionba igyekvő szerelvényekre, ezekre az ülésekre, a csibészes mosoly ott lesz az arcán.

A cikkekre való figyelemfelívásért köszönet Protonator olvasónknak.

Fotók: hir24.hu, portfolio.hu.

A pályára lépő játékosok megoszlása egyes csoportok szerint (fő)

Siófok

Videoton

magyar

légiós

Ahogy beszámolónkban is írtuk, a tegnapi este nem igazán az a nap volt amelyről 2007-es indulónk harsog, ti. „a Honvéd napja eljött már„. A csapat elismerendően küzdött, hajtott, ami ezúttal csak egy szépítő gólra volt elég a közepes teljesítménnyel is magabiztosan játszó fiatal MTK ellen. Nem is szidjuk a srácokat, rövid értékelésünkben inkább a csapatrészek nagyobb hiányosságait emeljük ki az egyes szereplők kivesézése mellett.

Kapu

Czuczi Marci kezd belejönni a dologba, határozottan. Az összképen csak az MTK első gólja rondít valamelyest, melynél meglehetősen teszetoszán maradt állva az ifjú hálóőr, de ezért most nem tudjuk a Paks elleni meccshez hasonlóan elmarasztalni, hisz egy jó kifutás és egy szép védés is ott áll a neve mellett a jegyzőkönyvben. Ha a rutin is felmászik rá, mondjuk egy-két stabil NB2-es szezon révén, akkor ebből még sok jó dolog sülhet ki.

Védelem

Baráth Boti tegnap kevesebb grandiozitást hozott, mint az elmúlt hetekben, de a meccseinkre 2-3 évente kilátogató Doki barátom is egyből őt szúrta ki, mint tálentumot a csapatunk játékát nézegetve a korzókorlátnál. Debreceni Andris ezúttal bizonytalanabb volt az utóbbi hetekben megszokottnál, 2 MTK-helyzetnél is csak nyomozta a labdát, és hát a tizi sem avatja élete meccsévé a tegnapit. Ignja kisebb hibákkal de alapvetően a sztenderdjét hozta, a Vidi ellen látott klasszismegoldások nélkül. Lovresz meg hajtott, mint mindig, beadott sokszor és egész pontosan, mint mindig (ha hagyják). A gyors MTK támadók -még a darabos Könyves is- azonban en global gondot okoztak tegnap a hátsó alakzatnak, valahol itt kereshetjük a találkozó végkimenetelének egyik kulcsát.

Középpálya

Muflonka a Fradi elleni játékát ismételte meg, különösebb kockázatok -esetében előretörések- nélkül kivitelezett vízhordó sablonfocival, amit egyébként tőle várunk. Amikor erre még rá is tesz egy lapáttal kreativitásban (Diós, Paks), az sokszor 3 pontot hoz a konyhára, tegnap nem ez történt. Gege ott folytatta, ahol a múlt hétvégén abbahagyta, bár egy remek szabadrúgáskísérlet ott áll a neve mellett. Ivancsics hangulatjátékos, ezt tudjuk, most csak annyit mondunk itt: reméljük, Debrecenben a jobbik arcát mutatja (és ezt nem cinkelésből írjuk, inkább drukkolásból, jó lenne ezt megérteni…). Zsivanovics már a Fradi ellen is haloványabb volt, sajnos tegnap még tovább süllyedt (a maga által felsrófolt) skálán. Bár 1-2 jó elfutását dicsérhetjük, és pont ezek a momentumok jelentik reményünk halovány foszlányait, hogy nem a nagy mentora, Sztojakovics pályaívét készül befutni Kispesten (bár a derék Sztojának annyi jó meccse sem volt mint Zsivának, aki már háromnál tart). Csereként e szekcióba érkezett Vécsei Bálint, arcpirítóan kevés időt kapva, de most ezalatt a 10 perc alatt hasznosabb volt, mint utóbbi két meccsén, középre húzódva, a szépítő gólunk előtti némethnorbizás, mely a kipattanót eredményezte, is az ő lelkén „szárad”. Kezdőbe kérjük őt, Rossi mester! A vezéregyéniség hiánya középen, illetve most egy Akassou- vagy Benjamin-szerű „állat” szűrőmunka hiányzott, és a kékek kegyetlenül kihasználták e csapatrészünk ilyetén hiányosságait.

Támadósor

Délczeg Geri kezd olyan lenni, mint a meccs előtt 2 órával a Várban kóstolt Kaltenberg vörös sör. Nem a legextrább főzet, de mindig tudod, mit vársz tőle, és azt meg is kapod. Mondjuk ma pont a hab hiányzott a korsóból, vagyis az idén már három ízben megcsodálhatott Dél-gól, de hát igazából helyzetbe sem nagyon került Gergő, nem volt aki labdát adjon neki. Tchami mintha nem találná magát a sérülése óta (múlt heti gólja ellenére mondom ezt), és míg Supkánál rendre megjátszottuk egyetlen skilljét (fusson és essen, lehetőleg a 16-oson belül), addig Rossi mintha többet akarna belelátni, egy jó éket, és ez eddig nem igazán dőlt el, hogy igaza lesz-e (ott a serpenyő egyik tányérjában a tegnapi eszetlen durrogtatás és szürke játék, a másikban az Anzsi elleni Robbenkedés.) Kíváncsian várjuk a végeredményt. Vernes tegnap tetszett, aktív volt a saját oldalán, voltak jó elfutásai, Rossi mégis lekapta. A támadósort igyekezett frissíteni a tar mester Diabyval, aki sokáig csak Ndjodózott elöl, hogy aztán a záró negyed órára észhez térjen, és mutasson valamit azokból a dolgaiból, amik miatt mi 2-3 hete, Hemy úr pedig fél éve szeretné belelátni az új Cirillo de Oliveirát (gy.k. Dániel Lovat). Fagyi egy fél félidőt kapott, ahogy megszokhattuk, harapott, mint a rendőrszagot érző Urbán Flóri, rontott, javított majd megint rontott és megint javított. Kár, hogy a lövőtávba érve már elfogyott az erő minden esetben. Továbbra is tartjuk, hogy játszhatna kicsit többet.

Kispad

Rossi ugyanazt csinálta mint mindig: az ismert alaptaktikával küldte fel a csapatot, támadjatok, gyerekek, ne eszetlenül, de azért lendületesen, hozta a jól ismert csere-fordulatait (tetszőleges csatár + Fagyi + Vécsei), én azt mondom, nem ártott volna kicsit rotálni a kezdőn. Ma sajna nem jött válasz az MTK szintén sablonos játéka által eredményezett 1, majd két gólos kék-fehér vezetésre, ezúttal a az egyre támadóbbá áthangszerelt csapatkép nem volt elég – bár ha még 10 percig tart a meccs, lehet, ismét bejön a rossi-i eszköztár. Most nem így történt, a tar talján maga alatt is volt a sajtótájon, inti nélkül távozott a kötelező nyilatkozatok után, kövér gázzal. Nem szeret veszíteni, és ez végül is valahol jó, az Anzsi ellen láttam utoljára ilyen arccal üldögélni, mint akinek megpimpósodott a pesto az ebédkezdő tésztáján. Hát mi csak azt kívánhatjuk, hogy Debrecenben már ismét a mosolygós, gáláns Marco adjon interjút – mert a csapat játéka jókedvet csal az arcára.

Fotó: 1909foto.hu.