Címke: Baráth Botond

Ahhoz képest, hogy tegnap előtti beharangozónkban még a győzelem kötelezőségének problematikáját pedzegettük, és egy nehezen feltörhető paksi retesszel számoltunk kevésgólos meccsen, hát, a vasárnap este végül képében és fordulataiban egy egész más találkozót hozott. Egész más találkozót, igen, és mégis, a végeredmény pontosan az a megjósolt nyögvenyelős győzelemelmaradás lett – no de addig nem egészen szokványos út vezetett.

 

A meccs felvezetése amolyan átlagos magyar bajnokiként indult számunkra, a jobb hangulatú fajtából: meccstársaságunk majd egésze tiszteletét tette a meccsen, így a 90 perc előtti lekezelések száma is nagyobb volt a szokottnál (maga az össz-nézőszám inkább átlagos volt, alsó hangon, szóval örvendezésem inkább perszonál jellegű). A jó alaphang tehát adott volt, Hanta szokásos reális tippjei egyikével laza 4:3-mat várt (a meccs végeredményét és alakulását ismerve lehet, hogy a blogon is megénekelt albán túra során a delphoi jósdáig is lemerészkedett a kollega?), Babar persze nem tippel, sose szokott, de most ő sem borúlátó, én KisKárolyt hiányolom a pad mellől, Tomi barátunk Faggyasban bízik mint mindig, Fater pedig előadja a nálam is pesszimistább átlagszövegét, hogy ez a Paks ez nagyon veszélyes (neki az óvári MOTIM is az lenne egy MK-meccsen). A nyitány emelkedettségét fokozta Faragó Lajos köszöntése, ehhez fogható tapsorkán rég volt a Bozsikban, még kis könnycsepp is majdnem megjelent a szememben, szinte. Faternak nem csak szinte, gyanítom. Neki nagy kedvence colt az Öreg, élőben is látta védeni… Boldog Születésnapot, Lajos bácsi!

Az első félidőt egész jó kezdővel indítjuk. Vécsei ismét a kezdőben! Nagy kedvencünk a srác, örülünk hosszú idő utáni első kezdetésének. Rossi végre jobb belátásra tért…? Debivel, Baráthtal és Czuczi Marcival együtt 4 saját nevelés a kezdőben, ilyen utoljára a Dolcettis ősz Takáccsal, Kováccsal, Lázárral, Zanával, Csobánkival, Mészáros Atesszal fűszerezett időszakában volt, ráadásul a mostani srácok igazi, évek óta Kispesten edződő arcok. Mégis jön a szerethető csapat idén?

Csak Kiss Tamás ne lenne. A mélynövésű atomic striker tavasz után most is beköszön egy „felhőfejessel” – ez mi volt? Ignja és Debi se volt középen a helyzet magaslatán, sőt, azt is megjegyezzük magunk között, csöndben, hogy a fiatal cerberus is mozdulhatott volna bátrabban a beívelésre, az ötösön belül legyen már úr. Nehéz lesz a meccs.

A csapat azonban nem pánikol. Lassan átvesszük az irányítást. Vécseit baloldalra helyezi Rossi, ezért kár, innen nem jön annyi Bálint-passz, bár becsületesen dolgozik a srác, és ha a szokottnál nagyobb hibaszázalékkal is, de megint úgy játszik, hogy lassan elfelejtem a cseh kedvencem egy évvel ezelőttről. Én megcserélném őket Gegével; Ivancsics balról is nyomhatná hosszú indításait, míg Bálint középről dobhatná akcióba Délt és Diabyt. Rossi másként látja sajna. De nem csak Bálint ügyeskedik. Az általam sokszor kritizált Ivancsics ma jobbik lábával kelt föl, ülnek az indításai, aktív, így kell ezt… Hátul Ignja felébred és elkezdi remek tisztázásait, Debrő is hozza a jobb formát, Baráth Boti…tanári amiket művel, nem előreb.szkodja a labdákat, hanem hátulról megjátsza a többieket, és a szerelései…! 4-4-2-ben nyomjuk amúgy, és jó ez a felállás. Boti aztán indítja Diabyt, a nyurga Souleymane nagy nehezen beéri a lasztit, Dubeczesen megáll, felnéz, és nem Dubeczesen ível egy Bicskei focisuli beadást Zsivanovics fejére, a nem épp égimeszelő szerb pedig bólint. 1-1! Mikor edzőmeccsen láttam a srácot, húztam a szám. Siófoki debütjén sírtam. A Diók ellen már hümmögtem, elégedetten, a Vidi ellen csettintettem, most meg…Bravó! Csak ez a „Sztojakovics ajánlott” sztori ne lenne.

És nincs vége. Szabadrúgások. Gege előbb fölé, majd gyönyörűen a kapufára ível. Uraljuk a meccset, a Paks sehol sincs. Egyszer jutnak el a kapunkig a félidő vége felé, Simon kavargat, lő, elég gyengusz lövés, Czuczi rajta…mi ez? Gól. Döbbenet a lelátón. A véleményes első után újabb levente gól, ez már sajna egyértelmű kapushiba. A „legendásan toleráns” korzóról rögvest mennek a bekiabálások hol a pályára, hol Hemy úr felé, miért kellett Sántát elengedni, miért nincs normális cserekapus. Nem irigylem Czuczi Marcit. 5 perc múlva még kevésbé. A Tóth Iván fodrászának számát elkérő Sipeki, aki decens mosómedvét növesztett a fejbúbjára, osonkodik a középpályán, ő nagy lövő, de most egy lapos kis közepes-gyenge svungot ereszt meg, Marci vetődik, jól van ez megvan. Nem, nincs meg! Púposodik a háló. BASSZUS. A lelátón forradalom, kapusunk belebikáz a labdába, szegény, teljesen szétesett. Elment a meccs. Elment a meccs? Jó eséllyel igen. És ez csak az egyik baj. A szezont deklaráltan Kemire építjük, mögötte Czuczival (és Ivánnal elvileg, bár ma Szemerédi ült a padon). Czuczi felépítéséről szólna tehát az évad, erre ő szegény az első meccsén leépíti magát. Ez bizony egy egész pályafutás romba döntése lehet rögvest a start mezőn – aggódik mellettünk egy pocakos öreg korzó-czukk, és aggodalmát én is osztom. Félidő vége, füttyszó, Szemerédi melegíteni indul. Én meg azért szorítok hogy ne cseréljünk, mert ez a meccs már szinte mindegy, és azzal tényleg kinyírnánk Marci önbizalmát.

Rossi is így érzi, nem váltunk. Sajna a játék képe sem – az uccsó 10 perc szenvedése folyik tovább. Megfogott minket a két ostoba gól, ne tagadjuk. Noha addig atomék a pályán sem voltak. Negyed óra telik el, meddők vagyunk. Rossi cserél közben, Vécsei lejön (miért…?) és Vernes be. Talán a kiszámíthatatlan megoldásaival Ricsi…? Nem tudom. Nos én nem tudom de ő igen! Előbb egy beívelés jön jobbról, s hogy Pokorni is égjen Czuczi mellett, ezúttal a Kiss Tamáshoz hasonlóan nem éppen Ibrahimovic-i magassági adatokkal bíró Vernes fejel, gólt! 2-3! Csodás öt perc kezdődik. Fagyi is veszélyeztet, nyomunk, majd egy olyan támadás, ami az idei eddigi csúcsunk: remek indítást kap Vernes, két lépés után a védők közé tálal, Dél ká üresen, ez les… nem les??? Nem fújják be, Dél megáll, majd berúgja Pokorni mellett! 3-3! Extázis a lelátón. Solymosi ivószünetet fúj, amit sajnálok, ha ez az 5 perc még tart vagy 3 minutumon át, fordítunk is…

Sajnos sejtéseim beigazolódnak, és a hátralevő 20 percet már eggyel alacsonyabb fokozatban pörögjük végig, igaz a Paksénál ez is 3 fordulatszámmal magasabb. A csereként érkező Fagyi remekül pörög, Gege még egyszer feltámad és csodás csel-beadás kombó után rajzolja a középcsatárunk fejére a zsugát, Dél nagyot hajt bár fárad, Vernes fickándozik, igaz a végére kissé leül, de gól, gólpassz… A zárásra megkapjuk Csámikánkat is a sérülése után, eleinte tétova a villámléptű skac, de egy befele csel után azért durrant egy egészségeset, ha Dél odaér rá, 4-3. Így marad a hármas sípszó és az egy pont.

Konklúzió: agyonnyert meccset, ahol a helyzetek aránya kb. 15:5 volt ide, adtunk döntetlenre, de úgy, hogy mégis mi hoztuk vissza az egy pontot magunknak, így a szájíz azért nem kell teljesen savanyú legyen. A meccs megmutatta, hogy az első 3 zsinórban behúzott meccs azért nem jelent bajnokesélyes csapatot, megint csak a Dolcetti érára utalnék vissza: a jó rajt ott is sokat számított, hosszabb távon azonban kijönnek a keret hiányosságai – tegnap délután pl. a kapuskérdésben. Ugyanakkor rengeteg a pozitívum is: mély vízbe dobott és csodásan helytálló (az a szóló a második félidő közepén…) Baráth Boti, magára találó Vernes, van egy Vécseink, kispadról már jól szállt be Nagy Krisztián… Van egy jó igazolás középhátvéd, mellette az idén jól kezdő Debrő. Esetleg egy Danilósodó Diaby. Dél megtalálni látszik a góllövő cipőt (vagy legalábbis a fűzőjét). Rossi pedig kialakítani látszik egy felismerhető játékot, egy nézhető játékot, és Moraleshez képest az, hogy előnyben-hátrányban a 60. perc táján szinte mindig 3 támadót cserél be, az riszpektes egy dolog.

Jövő héten Fradi, az Üllőin. Döme alatt úgy remeg a pad, mint alattam az MTK-pálya lelátója a ’99-es Metallica koncerten a Sad but True alatt, nagy ajándék lenne a sorstól ha mi rúghatnánk ki alóla – de ez minden lesz, csak nem könnyű.

[BRÉKING: a kisgösserek ismét előkerülhetnek az Ady pub bárpultjára, mi viszont nem buktatunk egykori nagy kedvencet, ugyanis ’80as évekbeli ikonunk kiszállt az Üllői útról mint a Szikraszemű az emlékezetes Ghymes számban. Kár.]

Rossi sajttájas szavaiból úgy vettem ki, Czucziban bízunk továbbra is, ami lutri: nagy beégést is hozhat, igaz, az is benne van, hogy a srác, érezve a bizalmat, egy ilyen rajt után most olyat művel az Üllőin, hogy csak… Hanta mindenesetre tart tőle, hogy a zőldek úgy intézik, a B-közép előtt kezdjen Marcink és akkor pokoli első félidő vár rá. Meglátjuk. Egy biztos. Kapusposzt ide vagy oda, borzalmasan nehéz lesz a fogcsikorgató Fradi, a sebzett sas elleni derbi, de az elmúlt hetek miatt nem egy fogatlan orszlán megy majd a zöld-fehér arénába. No nem is egy alfahím, nem mondom, de a sörényét már növeszteni kezdő, fiatal és sikerre éhes oroszlán.

És ez sokat érhet.

Fotó: Lovi és Babar – 1909foto.hu.

– Hanta, a három ponttal együtt a múzeumot is hazahoztátok? – tette fel kedves barátom a kérdést rögtön a meccs utáni pillanatokban a Facebook-falamon keresztül. A kedves barátom amúgy műkedvelő honvédos, vagyis kedvel engem, ezért kedveli a hóbortomat is, hogy én honvédos vagyok. (Amúgy Arsenal-rajongó, ami azért külön vicces, mert az ő Diabyjuk pont ugyanazon a napon sérült le hosszú időre, amikor a miénk is, tavaly a Paks ellen, Torhelle visszatérése napján. Máskülönben az Arsenal egyenlő ágyú, vagyis szinte Honvéd, és még a bajnoki címeink száma is ugyanannyi, bár lehet, mi idén előzni fogunk.)

Egy Videoton elleni derbi mostanában valahogy mindig más, valahogy több, mint egy vidéki középcsapat ellen szokott volt, mondjuk ha a Tatabányáról, vagy a Békéscsabáról beszélünk. A Vidi most jó, nemrég bajnok volt, talán övé a legjobb keret a bajnokságban, mindenféle csatolmányai szabadon garázdálkodnak Puskás nevével, ráadásul a táborok sem igazán kedvelik egymást. Szóval rangadó, méghozzá fontos rangadó nekünk ez évről-évre. Amit most megnyertünk.

A beharangozót még úgy kezdtem, nincs olyan, hogy könnyű és nehéz Videoton, hanem csak Videoton van. Paulo Sousa tényleg csapatban gondolkodik, sőt, két csapatban, hiszen határozott célja, hogy az ‘A’ és ‘B’ címkével illethető sorok közel azonos játékerőt képviseljenek. Ne feledjük, az utóbbi időben begyűjtöttek az NB I-ből mindenkit, akit érdemes volt (Torghelle, Peric, Lencse, Haraszti, Kovács István, Szekeres), miközben külföldről is igazoltak, a magyar átlagnál jobbnak tűnő spílereket (Oliveira, Stopira, Neto, Vinicius). Jó keretük van, na.

Négy nappal a Gent elleni győzelem után, egy teljesen felforgatott kezdővel álltak ki ellenünk, de nyugodtak nem lehettünk így sem. A Vidinek van stílusa, van valami, amit játszani akar, és ehhez vannak játékosai is. Aztán teltek a percek, és kiderült: nekünk is. Rossi mester megszervezte amit meg kellett, összerakott egy védelmet, elétolt egy középpályát, és felküldött csatárokat is. Per definitionem ugyebár így néz ki egy csapat posztok szerint, és nálunk ez most működött. (Igen, tudom, van olyan is, hogy kapus, de Szabinak nem volt dolga egész meccsen, az egyetlen védenivalót majd a végén, Lovric tolja ki szögletre.)

Lehet, most szentségtörő leszek, de ezen a meccsen Ignjatovic volt a legjobbunk, Baráth a legkellemesebb meglepetésünk, és Lovric csak a hősünk. Elképesztő melót végzett Ignja, de tényleg. Torghelle, ahogy tavasszal is, ráhelyezkedett Debire, úgy gondolván, majd őt meg tudja verni. Néha sikerült is neki, de azzal nem számolt, hogy Ignja még mindig ott van, és nem csak ott van, kegyetlenül takarítani is fog a kapunk előtt. Félelmetes munkát végzett a szerb középhátvéd, félelmeteset. Talán ehhez fogható teljesítményt nem is láttunk még a legújabbkori Hemingway-érában Kispesten. Szinte hiba nélkül oldotta meg a feladatát.

Baráth Boti dettó. Az első félidőben még kicsit megszeppentnek tűnt, és volt, hogy tisztán állva, a túloldali lelátóra bikázott egy labdát, de ahogy lehiggadt, úgy lett egyértelmű, ezen az estén keresztbe szopatja majd a kis futógép Walter Leet. Megtette. Nálam mindketten legalább nyolcast, de inkább kilencest kapnának. (Érdemes kicsit visszatérni a korábban leírtakra, és elgondolkodni azon, hogy nálunk két (három) védő volt a meccs hőse, miközben a Videoton kvázi ‘B’ sora ellen játszottunk.)

És akkor Lovric. Bevallom töredelmesen, ilyet még nem láttam életemben. Iván úgy tűnt, megsérült a vége előtt néhány perccel, a partvonalnál egészen sokáig ápolták. Akik látták már Ivánt futballozni, tudhatják, soha, de tényleg soha nem szimulál, ha őt ápolni kell, akkor az minimum kulcscsonttörés, de lehet akár áttételes vakbél is. Stramm srác és szeret focizni, akar és tud a végletekig hajtani.

És ennek a stramm srácnak kellett a végén beállnia a kapuba, a 92. percben egy addigra agyonnyertnek tűnő meccsen, hogy megfogja a Gentnek három gólt lövő, a helyzeteit kegyetlenül kihasználó Nikolics büntetőjét. Megcsinálta, mit megcsinálta, parádés robinzonáddal tolta ki a jobb-középre helyezett szögletet az alapvonalon túlra. Talán Kemenesnek sem sikerült volna, hiszen ő mégis egy kapus, akinek van tudása és rutinja, aki ilyenkor tudja mit kell tenni, és akit át akarnak verni az ítéletvégrehajtók. Lovricot nem sikerült. Saját bevallása szerint csak erre tud vetődni, mást nem is tud a kapusok művészetéről, de most ennyi is elég volt.

Gondoljunk bele. A 91. percben fújta be Szabó „Kettő” spori a tizenegyest, volt még hátra négy perc az öt perces hosszabbításból, vagyis ha bevarrják, még mindig lett volna három percük fordítani, és – gondolom – meg is oldották volna. De nem, mert csodát láttunk. Olyan dolgot, ami egy szurkoló életében egyszer van, megismételhetetlen, örökké emlékezetes, amit majd az unokáinknak is el fogunk mesélni, ami néhány hónap múlva hasonló szintre nemesedik, mint – a szintén vészkapuskodó – Ádi Negrau fejese, amit ha Pagliuca nem tol ki hihetetlen mozdulattal, akkor … (nem Ronald Koeman, hanem Plókás lövi a BEK-döntő mindent eldöntő gólját Rómában.) Egy újabb mondattal, egy újabb történettel lettünk gazdagabbak, mi a Honvéd, ahol mondatból, történetből azért nem kevés összejött a 103 éves történelmünk során.

Persze ne feledjük, ezt a meccset nem csak kivédekeztük, hanem – és sőt! – végig is támadtuk egyszerre. Helyzetünk, kapura lövésünk szinte csak nekünk volt. Délczeg elképesztő labdát tálalt Zivanovic elé, aki megverte a valamiért odakeveredett Walter Leet, majd okosan a jobb alsóba helyezett. Nyolcvan perccel a vége előtt.

Lehetett volna megremegnünk, hogy majd úgyis fordít a Videoton, de nem, inkább rámentek a mű- és valódi esésre a tizenhatosunkon belül, miközben mi gyorsan kontráztunk, akár Délczeg, akár Diaby, akár Faggyas, netán Vernes is szerezhetett volna újabb gólt. (Külön szépség, hogy a támadásokat nemhogy feladtuk volna a végéhez közeledve, hanem ezzel ellentétben, inkább ráerősítettünk, és a védekező felfogású Diarra helyett behoztuk Vécseit, majd Faggyast és Vernest is.) Lovric védése után pedig majdnem megismétlődött a Fazekas-Lékai-affér, amit Izland ellen láthattunk kéziseinktől az olimpián, vagyis a büntető védéséből indított ellentámadás – góllal. Sajnos Fagyi kihagyta, de akkor már ünnepeltünk, szinte mindegy volt minden.

Rég volt olyan érzésem, hogy egy/ezt a meccset vétek lett volna kihagyni. (Jó, jó, minden meccset vétek kihagyni, ahol a Honvéd játszik, de ezt különösen az lett volna.) Azért az utolsó öt percért minden szenvedést el lehet viselni, mert ez az öt perc jelent nekünk mindent. Összesűrítve az egész lényünk, ahogy izgulunk, ahogy szurkolunk, ahogy akarjuk a sikereinket, ahogy szeretjük a klubunkat, csapatunkat, ahogy az viszonozza, hogy robbanhassunk, hogy az öklök az égbe csapjanak, hogy zúgjon a „Csak a Kispest!”, hogy érezzük, összetartozunk.

Köszönöm, srácok, ez most nagyon kellett.

Videoton – Bp. Honvéd 0-1 (0-1)
Bp. Honvéd: Kemenes – Lovric, Ignjatovic, Debreceni, Baráth – Marshal, Diarra (Vécsei) – Délczeg, Ivancsics (Faggyas), Zivanovic – Diaby (Vernes)
gól: Zivanovic

fotó: babar & Lovir @ 1909foto.hu

Ezért a meccsért megérte feladni a nyaralást, és a kora délutáni hőségriadó idején vonatra pattanni, állni Fehérvár előtt a nyílt pályán egy órát (gondosan mindennemű levegő nélkül, Spock ilyenkor már valószínűséget számolna rég a létfenntartó rendszerre), hazarohanni, lezuhanyozni, majd ki a stadionba. Tetszett amit láttam. Nem volt tökéletes mérkőzés, de minden megvolt benne, ami feltétele az élvezetes jelzőnek. Rövid beszámoló, erős állítások mentén.

Ha Szerethető Sanyibá nem gondolkodik el Kemenesen, akkor nem érti a szakmáját. Szabi már Siófokon is villantott valamit abból a formából, ami miatt tavaly abszolúte kedvenc lett a kapunkban és a csapatból, hogy a Diósgyőr ellen olyan bravúrok sorozatát mutassa be, amire csak nagyon kevesen képesek (meccsről meccsre!) a magyar mezőnyben. Alig telt el három perc, máris tornáznia kellett, és néhány egyéb jellegű védés után, az utolsó pillanatokban úgy ütötte ki Abdou fejesét, hogy az végül maga lett a jól megérdemelt három pont.

Mert a Diósgyőrt csúnyán megvertük a széleken. A legutóbb megítélése szempontjából még erősen talonba tett Zivanovic indította a helyzeteink sorát egy jobboldali elfutással, majd pontos centerezéssel, hogy Délczeg Geri elsőre még naggyá tegye Ribánszkit, de amikor Diaby tette ugyanazt, ugyanott, arra az ellen kapusának már nem volt válasza. Szép támadásokat futtattunk, hol Vidovic, hol Zivanovic, hol Délczeg, hol pedig a visszalépegető Diaby okozott komoly zavart, tette be, vagy vissza a labdákat, és ha kis szerencsénk van, Gege lövése sem a lécen csattan.

A védelem széle ennek ellenére nálunk is némi javításra szorulna. Talán igaz az az állítás, hogy Novák Alekszisszel stabilabbak lennénk balbunkóban, de ennek fejében vélhetően visszaesne a támadójátékunk, amit viszont Vidovic old meg olykor parádés megoldásokkal fűszerezve. Emlékezhetünk, általános vélemény volt a lelátón, hogy a túlpörgött Markót a sárgája után le kell cserélni, mert különben kiszóratja magát. Erre mi volt a válasza? Labdaszerzés, hatalmas keresztlabda Diabynak, aki második szándékból meglőtte a második gólunkat. (Vidó ezután húzódásra panaszkodva cserét kért, Baráth Boti jött be a helyére.) A lényeg, hogy kettejük ötvözete lenne az igazi megoldás, de – és valljuk be – mindez olyan szintű játékost jelentene a poszton, amit a jelenlegi Honvéd nem engedhet meg magának. Egy nemzetközi szinten is közepesen vállalható balhátvédet.

A csapaton belüli, valamint az edzővel való kommunikáció látványosan döcögős. Volt egy jellemző momentum a meccsen. Még az első félidőben szöglethez jutottunk, és Lovric, ahogy azt tőle elvárjuk, el is indult felfelé, talán befejelni a szokásos gólját. Rossi mester erre ráparancsolt, hogy maradjon hátul, mire Iván karját széttárva értetlenkedett a kezdőkörben, majd hátrafordult Kemeneshez, aki – kívülről úgy tűnt – szintén nem értve a helyzetet, bőszen integetett neki: menjen előre fejelni. Ez meg mi volt? Lovricról tudjuk, minden, csak nem szélvészgyors, egy esetleges miskolci kontrát talán megoldana helyezkedésből, de ha futóversenyre kényszerítik, akkor nagyon kevés ellenfelét győzné le. Fejjel viszont legalább egy fejjel van a mezőny fölött, de minimum a felső tucathoz tartozik. Még egyszer mondjuk: érthetetlen jelenet volt, amit nem tudunk másnak betudni, mint valamiféle kommunikációs hibának.

Labdabiztosnak tűnünk, az elszórt labdákat képesek vagyunk visszaszerezni. Rossi mester úgy látszik esküszik arra a lemmára, hogy meccset csak a labda birtokában lehet nyerni. Azt már korábban is írtuk, hogy a hátsóbb régiókban, a saját térfelünkön meglepően üzembiztosan és pontosan pörgetjük a labdát, középen Mufi jól szűr, emberhez passzol, most pedig azt láthattuk, hogy már elől visszatámadunk, azonnal próbáljuk visszaszerezni a frissen elvesztett labdát. További nagy érdem, hogy a támadásokhoz viszonylag sokan zárkózunk fel, mindig van megjátszható ember. (És itt kell legalább időlegesen visszaszívnunk egy korábbi állításunkat, miszerint Gege sokkal többre lenne képes kissé visszább vonva. Vasárnap jól látható volt, hogy folyamatosan kerestük középen a labdákkal, majd amint leadta, azonnal indult be középen, vagy kisegíteni összekötőben valamelyik szélre, hátra hagyva a területet Muflonnak és Hidinek, hogy labdavesztés esetén ő is visszalépjen, kérje a labdát, kezdjük elölről az építkezést. Az egyetlen dolog amit így bebuktunk tartósan, azok a remek hosszú és pontos passzai, futtatva a gyors szélsőket, de amíg ilyen szinten és ilyen alternatívák mentén vagyunk képesek nélkülözni őket, addig nincs semmi gond. Riszpekt.)

Még mindig nem tudjuk mire lehetünk képesek. Most vasárnap Fehérvárra megyünk harmadik fordulót játszani, hogy ismét egy meccsel közelebb kerüljünk ahhoz a bizonyos ötödikhez, ami után már nyugodtabb szívvel mer tippelni az ember, akár egy félidényre előre. Kemenes Szabi formája biztató, Lovric egyelőre átlagos, Ignjatovic remek vételnek tűnik, Debiben még hatalmas tartalékok vannak, Vidovic továbbra is sok hibával védekezik, de eközben jól támad, Muflon Johnson a jobb napjait éli, Gege keresi (megtalálta?) a helyét, Délczeg több poszton is átlagos, tartalék benne is kell legyen még, Zivanovicnak vannak momentumai, megnéznénk még néhányszor, és végül Diaby, aki az egyik legkellemesebb meglepetés eddig, és róla el tudjuk hinni, még ennél is többre képes. Szóval nem tudunk semmit. A Siófok valamilyen, a Diósgyőr mondjuk jó lesz, vagyis bemondhatnánk magunknak egy középcsapat státuszt (6-8. hely), de azért inkább várjuk ki azt a bizonyos ötödik fordulót. Egy biztos, jelenleg mi vagyunk az egyetlen 100%-os csapat az NB I-ben! (És RobWarzycha is átszerkesztheti néhány mentális regiszterét: a Diósgyőr nem mumus!)

Bp. Honvéd – Diósgyőr 2-1 (1-1)
Bp. Honvéd: Kemenes – Lovric, Ignjatovic, Debeceni, Vidovic (Baráth) – Hidi (Faggyas), Marshal – Zivanovic, Ivancsics, Délczeg – Diaby (Nagy Krisztián)
gól: Délczeg, Diaby ill., Luque
debütáns: Baráth Botond, Nagy Krisztián

fotó: lovi @ 1909foto.hu